A Swislocz völgyében az idő egyáltalán nem úgy telik, mint másutt. Itt
egyáltalán nem létezik - mondhatni.
A Swislocz partjára az idő időnként az ország más vidékeiről érkezik,
a városból, kocsik kerekén zötyög, vagy éppen a repülők csíkján suhan ide,
akár egy merev - belül dróttal erősített - vatta-tolldísz.
A kerekek a szemeket szállítják az üveg mögött. Harr-harr, trum-trum,
rázkódnak a szemek az üvegen. Az idő szemei...
Akár a kavicsok a rostán - mind összébb tömörülnek, ahányszor a kerekek
az apró, ádámcsutkához hasonlító kavicsokból rakott talajhoz érnek.
Időnként az idő szemének tulajdonosa - utas vagy vezető - egy pillanatra
kipattan a kocsiból, kiáll az útra, és körbepillant, hol vannak a legsűrűbb
bokrok, azzal beugrik a legsűrűbbek közé, hogy vizeljen egyet, meg azért,
hogy elhozzon egy keményebb követ, aztán visszafut a tragacsába, lehajtva
homlokát az alacsony ajtóban, és kész, ennyit láttuk. Megjött - elhúzott.
A repülőgép húzta tolldísz-vattacsík, ki tudja, mikor, hosszú tőkehalfilévé
válik, amit gerincénél fogva az égbolt tányérjához tapasztottak, majd ez
a filé rothadni kezd, oszlani kétfelé, és kis fehér felhő-tyúkocskák szaladnak
felé, csipkedni kezdik csőrükkel, hosszúkás falatokat lecsippentve belőlük,
egészen addig, amíg csőreik már mélyen az égi dög belsejét cincálják, majd
a súlytól leszakadnak a püffedt testről...
És tessék, már semmi érdekes nem történik az égen, megint átlagosan
néz ki, akár egy középen ragasztóval alaposan odaerősített hatalmas sapka,
amin látod, ahogy csomó, valódi emberi tincsnek kinéző műkonty és parókafonat
lóg ki alóla...
A Swislocz partján az idő a kerekek alatt örvénylik.
Érzed, hogy az idő itt gyalog jár, amire felkél a szél.
Tengernyi homok.
Selyem hullámokat vet, és eső után, amikor a szelek lehorgonyoztak,
fehér és barna kenyerek lyukacsos karéjává lapul csendesen.
A sárga, elefántcsont-színű, lazacszínű, búzaszínű, rozsszínű, vörös
homok.
Tarka homok!
Swislocznál azonban fekete homok van, olyan fekete, hogy rálépni is
félelmetes - olyan érzés, mintha összeforrna a talp alatt, akár a heg egy
mély seb után.
A lankákon, és mindenütt a tarka homokfoltok között, itt találkozhatsz
a legtöbb homokszínű homokkal, az érdes pamutból készült, agyonmosott,
bézs zokni színével.
A homokszínű homok, a zokniszín homok végső lepel helyett is szolgál,
hogy eltakarja azokat, akik itt haltak meg, de azokat is, akik elmenekültek
innen, a szárnyakon repülő valódi időbe, és aztán visszajöttek, jaj, a
fehér tetemek, férfiak, nők, ide, a benzinnel hajtott időbe.
A halottakat szállító idő gyors idő, de még mennyire gyors, még akkor
is, ha öreg, alig köhögő halottszállító autóval jön (ide csak ilyenek jönnek),
ami magas, ó, mennyire magas... A család kibéleli fenyőágakkal, vagy illatos
füvekből rakott, lapos kis halommal a koporsó alatt, hogy emberünk végső,
szélsebes utazásán magasra emelt csontokkal feküdjön, akárha trónon cipelnék.
A konyhaasztal magasságú, szárnyas idő kerekei az összes rövidítő utat
kihasználják a célig, itt már nincsenek főutak, csak az erdei utakon mennek,
és a keskeny, mégis nagyon hosszú dunyhára emlékeztető csapásokon... A szűk
és keskeny dunyhába kidudorodó-behorpadt rácsmintát nyomnak a gyors idő
kerekei, és már suhannak is tovább...
A rácsozott és cikcakkos, tarkabarka homok csikorog a fájdalomtól,
ahogy a gumik átmasíroznak rajta, egyszer a széleken, egyszer középen,
ahogy hosszú nyakát tiporják, ahogy akaratát barázdálják, ahogy a lapos
karéj kenyereket fojtogatják, kicsavarodott cipőtalppá változtatják...
Máshol talán csodálkoznál a szabályosan bevésett nyomokon... Mint aki
csizmás lábbal, vagy éppen a furcsaságok gyárában készített beretvák nyomával
díszített fenékkel üldögélt volna rajta... Amikor már teljesen kiszárítja
őket a nap, a homokszín, zokniszín homok morzsái az abroncs nyomása alatt
finom melódiákat árasztanak magukból...
Abszolút időtlen homok, temetői homok, a zokniszín, homokszín, sőt,
némi, a sokáig hordott zokniban a saroknál jelentkező őszes árnyalattal
kevert színű homok, nos, ilyesféle homok fekszik Mostowlany legmagasabb
dombján, ahová Wujatolek testét fektették.
Wujatolek a furcsa esőtől halt meg: ezen az időtlen vidéken alkalmanként
furcsa esők esnek - felhő nélkül.
És mindez azután történt, mármint hogy ezek a felhőmentes esők beszórták,
és elérkezett Wujatolek váratlan halála, miután Csernobilban felrobbant
az erőmű.
A nagyvilág nem számlálta az áldozatokat. Még azt sem lehetett tudni,
az oktondi találmány hány ember életét követelte, és követeli még ma is.
A huszadik század embere... Íme ő: megy a homok a homok után, homok takarja
be a homokot, a homok megfeledkezik a homokról...
Wujatolek éppen a pitvar tetejét javította a szomszédban.
- Azt nézd, nézd már, micsoda eső ez, esik, és nincs is közbe felhő
- szólt meglepve feleségéhez, aki kijött, hogy behívja, mert kész volt
a leves.
Levetette ingét, mert csak úgy tűzött a nap.
Wujatolekék néhány napra jöttek le a falujukba a megyei városból, Bialystokból,
ahol mindketten dolgoztak, mindketten egy újságosbódéban, a vasúti átjárónál.
A bódék egymással szemben álltak, az egyik a bejáratnál, a másik a
kijáratnál. Egyik a jobb oldali ajtónál, a másik a bal oldali ajtónál.
Ha valaki elfelejtett megvenni valamit a bejáratnál, még megvehette kifelé.
A két ajtó között voltak még belső ajtók is, de azokat mindig zárva tartották.
A benti átjárónak átlátszó falai voltak, üvegből, úgyhogy Wujatolekék egész
nap egymást nézték, és különféle jeleket adtak egymásnak, például hogy
még egy óra van hátra a munkából, vagy éppen valamelyikük megéhezett, és
kiugrik egy teára meg szendvicsre az ápolónőhöz.
A vastag üvegfal mögött ugyanis nem hallották egymás hangját.
Mint a falujukból mindenki, ők is kétlakiak voltak - munkanapokon a
városi panelben, az összes szabadnapon pedig a faházikóban éltek.
Megismételte: - Azt nézd, nézd már, esik, és közbe nincs is felhő,
a nap meg úgy süt, mint egy kályha...
A csendes, de sűrű eső szoknyás cseppekben udvarolta körül, könnyedén
föllibbent, és le, majd megint vissza, és mielőtt a földhöz, vagy az emberi
testhez ért - sokáig ingadozott a kötények szintje alatt, aztán felrepült,
magasan a kémény fölé, és saját örvényeitől lehintázott szélesen.
A sárga, elefántcsontszínű, lazacszínű, rozsszínű, búzaszínű, vörös
homokon, az udvar tarka homokján nem hagyott semmiféle nyomot, épp hogy
csak cirógatta, ringó tollaival simogatta a homokot, csillogó pelyheivel
fújdogálta, csak ritkás köpeteivel permetezte - ide pöttyintett, oda pöttyintett,
nem úgy, ahogy az igazi esők csinálják - nem sok szájjal köpködte a földet
egyszerre, hanem apránként köpdöste be, csepegtetve, légyként, ritkásan
pöködött a bűzlő cseppek ködén keresztül.
Ha az eső, lévén hogy eső, nem lenne nedves, akár azt is lehetne mondani,
hogy az ég teleszemetelte a földet megkérgesedett sarkak lekapart mocskával,
üszkös porral, vagy éppen pergamen-morzsákkal, darált makulatúrákkal, szállongó
makulatúrákkal, szállongó, akár a lélegzet, teleszórva lenyírt körmök garmadájával.
Kis idővel a napos égből hulló, szórványos makulatúra-körömeső után,
az ég ismét átlátszó volt (úgy tűnt, mindjárt meglátni Isten talpát meg
az összes szentek köpenyének alsó szegélyét), Wujatolek bőre bepirosodott,
és gőzölgő hólyagok lepték el. Meghalt, még egy év sem telt el.
A felesége elzokogja, hogy biztosan a különös eső miatt.
Wujatolek jókor tért vissza az időtlen tájra. A gyors kerekek, amelyeken
megérkezett, kidudorodó-behorpadt rácsmintát véstek a selymes homokba,
elpusztítva a kicsiny hullámokat, ráncokat és lyukakat, melyek olyanok
voltak, akár az igazi kenyér.
Mily élénken megmaradt Wujatolek csodálkozása felesége emlékezetében:
"Azt nézd, nézd már, micsoda eső ez, esik, és közbe nincs is felhő"...
Wujatolek felesége megöregedett a férj halála után, sőt, fél évvel
az eső után az összes foga kihullott, és az arca már leginkább egy összeszorított
ökölre emlékeztetett, olyan ökölre, amely a kobra arckifejezését mutatja,
figurázza ki: sovány nyaka a felső ajak létrája, a tenyér belsejébe szorított
ujjak pedig az alsó ajak puffancsába dagadt ráncai.
Szája létrája és puffancsa közt Wujatolek felesége az orra alatt valami
olyasmit hord, ami leginkább néhány, még ki nem durrantott pezsgőspalackra
hasonlít: pajzsmirigyét folyamatosan növekvő dudorok vették körül.
- Istenem - sóhajt fel. - Én is meghalok hamarosan. Már nem érem meg
a huszonegyedik századot.
Az ég alatt, ahol a hatalmas idő száguld, és csak oszladozó tőkehalfilét
hagy maga után, hozzák, csak hozzák a halottszállító autók az újabb és
újabb fehérlő halottakat. A makulatúraeső után néhány év alatt Wujatolekék
közeli és távolabbi szomszédai közül többen is meghaltak, azok, akik kétlaki
életet élnek - hol a városban, hol a Swislocz partján.
Senki sem számlálta őket. Csak a homok számlálja meg őket, miközben
ők is homokká válnak.
A homok szemei lesznek. A homok már magához számította Wujatoleket
szemeivel, ahogy ő is a homokot.
A homok szemei mindent látnak, a földet és az eget. Su su su - fecsegnek
egymással a homok szemei.
A homok az ember, mondhatni. Hej, ha embertelen tájékon találod magad,
biztos azt mondod majd: a homok az ember.
Keresztes Gáspár fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu