stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Radics Viktória
Vonat-poétika
(Két szerelmeslevél)

1.
Csak az út van, kedvesem, sínek, hullámok, beton, csak ideiglenes szállások vannak. Nincs otthonom, nem akarok sehova se menni, nem akarok sehol sem maradni, örökkön átutazóban vagyok, és többé nem utazhatok Tehozzád. Bámulok ki az ablakon, mindig minden változik, és nincs semmi bizonyosság. Mégsem vagyok szabad, mert sajog a szívem, mintha ez lenne a született állapota. Az örökkön ismétlődő kiűzetés, tulajdonképp. Nem lesz majd otthonom az égben, mert az ég az otthontalanság maga. És amikor majd feloldódnak a molekuláim a világban, az lesz a szabadulás az utaktól, a nagy szaltó. Idelent csak vackaim vannak, ahol kicsit lepihenek, feltöltekezem és elhasználódok: Belgrádban, Kőbányán, Zomborban, itt-ott. Nem vagyok otthon a földön, és nem vagyok otthon az égben, és még a révbe jutási, otthonteremtési fantáziáimat is el- és ki kellett űznöm magamból. De mi van az utakon?
Világ kórói
száraz ágak
gyom
göröngy hátán göröngy
madarak
viaduktok, hidak
folyókanyarok
kavics hátán kavics
zörgés és zaj
felhők minden mennyiségben
Szent Terézék (ugye, emlékszel?) útban voltak égi otthonuk felé, ahol a Jegyesük várta őket. Ám nekem nincs úti célom. Megyek, de nem is tudom, hova. Jövök, de értelmetlenül. Maradok, de csak egy darabig, és még az idő alatt sem vagyok teljesen ott, ahol.
 Amikor a vonat suhan, olyan, mintha lobogna a táj. Mint a lángok, folyamatosan más és más, állandóan átalakul és megfoghatatlan. Így egy lobogó világban "tartózkodom", és ha netán valahol megtelepszem, a lelkem lobogtatja el azt, ami szilárd.
Lankák, völgyek,
kanyargó ösvények
áradó, mindig ugyanolyan
és mindig más füvek és bokrok, cserjék
sár és föld mindenütt
Életemben a legboldogabb talán Finnország fölött voltam, amikor a több rétegben úszkáló, sokdimenziósnak tetsző felhőpamacsok fölött repültem; mint egy roppant nyáj, olyanok voltak a fellegek, és odalent játékvilág volt a világ, amit emberi kezek rakosgatnak, építenek át, kombinálnak és komponálnak. És pásztora volt a nyájnak.
 Melankóliát sem érzek voltaképp, mert a melankólia valami után sóvárog. Én nem sóvárgok anya és apa és vőlegény után, de még a lányom után sem. Arra sem vágyom, hogy örökké tartson az út, és nem kell hogy várjon senki semmilyen pályaudvaron.
 És az írás sem rögzíti a mulandót: maga a láthatóvá tett múlás, jövés-menés, írott múlás.

2.
Valami miatt a torkomban dobog a szívem a pályaudvarokon. Tán szerelmes vagyok a vonatba. Valami miatt lenyűgöz a közeledés és a távolodás, oda- és ideérés nélkül, maga a táv s a távon való mozgás. Az egy koffernyi holmi - tárgyból ennyi elég -, melynek nincsen megszabott helye, csúszkál velem a síneken. Igen, talán a gyerekkori boldog jégen-csúszkálások emléke is fölmerül ebben, meg a holt-izgatott utazásoké, amikor úgy képzeltük, hogy valami csodálatos vár a megérkezéskor, ám nem csalódást jelentett a megérkezés, hanem másmilyen érdekességek felmerülését.
 Megérkeztünk Magyarországra a rokonokhoz - "Magyaroroszág", ez egy álomszó volt nekem -, és tudod, mi bűvölt el? A szegénység kellékei - a háromlábú szék, az alpakka kiskanalak, a műszálas meg a pléh falvédők, a levert zománcú piros lábosok meg a galambleves, miként a megviselt nyugdíjas bácsi bütykös keze, vésett arca meg a sötétkék melegítője. Igen, elbűvölt a vidéki magyar szegénység (hetvenes évek eleje) meg az ismeretlen szavak, az "Ábécében" a lószalámi, a "Duna-kavics" meg a "golyóstoll" (amit mi Vajdaságban "örökírónak" mondtunk), az "ikerablakos" "családi házak" örökkön lehúzott redőnyei, a kirakatban a "Caola" meg a "Fabulon" "pipere" (ezt a szót sem ismertem), a játékboltban a "Rodolfó bűvészdoboz" meg a könyvesboltban a "Magyarország története képekben", a "Tinédzserek könyve" ("a pettingről"); a "Traubiszóda" meg a rózsaszín levű "Meggy Márka". A piros padok a jellegtelen parkokban, a "Zsigulik" (maga a szó is), ahogy azt mondták ránk, hogy "jugó", a "májkrémes" (mi pástétomnak mondtuk) kenyér "TV-paprikával" (mért tévé?), a "magyar" nénik cuppogós puszis nyájassága meg a bácsik törődöttsége, a bácsikon a franciasapka meg a nénik emlegette "háztáji" és "bedolgozás", a sárga buszok (mert mifelénk kékek voltak), a sült keszeg, a fokhagymás lángos meg a celofán nélküli cigarettásdobozok... Piros százas.
 Szerelmes vagyok a vonatba, beszél hozzám, vinne sokáig, messzire, és szeret engem, barátságosan zakatol. Mások sietnek, de nekem nem sürgős megérkezni. Ég az arcom a vonattól, izgulok tőle, vele alszom. Hallani a zenét, amit ad: a süvöltést, amint nyesi a levegőt, a kerekek verik a taktust, finoman rezegnek az üvegajtók, hasítás hangja is hallatszik olykor, ritmikusan.
 Kopasz fák a gyenge ködben, fázékony kórók. Hogy kerül ki a pusztába egy-egy kiszuperált sparhelt? Műanyag flakonok a lakóhelyektől legtávolabbra is, bakterházak és egy salabakter, ó, és most, ritkásan, de elkezdett szállingózni a hó, nem pelyhekben, hanem gombostűfejnyi szemekben.
 "Egy gombostűfejen inog az egész felépítmény", mondád. (A viszonyunkra.) Nos, immár rengeteg gombostűfejet látok, és mind reszket, suhan tova. A vonat is inog, hullámzik, és az volt a szép - emlékszel? -, amikor a hóban lépkedtünk, te meg én.
 Vonatrezignáció. A vonatban nem lehet birtokolni. Saját magadat sem, a téridő egy pillanatát sem, folyamatosan elveszíted, amint megkapod, kihullik az ujjaid közül.
 Egyre növekvő szemekben hullongál a hó, egyre sűrűbben. Vízszintesen hullik. Koszorú az út menti fán.
 Egyszerre búcsúzom és üdvözlök, ülök és repülök, mint a körhintán. Száradó ruhák a hóesésben. Putrik és viskók. Már megint egy sparhelt. A Duna olajzöld, dolgoznak a sirályok. És szemét, szemét, szemét. Gumiabroncs és ócskavas. Itt már nem mákos, itt fekete a föld, nem esik a hó, mintha csak álom lett volna az iménti jelenet. Megörökítettem a hóesést.
 

Tizedszerre: semmiről
Most megpróbálok semmiről sem írni Neked, azaz hagyni, hogy kerüljön a papírra, ami csak akar, abban a sávban, ahol maguktól, lendületesen, az irányt azonban mégiscsak tartva mennek az autók. Nem is annyira önmagamról írnék, mint inkább a köztes sávról miköztünk, köztem, közted meg a világ közt. Itt Belgrádban egyébként oly rendetlen a forgalom, annyi autó, ember és elképesztően rozoga troli, villamos meg busz torlódik, s baktat köztük délies nyugalommal egy lovaskocsi, hogy az egész város - a hihetetlen építészeti összevisszaságával együtt - egy vertikálisan is terjedő szeméttelep benyomását kelti. Vagy olyan kaotikus halmazét, mint mikor egy gyerek szétrúgta, amit a másik (vagy ő maga) az építőkockáiból felépített.
 Egyébként nem figyelek erre a füstölgő városra, ahol ötször annyi a szmog, mint Budapesten; a fellegekben járok, nem mondhatom, hogy ábrándoznék, inkább valami ellen-buddhista állapotba tudok kerülni, amikor nagyon is vannak vágyak, de azok nem rosszak, hanem éppenséggel jók. Az az igazság, hogy ez olyankor van, amikor szeretetben leledzem. De előfordul az is nemritkán, hogy utálom a fekete várost és az embereket meg mindent, tele van a szívem utálattal csurig, és ilyenkor csak nagy nehezen tudok fönntartani a lelkemben egy zárt kertet számodra. Ha esetleg mégis kellene.
 Ez a "hortus conclusus" mindig is foglalkoztatott - a szökőkúttal, az egyszarvúval, a hölggyel. A kolostorok kertje ilyen, Dalmáciában is belestem az apácák zárt kolostorudvarába. Könnyű kitalálni, az egyszarvú milyen szimbolikát hordoz. A szarvas a másik, legváratlanabb pillanatokban rám bukkanó archetipikus állatom, amiért olyan "büszkén" tudja viselni a fején azt a szép, nagy terhet, és amiért olyan figyelmesen és rezzenetlenül tud nézni, mígnem elijed. És futnék, mint a szarvasok, talán eltűnök hirtelen...
 Az a semmi, amikor eltűnik előled, körüled a világ, az rettent. Hihetetlenül szomorú, és, igen, utálatos tud lenni, amikor követed ennek az eltűnésnek a processzusát, látod, mint vesznek ki a színek, szétkenődnek a formák, vonalak, egy ormótlan paca lesz mindenből, majd az is felszívódik, és marad az a fajta magány, melynek neve sincs, mert már magány sincs, az is elsüllyed, csak egy kegyetlen elme marad, mely mindezt még regisztrálja.
 A másik, a boldog semmi, az talán kint a természetben adódik, amikor áthatjuk egymást (a természettel) (de el tudom képzelni, hogy a te természeteddel való áthatódás is ilyen). Olykor, ha színjózan vagyok, józannál józanabb, kész csodák tudnak megnyilatkozni, akkora tündöklésben van részem; de lehet hó is, vagy borús idő. Ilyenkor is belegyint a halál szele, és az ilyenkor is szörnyű, csak valami káprázó iszonyat.
 Képzeld, ma voltam egy kiállításon, iszonyúan sötét képek, csupa húscafat, megkínzott, fej nélküli testek, csonkok, majd külön egy hatalmas sorozat deformált koponya, ezen kívül csak varjak, patkány, szimatoló ebek, egyetlenegy ép embert sem látni, egyetlen fűszálat sem. Elhatároztam, keresek legalább egy deciméternyi négyzetet a hatalmas vásznakon, mely "szép". Nem találtam. Mert ahol csak szín volt, az is füstös vagy rozsdásfekete és matt, kátránycsorgós, és a tüzek ábrázolása is fojtott rémesvörös, nagyobb a füstje-korma, mint a lángja. Grünewaldhoz hasonlítják ezt a szerb festőt, aki Párizsból festi az itteni, valóban iszonyatos háborúságokat, de Grünewaldnak ott vannak a gyönyörűséges kerubjai is, a legnagyobb fokú báj és a mesés, belső fényű színek, rejtelmek, ha zengenek! Már-már arra gondoltam, hogy ez a festő hazudik, ha egyetlen pötty "szépet" sem festett. Valamit hazudik. Ennyi borzalmas, agyonkínzott hús-gyötrelem ugyanis elviselhetetlen, ecset nem bírja el, festék kiköpi: ez az ember nem hagyta, hogy becsússzon nála egy hiba, egy kibillenés, hanem mozivászonnyi képeire, Párizsban, ráerőltette "a háború iszonyatát", a maradéktalan reménytelenséget, amit pedig nem lehetséges emberileg ennyire kényszeríteni, mert ha hiteles lenne, akkor megcsúszna, vétene a következetes borzalmasság ellen, vagy kihullana a kezéből az ecset. Vagy a halál iszonyata tökéletes?
 Kopog békésen egy gebe ló a kiskocsival a trolik, buszok, autók káoszában, billeg a bakon a vén cigány.

Most, hogy újraolvasom ezt a, persze, nem egészen szabad szöveget, feltűnt, hogy a halál felé futnak az autók, vagy a halál settenkedik feléjük. És félek, hogy ördögöt festek a falra, vagy a szöveg festi, és nem tehetek mást, mint hogy segítségül hívom az angyalokat, hogy tartóztassák fel az autókat, adjanak nekem időt, ezt kérem csak, és az időt én majd Veled ki tudom tölteni: gömb lesz az idő, körbe-körbe lehet sétálni benne, bele lehet gömbölyödni, ráérünk.
 Most vérnarancsot facsarok a pohár vizembe, és narancshúst kaparok belé, olyan szép színei vannak, amilyeneket a Velickovic még sohasem festett. Szeretnék odarakni a műtermébe egy narancsot.
 Hús-vér valóság? Úgy látszik a hús-vér valóság az én "szakterületem", ami egyenlő a korlátozottsággal. Hogy mikor szakadtam így ki a semmibe, az mélypszichológiai kérdés. Nem tudom, fedőemlék-e vajon, de rendszerint életem egy kora gyerekkori szereplőjéig jutok el, ha erről gondolkodom, aki féllábú bácsi volt, s egy élő mesefa. Az ő csonkjától való félelemig. Húscsonk, amilyeneket ez a festő fest. Patrlyak, mondják a szerbek, kihallod? Az a riadalom, amit ez a megszokott, mégis elképesztő benyomás okozott, hogy valami - ijesztő - van, és valami egyszerre ugyanolyan nagyon nincs, ez a mai napig bennem fészkel.
  A kiszakadás mindenesetre meredeken folytatódott. Már kislánykoromban szerettem a semmiben csak úgy ellenni. Vannak gyerekek, akik nagyon jól bírják, sőt szeretik a semmit. Bottal firkálni a porba. Egy eldugott, füves helyen keresgélni, mert a fűben mindig lehet találni valamit, egy bogyót, egy cseréptöredéket, vörös tégladarabot, ami ír. A padláson csellengeni, és kinézni a szellőzőnyíláson. Ó, az a gyerekkori izgalom, amikor bemerészkedsz a bizarr helyekre! Talán ez az én egyetlen identitásom, hogy bizarr vagyok.
 Semmi zászlaja, ne hagyj el!
 És a bizarréria nem válik torzóvá, ha szabadon szabad annak lenni. Amiből az jön ki, hogy a szabadság a semmiben való úszásrepülés művészete. (Október huszonharmadikára virradóra egy álmomban gyakoroltam ezt.)
 Mennyi szó semmiért!
 

Bibliográfia

RADICS Viktória
Danilo Kis
pályarajz és breviárium
Kijárat, 2002


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret