Minden csupa jövés-menés, ki- és becsomagolás.
Soha senki se jön csomag nélkül, még ha nincs is
semmi a kezében. Előbb vagy utóbb akarva-akaratlan
felnyílik a bőröndje, és többé már
nem lehet becsukni. Kicsomagolni, becsomagolni - élni azt jelenti:
meg kell nyilatkozni, és meg kell halni.
Az ember olyan állat, amelyik nem tud meglenni csomag nélkül,
és ezért megtanul be- és kicsomagolni. Sőt
még saját magát is ki- és becsomagolja, elrejti
szemérmét, és óvja magát a naptól
meg a hidegtől. Csomagolás nélkül az ember bruto.
Nettóvá, félig netté és barátságossá
csak a civilizáció csomagolásában válik.
Vagy mégiscsak Rousseau-nak volna igaza?
Csomagolni azt jelenti, hogy valamit el is lehet rejteni. Az emberek
ezért váltak nyílttá, de bizalmatlanná
is másokkal, végül pedig önmagukkal szemben is.
Ki kellett találniuk, mi rejlik a szavak szép csomagolásában,
és meg kellett tanulniuk a gesztusokból a szándékokra,
a külsőből a belsőre következtetni. Van
tehát valami, amit nem lehet kicsomagolni, és csak közvetve
mutatkozik meg a csomagolás révén, nehezen kivehetően,
ám cserébe akaratlanul, sosem ellenőrizhetően:
a benső.
Mindemellett az embereknek mindig voltak eszközei, amiket össze
kellett csomagolniuk, egy kötegbe kellett kötniük, amikor
vándorlásaik során továbbvonultak. Talán
ez volt az oka annak, hogy letelepedtek: elegük lett a csomagolásból.
Egyre több holmijuk volt, amit ki és be kellett csomagolni.
Végre tartósan le akarták rakni, el akarták
helyezni.
Ám minél több hely van a tárolásra,
az elraktározásra és a felhalmozásra, annál
több holmit és csomagot kell elhelyezni. Az állatnál,
mely nem boldogul csomag nélkül, a biztonság kedvéért
mindig túl sok van. Sosem tudta megtalálni a határt,
a helyes arányát annak, amire valóban szüksége
volt, ami az élethez kellő és természetes.
A csomaggal bíró állatnak mindig szüksége
volt a szükségtelenre: luxusra, tétlenségre,
kultúrára, a készletek elpazarlására.
Mivel az ember nem tudja, hogy mire van szüksége, ritkán
elég neki. Egyre többet kíván, és inkább
megtartja, semmint hogy továbbadja vagy eldobja. És nem is
felejt olyan könnyen.
Így aztán a tárlók egyre nagyobb halmai
állnak szerte a földön, amelyekben az emberek magukat
és csomagjaikat halmozzák fel. Más tárlókban
olyan holmikat termelnek és árusítanak, melyeket aztán
becsomagolva és elcsomagolva haza- vagy máshová visznek.
A helyhez kötött konténerek között mozgékony
konténerek járnak ide-oda, és viszik a szállítmányokat.
Az ember, az olyan állat, mely soha nincs csomag nélkül
- inkább valamivel többet vigyünk magunkkal, az ember
sosem tudhatja! -, és szenved a súly alatt, amit magával
cipel. Nem tudja egyszerűen lerázni, eldobni a csomagot. Ezért
aztán tehermentesítésre törekszik. Letelepedetté
válván képes holmijait tartósan tárolni.
Lerakja őket, de már nem találja a csomagokba rakott
holmikat. Nem képes tárolni az emlékezetében,
hogy mi melyik tartóba került. Minden el van téve valahová,
de már nem tudja, hová. Ezért aztán új
csomagot vesz a nyakába, nem nehezet, de bonyodalmasat: emlékeztető
cédulákat, memória-támogatókat, kulcsokat,
kódokat, jelszavakat, számkombinációkat, amelyek
elvezetik a megfelelő ládákhoz, és azokat nyitni
és zárni tudják.
E tevékenységektől kimerülve felüdülésre
van szüksége: nyaralás, elutazás, csomagolás
a bőröndbe. Mi kell nekem az útra? Az időjárás
bizonytalan. Lehet, hogy meleg lesz, lehet, hogy hideg. Mindenre fel kell
készülni. A bőrönd az autó csomagtartójában
lesz, vagy nekem kell a pályaudvari lépcsőkön
fel- és lecipelnem? A hullámokban való megmerülés
után az ember visszatér a strandra, és nem találja
a kicsi kupacot, amit lerakott: az inget, a nadrágot, a cipőt.
A nadrágzsebben papírok voltak, pénztárca és
autókulcs. Az autó is eltűnt. A kesztyűtartóban
volt egy cédula, rajta azzal telefonszámmal, ahol zároltatni
lehet a számlát. Jobb lett volna nyakba akasztva bevinni
a kulcsot a sós vízbe? Lehet, hogy egy hullám leszakította
volna. A biztonsági lánc sosem zár egészen.
A bőröndöt sosem lehet egészen bezárni.
A kicsomagolás és az újra becsomagolás
közti átmenetben, a zárt tárlók között
ott van az elvesztés, az elfelejtés, az eltűnés
rése. A réseket a bizalom tölti ki. Avagy fordítva:
ha eltűnik a bizalom, el lehet kezdeni a bepakolást. Csomag
és tárló tölti be a bizalmon támadt rést.
Az ember magán viseli a múlt terhét. Csomag
nélkül nem tud meglenni. Ez azonban nyomasztja: le akarja vetni
magáról, hátra akarja hagyni, el akarja felejteni,
újat akar kezdeni. Nekiindulni az ismeretlennek, vagy legalábbis
megkönnyebbülni azáltal, hogy csomagja egy részét
lerakja, tartóba teszi, hordozza a múltat, és a jövővel
törődik. Az ember nem a jelenben él. Minden esetlegességet
megragad, és nem veszi észre azt, ami történik,
csak akkor, amikor már megtörtént.
A jelen a múlt és a jövő között
megoszló figyelem rése. Ezért is akarták a
régi filozófusok csak a legszükségesebb és
legfontosabb dolgokat magukkal vinni, hogy csak az legyen náluk,
amire valóban szükségük lehet. A csomagtól
és annak nehézkességétől megszabadulva
akartak jelen lenni - lélekjelenléttel és talpraesetten.
Erre az ember bőrönddel a kezében nem képes.
A jelenvalóság az ember számára többnyire
mégis csak csomagként adott, azaz magán kívül,
mint távoli cél a messzeségben.
A csomag terhének nyomása alatt lévő állat
túlzottan figyel arra, amit magával cipel, amit el tudna
veszíteni, avagy már el is veszített. Úgy megy
keresztül a jelenen, mintha mi sem történne. Egyszerűen
semmit sem vesz észre. Csak a veszteségek súlyát
érzékeli. Az ember nevezetű teherhordó állat
magával viszi kényelmetlen emlékezetét, amely
elfeledi mindazt, amit meg akar tartani, és megtartja azt, amit
inkább elveszítene - a jövendő esetlegességekre
irányuló félelem és remény zűrzavarát
-, sőt önmagát is magával viszi: Annak a terhét,
hogy önmagát kell az embernek a hátán vinnie
- ez az a csomag, amely hátráltatja abban, hogy könnyű
léptű legyen, talpraesett és elmés. Ez csak
kivételesen sikerül - ami művészet és szerencsés
adottság. Az ember olyan állat, amelynek önmagát
kell hordoznia, elviselnie.
Táplálék, ruhák, papírok, könyvek,
játékszerek és így tovább - ezeket kell
elcsomagolni és magunkkal hordani. Egyenként nem is tudnánk
vinni, és együtt az összeset sem. Csomagokat készítünk,
és feliratozzuk őket. Így válnak kezelhetővé.
Így át tudjuk csomagolni, és ki tudunk venni belőlük,
egy részüket a szekrényben tudjuk hagyni, a többit
magunkkal tudjuk vinni. Ezt a félelmek kupacából át
tudjuk tenni a gondok halmába, azt a játékszerek közül
a vigaszok közé, emezt a remények közül át
a csalódásokhoz. Az egyes csomagokat azután könnyebb
csomagocskákká lehet szétpakolni, így hátra
lehet hagyni vagy előre lehet küldeni. A maradékot,
ami könnyen hordozható, kézi poggyászként
visszük. Jól összerakva és jól megjelölve
könnyebbé válik a csomag.
Lehet, hogy az emberek azért találnak föl, állítanak
elő és vesznek magukra sok mindent, hogy megtudják,
mi nyomasztja őket? Talán ezért is álltak össze
és kezdtek nyelvet használni, mert a beszélgetés
során nemcsak le tudják rakni csomagjukat, hanem ki is tudják
csomagolni, majd megkönnyebbülten újra vissza is tudják
pakolni. Ami nyomasztja és mozgatja őket, több annál,
mint amit képesek kézbe venni, és aminek neki tudnak
fogni. A csomag szétesik, ha nincs jól összerakva, és
nekifogva nem találni rajta fogást.
Nekifogunk a dolognak, mondja a kormányfőnk. Képesek
vagyunk arra, hogy az egész csomót kézbe fogjuk, és
olyan csomagokká szedjük szét, csomagocskákká
aprózzuk el, hogy szinte már nem is érezzük a
súlyukat. Nekifogni - ez az eltökéltség határozatlanságát,
az elintézetlen dolgok sokféleségének, az érdekek
különbözőségének, a jó valamint
az elhallgatott szándékok, vágyak és ínségek
zűrzavarának elfogadható, elviselhető csomaggá
történő összepakolását és
címkével való ellátását jelenti.
Minden egyes csomagba bele van csomagolva a rezignáció,
hogy nekifogás nélkül nem fog menni. A terheket talán
átmenetileg le lehet gördíteni, de egyszerűen
ledobni nem lehet. Amúgy is inkább több, mint kevesebb
lesz belőlük, mindig sokfélék és zavarosak,
és sosem egyeznek. Csak abban egyek, hogy nyomasztóak és
könnyen szétesnek - túlontúl sok van belőlük
ahhoz, hogy a kabát- vagy nadrágzsebekbe, a kézitáskákba
lehetne gyömöszölni őket.
Nekifogni azt jelenti: a problémákat nem oldjuk meg,
hanem továbbvisszük. Ugyanis minden megoldás új
nehézségekkel jár. Ezért nekifogni csak azt
jelenti: hozzáfogni - nem elérést, hanem olyan szándék
demonstrálását jelenti, amely tudja, hogy nem fogja
bírni. Ezért kell valakinek előre mennie, aki hozzáfog,
s majd a többiek is nekifognak. Ám mivel ez így soha
nem megy, minden marad a régiben. Az ember, önmaga teherhordó
állata, sosem bízhat meg magában. A düh, a szerelem
vagy a kétségbeesés úrrá lehet rajta.
Ekkor minden mindeggyé válik. A többieknek kell továbbvinniük
a lehajított csomagot, hacsak nem ő maga tér vissza
egy idő után, hogy összeszedje megint a dolgait. A végén
úgyis összeomlik, és kénytelen mindent hátrahagyni.
Így árulják el magukat az emberek: ahogy nekifognak,
csomagolnak, amit magukkal visznek, amit otthon hagynak, ami kiesik a bőröndből,
ahogy tárlóikat kódolják, azzal, hogy milyen
alkalmak során lesz elegük a csomagjaikból és
próbálják lerázni magukról. A csomagolás
lényünk pragmatikus oldalát mutatja. Cselekednünk
kell, mielőtt még a dolgok alapjáig mentünk volna.
Ki tudja, eljutnánk-e valaha az alapig, ha volna rá elég
időnk? Ezért aztán félhomályban tevékenykedünk,
mintha világos volna, és ezzel új nehézségeket
idézünk elő - az előre nem látható
mellékhatásokat, amelyek minden dologba bele vannak csomagolva.
Így duzzad egyre a csomag. Méretének csökkenéséhez
katasztrófák kellenek. Maga a csomagolóanyag a legkevesebb.
A világ félhomályában való ténykedés
elkerülhetetlen mellékhatásai alkotják a hatalmas
hulladékot; jó és rossz zűrzavaraként
maga is félhomályos. Így minden körben forog:
recycling. Haladást kell elérnünk, hogy képesek
legyünk visszaeséseink elhelyezésére és
ártalmatlanná tevésére.
Ennek a körforgásnak a terhét könnyíti
meg a művészet, a vallás és a filozófia.
Ezeket régi idők csomagjaiként cipeljük magunkkal.
Viszonylag jól ellenállnak a haladásnak, sosem váltak
teljesen muzeálissá, és nem lettek tárlókba
félretéve. Ezek a bőröndök, amelyek kinyílnak,
és többé már nem csukhatók be. Az egyszerűség
kedvéért művészetre, vallásra és
filozófiára elkülönítve lett szétpakolva
a zűrzavaruk. Mégis sok különbözőség
rejlik mindegyik csomagban. Sok különböző dolog válik
le róluk mellékhatásként, köztük
annak gyanúja, hogy jól csomagolt szemfényvesztés
volnának. Ennyiben a művészet, a vallás és
a filozófia e világ félhomályához tartozik.
De a világot mégis felderítik. A félhomályt
nem világosság váltja fel, a félhomály
transzparenssé válik. A szürkület, a szomorúság
alábbhagy. A terhek könnyebbé válnak. A csomagok
ugyan nem tűnnek el, de sikerül elérni a súlyok
felfüggesztését, a pillanatot, amikor minden egyidejűleg
be és ki van pakolva, semmi sem maradt el, és minden el lett
mondva.
TILLMANN J. A. FORDÍTÁSA