St. Louis, International District - hivatalosan így hívták a negyedet, amelyet más városban talán downtownnak vagy pongyolán China Townnak neveztek volna. Hatvan százalékban ázsiaiak, kínaiak, japánok és koreaiak lakták, akiket fekete ex-afrikaiak, latinók és kisebb részt fehérbőrű nyugatiak egészítettek ki. St. Louis lakói maguk között Electric Townnak hívták, és a legtalálóbban alighanem ez jellemezte a negyedet. Itt volt a legtöbb egzotikus vendéglő, zeneklub és bár, a legtöbb ázsiai küzdősport-iskola és spanyol-latin-amerikai táncstúdió. Ha esténként kihunyt a tetők felett a nap, tízszeres, százszoros, ezerszeres fénnyel izzottak fel a reklámtáblák és hirdetőfelületek neoncsövei. A bejáratok felett, az ablakokban, a házfalakon kápráztató színpompával szökkentek virágba a nevek: Mandarin's Dream, Golden Dragon, Hidden Garden, Tokio Sushi Bar meg az összes többi. Hagyománytól függően a kínai díszítőkedv, a japán szigor vagy a latin-amerikai realismo-pompa fényei világítottak, csillogtak, vibráltak és sziporkáztak lépten-nyomon. E műfénytől beragyogott ég alatt ámbra, pézsma, jázmin és vadrózsa illatával keveredett a konyhákból kiáradó étel- és fűszerszagok sokasága. A bárokból és klubokból hol blues szüremlett ki, hol funky. Az emberek tömege csapatosan vagy magányosan, nevetgélve, locsogva vagy zárkózottan rótta az utcákat, akár a tarka halak láthatatlanul terelt raja egy hatalmas, kivilágított akváriumban. Kimberlynek kezdettől fogva tetszett ez a negyed, habár eltartott egy ideig, mire teljesen kiismerte magát benne. Sun Shed City, különösen pedig a kényszerű kolostorfogság elvonultsága után ez itt egyszerre volt a pokol és a menny, s kusza, puha, zümmögő-szikrázó karjai körülfogták és elkápráztatták. Willie kétszobás lakást bérelt egy kínai export-import cég által birtokolt ház tetőterében. A cég a pincében fekete klubot, a földszinten japán ételbárt, a második emeleten pedig flamenco-iskolát tartott fenn, a többi lakást a legkülönfélébb lakók vették bérbe. Kimberly jobbára egyedül lakott a lakásban. Willie kéthetente egyszer bukkant fel, néhány napig maradt, aztán ment vissza Sun Shed Citybe vagy tovább, ahová adatokkal folytatott üzletelésének vargabetűi vitték. Ha Willie megjött, addig járták a vendéglőket és klubokat, míg ájulásig kimerülten haza nem támolyogtak, vagy felvittek magukkal valami meleg ételt, nézték egymást fürdés közben és egy ágyban aludtak. Klassz volt ez így, szerencsés konstrukció. De igazi szerelem, vagy amit annak képzel az ember, nem lett a kettejük történetéből. Komolyan nem is kísérleteztek vele. Beérték azzal, ami kialakult közöttük. És volt köztük némi szex is - egyszer igen, másszor nem. Willie megváltozott, noha nem volt benne semmi igazán új. Hajlamai és vonzalmai ugyanazok voltak, mint régen, mindössze időközben rendesen kifejlődtek. Willie pedig szégyentelenül jól nézett ki. Kimberly észrevette, hogyan falják szemükkel a nők, ha a negyed utcáit járták, vagy a bárok pultjánál álltak, világosbarna hajára, amelyben a nap megfakult emléke tekergőzött, szürkéskék szemére, aranyos bőrére hogyan ragadnak rá, mint legyek a mézzel bekent papírcsíkra, cirógatólag vagy vágyakozva a női szemek. Willie-t mindez nem érdekelte. Ha jó kedve volt, szórakoztatta, hogy az emberek tetszésüket lelik benne és keresik a társaságát. Legtöbbször azonban terhes volt neki. Ez már azelőtt is így volt. Most viszont még inkább, különösen akkor, ha megzavarta abban, hogy teljes nyugalomban hódolhasson igazi és egyetlen érdeklődésének. Willie-t pedig egyvalami érdekelte égetően, üzleti kalandjai és mindaz, ami velük közvetve vagy közvetlenül összefüggött. A stratégiák kigondolása és megtervezése, az olajozott kapcsolat beszállítóival és vevőivel, elfoglaltságai Sun Shed Cityben, a több napos autóutak, a kockázat, hogy elkapják, a dörzsöltség, hogy mégsem tudják elkapni, az itteni lakás meg Kimberly. Kimberly merő szerencsének tekintette, hogy ebbe az érdeklődési körbe ő is belefért. Willie üzleteihez nem volt köze, a lakást meg Willie ugyanúgy fenntarthatta volna egyedül magának is. Ha mindenáron akart volna valakit, aki megosztja vele a lakást, már mind a két kezére találhatott volna legalább öt nőt, akik dobogó szívvel várják visszaérkezését, és időben behűtik neki a sört. Kimberly szinte mindig megfeledkezett arról, hogy sört vegyen. De Willie az a típus volt, aki tökéletesen gondoskodni tudott a saját sörellátásáról. Volt abban valami családias, ahogy együtt éltek, a bizonyosságban, hogy nem kell magyarázkodniuk, és nem verik át egymást. Lelke mélyén Kimberly valahogy így emlékezett arra, amit Dirty Daddyvel és Pollyval családként megélt. Willie soha nem árulta volna el, ha ő is így érzett volna. Willie-nek egészen más emlékei voltak, és a család szót nem tudta kiejteni a száján anélkül, hogy fulladás ne kerülgette volna. Kimberly soha nem tudta meg, miért.
St. Louisban az első két hónapban szinte soha nem
hagyta el a lakást, amíg Willie nem volt ott, legfeljebb
azért, hogy a legközelebbi élelmiszerüzletből
vagy kínai büféből ennivalót szerezzen
be. Amint kitette a lábát a lakásból, olyan
érzése volt, mintha radioaktív anyaggal töltötték
volna fel, és homogén tömegként világítana
és sugárzana kifelé. És minden pillanatban
azt várta, hogy a folyosó vagy az utca sarka mögül
a kolostor fogdmegjei, Sun Shed City biztonsági emberei vagy St.
Louis rendőrei lessenek rá, és valamilyen átlátszó
ürüggyel őrizetbe vegyék. Többnyire feküdt
az ágyban, tévét nézett, vagy fel-alá
járkált a lakásban, állt az ablaknál,
és biztos távolságból figyelte a forgalmas
utcarészletet. Néha egyszerűen csak ült, és
fülelt a házban hallható zajokra, a lakásajtók
csapódására, a kínaiul beszélők
magas, nazális csicsergésére meg a cipők és
kasztanyetták ütemes kopogására a flamenco-iskolából.
Ezzel gyorsan megbarátkozott, volt benne valami otthonosan megnyugtató.
Mégis a kinti, fortyogó, verejtékező, villanyos
világ iránt sóvárgott. Csak éppen túl
fáradt, túl erőtlen volt ahhoz, hogy a karjaiba vesse
magát. A legkisebb megerőltetéstől a kimerültség
állapotába zuhant. Bőrét ragacsos, bénító
réteg vonta be. Szíve meg ugyanakkor lüktetett, szinte
ki akart ugrani a helyéről. Jól ismerte ezt a levertséget,
a hörgőit megtámadó lázas kór után
érzett ilyet. Így üldögélt a saját
jövőjében, és nem igazán tudta, mit kezdjen
vele. Hacsak nem volt ott Willie. De Willie meg nem volt mindig ott. A
maradék időben pedig bebújt levertségének
prémesen puha takarója alá, és élvezettel
adta át magát ennek az állapotnak. Miss Chen volt
az, aki fölemelte ezt a takarót, és friss szelet hozott
az önmagának berendezett visszavonultságba. Miss Chen
ugyanannak a háznak az első emeletén, fivére
családjánál lakott. Mint hajadon húg és
mint sógorasszony, ahogy mondta. Később bevallotta
Kimberlynek, hogy valójában elvált húg és
sógorasszony, s hogy a kínaiak családi hierarchiájában
különbség, hogy valaki hajadon, megözvegyült
vagy elvált húg és sógorasszony-e, a legrosszabb
pozíció egyértelműen az elválté
volt. Ám fivére nagylelkűségének és
sógornője jóságának köszönhetően
- amint azt Miss Chen fáradhatatlanul hangoztatta - úgy bántak
vele fivére családjában, mint egy hajadon húggal
és sógornővel, sőt szinte mint a saját
gyerekükkel. Kimberly is inkább el tudta képzelni lánynak
vagy húgnak, mint elvált feleségnek. Hisz' még
csak tizenkilenc éves! Miss Chen mindig szívélyes
volt, vidám és mindig nagyon elfoglalt. Segített fivére
feleségének a háztartásban és a gyermekek
gondozásában, hetente három este felszolgálóként
dolgozott egy klubban, hogy a maga részével hozzájáruljon
a családi büdzsé létfenntartási költségeihez,
mellesleg pedig biztosítási matematikát tanult, méghozzá
kitűnő eredménnyel.
- Helló! Én Miss Chen vagyok, ők pedig az unokatestvéreim
- mutatkozott be Kimberlynek a folyosón első vagy második
találkozásuk alkalmával. Ön új ebben a
házban, ugye? Örülök, hogy megismerhetem.
Ez a Miss pedig ott ragadt a neve előtt. Eleinte leplezett,
később szívélyes élcelődés
gyanánt. Rendszeresen összetalálkoztak a folyosón,
ha Kimberly a városba indult Willie-vel, vagy ebédjét
hozta a kínai büféből, Miss Chen pedig végigviharzott
a lépcsőn a négy apró orgonasíppal,
vagy munkába tipegett rövid szoknyában és magas
sarkú cipőben. Üdvözölték egymást,
és váltottak néhány futó szót.
Miss Chen és Miss Kimberly. Egy nap, amikor Kimberly - megmagyarázhatatlan
okokból, vagy mert semmi jobb nem jutott az eszébe - éppen
egy lavórnyi langymeleg vízben pancsolt a csupasz lábujjaival,
váratlanul Miss Chen állt Kimberly ajtajában. Feldúltan
és idegesen. Pörgő nyelvvel azt kérdezte, nem
tudna-e Kimberly egy ideig vigyázni a négy kis Li-Csu-Teng-Peng-re
- valahogy így, Kimberly füle túl edzetlen volt a kínai
nyelvben, semhogy képes lett volna első hallásra fonetikailag
szabatosan értelmezni a neveket. Miss Chennek sürgősen
az egyetemre kellett mennie, egy nagyon fontos és halaszthatatlan
vizsga-előkészítő beszélgetésre
valamelyik professzorához, mert abban az esetben, ha ezt elmulasztja,
vizsgára sem mehet. Sógornője orvosi vizsgálaton
van, amely a jelek szerint tovább tart a tervezettnél, és
nem tudja elérni sem a sógornője fivérét,
sem a nővérét, akik beugorhatnának. Kimberly
kihúzta a vízből csöpögő lábait,
és közölte, hogy a dolog el van intézve. Miss Chen
sietve betuszkolta a kis Li-Csu-Teng-Peng-eket a tévékészülék
elé, madáranyó módjára csicsergett nekik
valamit, aztán tovaröppent. A kis Li-Csu-Teng-Peng-ek ott ültek
tehát a díványon, gyöngyökként felfűzve
és rezzenéstelenül illemtudóan. Kísérletezhetett
Kimberly bármivel, nem sikerült kicsalogatnia őket a
bűvöletből, amelyet Miss Chen igézett rájuk.
Narancslével és mogyoróval kínálta őket.
De vagy ezt sem szerették, vagy nem merték szeretni. Csak
mosolyogtak félénken, és a fejüket rázták.
Miss Chen szörnyen megfenyegethetteőket. Dermedtségükből
csak akkor oldódtak fel, amikor értük jött az anyjuk,
Miss Chen sógornője; felugráltak, és zajongva
tódultak le a lépcsőn az első emeletre. Miss
Chen másnap egy tálcányi gőzölgő
bambusztálkával állított be, amelyek pagodafedele
alatt az első emeleti családi konyhából származó
finomságok párolódtak. A dél-kínai tartományok
hagyományai szerint készültek, hangoztatta Miss Chen,
jobban, mint a legtöbb vendéglőben, amelyek külföldön
nem a valódi kínai, hanem egy szabványízlésnek
főznek. Pedig sem Miss Chen, sem fivére, sem sógornője
nem evett soha helyi dél-kínai vendéglőben,
hiszen a második vagy harmadik olyan nemzedék voltak, amelyik
már nem a kínai óhazában született. Miss
Chen hazafias felindulásában volt valami megható,
és Kimberlyt nem vitte rá a lélek, hogy kiábrándítsa.
A csipeszre fogott pálcikákkal átküszködte
magát valamennyi tálacskán, az utolsó rizsszemig,
az utolsó zöldségcsíkig, noha két órával
azelőtt evett egy gyorsbüfében nyolc kincs mártást.
Miss Chen nagyon elégedett volt vele. De nem jó, mondta,
hogy Kimberly ilyen sokat van egyedül, ő, Miss Chen, törődni
fog vele egy kicsit. Ettől fogva gyakran állított
be Kimberlyhez némi ennivalóval, néha pedig a gyerekekkel
is, akik egyre oldottabban viselkedtek, lassanként megfeledkeztek
gátlásaikról, ide-oda rohangáltak a nappali
meg a fürdőszoba között, és mindent a feje
tetejére állítottak. Kimberly pedig rászokott,
hogy esténként elkísérje Miss Chent a klubba.
Tulajdonosa után, aki legalább százhúsz kilót
nyomott, és ötven körül járt, Happy Joe-nak
hívták a helyet. Happy Joe zsíros hajtincsei láttak
már jobb, gazdagabb időket is, vékonyan, egyszersmind
becsvágyóan omlottak alá a csípőjéig,
és hennavörösre voltak festve: lángoló,
hegyes nyelvek, amelyek nevetségesen kacérkodva nyaldosták
hájas fenekének nyúlványait. Kifejezetten undorító
látványt nyújtott, és a túlterhelt mirigyek
édeskés-csípős kipárolgásainak
szagát árasztotta. Ámde hájasságát,
amely ruházatának valamennyi hézagából
kitüremkedett, bizonyos fokig lendületes átéléssel
viselte, zene dolgában pedig jó ízlése volt.
Happy Joe-t ez tuti tippé, vájtfülűeknek való
célponttá tette a városban. Itt a zenei underground
volt az úr, s a reggae, folk, blues, funk és punk birodalmában
Joe volt a király. És ha rájött az érzelgés,
Jimi Hendrixet vagy Bob Dylant játszott, s ha valaki eközben
háborgatni merte, azt kihajította a bárból.
Ilyesmire azonban szinte senki sem vetemedett. Joe-nál, ha neki
ínyére volt, felléphetett bármilyen zenekar,
függetlenül attól, hogy megvolt már hozzá
a hírneve, vagy még csak dolgozott rajta. Ha pedig Joe nem
bírt valakit, az nem is játszhatott itt, még akkor
sem, ha az illetőt Madonnának hívták. Ilyen
egyszerű volt ez. Joe mulatója maga is a család egy
változata volt, és Kimberly hamarosan otthonosan érezte
magát benne. Szerette nézni Miss Chent munka közben.
A bárvilágítás kék spotlámpáinak
fénycsóvájában olyan fémesen csillogott
a haja, mintha kilakkozták volna. Miss Chen az egyenpólót
hordta; ezt viselhette mindenki, aki itt dolgozott, mások viszont
nem kapták meg, bárhogyan vágytak is rá, bárhogyan
könyörögtek is érte: XL-es fekete póló,
rajta narancssárga félkörben Happy Joe felirattal. Derekánál
csomóra kötözte, miáltal a P meg az O céltáblaként
írta körül keblecskéit. Miss Chen a bárpult
mögött áthatolhatatlan tekintetet öltött magára,
amelyet a legkevésbé sem igyekezett az oldottság és
szívélyesség látszatával felvértezni;
minden porcikájával a sör csapolására
és a töményitalok kitöltésére összpontosított,
mely műveletek közben egyik-másik vendég árgus
szemekkel leste a kezét, nehogy egy milliméterrel is megkurtítsák.
Miss Chen sértésnek érezte az ilyesmit. Rátarti
szépsége révén szert tett bizonyos hírnévre.
Joe pedig szerette az olyan szigorú kislányokat, akik nem
tűrtek el semmiféle bizalmaskodást. Nem mintha bukott
volna az ázsiai nőkre, jobban kedvelte a hosszú combú
szőkéket, de azért értékelte Miss Chen
egzotikus, oda-odakacsintó kérlelhetetlenséggel árasztott
varázsát. Hébe-hóba alighanem elábrándozott
arról, amint meztelenül térdel Miss Chen előtt,
Miss Chen pedig - tűsarkú cipőjében, Happy Joe-pólójában
és egyébként semmiben - megengedi neki, hogy rózsaszín
szeméremajkai közé fúrja a nyelvét. És
nem lehet kétséges, hogy ez az ábrándozás
örömöt okozott neki. Ellentétben Miss Chennel, aki
elhúzta a száját, és megrázkódott
a viszolygástól. Efféle malacságot elképzelni
se akart, még viccből sem. Esztétikai kérdésekben
humora nem, csak romantikus-konzervatív ízlése volt.
Alapjában véve sem a bár, sem közönsége
nem volt az ínyére, a zene pedig egyáltalán
nem tetszett neki. Pénzforrásnak megfelelt, a magánéletéből
azonban igyekezett messzemenően kizárni. Miss Chennek eszébe
nem jutott volna, hogy szabadidejében a Happy Joe-ba menjen. Ha
éppen nem a kis Li-Csu-Teng-Peng-ekre felügyelt, egyetemi előadásait
és szemináriumait látogatta, vizsgára tanult
vagy a Happy Joe-ban szolgált ki, olyankor fiújával
és barátaival azokat a helyeket és mulatókat
látogatta, ahol vele egyívású emberekkel találkozhatott.
Azokkal, akikkel majd gazdaságilag sikeres jövőjében
fogja körülvenni magát. Magától értetődik,
hogy ez a jövő a negyeden kívül helyezkedett el.
Fiúja márkás divatpólókban járt,
és sima egérarca volt. Azok közé tartozott, akik
élre vasalt szavakat eregetnek a szájukból visszafogott
hangon. Kimberly nem volt biztos abban, hogy Miss Chen jobban jár
vele, mint a hájas Joe-val. Joe-nak legalább jó zenei
ízlése volt. Kimberly szívesen járt a Happy
Joe-ba. Hallgatta a zenét, a gyér fénynél az
asztalokon heverő, elnyűtt magazinokban és zeneújságokban
lapozgatott, néha pedig, ha a zene ritmusa rezgésbe hozta
csípőit, táncolt. Mert a zene volt a kulcs. Kimberly
úgy itta magába, akár egy száraz szivacs. A
reggae-t, a punkot, a régi rockszámokat, amelyek hippi nevelőapját,
Dirty Daddyt boldoggá tették, mielőtt nem egészen
önszántából távozott az élők
sorából. Ezek úgy ölelték át a
vállát, mint Dirty Daddy karja, és már-már
érezni tudta Dirty Daddy szagát. Néha pedig érezni
tudta Sun Shed City utcáinak a szagát is, ahol annak idején
Freddel, Scooterral, olykor pedig Willie-vel is muzsikáltak, vagy
kazettát hallgattak Scooter ócska, ki tudja, hol lopott walkmanjén.
A zene felszívódott a gyomrába, a fejébe, és
ilyenkor könnyűnek érezte magát. Mintha elbódult,
elszállt volna, ugyanakkor meg egészen közel jutott
valamihez, amit nem tudott nevén nevezni. Valamihez, ami viharos,
vad szárnyakon érkezett hozzá.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu