stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Terézia Mora
Lager Mira
(Moritások)

Az egerekkel kezdődött, ilyet még nem láttál, oroszlánsörényük volt, vagy körgallérjuk, mint valami eltúlzott spanyol nemesnek, persze szürke az egész, szürke szőrkoszorú ott, ahol a nyak szokott lenni, ilyen egerek voltak. Sötétedéskor jöttek, átvonultak a sátrunkon, miniatűr oroszlánhorda vagy a régi idők armadája, amely különös kegyetlensége miatt egérsereggé változott, és most rohamra indul az éj leple alatt. A fű a sátor alján arasznyi magas volt, a priccsek további egy arasz, az egereknek ez meg se kottyant volna, de nem is érdekelte őket, csak vonulni akartak a fűben. Egy szempillantás alatt ott termettek, keletről nyugat felé vonultak a sátoron át, iszkoltak az ágyak vaslábai és a csizmák között, amelyekhez utóbb nem mertünk hozzáérni, valaki kitalálta, hogy biztos belefészkeltek a csizmákba, azért tűntek el. Ez első este volt.
Az is lehetséges, hogy az egerek az időt érezték, mert amikor másnap reggel fölébredtünk, szitált az eső, és ez így is maradt végig. Minden teleszívta magát nedvességgel, a sátrak, a ruhák, a bőrünk és a hajunk, a kevés száraz helyen, ami megmaradt, ott laktak az egerek: az ágyunk alatt.
Amúgy inkább szűkében voltunk a víznek. Egy vastartály volt a két tábornak, hat hidegvizes csappal. Nyolcvan ember a mi oldalunkon, ugyanennyi lengyel, valamivel több mint a fele nő. A nőknek később fölállítottak egy mosdósátrat hat teknővel. Körülbelül hét nő jutott egy teknőre. A mosdósátor, ahogy a tartály és a konyha is, a lengyel oldalon volt, át kellett menni a gyakorlótéren, megadott idők voltak, amikor a két tábor között lehetett jönni-menni, nem ám akkor, amikor épp kedvünk támadt. Egy üstöt kisúroltak, hogy eltűnjön a zsírgyűrű az oldaláról, abból merítettek meleg vizet, reggel hét és nyolc között. A bádogcsajkát használtuk hozzá, amit az ételhez osztottak. Aki elvesztette a csajkát, nem kapott enni, és nem kapott meleg vizet. A csajkák aljára fenyőtűk tapadtak, ezek aztán az üstbe kerültek, ott úszkáltak, krokodilnak hívtuk őket, ma megint krokodilleves, mert ha eszünkbe jutott is, hogy letöröljük a csajka alját, mielőtt a vízbe merítjük, akkor meg fentről potyogtak a fenyőtűk az üstbe, a fákról, azokba az üstökbe is, amelyekben a sűrű levest főzték minden nap, azokban az örökös fekete zsírgyűrűs üstökben. A vizet meg a krokodilokat a sátorba vittük, és az egészet beleöntöttük a teknőkbe. Azt tanácsolták, hogy használjunk konyharuhát a vér lemosásához, de senkinek nem volt konyharuhája, úgyhogy vécépapírt használtunk, a szürkésfehér és rózsaszín kis galacsinok beleragadtak a szeméremszőrzetbe.
Tehát a nők kaptak egy sátrat, hogy megszabaduljanak a vérüktől, de a szükségét mindenki a latrinán kellett hogy végezze, és senki nem használta a latrinákat, mert senki nem tudta, hogy kell egy latrinát használni. Féltünk is, hogy beleesünk, amikor éjszaka mentünk ki az erdőbe, hogy leguggoljunk egy bokor alá. Némelyik fa őrszem volt, megvárták, amíg leguggolt az ember, és megszólaltak: Jelszó? Akkor föl kellett ugrani, és meg kellett mondani a jelszót, ők meg nevettek. Ezzel szórakoztak, amúgy hagyták, hadd csináljuk. Az erdőt hamarosan elborították a papírfecnik és a vattacsomók. Hajat egyáltalán nem mostunk. Itatóspapírt ajánlottak. Rózsavízzel nedvesítsük be az itatóspapírt, és tincsenként húzzuk végig a hajunkon. Senkinek nem volt itatósa, se rózsavize. Három kilométeres körzetben sehol egy bolt, és amúgy is tilos volt elhagyni a tábort. Azt, hogy valahol a közelben falu vagy tanya lehet, csak sejtettük, mert egyszer láttunk átmenni az erdőn egy nőt tehénnel. Mindketten csontsoványak voltak, a nő is, a tehén is, és valaki azt mondta, ez így megy, reggel kihajtja a tehenet, este haza, mást nem csinálnak, minek is.
Haj nélkül egészen más egy arc, és nekünk még szerencsénk volt, a lengyel oldalon némelyeket kopaszra nyírtak, mi legalább zsírsisakot viseltünk a szitáló eső ellen, a tarkón összefogva, bedugva a sapka alá. Így legalább kibékültünk a sapkával. Ugyanúgy voltunk vele mindannyian, és első pillantásra egyformán is néztünk ki: nadrág, kabát, sapka, kendő, az őrök szemében talán tényleg láthatatlanná is váltunk, ám egymás között annál élesebb lett a szemünk a különbségekre. Hogy micsoda arca van egy embernek. Első az arc, mondták, amikor egyszer átmentem a férfi-oldalra, mert valamilyen ügyben segítséget akartam kérni. Megálltam odakint a sátor előtt, egyikük kijött, megnézte magának az arcomat, aztán azt mondta, nem segítenek.
Abból, ami a gyakorlótéren zajlott, már csak az esti éneklésre emlékszem, a félórás éneklésre minden este, meg a büntetésekre. Legtöbbször elveszített bádogcsajkák miatt. Soha nem lett meg az összes, gyakran négy embernek kellett harcolni egyért, négykézláb futkosni, mint a teheneknek, olykor tehéngaloppban, olyankor mi többiek tapsoltunk a sorban, tehéngalopp! tehéngalopp!, közben füvet kellett legelni, aki a legjobban játszott, és nem csalta el a legelést, az lett a győztes. Hogy a csókolózást miért szabták ki, már nem tudom, mindenesetre nekem személy szerint jobban tetszett, mert mindig mindenkire vonatkozott, és az embert nem állították úgy a középpontba, de a legtöbben utálták, különösen a férfiak, mert a férfiaknak férfiakat kellett megcsókolniuk, a nőknek pedig nőket, csókoljátok meg egymást, testvéri csók, gajdolták az őrök, és tapsoltak, a végére nem marad saját nyál a szádban.
A fertőzésveszély természetesen nagy volt, de még valamennyien jó kondícióban voltunk. Egyvalaki betegedett meg, őt még kórházba is vitték állítólag, valami vírusról suttogtak vagy kullancsról, de még mielőtt nyugtalanság tört volna ki, újabb pletykák terjedtek el egy tetűinvázióról a lengyel oldalon, aztán tagadtak mindent: a vírust, a kullancsot, a tetveket, az egérharapást. Néhányan azon a véleményen voltunk, hogy nagyon helyes, ha mindnyájan tetvesek leszünk vagy megbetegszünk, akkor majd ki kell találniuk valamit. De nem lettünk tetvesek, és egy darabig beteg sem volt senki. Hogy a pletykák miatt vagy sem, senki nem tudta, mindenesetre megjelent a táborvezető egy kombival, és babatápszert osztott, két emberre jutott egy üveg, répaszínű püré volt. Az alumíniumkanál nem fért be az üveg nyílásán, egy darabig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy veszteség nélkül kijöjjön a püré, és többet senki nem panaszkodott.
Már a vége felé volt, amikor elvittek a sóbányába. A só a föld alatt fekete, csak itt-ott csillog a világosabb kristály láncolata, de azért só az, lehet érezni, csak tilos megnyalni a falat. Föl-alá kalauzoltak minket a föld alatt, szűk volt a hely, mert ott is kettes sorban kellett végigmenni a járatokon. Megmutatták az eszközöket, a síneket, a csigákat és a drótokat, mindent kézzel működtettek a bányászok. És hogy mi mindenre képes a bányászkéz az örök éjszakában, azt abban a teremben láthattuk, amelybe a végén vittek el minket. Föld alatti bálterem, olyan nagy, hogy mindnyájan kényelmesen megállhattunk, itt még a tető is magasabban volt, mint a fejünk búbja, olyan magas volt, hogy nem is értettük, hogyan lehetséges, nem láttuk a végét, mert itt is minden fekete volt, fekete bálterem. Csak a mennyezetről lógó csillárok voltak fehérek, mindet csupa sókristályból faragták, a belsejükbe lámpákat rejtettek, amiket most fölkapcsoltak, és áradni kezdett a fény, ilyet még nem láttál, és mindent beragyogott, mintha mesében volnánk: sótükröket, hamis ablakokat, szökőkutakat, kovácsolt asztalkákat; és egy kis hármasoltár fölött a sarokban sókandeláberben parázslott az örökmécs. Az oltárkép, mint megtudtuk, a környékbeli híres Fekete Madonna másolata volt, amelyhez naponta ezrek zarándokolnak. Megnéztük a fekete kristályarcot, kráterek voltak rajta, mintha himlőn esett volna át, és bólintottunk, mint akik tudjuk, miről van szó. Öt percet adtak, hogy körülnézzünk, nem volt szabad megfogni semmit, hát még megnyalni. És mégis, egyszerre mindenki a falakhoz tapadt a nyelvével - hogy hogyan történt, senki nem emlékszik a pillanatra. Kipróbáltuk, tükröződünk-e a sótükrökben, de csak sötét foltok, árnyak voltunk azokon a helyeken, ahol eltakartuk a csillárok fényét. És persze mégis mindent megfogtunk, a vak tükröt, a faragott ablakkeretet, hogy vág-e, és aztán az ember megnyalja az ujját, és utána már nincs megállás, olyan íze van, mint a ropinak, szólalt meg valaki, és a hír végigfutott a sorokon, mint a ropi, és akkor már csüngtek is az ajkak a falakon, a tükrökön, az ablakokon, a kutakon, az asztalkákon, se láttunk, se hallottunk. Hogy az őrök megpróbáltak-e elrángatni, nem tudom már, az is lehet, hogy csak hagytak minket tombolni a végkimerülésig, aztán a boldog, tántorgó csordát visszahajtották a felszínre, azzal a bizsergéssel és sóhajjal a nyelvünkön, a villanó fényekkel a szemünkben, ahogy belénk hasított a só íze. A szikrázás megmaradt akkor is, amikor már kívül voltunk, észre sem vettük, hogy kívül vagyunk, mert ott is éjszaka volt, és minden fekete maradt meg sós, körös-körül kristályok csillogtak, az ablakok csattogó plexitáblái között, amelyek mögé bedugva elszállítottak minket, ott is a szikrázás, és mi sóhajtoztunk és tántorogtunk, nekiütődtünk a hozzánk legközelebb álló testhez, amely maga is csak állt, sóhajtott, sóhajtozva lépkedett, mikor mit kellett éppen, boldogan, hazafelé az egerekhez, a fűbe, a harmatba, a csillagok közé, egy mindaddig sosem létezett csendes éjbe.
Másnap az egész tábor beteg volt, csak az őrök nem, ők nem ettek fekete sót. Az elsők között ébredtem. Égett a szám belseje, a nyelőcsövem, a gyomrom, a hólyagom, az összes végtagom. Az orvos, egy szép, kopasz férfi a lengyel lágerben már ott ült beöltözve a priccsén, mintha várta volna a látogatást. Nem beszéltünk közös nyelvet, nem is volt szükséges, szó nélkül a kezembe adott egy hánytatót. Először nem akartam, de amikor láttam, hogy egy kanál kristálycukorral oldja föl, ráálltam. Később elfogyott a hánytató, az emberek meleg vizet ittak, azt mondták, az éppolyan jó, ha nem jobb. Egy fa, egy ember, egyik kéz a nedves törzsön, a másikban a csajka, lehánytuk a krokodilokat, a vécépapírok ázott kígyóit meg a vattát. Csönd volt az erdőben, semmi mást nem lehetett hallani, csak az esőt, ahogy rászitált a fákra, a papírra és a bádogcsajkákra, meg a halk öklendezést. Az őrök békén hagytak, visszavonultak a barakkjukba, és teát ittak, talán arról is tanácskoztak, honnan lehetne nyolcvan betegnek teát keríteni vagy esetleg kólát, de aztán már nem került rá sor.
Mivel az elsők között voltam, és mert nyugalmat akartam, amikor egyre többen és többen lettünk, mind beljebb hatoltam az erdőbe, amíg újra ritkulni nem kezdett. Megláttam egy utat, ott megálltam. Egyedül voltam, a sátrak jól voltak álcázva, alig látszottak már, a többiek is csupán foltokként, és csak akkor, ha tudott róluk az ember: ahol a fák törzse megvastagodott, ott állt valaki. Megkapaszkodtam, és próbáltam kiokádni az égető érzést, kinyújtottam a nyelvem a szitáló esőbe, mert vizet már nem meríthettem: amíg a doktornál voltam, valaki ellopta a bádogcsajkámat. Füvet fogok enni, akár ízlik, akár nem, gondoltam, de milyen furcsa: ha a rám váró megaláztatásra gondoltam, amelyet addig bármi áron el akartam kerülni - más nem is lebegett a szemem előtt, csak az, hogy soha ne kelljen tehéngaloppot játszani -, most már nem törődtem vele, egykedvűen néztem szembe a jövővel, amelyről senki nem tudta, meddig tart, napokig, hetekig vagy talán évekig, abbahagytuk a számolást, egykedvűen néztem az utat, amely immár egyértelműen kirajzolódott előttem, kék, aszfaltozott, tiltott út, közel s távol sehol egy őr, elindulhatnék az úton és mehetnék toronyiránt, valahol útközben eldobhatnám a sapkát és a kendőt, de idáig nem jutottam gondolatban sem, ugyan minek?
Az, hogy kinyújtottam a nyelvem, meg az eső, amit lenyeltem, segített, föl tudtam öklendezni valamit, nyúlós, keserű fonál csüngött a szájam sarkán, semmim nem volt, amivel föl tudtam volna fogni, csak a kezem, hát egyszerűen úgy maradtam kinyújtott nyakkal és nyitott szájjal, vártam, hogy elszakadjon, addig erőlködtem, amíg zúgni nem kezdett a fülem. Aztán a zúgásból csilingelés lett, száncsengő hangja vagy mint a lázé, és az ének is, amely hirtelen fölhangzott, az is ilyen volt: magas, törékeny, kísérteties, panaszos hang, mintha az egerek vinnyogtak volna, az elátkozott, gyönge horda valahol a fűben, az árkokban, onnan szállt föl, csing, aú, jajj. Remegni kezdett a térdem, halántékomat a fához támasztottam, a törzs keserű leve ráfolyt a forró bőrömre, a szememre. Ezen a szemcsés fátylon át láttam meg őket, és nem hittem a szememnek, mert olyan volt, mint a halálom pillanata.
Tetőtől talpig átlátszó műanyag borította őket, kívül az esőcseppek, belül bepárásodott, nem is lehetett őket látni rendesen, csak sejtettem, hogy valakik mennek alatta, vagy inkább gurulnak, tolják előre magukat a tolószékükben. A kerekek nyikorogtak, a gumi nyüszített a vizes aszfalton, fáradságosan araszoltak, mint a féreg, és hozzá ez a lidérces énekszó a műanyag burok alól, amely alatt nem arcok voltak, csak éneklő fejkendők, maaa, énekelték, aztán jaaa, nagy ritkán egy-egy szótag is elhatolt a fülemig, de mindegy volt, nem volt mit érteni rajta, tudtam, hogy nem létező nyelv. Végül jött egy ember, az is csak egy kabát, de ezúttal nem átlátszó, hanem fekete, és nem is gurult, hanem a saját lábán ment, fekete esőkabát, kapucni, botot vitt a kezében, a bot végén zászló, ami egyúttal valami kép is volt, de nem ismertem föl.
Fölismertem viszont, hogy amit látok, nem lázálom, hanem a valóság, és hogy valójában nem haltam meg, vagy ha mégis, akkor már túl voltam rajta, már meghaltam, a meghalás a szempillák egyetlen rezdülése, amely után annál élesebben lát az ember. Visszaszívtam a lecsüngő fonalat, fölegyenesedtem, nyeltem, a víz a szememből az államra folyt. Még éppen láthattam, ahogy elvonulnak a fák között, előttük és mögöttük a két fekete férfi, akik közül a hátulsó zászlót visz, az elülső pedig valamit, ami már szinte eltűnt az esőben, de még sejthető az alakja: egy hosszúkás bot hosszában, egy rövidebb keresztben. És akár hiszed, akár nem, ebben a pillanatban kezdtem rájönni arra, ami addig csak sejtés volt, hogy ami történt velünk, vagy inkább amik voltunk, az elvarázsolt lelkeknek ez a csordája, ahogy csörtettünk az erdőben, énekelve, tántorogva, okádva - rájöttem, hogy az, amit életnek tartottunk, nem élet, és a megváltás, amiben egynéhányan hittek, nem megváltás, hanem kárhozat az egész.
Ők pedig nyilván sejtették, hogy hamarosan kapisgálni kezdjük, mert már másnap sietve, állva, ahogy éppen voltunk, vonatokba tuszkoltak minket, és kelet felé irányítottak, és amikor megérkeztünk oda, ahol, mint állították, a hazánk volt, és lemosták rólunk a piszkot és a bűzt, már volt köztünk olyan, aki alig nyomott harmincöt kilót, és az egészet el is felejtettük egy időre, mert a következő években először is enni kellett, de most nem erről van szó. Azt akarom mondani, hogy az volt az a pillanat, amikor világossá vált előttem, hogy elegem lett ebből az egész nyomorúságból, amit ők paradicsomnak neveztek, egyszerűen és véglegesen elegem lett. Történt mindez tizenkét éves koromban, 1983 nyarán, a Częstochowa melletti erdőben.

Nádori Lídia fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret