stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FARKAS ZSOLT
Néhány ad hoc megjegyzés egy könyv ürügyén

A zárva várt nyugat, Kulturális globalizáció Magyarországon érdekes és fontos könyv. Írásai számos nézőpontból, érzékenyen vizsgálják "a téma" roppant szövevényének ágait-bogait. Mindezt jól olvashatóan, kellemes ökonómiával: balanszban tartva a globalizációs diskurzus rendkívüli absztrakciókényszerét a mindennapi tapasztalatokkal.
A kötet átfogó, de rövid kritikájához szükség lenne egy átfogó, de rövid rezümére, amely - legalább implicite - annak valamennyi tanulmányát értelmezési körébe vonná. E nem annyira kényszerítő, mint amennyire nehéz feladattól elállnék, és csupán néhány retorikai kérdést vetnék fel.

(A kulturális globalizációról szóló beszéd retorikája)
A kulturális globalizációról szóló beszéd mondatainak nyelvtani értelemben vett alanyai - "kultúra", "globalizáció", "MacWorld", "Oroszország",  "feminista diskurzusok", "golfklubok elterjedése", "kínai könnyűipar", "vernakuláris posztmodern",  "protestáns etika", "hollywoodi film", "homogenizáció" stb. - retorikailag is roppant összetett "dolgok", (egyebek közt) prozopopoétikus és/vagy metaleptikus alakzatok, melyek nagy tömegben csak tropológiailag erősen felpörgetett szignifikációs stílusokban fordulhatnak elő. Ezért az ilyen beszéd mondatainak egzisztenciális  értelemben vett alanyai - X. Y., kutató, tanár, tudományos főmunkatárs, tanácsadó, újságíró, politikus, zöld aktivista (filozófus, asztrológus stb.) stb. - fokozottabban vannak kitéve a tropológia önmozgásának. És minél invenciózusabb az elemző, annál inkább, hiszen az invenciónak előfeltétele e jelentéstani aggregációk kellően gazdag használata, vagyis azoknak a nagyon különböző kulturális jelenségeknek, intézményeknek, kódoknak, rendszereknek, folyamatoknak, apróságoknak stb. mély  ismerete, amelyek szimbolikus hálójába szövődnek. A mély ismeret nem utolsó sorban az arra való textuális érzékenységet és nyitottságot jelenti, hogy miféle rengeteg retorikai, stiláris, narratológiai stb. szabály irányítja ezeket. Mégpedig az efféle jelölők azon szembeszökő tulajdonsága ellenére, hogy a legnagyobb kombinatorikus szabadságot élvezik. Szemben a referenciálisan kötöttebb, jelentéstanilag egyszerűbb szerkezetű jelölőkkel, ezek nagyságrendekkel nagyobb számú konstellációban és permutációban értelmesek. A nagy hagyományú prozopopoeiák - térben és időben is erős szimbolikus identitások, Isten, Természet, Gonosz, Nemzet stb. - részben ennek köszönhetik hosszú életüket. Ugyanakkor minél inkább mindenütt jelenvalóak a szimbolikus térben - minél elterjedtebb és gyakoribb e jelölőknek és a tropolologikusan hozzájuk kapcsolt (és általuk szervezett) jelölőáncoknak a használata -, annál nagyobb a tehetetlenségi erejük is. Annál több szállal, annál többféle módon szövődnek annál több kontextusba.  Annál kevésbé képes őket kielégítően koncipiálni bármiféle korlátozott, valóban antropomorf szempont, egy Császáré, egy Királynőé, egy Vezéré, egy Pártfőtitkáré, egy Elnöké.
Az okos és/vagy érzékeny, bölcs, sokoldalú, erőszakos, szerencsés stb., egyszóval hatékony beszélő alanyoknak természetesen mélyebben kell érteniük a jelölők kombinatorikus szabadságát ahhoz, hogy új összefüggésekbe rendezzék alanyaikat/témáikat (their subject, ahogy az angol bölcsen összevonja). A mély belátások - amikre sok nézőpont, diszciplína, beszédmód reagál - egyebek között hatékonyabb tropológiát kínálnak.
A tropológiailag felpörgetett diskurzus elsősorban annak köszönheti e minőségét, hogy - hasonlóan az álom, a mítosz, vagy az őrület szignifikációs stílusához - hajlamos eltörölni az éppen a szimbolikus által létesített "ontológiai" különbséget. Szisztematikusan "keveri össze", kombinálja/helyettesíti egyrészt a jelet a dologgal, másrészt a jelölőt a jelölttel. Ezt annál is könnyebben teheti, minthogy a társadalmi/kulturális intézmények maguk is egyszerre képzeltek, szimbolikusak és valóságosak. Ezek (ön)értelmezései hivatalból nagy jelentéstani aggregációkkal operálnak, amit olyan, a diskurzusok vagy beszédegységek egészét meghatározó trópusok - vagy stilémák - tesznek lehetővé, mint amilyen a prozopopoeia vagy a metalepszis.
Ezek a nagy teljesítményű alakzatok egy kicsit új módon vetik fel a használat és a jelentés régi problematikáját. Az a prozopopoétikus alakzat például, hogy "az Egyesült Államok hadat üzent a Nemzetközi Terrorizmusnak", úgyszólván mindenki számára érthető, ami azért érdekes, mert ugyanakkor senki számára sem elgondolható. Éspedig nem csupán azért nem, mert túlságosan absztrakt, hanem azért sem, mert nem eléggé. Az efféle antropomorfizmusok - és minél többen vélik érteni, annál inkább igaz ez - túlságosan is sok szimbolikus, elképzelt és valóságos dolog (és ember) sorsát határozzák meg ahhoz, hogy felfoghatóak legyenek a maguk sokféleségében. A szóban forgó tropológiát működtető beszédaktus egzisztenciális alanyai túl sok mindennel nem számolhatnak, amikor használják a fenti lokúciót - és minél többen vannak, annál sokfélébbek, tehát annál szórtabb az értelmezése. Vagyis minél globálisabb egy retorikai, narratív séma használata, annál komplexebb a rendszer, annál nehezebben jósolhatók meg a lokális használatok és az ezek kommunikációjából kibontakozó változások, a részrendszerek "vektoraiból" a globális "eredők".
A metalepszis a távoli dolgok összekapcsolásának roppant elliptikus trópusa. Például: "aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet." Vagy: "a tudás hatalom".  Egyik esetben sem lenne könnyű megadni azt a kauzális vagy tropológiai összefüggésrendszert, amelyben lehetségessé válik, hogy úgymond "lépésről lépésre" levezesse értésének helyes vagy igaz útját. Ennek hiányában a propozíció "tulajdonképpeni", azaz szó szerinti jelentése uralkodik. Matekul: A = B, asszociatív és kommutatív viszony. Pszichóul: a propozíció, csakúgy, mint a tagadás, projektív inverzió, indirekt tematizáció. Hiszen: annyi minden még a tudás. És a hatalom mennyi minden inkább, mint tudás. - Minél inkább hajlamos egy jelölő bármely más jelölővel tropológiai (jelentésváltó) viszonyba lépni, annál valószínűbb, hogy hasonló jelölőkkel érzéketlenebb lesz a figurációra.

(Ki beszél a globalizációs diskurzusban?)
Mennyiben tud vagy szeretne több vagy más lenni a globalizációs diskurzus - összes elméleti és empirikus kutatásaival egyetemben -, mint társadalommérnöki és/vagy piackutatási segédanyag? Ha egy intelligens előrejelzés sok pénzbe kerül, akkor várható, hogy sok pénzt hoz a konyhára. Vagy pedig az egyetlen remény, hogy valaki végre megmagyarázza, hogy hiába minden, úgysem tudják tönkretenni a glóbuszt.
Miféle entitás az efféle tropológiát működtető alany? Az ún. strukturalisták untig ismételgetett retorikai kérdése: ki beszél? Mi határozza meg a mindenkori beszélő alany vagy éppen a mindenkori mondatok alanyainak azonosságát? Miféle tropológiai, diskurzív, műfaji szabályok működtetik őket? És miért szükségképpeni ez a hasadás az egzisztenciális és a grammatikai alany között? Ha például a glóbusz a mondat - és a globalizációs diskurzus - alanya, akkor lehetséges-e egyáltalán, hogy "ő" ne jusson szóhoz? Hogy milyen tüneteket produkál, ha túlságosan el van fojtva/nyomva (indirekt tematizálva, tudattalan megszállva stb.). Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember úgy jelhasználó lény, amiként anyagi, élő, vágyakozó, szorongó, nevető, játékos stb. lény, hanem arról is, hogy a mindenkori egzisztenciális alany maga szimbolikus képződmény.
A metaforicitás mint bármiféle nyelvhasználat egyik legáltalánosabb és legproduktívabb alapműködése erősen kötődik az emberi test és a természeti környezet különböző dolgaihoz. Már mindig is "biológiai hasonlatokba" van "süllyedve", hogy a Bevezető szavait használjam (12. o.). Csak esetleg elvész a trópusok sűrű dzsungelében. Pl. "A globális minta sikerének záloga az, hogy a nyugati eszményekhez való jogi és intézményi igazodás mögött álljon szerves társadalmi akarat." (Haraszti, 310. o.) A világ szerves részei a metaforakincs szerves részei.
A diskurzus globális jellege nem utolsó sorban abból adódik, hogy összeérnek a tematikai kérdések és a módszertani/műfaji/stiláris kérdések. Az egyik legglobálisabb diskurzív stílust az evolúciós rendszerelméletek képviselik, melyek egy történetesen a biológiából származó metaforát, a szelekciós elv egy általános elméletét alkalmazzák a szubatomi történések értelmezésére éppúgy, mint a kulturális evolúció ezerféle túlélőgépére a szavaktól az építészeti megoldásokon át az államformákig. E megközelítésmód magyarázóerejét nehéz lenne túlbecsülni, és figyelemre méltó előrejelzései lehetnek a glóbusz sorsáról is. A szimbolikus evolúció e diskurzus axiómája szerint sokkal gyorsabb, mint a biológiai, minthogy nem az ún. "vakvéletlen" mutáció boldog ártatlansága vezérli, azaz nem darwini, hanem lamarcki elven működik, azaz "a túlélési esélyeket" nagyságrendekkel növelő ismeretek roppant gyors felhalmozását teszi lehetővé, ami új, még gyorsabb evolúciójú rendszerelméleti szinteket - megismerő alanyokat - hoz létre. S amint e gyorsuló evolúció egyre alacsonyabb komplexitású szinteket strukturál át, az involúciós folyamat is láthatóbbá válik. Ősrégi szofisztika, hogy a megismerés megváltoztatja alanyát és tárgyát is (its subject). Az elektron állapotának mérése megváltoztatja az elektron állapotát; az osztályelméletek befolyást gyakorolnak az emberek (osztályok) önértelmezéseire és politikai gyakorlatára, eltérő "alkalmazásaik" visszahatnak sorsára stb.; és nemcsak a légköri viszonyok alakították a flóra és fauna rendszereit, hanem fordítva is.
Az elv eredeti, szűken biológiai használatában már ott van az alany azonosíthatatlanságának problémája (ti. hogy a szelekciós folyamat egyed- vagy species-specifikus-e), ami az elv kiterjesztett értelmezéseiben csak sűrűsödik. A megismerés alanyát tárgya megváltoztatja és viszont. Ha a szignifikáció emberközpontú és antropomorf, akkor a dolgok emberként reagálnak a projekciókra (projektekre, propozíciókra, próféciákra stb.). Ha az antropomorfizmusok áthatják a meghatározó nyelvhasználatokat, akkor a glóbusz egy idő után lélegezni fog (amíg a cyborgok meg nem fojtják stb.). Az anyag is megismeri a szellemet, a test a lelket, a lélek a szavakat stb. A centrum a perifériát, a proli a parfümériát, a parfüm a proliferációt. Az ősi orientális chipgyártó maláji tigrisek a szovjeto-amerikanizált Közel-Kelet-Európát. És viszont.
Na de mégis. Ha mégis megengednénk magunknak e "módszertanilag" megengedhetetlen megaalany megképződését? A Globus nézőpontja magaslati. Széleskörűen tájékozott, intelligens szerzői/szövegei olyanokhoz beszélnek, akik hasonlóan nagy jelentéstani aggregációkkal dolgoznak, hivatalból vagy hívatásból. (Váu! Átcsúszott a hosszú í-s változat a Word helyesírás-ellenőrzőjén: nem húzta alá piros hullámossal.) Ezért is öröm volt tapasztalni, hogy alapvetően örömelvű alany ez a Globus, még akkor is, ha szociológiai érzékelése olykor nem ad okot túl sok optimizmusra. De a pihegő hírnök, mint tudjuk, sohasem tévesztendő össze a rossz hírrel, csak a jóval: a Globusban megvan az az e(szté)tikai érzékenység, amely óv az őrző-védő dogmatizmustól/nihilizmustól. S mivel jó munkához idő kell, az idő pedig pénz, előnyös, ha munkaidő nagyrészt egybeesik a szabadidővel. Az ember sokkal hatékonyabban dolgozik, ha érdekli a munka. Úgy indul munkába, mintha szabadságra. Pesszimizmusa tehát csak úgy indokolható, hogy felelősséget érez azok iránt, akik nem.

(Néhány példa A zárva várt Nyugatból)
(korrupciós kultúra)
Sík Endre korrupciós kultúráról szóló sokoldalú és gondolatébresztő írásának végkonklúziója szerint például "- noha a játszma nyílt - mégsincs nagy esélye rövid távon a kapcsolatfüggő útról való letérésnek" (376) Annak esélye, "hogy a kapcsolatfüggő úton haladó magyar kultúra megszűnik korruptnak lenni", "nem sok. Ehhez ugyanis el kellene hinni (és egymással hitetni), hogy  a korrupcióról való lemondás nem rontja a gazdaság működőképességét" stb. stb., hogy - hosszabb távon - tkp. csak előnyei vannak. Ám a gazdaság működőképességét rontó korrupt kapcsolatok/emberek nagyot kaszálhatnak, ha nem mindenki korrupt, és minimalizálják a veszteségüket, ha mindenki. Ha erényes vagy, lúzer vagy.
 "A rendszerváltás útfüggőségének kapcsolati magyarázata túl jól illeszkedik a gerschenkroni modellbe ahhoz, hogy véletlen legyen (Gerschenkron 1984)" (kiemelés tőlem - G. O.). De vajon a rendszerváltásnak ki lehet az alanya? "Sem a gazdaság termelőszektorának, sem a bankoknak nem volt ugyanis tőkéje a rendszerváltás menedzseléséhez, és a világhelyzet  sem kedvezett egy jó kis eladósodásnak. Az állam szóba sem jöhetett, inkább túl sok, mint túl kevés volt belőle, s a rendszerváltást megelőzően inkább adósságfelhalmozásban és -herdálásban, mint tőkeszerzésben jeleskedett. Maradt tehát a kapcsolati tőke." Azzal meg kinek van tele a buxája (puttonya/faxa/törpje)? Akik tehát eddig is (fél)korruptan működtették az országot, újraosztják azt a kis vagyont, hatalmat, tuti zsetont. Kisütötték a tortát, felszeletelik és megeszik. Hinni és egymással elhitetni pedig a templomban kell.
Az Akácosút-függőség eredete.
A "történelmi" történetek a genette-i értelemben is metaleptikusak (Genette, 1983).  Olyan mesék, amelyekben te magad is mesehős lehetsz. Beleszólhatsz abba, mi történik. De csak ha (nem) tudod, hogy így van. Mi történt volna, ha valami megtörténne, és amire nemcsak hogy nem számított senki, de amit észre se vett senki. Eddig. A történetet minden lényeges fordulata újraírja.

Minden jó, ha jó a közepe.
A hepiend csak ürügy, hogy végig rossz lehessen.

(globalizációs lejtő)
Melegh Attila írása érdekes metaforával pontosítja a szokásos centrum/periféria hagyományos globalizációs tropológiáját: "lejtő". Gondolatébresztő érvelésében nem téveszti szem elől, hogy bármennyire is absztrakt folyamatokról van szó, a szignifikáció mindig megőrzi a konkrét beszélő alany térérzékelésének mintázatait.
Az egyik legfontosabb problémának e téren azt a nagy döntéshozókat érintő és egyre extremizálódó specifikumot tartom, hogy miféle mesterséges proxémikai érzéketlenség sújtja a politikusokat: nem találkoznak normális élethelyzetekben normális emberekkel. Konkrétan. Szó szerint. Évekig. És ha mégis (végül is egy politikai nagygyűlés szerencsés esetben miért ne lehetne a "normális élethelyzet" egy határesete), akkor a kirendelt rendőrzászlóalj, a kordon a Mercedes- és Audi-konvoj körül, a smasszerek, fegyveres őrök stb. védrendszere vajon miféle strukturális tudattalanba illeszkednek? A térszerveződés empirikus általánosságát Kant szemléleti formának nevezte, ami minden politikai üzenet és annak minden értelmezését irányítja. Abszolút globális probléma, és itt hiányzik a lejtő. Szépen egyenletesen eloszlik ez a fajta térszervezés. Az angol miniszterelnököt, a nigériai tábornokot, az ENSZ-főtitkárt, az észak-koreai pártelnököt, Bill Gates-t, sőt még a dán királynőt is a mindenütt leselkedő kriminalitás e jelölői határolják el a közönséges halandóktól. És minél hatalmasabb (döntések hozója) valaki, annál inkább elszakad a valóságos emberektől, és annál inkább belebonyolódik a prozopopoétikus jelentéstermelési és jelentőségfelhalmozási verseny globális játékába, a retorikai szuperlények, a narratív fegyverek, a stílusvilágok háborújába. Pl. az Ifjú Dabljú Bush által alakított Egyesült Államok agresszív, gőgös, túlkoros óvodás-figurája arról a szomorú tényről tanúskodik, hogy Hollywood utolsó húsz évéből - a drága katasztrófafilmeken túl - semmi sem szűrődött át. Vagy az ikertorony lerombolására adott politikai és médiareakció - mely a háborús hisztéria és a dermesztően bárgyú melodráma között oszcillált - nagyon súlyos kételyeket támaszt, hogy a mainstream neurotiko-paranoid (inter)szubjektív szerveződések mennyire képesek bármiféle "konfliktuskezelésre". A maximum, ami eszükbe jut, az a végtelenül nyálas sztárgála, amely ostobán simul a "legyőzzük a Gonoszt, mi vagyunk a Jók" buta autizmusába: adrenalin és szirup.

(a sajtó)
"A sajtó szabadabb, mint az újságírók" - írja Haraszti Miklós (307). A közönség pedig puszta hatalmi és anyagi érdekekből magyarázza a politikát és a médiát. "»Annak a nótáját húzzák, aki a zenekart fizeti.« - így szól az önbeteljesítő jóslat."
A jó szociológus, gondolom, egy bizonyos ponton túl nem követi a szóösszetétel előtagját képező "szocio" jelölő viselkedését a magyar nyelvben (a "lepattantság" fogalma mint konstitutív "mozzanat"). Ahogy a jó politológus sem követi a politika köznyelvi (hírszerkesztői, nagyhatalmi stb.) használatában jelentkező össznépi pesszimizmust. Ha valakik mindig háborút indítanak, ha valakik mindig politikai okokból cselekszenek [i. e. "önző érdekek" szerint], ha az ellenzék mindig kivonul, ha az állami televízió mindig kormánypropagandát közvetít, ha a turistabusz mindig belezuhan a szakadékba Venezuelában, és ha a közintézmények köztisztviselői mindig felettest és komisszárt alakítanak , akkor etikai kérdéssé válik a retorikai: más politikafogalom - más gondolkodás- és magatartásmód, más önbeteljesítő jóslatok. A politika "fogalma", éppen azért, mert minden egzisztenciális alanyt egyaránt érint, nem sajátítható ki, és főleg nem azon szignifikációs stílusok boldogtalan konstellációjába kényszerített alanyok számára, akik menden(ki)hez a kisajátítás módján viszonyulnak. A "politika" a szimbolikus univerzum egyik legmozgékonyabb és permutábilisabb jelölője, ezért a végérvényes rögzítésére tett tudatos és tudattalan kísérletek a mindenkori lokálisan gondolkodó és globálisan cselekvő alanyok részéről csak akkor sikerülhetnek, ha a mindenkori kizsákmányoltak és egyéb tehetetlenségi erők is a priváció művészeteként, a háború folytatásaként, az arcátlan akarnokság győzelmeként értik. Ami ezt a korlátoltságot lehetővé teszi, az (Foucault) elsősorban a diskurzív korlátozás. Megmondják, hogy miről van szó, és te betelefonálsz a műsorba és elismétled ugyanazt. A paranoid interpretatúra és a neurotikus ismétléskényszer defetistává tesz: "mindenki ezt csinálja", "erről szól a történet" stb..

No és az irodalom? Mármint nem a szak-, hanem a literális értelemben vett. És rögtön láthatóbb lenne az a problémacsoport, amiről eddig beszéltem, és amire bízvást lehet mondani: jó, jó, de mi köze a globalizációhoz? A legelső és legglobálisabb lények/tények - egyebek között - irodalmi alakzatok: mesemorfológiai vagy metrikai szabályok, mitologémák, metaforák, sárkányok, rímek.
 Vegyük például a rímet. Ez meglehetősen globális jelenség, és nemcsak geokulturális értelemben, hiszen a szimbolikus "genotextuális" (Kristeva) kódolásának lényeges módja. Ugyanakkor éppen azt az "esetlegességet" (Saussure) tartja fenn, amely ellenáll a nyelv bábeli természetének. Aki belenézett már a Születésnapomra édes és kőkemény, durva és vicces rímpoénjainak fordítási kísérleteibe bármely komoly kultúrnyelven, az ismeri a kulturális homogenizáció korlátait. Ha elfogadjuk, hogy az egyre fokozódó intézményes szabályozás egyre inkább megosztja és uralja az emberi életvilágot (pl. Weber, Elias, Freud), akkor az irodalomra tkp. egyre erősebb szerep hárul
 A globalizáció nemcsak geokulturális, -politikai, -ökonómiai jelenség, hanem mnemotechnikai is.

Az ember mint érzéki lény és a jelölők differenciális rendje mint "érzék"-feletti hatalom stb.

A zöld témánál - kimaradt - kevés globálisabbat tudok elképzelni, egyfelől. Másfelől azért lett volna érdekes a zöld fejezet, mert, úgy tűnik, a zöld szerveződések mutatják a magyar társadalom legerősebb civil aktivitását.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret