Mi hozta létre "Visegrádot" - Csehország, Szlovákia, Magyarország és
Lengyelország közösségét -, nem a rendszerváltás után, hanem még a kommunista
időkben? Végtére is e közösségnek nem csak politikai, hanem társadalmi
dimenziója is volt. De ma már ez egyáltalán nem magától értetődő, hisz
e nemzetek egyre nagyobb közönnyel fordítanak hátat egymásnak. Mit veszítünk
az elmúlt évek hozadékából? Mi marad kihasználatlanul?
A Visegrád-Fesztivál keretében Andrzej Jagodziński kezdeményezésére
2002 októberében találkozót szervezett a KARTA Wrocławban Közös múlt -
közös emlékezet? címmel. Ezen olyan személyiségek vettek részt, akik nemcsak
tudásukkal, hanem egész életútjukkal feleltek erre a kérdésre. A múltban
sokan átléptek közülük a bennünket elválasztó határokon. E társadalmak
nekik köszönhetően tudtak szót érteni egymással - a hivatalos, ideologikus
fórumok halott világán kívül.
Az alább olvasható jegyzőkönyv nem ad pontos képet a kétnapos közös
beszélgetésről; a kiválasztott hozzászólások részleteit (ezek közül csak
egyet kaptunk meg írott formában) sorba raktuk, az így kapott egységesített
szöveget egészítették ki és autorizálták a dialógus résztvevői.
Maciej KoĽmiński: A két világháború között és a II. világháború
alatt Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egymással szembenálló
politikai táborokhoz tartozott. Ugyanakkor a "versailles-i rend" teremtette
frontvonalak meglepően csekély mértékben feleltek meg az egymásról kialakított
képnek és sztereotípiáknak, amelyek oly jellemzőek a térségre, különösen
a lengyel-magyar kapcsolatokra.
A II. világháború után, a "jaltai-potsdami rend" jegyében országaink
a győztes totalitarizmus uralma alá kerültek. Néhány év alatt kiderült,
hogy amit egyesek (mint a lengyelek) "jutalmul" kaptak, azt másoknak (például
a magyaroknak) "büntetésként" adták.
Mivel a Nyugat egészében véve passzív maradt, gondolni se nagyon lehetett
semmiféle függetlenségi harcra - egy esetleges közös fellépésről nem is
beszélve. E folyamatok sosem voltak egészen szinkronban, az egyes szakaszok,
egészen 1989 emlékezetes őszéig, sosem estek egybe több helyen, mint a
"létező szocializmus" két országában; a hasonló hátterű vagy akár lefolyású
események pedig más-más nemzeti formát öltöttek. Így például az 1953 májusában
a cseh- és morvaországi városokban vagy az 1953 júniusában Berlinben történt
események nem keltettek komoly társadalmi visszhangot a "testvéri" országok
fővárosaiban.
A hatvanas évek vége előtt nem is volt semmiféle kapcsolat a "lázadók"
között - az 56-os lengyel és magyar október néhány résztvevőjének üdítő
kivételével. A hetvenes évektől viszont már nem is csak személyes kapcsolatokkal
számolhatunk.
Szimbolikus jelentőségű az a tény, hogy a két "Szolidaritás" (a Lengyel-Csehszlovák
és a Lengyel-Magyar) alapító tagjai közt megtalálhatók az érintett országok
első köztársasági elnökei, akik 1991. február 15-én aláírták Visegrádon
a megfelelő nyilatkozatot. Az sem a véletlen műve, hogy azok közül, akik
most jelen vannak a Wrocławi Egyetem Oratorium Marianumában, öten az immár
demokratikussá vált három fővárosba akkreditált nagykövetek "első hullámához"
tartoznak.
Engelmayer Ákos: A II. világháború alatt a magyarok a barikád túlsó
oldalán álltak, de a lengyelekkel tisztességesen viselkedtek, a varsói
felkelés alatt is. Lengyelek tízezrei találtak menedéket Magyarországon.
Európában akkoriban csak néhány lengyel gimnázium volt, ezek egyike Balatonbogláron
működött, egészen 1944-ig, a német megszállásig.
A sztálinizmus időszakában nem volt semmiféle kapcsolat Lengyelország
és Magyarország között. De eljött 1953 - Sztálin halála. Magyarországon
kezdődik az olvadás, Lengyelországban letartóztatják Wyszynski prímást,
továbbra is börtönben van Gomulka. 1956-ban megalakul a Petőfi Kör, egy
nappal a poznani események után nagy vitát tartanak a sajtó- és szólásszabadságról,
tízezrek hallgatják Budapest utcáin. Pár nappal később Szuszlov és Mikojan,
az SzKP képviselői "ideológiai Poznannak" nevezték a vitát az MDP KB plénumán.
Negyedikes gimnazista voltam, 1956. október 23-án mentünk tüntetni.
Azt hittük, orosz tankok veszik körül Varsót, ezért mentünk ki az utcára.
A nap két legnépszerűbb jelmondata: "Minden magyar együtt halad, követjük
a lengyel utat" és "Függetlenség, szabadság, magyar-lengyel barátság".
A tüntetés fegyveres felkeléssé alakult, ebben volt szerencsém részt venni.
A remény e tizenhárom napja egész életemet meghatározta. Tudjuk, hogy végződött
a felkelés.
Lengyelország egészen 1956 decemberéig az első helyen állt azok között
az országok között, amelyek segítséget nyújtottak nekünk. Küldtek vért,
pénzt, élelmiszert. Wiktor Woroszylski híres Magyarországi naplóját több
nemzedék is olvasta Lengyelországban. 1956 decemberében két fiatalember
megszökött a miskolci börtönből. Szlovákián át eljutottak egészen a lengyelországi
Szczawnicáig, ahol le akarta őket tartóztatni az ávó és az NKVD. A helyi
lakosság fejszével védte meg a menekülteket...
1956 után Magyarországon nagy szimpátiával tekintettek a lengyelekre.
Nekünk Lengyelország nyitott ablakot Európára és a világra azokban az időkben,
amikor nem mehettünk Nyugatra. Több ezer magyar tanult lengyelül. Számunkra
az autóstop - ezt Lengyelországban megengedték és megszervezték, Magyarországon
viszont tiltották - nemcsak a helyváltoztatást és Lengyelország megismerését
szolgálta, hanem a lázadás egyik formája is volt. Lengyelországban újra
tanultuk a hazafiságot: a Honi Hadsereg legendája hihetetlenül fontos volt
a nemzedékemnek.
Jerzy Kronhold: Apám katonatisztként, a 4. Podhalei Lövészezred kapitányaként
1938-ban bevonult az Olsán túli területre. Egyébként komolyan érdeklődött
Csehország iránt. Megvolt a könyvtárában Masaryk műveinek két kötete, neki
köszönhetem, hogy felkeltette érdeklődésemet ez a történelmi személyiség.
Apám igen nagyra értékelte a csehszlovák állam szellemi potenciálját, és
mint katonatiszt, megtanított a szomszédok tiszteletére.
Gyermekkoromban hermetikusan zárt volt a lengyel-csehszlovák határ.
Emlékszem a határzárra, a három méter magas szögesdrót kerítésre, és arra
is, hogy 1956-ban lebontották. Emlékszem, hogyan próbáltunk először kapcsolatot
keresni az Olsa túlsó partján élő, korunkbeli gyerekekkel. Jaromír Nohavica
is erről énekelt Kacsázás az Olsán című dalában, azzal a különbséggel,
hogy mi papírba csomagoltuk ezeket a kavicsokat, így juttattuk át a címünket.
Nem léphettük át a határt, de dobálhattuk a kavicsokat, így a címünk átjuthatott
a túlsó partra.
Petr Uhl: 1962-ben, a Prágai Műszaki Egyetem hallgatójaként jutottam
ki először Lengyelországba. A Wroclawi Műszaki Egyetem hívott meg. Egy
hónapra jöttem, a Gdanski Hajógyárban töltöttem a gyakorlatot. Kicsit megtanultam
lengyelül, aztán egyre gyakrabban kezdtem járni ebbe az országba; politikai
kapcsolatokat is sikerült kiépítenem. Az 1968-as diákmegmozdulások és -sztrájkok
idején Varsóban voltam. Janusz Onyszkiewicznél laktam, az egyetem oktatói
közül egyedül ő volt tagja a sztrájkbizottságnak. Pár évvel később lefordítottuk
Prágában Kuron és Modzelewski Nyílt levelét, amelyet a LEMP-tagokhoz intéztek.
A prágai diákparlament adta ki.
A [Prágában alakult] Charta '77 alapítói sok ötletet merítettek a KOR
és a ROPCiO (Mozgalom az Emberi és Polgári Jogok Védelmére) tevékenységéből.
Ezért is szerveztük meg 1978-ban Karkonoszéban, a Lengyel-Csehszlovák Barátság
Útján (ez volt a hivatalos neve) a Charta '77 és a KOR aktivistáinak találkozóját.
Jaroslaw Broda: Az én esetemben természetesen 1968 volt a meghatározó
élmény. Tizenkét éves koromban, szülővárosomban, Bystrzyca Klodzkában,
az egyik legfőbb hadiút mellett, a saját szememmel láthattam, ahogy özönlöttek
a testvéri tankok Csehszlovákiába.
Augusztus 21-én pont egy nappal voltunk a költözés után. Az összes
cucc meg a bútorok egymás hegyén-hátán, aztán egyszer csak tankok jelentek
meg az utcákon, katonai transzportokat szállítottak a vonatok, fölöttünk
meg repülők húztak el. Emlékszem, anyám hisztériás rohamot kapott, mert
nyilvánvaló volt számára, hogy kitört a háború. Már csak azért is így érezte,
mert a háború alatt háromszor telepítették át.
Akkor persze állandóan a "Szabad Európát" hallgattuk. Mély benyomást
tettek rám a cseh rádió újra leadott drámai közleményei. Másnap bementem
a bystrzycai főtérre, ahol összegyűltek az emberek, hogy megtárgyalják
a látottakat és a történteket. Ott hallottam olyan beszélgetéseket, hogy
úgy kellett Pepikéknek, miért akarták megdönteni a szocializmust a németekkel,
miért akartak megfosztani minket a függetlenségünktől, minek fájt a foguk
a Klodzkói-medencére, és tulajdonképpen baromi jó, hogy mennek hozzájuk
a fiaink rendet csinálni. Ami megmaradt ebből a fejemben - rettenetesen
szégyelltem magam, amiért ilyen sikeres a propaganda, ennyire hat ezekre
az emberekre.
Jan Litynski: 1966-67-ben Csehszlovákiában egyre határozottabban utasították
el a sztálinizmust. Lengyelországban egész más volt a helyzet - nyomasztó
volt a hangulat, ez vezetett 1968 márciusában az obskurantizmus, az antiszemitizmus
és az értelmiségellenes hisztéria kitöréséhez. De a hatalmas különbség
mellett is volt valami hasonlóság. A totalitárius rendszerek vulkánon élnek.
Elég volt egyetlen szikra, amikor már felhalmozódott egy bizonyos mennyiségű
energia, és kitört a Prágai Tavasz - ez volt számomra az egyik legnagyszerűbb
antitotalitárius mozgalom, bizonyos értelemben összehasonlítható a Szolidaritással.
Elég volt egyetlen szikra a később Márciusnak nevezett diákmegmozdulásokhoz.
1968-ban börtönben ültem. Ez egyfajta kaland, komoly kaland volt számomra,
mintha azoknak az útjára léptem volna, akik már előttem megjárták a börtönt.
Augusztus 22-én újságokat hoztak a cellába, és megtudtuk, hogy bevonultunk
Csehszlovákiába. Akkor éreztem először félelmet. Arra gondoltam, ha be
lehet vonulni Csehszlovákiába, akkor velünk is bármit meg lehet csinálni.
És ez a félelem volt a legnagyobb trauma. Gondolom, nem csak én estem át
ezen 1968-ban, a börtönben. Erőtlennek éreztük magunkat a kommunizmussal
szemben. Mégis fontos volt, ami akkor Lengyelországban történt. A lengyel
fiatalok azonnal reagáltak. Amikor megtudtam, hogy megtörténtek az első
letartóztatások a csehszlovákiai agresszió elleni röpcédula-akciót követően,
természetesen sajnáltam azokat, akiket leültettek, másrészt viszont jobban
éreztem magam, mert kiderült, hogy fennmaradt az a közösség, amely mindennek
ellenére is megköveteli tőlünk, hogy reagáljunk.
Tomasz Szarota: 1968 őszén látogatott a munkahelyemre, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe Karel Kaplan (cseh történész, aki nem sokkal később kiment Nyugatra, magával vitte a CsKP vezetésének fontos dokumentumait, és ki is adta ezeket). Nekem jutott az a feladat, hogy gondoskodjam vendégünkről lengyelországi tartózkodása alatt. Útközben, a repülőtér és a szálloda között szinte nem is szólt hozzám. Ahogy beléptünk a szállodai szobába, első dolga volt eldugni a telefonkagylót a párna alá. Aztán megkérdezte: "Mit gondolnak erről az egészről?" Amikor megmondtam, mit gondolunk mi, legalábbis itt az intézetben a Csehszlovákiának nyújtott "testvéri segítségről" Kaplannak elfutotta a szemét a könny. Tiltakozásul az augusztusi invázióban való lengyel részvétel ellen öten adták vissza a párttagkönyvüket az intézetben: Lucjan Dobroszycki, Bronislaw Geremek, Krystyna Kersten, Tadeusz Lepkowski és Krystyna Zienkowska.
Ján Budaj: A hetvenes évek vége felé fedeztem fel Lengyelországot. Bár
mint politikai fogolynak voltak már tapasztalataim, évek múltán lehetőséget
kaptam arra, hogy a szomszéd országokba utazzam. Itt sok barátot találtam,
és rájöttem, hogy tőlünk északra teljesen elképesztő dolgok, az abszurdumok
országa terül el. Itt is totalitárius rendszer volt, de ez a ti rendszeretek
nekünk Csehszlovákiában félig-meddig szabadnak tűnt. A hetvenes években
olvastam a Polityka című lengyel hetilapot, s bár a LEMP-hez tartozó sajtókonszern
adta ki, sok olyan információt közölt, amihez nálunk nem férhettem hozzá.
Ebben a lengyel tapasztalatban az a tény volt akkor nekem a legfontosabb,
hogy a lengyel ellenállás a hetvenes évek végén sokkal gyakorlatiasabb
volt, mint a cseh és a szinte még nem is létező szlovák. Mondhatni, Lengyelországban
partizán formákat öltött, miközben Csehszlovákiában elit, kulturális ellenállás
volt.
A disszidensek nálunk gyakran a művészek közül kerültek ki, nem akartak
politikusok lenni, politikai pártot alapítani, nem akartak szervezni semmit.
Természetesen (a szellem Biafrájának nevezett) Csehszlovákiában, s különösen
Prágában hatalmas nyomás nehezedett az értelmiségre, így nem is voltak
alaptalanok ezek a reakciók. Nem fordulhatott elő olyasmi, mint Lengyelországban,
ahol Aldona Jawlowska egyetemen tanított, ugyanakkor írt a lengyel szamizdatba.
Egyikünk sem élhetett át olyan tüntetést, amilyet 1980-ban láttam Varsóban.
Sem olyan helyzetet, amikor a piacon zöldség és gyümölcs mellett Milosz
szamizdat köteteit árulják a pult alól, igaz, elég drágán...
A lengyel tapasztalatok sokak számára inspirálók, meghatározók voltak
Csehországban és Szlovákiában. Segítettek a túlélésben annak a nemzedéknek,
amely később győzelemre vitte a "bársonyos forradalmat".
Markéta Fialková: A családomban az ötvenes években épültek ki a lengyel-cseh
kapcsolatok, amikor a szüleim turista határátlépővel utaztak a Tátrán át
Krakkóba, ahol találkoztak a Tygodnik Powszechny köréhez tartozó emberekkel.
Sok lengyel könyvet hoztak haza. A hetvenes években majd' minden évben
kimentem Varsóba a Jazz Jamboree fesztiválra. Nem vagyok nagy jazz-rajongó,
szívesebben hallgatok rockot, de ez olyan esemény volt, amire rengeteg
fiatal járt Magyarországról és Csehszlovákiából. A családom tagjai, és
a barátaim is, ha még nem vették el az útlevelüket, nagyon gyakran jártak
Magyarországra, mert ott is voltak olyan nagy koncertek, ahol szabadnak
érezte magát az ember.
A hetvenes évek közepén barátságot kötöttem lengyel diákok egy csoportjával,
köztük Andrzej Jagodzinskival. Ellenzéki anyagokat cserélgettünk: Andrzej
lengyel publikációkat hozott Csehországba, én meg cseheket Lengyelországba.
Varsói látogatásaim során a KOR aktivistáival is találkoztam. Tapasztalatokat
cseréltünk Wojciech Arkuszewskivel a nem hivatalos oktatásról: ő a repülő
egyetemről mesélt, én a prágai munkásfiataloknak szervezett előadásokról,
amelyeket apámmal, Jirí Nemeccel tartottunk. 1977-ben elvették az útlevelemet,
véget vetettek a kiutazásaimnak. Csak tíz évvel később jutottam ki megint
Lengyelországba.
1968-tól Csehszlovákia föderatív állam volt, külön cseh és szlovák
művelődési minisztériummal. Ezért kicsit más művelődéspolitikát folytattak
a két tagköztársaságban, és ennek volt is némi jelentősége a normalizáció
időszakában. Szlovákiában jelentek meg olyan könyvek, játszottak olyan
filmeket, amelyeket nem láthattunk Csehországban. De ha választhattam,
hogy ugyanazt a könyvet lengyelül vagy szlovákul olvasom, a lengyelt választottam,
mert szlovákul tudtam, lengyelül pedig meg akartam tanulni.
A nyolcvanas években Pozsonyba jártam a katolikus értelmiség, a papok
és szerzetesek pereire mint az Igazságtalanul Üldözötteket Védő Bizottság
(VONS) megfigyelője. Így kötöttem ismeretséget és barátságot a szlovák
ellenzék nagy részével.
Miroslaw Jasinski: Cseh kapcsolataim eleinte nem a politikához, hanem az ellenkultúrához kötődtek. A hetvenes években kezdtem komolyabban érdeklődni a csehszlovákiai független kultúra iránt, amikor lengyelek és csehek százai, ha nem ezrei találkoztak a czestochowai zarándoklatokon, különösen a hippik összejövetelein. Ezek gyakran drámai körülmények között zajlottak, hatalmas veréseket kaptunk a rendőröktől a kolostor falai előtt. Az ilyen közös tapasztalatok nagyon közel hozzák egymáshoz az embereket.
Zbigniew Janas: Akkor kezdtem gondolkodni a Lengyelországtól délre élő
nemzetekkel való együttműködésen, amikor munkás voltam Ursusban, a hőerőműben.
Pontosan ekkor kezdtük olvasni Zbyszek Bujakkal az első szamizdatokat,
hamarosan kezünkbe került Woroszylski Magyarországi naplója, ez pedig felkeltette
az érdeklődésünket Magyarország iránt. Nagyon sokat jelentett nekünk, hogy
olvashattuk a földalatti Krytykát, benne a cseh ellenzékiek nagyon fontos
szövegeivel, ilyen volt A párhuzamos polisz Václav Bendától, A hatalom
nélküliek hatalma Václav Haveltől és a szövegekről folytatott vita. Messze
voltunk még a kapcsolatfelvételtől, de ezek a publikációk adtak nekünk
bizonyos szellemi alapokat, így hittünk abban, hogy azok a hatalom nélküli
munkások is tehetnek valamit Ursusban. És érdemes is tenniük valamit.
Ilyen kezdeti lépés volt 1980 májusában a Podkowa Lesna-i éhségsztrájk,
amire kiutazott Budapestről Pákh Tibor magyar disszidens, és együtt éhezett
a KOR tagjaival [a NOWA két letartóztatott embere védelmében].
Engelmayer Ákos: Pákh Tibort 1956 augusztusában, a Szlovák Tátrában ismertem meg, ahol a lengyel, cseh, szlovák és magyar ifjúság tábortűz mellett beszélte meg a poznani eseményeket. 1956-ban, a felkelés alatt megsebesült. Egy évvel később letartóztatták, mert tájékoztatta a nyugati követségeket arról, hogy halálos ítéleteket hajtanak végre fiatalkorúakon. Tíz évet ült, ebből hármat elkülönítőben, ahol elektrosokkal kínozták. A nyolcvanas években ő volt a lengyel gyerekeket segítő akció egyik szervezője.
Petr Pospíchal: Amikor a hetvenes évek második felében nyomdász szakmát
tanultam, Csehszlovákiában "normalizációs" hangulat uralkodott, ez pedig
nem adott reményt arra, hogy bármi is változhat. Ezek olyan sötét idők
voltak, amikor nem láttunk semmiféle perspektívát, a legfájdalmasabb az
információhiány volt. Úgy nézett ki, hogy nem történik semmi, a kor, amelyben
élünk, teljesen üres.
Az első ellenzéki kapcsolataim, némileg véletlenszerűen, pár hónappal
a Charta '77 közreadása előtt alakultak ki. Akkor már tudtam, hova forduljak,
kitől szerezzek be dokumentumokat, hogyan írjam át és hol terjesszem őket.
A Charta '77-nek köszönhetően a legkülönbözőbb közegekből kikerült emberek
jöttek össze, az ő nevükhöz fűződik az ellenzék későbbi (elit, munkás,
ellenkulturás) irányzatai. Ez nagyon izgalmas volt olyasvalaki számára,
aki tizenhét éves volt, és soha azelőtt nem reménykedhetett semmiféle mozgalomban.
A legkülönbözőbb viszontagságok után, amikor 1984-ben második börtönbüntetésemet
is letöltöttem, már láttam, hogy új szakasz kezdődött. A Charta '77 kezdeti
energiája nagyrészt kimerült, hiányoztak az új impulzusok. Akkor jutott
el hozzám a lengyel földalatti ellenállásról szóló Konspira párizsi kiadása,
ahol körözőleveleket is közöltek facsimilében. Megtaláltam több ellenzéki
fényképét és címét, arról is adtak információkat, kikkel találkozik az
illető, hol lehet elérni. Ismertem pár embert, aki járt Varsóban, így hasznát
vehettem mindennek. A rádióból tudtam meg, hogy egyikük, Zbigniew Janas
szabadlábon van, és nem bujkál, mint, mondjuk, Bujak, akinek szintén benne
volt a képe és a címe a Konspirában. Írtam hát levelet annak a Janasnak,
és a barátunk, Rudolf Vévoda révén, aki mint egyetemi hallgató utazhatott,
el is jutott a levél Zbyszekhez.
Zbigniew Janas: Szerencsésnek mondhatom ezt az együttműködést, mert
a véletlennek is volt némi szerepe ebben. Jól emlékszem a napra, amikor
megjelent nálam Rudolf Vévoda azzal a javaslattal, hogy működjünk együtt
a Charta '77 aktivistáival. Ez nemcsak a kaland kezdete volt, ekkor kezdtünk
szolidárisak lenni azokkal az emberekkel, akiknek akkor sokkal nehezebb
volt, mint nekünk.
Átdobtuk a szamizdatokat a határon, és készítettünk közös bélyegeket,
ez pedig arról tanúskodott, hogy nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten
is hülyét csinálunk a szervekből. Voltak különleges helyzetek, komolyabb
esetek is. Amikor 1987-ben megint letartóztatták Petr Pospíchalt, és börtönben
ült, ezrek szervezkedtek az ügyében egész Lengyelországban. Aláírásokat
gyűjtöttünk a védelmében, és leadtuk Janusz Onyszkiewiczcsel az íveket
a csehszlovák követségen. Nem sokkal később Petr kikerült a börtönből.
Nem tudom, mekkora jelentősége volt ennek a tizenvalahányezer aláírásnak,
de azt hiszem, valami jelentősége azért csak lehetett.
A Szolidaritás akkoriban már nagyon elgyengült, leépültek a struktúrák,
depresszió kerülgette az embert. Ez a kapcsolat viszont új irányt adott
a cselekvésnek, lélekemelő volt, ráébresztett arra, hogy sokkal rosszabb
helyzetben is lehet tenni valamit.
Petr Pospíchal: Amikor börtönben ültem, nem jutott el hozzám a
tüntetések híre. Nagyon elszigetelt voltam, sokáig még a leveleket se kaptam
meg. Amit Lengyelországban tettek a szabadulásom érdekében, az a szolidaritás
gyakorlata volt. Sokan érezték elkötelezettnek magukat közép-európai és
cseh ügyekben, készek voltak aláírni a petíciókat és a kérvényeket, levelet
írtak a börtönbe és részt vettek a tüntetéseken. Azért engedtek ki pár
hónap után a börtönből, mert kiálltak mellettem Lengyelországban, Csehországban
és más országokban.
Kiderült, hogy a lengyel-csehszlovák, lengyel-magyar kapcsolatok illetve
a magyarokkal Pozsonyon keresztül kiépített kapcsolataink, akárcsak a belső,
cseh-szlovák kapcsolataink (ezek eleinte nem voltak olyan kiterjedtek)
- mindez új lehetőségeket kínált a cselekvésre, új ablakot nyitott a világra,
a térre, ahol mozgunk, amelyet meg akarunk változtatni.
Jan Litynski: A hetvenes évek elején Lengyelország volt a legvidámabb
barakk a táborban. Nálunk akkor köszöntött be a viszonylagos szabadság
időszaka, Csehszlovákiában pedig terror volt. Ezt a különbséget a kor politikai
publicisztikája is kifejezte. A lengyel szövegekből egyértelműen kiolvasható,
hogy a szerzőket már az antikommunista ellenállás foglalkoztatja. A cseh
szövegek viszont főként a "normalizáció" problémáival foglalkoznak.
Fontos különbségeket láthatunk akkor is, ha megnézzük, hogyan indult
a Charta '77 és a KOR. A Munkásvédő Bizottság megalakulása az 1968-as,
'70-es eseményekre való reakció volt, a csoport kezdettől fogva a lényegre,
a munkások védelmére koncentrált. Csehszlovákiában viszont, ahol sokkal
nagyobb volt az elnyomás, börtönbe zárták, kirúgták az állásukból és kitiltották
a városukból az embereket, a Charta '77 úgy jött létre, hogy a kezdeményezők
kiálltak egy rockzenekar mellett - itt tehát inkább az ellenkultúrából
jött az impulzus. Lengyelországban kezdettől fogva jellemző volt az ellenzékre
a politikai gondolkodás, bár az emberi jogok védelme volt a kiinduló pont.
Talán csak egyetlenegyszer, 1978-ban éreztem úgy, hogy valami nagyon
fontos dolog történik, amikor először találkoztak a Charta '77 és a KOR
képviselői. Találkozik tizenöt-húsz ember a határon, és másképp kezdenek
gondolkodni a kapcsolatainkról, megváltoztatják a történelem menetét.
Jaroslaw Broda: Gyakran kérdezik tőlem, honnan vettem az ötletet ahhoz,
hogy alakítsak egy szervezetet, és oly sok éven át szorgalmazzam a csehekkel
és a szlovákokkal való együttműködést. Természetesen a Charta '77 és a
KOR híres találkozója volt az egyik impulzus, ezt az én esetemben még erősítették
az 1968-as eseményekkel kapcsolatos személyes tapasztalatok. Ezeknek olyan
erős szimbolikus dimenziójuk volt, hogy egy szervezet létrehozására ösztönöztek.
Voltak-e politikai szándékaink az együttműködés tervével?... A demokratikus
ellenzék tevékenységének az volt a lényege, hogy megszegjük a különböző
tilalmakat, áttörjük a totalitárius rendszer korlátait. Ezek egyike az
országaink közti valódi kapcsolatok hiánya volt. Magának az ötletnek, hogy
valamivel közelebb kerüljünk egymáshoz - hisz akkor még nem tudtuk megszüntetni
a határokat -, természetesen volt politikai dimenziója.
Amikor most átnéztem a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás (LCsSz) értesítőjét,
benne a működés lényegét meghatározó szövegekkel, azt láttam, hogy ezeket
nagyon egyszerű, elemi szinten fogalmazták meg. Azt írták, "ez a szervezet
a Lengyelországban és Csehszlovákiában tevékenykedő független csoportok
közti információcserét és kapcsolatépítést szolgálja". Független lapokat
és a határ mindkét oldalán működő független szervezetekkel kapcsolatos
információkat cseréltünk, kapcsolatokat teremtettünk a hasonló eszmeiségű
vagy szellemiségű csoportok között. Megpróbáltuk összehozni a független
lapok, például az irodalmi lapok szerkesztőit.
Az ellenzéki aktivisták találkozói mindig politikai reflexióra is ösztönöztek.
Konkrét ügyekre vonatkozó közös állásfoglalásokat vagy leveleket fogalmaztunk.
Akkor még elég abszurdnak tűnt volna az az elképzelés, hogy az egyesült
Európa alanyai leszünk. De ha ma belenézünk ezekbe a régi szövegekbe, láthatjuk,
hogy nagyon erősen jelen van ez a gondolat. Akárcsak az, hogy a közös sors
és a közös ellenség határozza meg a kapcsolataink politikáját.
Az LCsSz a keletnémetekkel is felvette a kapcsolatokat, emellett az
ukránokkal és az oroszokkal is kereste a kapcsolatokat, a Lengyel-Magyar
Szolidaritás megalakulását is itt kezdeményezték. A nemzetközi együttműködés
eszméje szervezetünket politikailag ökumenikussá tette. Olyan emberek vettek
részt benne, akik a legkülönbözőbb, idővel egymástól egyre távolodó csoportokból
kerültek ki, de az LCsSz-be nem vitték be a politikai vitákat. Komoly leckét
kaptunk a politikai tevékenységből, melynek során kialakult a legalapvetőbb,
vitathatatlan közös értékek rendje.
Nagyon fontos volt, hogy ezeket az eszméket konkrét cselekvéssé próbáltuk
alakítani. Ilyen kezdeményezés volt a Kelet-Európai Hírügynökség, amelynek
egy adott pillanatban sikerült létrehoznia a Prága-Wroclaw-Varsó-Budapest-Moszkva-Vilna
tudósítói hálózatot.
Miroslaw Jasinski: Különféle tapasztalatok határozták meg a világról való gondolkodásunkat. Ilyen volt egyeseknek az 1968-as év - Lengyelországban vagy Csehszlovákiában -, másoknak pedig a lengyelországi hadiállapot vagy a Szolidaritás korszaka. Az én meghatározó élményem az LCsSz volt. Az itt folytatott tevékenység olyan dolgokra tanított meg, amiket nem lehet elsajátítani egy rövid ideig tartó forradalom alatt, ilyen a kitartás és a másik félért viselt felelősség, meg a tolerancia. Szerencsénk volt, pont azzal a csoporttal jöttünk össze, amely a leggyakorlatiasabb dolgokkal foglalkozott a Charta '77-en belül, ez volt az INFOCH (az Informace o Charte 77 szerkesztősége) és a VONS. A mi tapasztalatainkkal, a mi korunkban - 22-23 évesek voltunk - valami újat akartunk, nem eszmecserét, találkozókat és ideológiai vitákat, hanem gyakorlati és hosszú távú eredményeket próbáltunk elérni.
Wojciech Maziarski: Azt hiszem, minden társadalmi, politikai eszme,
minden tervezet csak akkor valósulhat meg, ha - egyrészt - lefordítható
a gyakorlati tevékenység nyelvére: ha a közép-európai közösséget építjük,
akkor konkrétan mi a teendőnk... Másrészt pedig - legyen az eszme szexi,
legyen benne valami mágikus erő, ami vonzza az energikus, útkereső fiatalokat,
akik nem találják helyüket a közegükben. A mágikus erőt akár úgy is érthetjük,
mint Jacek Kuron, aki azt mondta annak idején az egyetemi sztrájkbizottságról:
"mozgalmunk erejét abból ítéltem meg, hogy ott rajzottak a legszebb lányok
a bizottság körül". A szovjet blokk különböző országaiban működő ellenzéki
csoportok közti együttműködés eszméje mindkét kritériumnak megfelelt. Ma
kultikusnak nevezik az ilyesmit. Nos, a nyolcvanas években a közép-európai
eszme volt kultikus.
1979-ben utaztam Budapestre, hogy megkezdjem a tanulmányaimat. Először
a magyar ellenzéki körökbe kerültem be, jártam a repülő egyetem előadásaira,
és csak később - magyar közvetítéssel - jutottam el a lengyel ellenzékhez.
Ezért inkább magyar nézőpontból láttam a helyzetünket.
Akkoriban volt mit csinálni. Le kellett fordítani a publikációkat,
el kellett juttatni a földalatti sajtót innen oda, onnan ide. A magyarok,
bár ellenzékük gyenge volt, elszigetelődött és az értelmiségre korlátozódott,
megtalálták azt a tevékenységi formát, amely kifejezte a lengyelekkel való
szolidaritásukat. Bár a hatalom akadályozta őket, nyári tábort szerveztek
lengyel gyerekeknek. Összefogott huszonvalahány magyar család. Minden család
küldött meghívót egy lengyel gyereknek. Lengyel részről a Szolidaritás
mazóviai régiója állította össze a gyerekcsoportot. Ezek a gyerekek szegény,
csonka, alkoholista családokból kerültek ki, nem nagyon volt esélyük arra,
hogy külföldre utazzanak. Részt vettem a tábor szervezésében, tolmácsoltam.
1981-ben kiutasítottak Magyarországról. Emlékszem, hazamentem Varsóba,
aztán özönlöttek hozzám a magyarok, akik egyszerűen csak azért jöttek Lengyelországba,
mert itt van Szolidaritás, földalatti élet, történik valami, van lázadás
és pezsgés. És mindennek ellenére szabadság is. Ezt látni kellett, meg
kellett szagolni, érinteni... Ez vonzotta őket.
Engelmayer Ákos: Amikor a nyolcvanas évek elején Magyarországon 1956-ról, a Szolidaritásról vagy arról beszéltem, hogy ez a rendszer hitem szerint előbb-utóbb szétesik, hülyének néztek. De én azért csak váltig állítottam, hogy túléljük ezt a rendszert, és amikor nem akartak hinni nekem, azt mondtam, gyertek ki Lengyelországba, aztán majd ti is elhiszitek.
Petruska Sustrová: Amikor 1989 novemberében meghívtak Wroclawba
az LCsSz által szervezett független fesztiválra, repülőjegyet vettem Varsóba,
mert olyan távolinak tűnt minden, ami Csehszlovákia határain túl volt,
hogy az már meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg a térképre pillanthatnék.
Ez a döntés nagyon szerencsés következményekkel járt, mert ha fölszállok
a wrocławi vonatra, soha nem jutok ki a fesztiválra. Így viszont sikerült
- egyedül én voltam ott a Charta '77 volt szóvivői közül.
Mély nyomot hagyott bennem mindaz, amit a fesztiválon átéltem. Köd
borította Wroclawot, amikor a várost jártuk. Különféle csoportok bukkantak
elő a ködből, és gyakorlatilag mindenki csehül beszélt. Úgy éreztem, az
LCsSz munkája meghozta gyümölcsét, aktivistái nem hiába csempészték a dokumentumokat,
át a határon, oda-vissza, nem hiába kockáztattak és dolgoztak névtelenül,
anélkül hogy hírnevet szereztek volna. Egyszer csak megérkezik négyezer
fiatal Csehországból és Szlovákiából egy lengyel városba. Hányan lehettek
ott közülük két héttel később Prágában azon a tüntetésen, amellyel kezdetét
vette a "bársonyos forradalom"? Itt sokan megérezték a szabadság ízét,
és már nem akartak visszatérni a régi barakkba. Változásokat akartak.
Zbigniew Janas: Amikor végigsöpört Csehszlovákián a "bársonyos forradalom", és meghozta a politikai átalakulást, úgy tűnt, nincs már semmi tennivalónk. Mert amit azelőtt tettünk, olyan közismert, hogy most már mindenki az országaink közti szolidaritást akarja erősíteni. Aztán kiderült, hogy a határok továbbra is "le vannak zárva". A cseh és a lengyel oldalon is voltak, akik azt mondták, ebből csak problémák lehetnek. Ez annak a jele volt, hogy maga a rendszer átalakulása nem elegendő, ez még nem teremt valóban nyílt, egymással rokonszenvező, szolidáris társadalmakat. A visegrádi és a közép-európai eszmét az állami struktúrákon kívül építették ki bizonyos társadalmi erők, a földalatti tevékenységbe bekapcsolódott aktivisták. Ehhez most másfajta erőfeszítésekre volt szükség.
Rudolf Chmel: Manapság azzal áltatjuk magunkat, hogy a politika kárpótolhat
bizonyos történelmi sérelmekért. De a mítoszok és sztereotípiák erősebbek
nála. Ahogy a lengyeleknek megvannak a maguk oroszai és részben németjei
is, ahogy a cseheknek megvannak legfőképpen a maguk németjei, de azért
ott vannak az osztrákok is, ugyanúgy nekünk szlovákoknak is megvannak a
magyarjaink. Kiderült - különösen most, Csehszlovákia szétesése után -,
hogy ők a mi állandó ellenségeink, bár néha mintha szem elől tévesztenénk
őket. Ezek az ellenségek a magyarok. Ennek vannak történelmi okai, mindenekelőtt
a magyarosítás, ami száz évvel ezelőtt nagyon brutálisan folyt. De említhetném
1938-39-et, a Csehszlovákia szétesését kísérő eseményeket és azt is, hogy
1945 után a magyarokra is alkalmazták a kollektív felelősség elvét. Ezek
a történelmi traumák nemegyszer előítéletekké alakultak át.
Csehszlovákia szétesése valahogy lendületből történt, nem volt olyan
fájdalmas, mint várta volna az ember. A szlovákok egyszer csak esélyt kaptak,
és muszáj volt végre foglalkozniuk magukkal. Nem tehettek már szemrehányást
a cseheknek, mert azelőtt minden kudarcra ez volt a magyarázat: hát igen,
azok a csehek ott Prágában...
A magyar-szlovák kapcsolatokban már annyi probléma merült föl, hogy
ezek de facto megbénították a visegrádi csoport működését, és nyilván kihatottak
az egész csoport államközi kapcsolataira. Ebben kétségkívül hibásabb volt
a szlovák fél, mint a magyar. Szlovákiának nem volt önálló államisága,
ezért különféle komplexusok gyötörték: a kis nemzet, a veszélyeztetettség
komplexusa, a saját történelem hiánya. Kis túlzással azt mondhatnám, nagyon
gyanakvóak lettünk, és mindenkiben ellenséget láttunk magunk körül.
Petr Uhl: Szétesett a csehek és a szlovákok közös állama, ez pedig még
inkább megerősítette a csehek etnikai izolacionizmusát. Nekem személy szerint
nagyon kellemetlen, hogy az elmúlt években találkoznom kellett nacionalista
megnyilvánulásokkal, ilyen kijelentések kormányszinten is előfordulnak.
A csehek az elmúlt hatvan évben tanúi lehettek annak, hogy a nácik
fokozatosan elüldözték közös környezetükből a zsidókat, aztán a németeket
is kitelepítették a háború után, majd a szlovákok is eltűntek a láthatárról,
amikor szétesett az állam. Maradtak a romák, akik ellen nem csak magánszemélyek,
hanem a falusi önkormányzatok képviselői is uszítanak. Ezt a csoportot
is szeretnék még kizárni, hogy megvalósítsák az etnikai tisztaságot. Ha
már a Cseh Köztársaságban tapasztalható rasszista megnyilvánulásokról és
hajlamokról beszélek, ki kell emelnem egy pozitívumot - a II. világháború
óta jelentősen gyengült a cseh társadalomban az antiszemitizmus. Manapság
Csehországban alighanem a szlovákokról alkotott képet terhelik leginkább
a régi mítoszok.
Marek Pernal: Elgondolkodtam azon, milyen sztereotípiákat alakítottak
ki egymásról a csehek és a lengyelek. 1988 tavaszán a Res Publika című
folyóirat szerkesztősége kérdőíves vizsgálatot végzett Varsó egyik legjobb
iskolájában, a Bathory Gimnáziumban. Igen egyszerű kérdést tettek fel a
diákoknak: "milyen kép él benned Csehszlovákiáról?" A válaszok több mint
90 százaléka egyértelműen negatívnak állította be a cseheket mint nemzetet
és társadalmat.
Amikor Tomasz Jastrun értékelte a vizsgálatot, több okot is megnevezett,
amely ezt az ellenszenvet motiválhatta. Az első a csehek passzivitása a
II. világháború idején és általában véve a csehek konformizmusa vagy opportunizmusa.
Kiírtam magamnak pár elképesztő mondatot a válaszokból: "Sose jártam a
hazájukban, de úgy gondolom, hogy ez egy olyan nemzet, ahol a többség jobb'
szeret nyugalomban élni, mint áldozatot hozni a hazáért", "Szerintem nagyon
változékony emberek; a helyzettől függően úgy változnak, mint a kaméleonok".
Laicizálódott társadalmukat is szemükre vetették: "A cseh nép ateista,
ez pedig véleményem szerint nem túl hízelgő erkölcsi színvonalukra nézve".
Szinte minden csehszlovákiai emlék, amiről csak írnak a kérdőívekben, a
boltokról és a határátkeléssel kapcsolatos kínos pillanatokról szól: "Azt
hiszem, nincs valami nagy barátság a lengyelek és a csehek között, már
csak abból is gondolom, hogy micsoda megpróbáltatások érik a lengyeleket,
amikor átlépik a határt". Miről írnak még? "A csehek megmérgeznek minket."
Ez volt az az időszak, amikor egyszer vagy kétszer pakura került az Oderába...
Jastrun arra is felfigyelt, hogy szigorúan elkülönítik a gonosz cseheket
a jó szlovákoktól. A válaszok állandóan visszatérő eleme volt a sör: "A
cseheket marcona képű és szétivott arcú, nagy hasú fazonoknak képzelem,
korsó sörrel a kezükben és hatalmas bajusszal az orruk alatt. Két dologból
áll az életük: dolgoznak a gyerekeikért és vedelik a sört."
A válaszok elsöprő többségéből kiderült, hogy az ilyen véleményeket
hangoztató fiatalok életükben nem voltak Csehszlovákiában, ezek az értesülések
különféle történetekből, élő sztereotípiákból kerülnek be a társadalmi
tudatba.
Csordás Gábor: A nyolcvanas években nagyon gyakran jártam Lengyelországba,
néha csak egy-két napra mentem ki. 1992 után valamivel lazábbak lettek
a lengyel kapcsolataim. Az az érzésem, hogy a kilencvenes években általában
véve is lazultak a régiók országai közti kapcsolatok, ami nem is csoda,
hisz ezeket a nemzeteket főként a szovjet imperializmus elleni közös ellenállás
hozta össze. Mivel változott a politikai helyzet, mindegyik ország a maga
útján próbál bejutni az európai közösségbe.
Tegnap, több év szünet után, autóval jöttem Wroclawba Pécsről, messze
délről, a horvát határ közeléből. Átutaztam mind a négy visegrádi országon.
Ebből a 850 kilométerből csak 140 volt autósztráda, az út többi része ugyanolyan
szörnyű volt, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Mind a négy országban hasonló
pénzeket adtak ki a kormányok szimbolikus jelentőségű kritériumokra hivatkozva,
ugyanakkor a lényeges dolgokra, mint az utakra, nem maradt pénz. Ha most
kellene definiálnom Közép-Európát, azt mondanám, ez az a térség, ahol az
utak rosszabb állapotban vannak, mint a fogadók és a vendéglők. A fogadókat
és a vendéglőket magánvállalkozók építik, akiket a haszon motivál. Az utakat
viszont a közjó, mindenki érdekében építik.
Azért hivatkoztam az utak példájára, mert nagyon szemléletes, kézzelfogható.
De ugyanakkor vonatkozik ez a kommunikáció minden formájára is, ilyen a
szellemi érintkezés vagy egymás szokásainak megismerése. Ahogy elnézem
az utakat, azt látom, hogy a visegrádi négyes országai - akárcsak tíz-húsz
éve - most is a modernizáció küszöbén állnak. S mivel nincsenek összekötve
egymással, nem elég érdekesek másoknak.
Ha Nyugat-Európából érkezik valaki Lengyelországba, eljut a sztrádán
Opoléig, és kész, vége a sztrádának. Magyarországon is ugyanez a helyzet.
Ha Nyugatról érkezünk Közép-Európába, azt látjuk, hogy ez a zsákutcák vidéke,
kulturális értelemben véve is. A 20. század elején élő kapcsolatok voltak
régiónk kultúrái és országai között, folyt a szellemi értékek cseréje -
nyoma sincs már ennek a szellemiségnek. Talán a lengyel-cseh kapcsolatok
valamivel élénkebbek lehetnek, de a régió egészében nem látok semmi ilyesmit.
Vagyis semmi jele annak, hogy erősödne az egymás iránti kölcsönös érdeklődés.
Tizenhárom éve saját kormányaink vannak, ezek egyformán felelősek azért,
hogy minden maradt a régiben. Ha ki akarja adni valaki Magyarországon egy
lengyel, cseh vagy szlovák szerző könyvét, nem kap anyagi támogatást, nem
kap semmiféle dotációt állami pénzekből. A magyar, lengyel, szlovák vagy
cseh adófizetők egyetlen fillért sem áldoznak arra, hogy kiadhassuk egymás
könyveit, olvashassunk egymásról.
Andrzej Jagodzinski: Nagy fájdalommal tölt el az a paradox helyzet, hogy én voltam a negyedik tudósító - Moszkva, Washington és Berlin után -, akit tíz évvel ezelőtt kiküldött külföldre a koldusszegény Gazeta Wyborcza. A lap negyedik tudósítóhelye Prágában volt. Budapesten volt állandó munkatársunk, hamarosan minden szomszédos ország fővárosában volt tudósítónk. Ma a százszor gazdagabb Gazeta képtelen fenntartani egy tudósítóhelyet Prágában, Budapesten vagy Pozsonyban. Akárcsak más magánkézben lévő lengyel médiumok vagy a hazai közszolgálati televízió. Szomszédaink országai az egyik pillanatról a másikra jócskán veszítettek volna fontosságukból és érdekességükből?
Jan Litynski: A kilencvenes években úgy tűnt, kötelezővé válik
az a gondolkodásmód, amit röviden lengyel-cseh-szlovák szolidaritásnak
nevezhetünk. Természetesen ebből a szellemiségből nőtt ki "Visegrád".
A hatalom nélküliek hatalma című írásában Havel felteszi azt a véleményem
szerint hihetetlenül lényeges kérdést, hogy az a közösség, ami akkoriban
jött létre Csehszlovákiában, Lengyelországban és részben Magyarországon,
tartós jelenség-e, vagy csak az ellenség kényszeríti ránk azzal, hogy elnyom
minket. Ha megnézzük, mi történt 1989 után ebben a négy országban, azt
látjuk, hogy végül is nem hoztunk létre semmiféle alakzatot. E mozgalom
hívei szétszaladtak mindenfelé, mentek jobbra, balra, csatlakoztak a lusztrációs
vagy az antilusztrációs párthoz... Nem maradt semmi. Kiderült, hogy - amint
azt nagyon jól sejtette Havel - legtöbbször a veszélyérzet, nem pedig a
nézetek és meggyőződések közössége ösztönöz a kapcsolatfelvételre. Ez persze
így van rendjén. De azért kicsit sajnálhatjuk, hogy a totalitárius léttapasztalat
nem teremtett más, valamivel mélyebb kapcsolatokat, és ilyen gyengének
bizonyult az alternatív társadalom, amiről a kommunizmus évei alatt vitatkoztunk.
Wojciech Maziarski: Az az érzésem, sok feladat hárul az államokra,
a politikai struktúrákra, azt viszont nem tudom, megmozgatja-e ez az eszme
egy átlag lengyel, cseh vagy magyar egyetemista képzeletét. Már nem vált
ki érzelmeket, nem kelt érdeklődést az, amiről most beszélgetünk. Tudom,
hogy ez nagyon szomorúan hangzik, de nem azért mondom, hogy kétségbe vonjam
az ilyen tevékenység értelmét. Ellenkezőleg, azért mondom, hogy elgondolkodjunk
azon, miképpen lehetne életre kelteni ezt az eszmét.
A nyolcvanas években úgy éreztem, abban a pillanatban, amikor barátokat
találtam Csehországban, Magyarországon és Szlovákiában, az egykori NDK-ban,
az ukrajnai ellenzékiek között, nagyon messzire tolódtak szellemi hazám
határai. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy otthon érzem magam Prágában,
Budapesten, Pozsonyban vagy Lembergben. Ez az én tág értelemben vett szellemi
hazám. Kis globalizációnak nevezhetném ezt a folyamatot, amely a nyolcvanas
években ment végbe a lelkünkben.
Aztán elbukott a kommunizmus, eltűnt a vasfüggöny, és elmosta ezt a
kis globalizációt az egész világot elborító nagy globalizáció hulláma.
Közép-európai közösségünk érzését elfojtotta bennünk az a tény, hogy végül
is ugyanezt érezhetjük Párizsban, Bécsben, Berlinben. Ott is ugyanúgy találhatunk
barátokat, ott is lehet valami közös elintéznivalónk.
Jan Budaj: Manapság nem az ideológiáról, hanem az üzletről szólnak az épületek homlokzatán olvasható feliratok. Azt hiszem, a vége felé közeledik az az időszak, amikor csak az üzlettel foglalkozunk, és hamarosan visszatérünk az eszmékhez. Az első lépés ezen az úton - visszatérés a saját történelmi emlékezetünkhöz.
Válogatta és sajtó alá rendezte
Monika Kapa-Cichocka
A szövegelőkészítést és a közlést a Nemzetközi Visegrádi Alap finanszírozta. Lengyelországban a Karta, Csehországban a Střední Evropa, Szlovákiában a Mosty, Magyarországon a Magyar Lettre Internationale hasábjain olvasható.
A vita résztvevői:
Jarosław Broda
(1956) költő, a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás alapító tagja, az
LCsSz Értesítő főszerkesztője és a Kelet-Európai Hírügynökség szerkesztője,
a Lengyel-Magyar Szolidaritás alapító tagja. Jelenleg Wrocław város önkormányzatának
művelődési osztályát igazgatja.
Ján Budaj
(1952) az ún. alternatív kultúra és az ökológiai mozgalom szervezője
Szlovákiában, szamizdat lapok kiadója; kapcsolatban állt lengyel független
értelmiségiekkel, a KOR és a Szolidaritás aktivistáival.
Rudolf Chmel
(1939) szlovák irodalomtörténész és publicista, előbb Csehszlovákia,
majd Szlovákia nagykövete volt Magyarországon, jelenleg a Szlovák Köztársaság
művelődési minisztere.
Csordás Gábor
(1950) magyar költő, emellett lengyel, horvát, szerb, román, francia
és szlovén irodalmat fordít, a Jelenkor kiadó igazgatója.
Engelmayer Ákos
(1938) 1956-ban részt vett a magyar felkelésben, 1962 óta Lengyelországban
él, a nyolcvanas években együttműködött a lengyel és a magyar demokratikus
ellenzékkel, Magyarország varsói nagykövete (1990-1995); a Lengyel-Magyar
Szolidaritás alapító tagja.
Markéta Fialková
(1956) a csehszlovákiai demokratikus ellenzék aktivistája, a "bársonyos
forradalom" után csehszlovák nagykövet és Csehország első lengyelországi
nagykövete, majd Václav Havel elnök közeli munkatársa.
Andrzej Jagodziński
(1954) cseh és szlovák irodalmat fordít, a Szabad Európa Rádió Csehszlovák
Szekciójának munkatársa, a Gazeta Wyborcza egykori prágai és pozsonyi tudósítója,
a prágai Lengyel Intézet igazgatója, a legutóbbi időkig a "4+" Visegrádi
Fesztivál igazgatója és a "4+ Visegrádi Fesztivál" Társaság elnöke.
Zbigniew Janas
(1953) a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás kezdeményezője és vezetője;
a Charta '77 aktivistáival létrejött rendszeres találkozók kezdeményezője,
szervezője és résztvevője; a Lengyel-Magyar Szolidaritás és a Lengyel-Cseh-Szlovák
Szolidaritás Alapítvány egyik alapítója; a Báthori Alapítvány mellett működő
Közép-Kelet-Európai Fórum alapítója és igazgatója; parlamenti képviselő,
tagja a Lengyel-Cseh és a Lengyel-Szlovák Parlamentközi Uniónak.
Mirosław Jasiński
(1960) kezdeményezte, majd szervezte a csehszlovákiai demokratikus
ellenzékkel való kapcsolatfelvételt, a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás
vezetője; tüntetést szervezett Petr Pospíchal szabadon bocsátásáért, az
LCsSz Értesítő szerkesztője; szervezőként is részt vett a lengyel és csehszlovák
ellenzék összejövetelein (az országhatáron) valamint az 1989. novemberi
wrocławi találkozókon; jelenleg a prágai Lengyel Intézet igazgatója.
Maciej KoĽmiński
(1937) történész, számos tanulmányt írt Magyarország és Közép-Kelet-Európa
történetéről; hosszú évekig dolgozott a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi
Intézetében, az Eötvös Kollégium címzetes tanára, a Collegium Civitas és
a Varsói Egyetem professzora; a Lengyel-Magyar Szolidaritás alapító tagja;
a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete (1990-96).
Jerzy Kronhold
(1946) költő, kultúraszervező és a lengyel demokratikus ellenzék aktivistája
(Szolidaritás, cieszyni körzet). 1990-től a Lengyel Köztársaság ostravai
főkonzulja, jelenleg a pozsonyi Lengyel Intézet igazgatója.
Jan Lityński
(1946) részt vett az 1968 márciusi diákmegmozdulásokon, a KOR tagja,
a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás alapítója, a hetvenes-nyolcvanas években
ott volt a Szudétákban a lengyel-csehszlovák ellenzéki találkozókon, parlamenti
képviselő.
Wojciech Maziarski
(1960) a demokratikus ellenzék aktivistája; a nyolcvanas években több
földalatti lap, például az Obóz (Tábor) c. negyedévi folyóirat szerkesztője;
alapítója és szerkesztője a Szolidaritás Információs Szolgálatának és a
Kelet-Európai Hírügynökségnek; a Lengyel-Cseh-Szlovák Szolidaritás egyik
szóvivője; szervezőként is részt vett a varsói és budapesti ellenzéki csoportok
közti együttműködésben.
Marek Pernal
(1956) történész, a Lengyel Köztársaság prágai nagykövete (1999-2001);
jelenleg a külügyminisztériumban dolgozik.
Petr Pospíchal
(1960) a cseh demokratikus ellenzék aktivistája; szorgalmazta a lengyel
ellenzékkel való kapcsolatfelvételt, részt vett az országhatáron tartott
találkozók szervezésében; a Kelet-Európai Hírügynökség egyik alapítója,
ennek keretei közt együttműködött cseh, lengyel, orosz és jugoszláv disszidensekkel
valamint cseh, lengyel és orosz emigráns ellenzékiekkel.
Tomasz Szarota
(1940) a II. világháborút kutató történész, a Lengyel Tudományos Akadémia
Történettudományi Intézetének professzora; a hatvanas években a Lengyelországba
látogató cseh történészek kísérője volt.
Petruąka ©ustrová
(1947) cseh publicista, a csehszlovák demokratikus ellenzék aktivistája,
a Charta '77 egyik szóvivője, a "bársonyos forradalom" után a Cseh-Szlovák
Köztársaság belügyminiszter-helyettese.
Petr Uhl
(1941) a cseh demokratikus ellenzék aktivistája; többek között a Charta
'77, a Közép-Európai Hírügynökség és a Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás
alapító tagja; szervezte a lengyel és cseh disszidensek találkozóit, valamint
a lengyel és magyar ellenzékiekkel folytatott információcserét; a cseh
és szlovák disszidensek közti kapcsolattartásban részt vett.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu