Isti a tóba ugorhatott, ahol és amikor csak akart, és
gyakorolhatta az úszást, ahol és amikor csak akarta,
nemcsak a tóban, és nemcsak a vízben. A teraszon a
tető alatt is hasra feküdt egy széken, elrúgta
magát a lábával, és karjaival szelte a levegőt,
mintha meg akart volna fogni valamit. A tőkék között
a hátára feküdt, s úgy tett, mintha lábával
előrelökné magát a vízben, míg
Ági az övénél fogva fel nem emelte, és
perelni nem kezdett vele, hogy most aztán maga moshatja a ruháit,
itt rögtön, a kertben, a bádogkádban, a nyári
konyha mellett.
Lenn a tóparton, Virág barátainál Isti
egy létráról rugaszkodott el, melynek néhány
foka a vízbe ért, s naponta annyit ugrált, hogy a
víz csobbanása hamar a nyár ismerős zajának
számított. Virág elvitt magával a barátaihoz,
ha senki sem tudta, hol van apám, ha egy kézmozdulattal jelezte,
hogy eltűnik, vagy, ha mint egy bokszoló, a reggelizőasztalnál
ülve Ági hatalmas pengéjű kést nyomott
a kezébe, hogy azzal szorítsa le dagadt szemhéjait.
A tóparti házat régen, amikor még Virág
sem élt, pirosra festették. De még most is, ha hátunkkal
vagy vállunkkal a falnak támaszkodtunk, egy kis maradék
piros ragadt a ruhánkra, amit nehéz volt leporolni, s ha
Virág észrevette az ingünkön, azt mondta, valaki
pirossal a hátunkra pingált valamit. A ház egy tisztáson
állt, amelyen olyan gyéren nőtt a fű, hogy kilátszott
alóla a föld. Isti azt mondta, mint egy nagy fej, olyan ez
a rét, s hullik a haja. Egy kicsit mint Zoltán nagybácsi
feje, nem? Azóta mindig, ha átszaladtunk a füves részen,
arra gondoltam, Zoltán bácsi feje tetején járkálunk,
most átugrottunk a koponyáján, s rohanunk tovább
a tarkója felé, fennakadunk és lefekszünk ott,
ahol a homloka olyan beesett. Ha valaki nagy kampókat vert a földbe,
hogy sátrat állítson fel a vendégeknek, akiknek
a házban már nem jutott hely, Zoltán arcát
láttam magam előtt, ahogy eltorzul a fájdalomtól,
s ha valaki azt mondta, fel kellene szántani, hogy jobban nőjön
a fű, Zoltán bácsi kiáltásait véltem
hallani.
Isti és én egy vasárnap tanultunk meg úszni.
Egyik ilyen vasárnap, melyből itt több is akadt, s melynek
csöndjét aligha zavarhatta meg más, mint egy borba ragadt
madár szárnycsapásai, Virág a ház mögötti
árnyékban ült, Zoltán aludt, Ági pedig
fel-le járt a sorok között a még túl kicsi
és túl zöld szőlőt kóstolgatva.
Apám törölközőt terített a nyaka köré,
átvágott a kerten, majd lefelé indult az úton,
és amikor Isti a kapuból utána kiáltott, és
megkérdezte, ugyan mit csavart a nyaka köré, elvitt
minket magával, nem a saját helyére, hanem egy másik
strandra, téli ködfelhőszerű hatalmas darázsrajokkal
a vízparton. Feketéllett a homok, s a nád szinte lustának
tűnt. Apám azt parancsolta, lassan menjünk tovább
a tó felé, egy keskeny fal tetején egyensúlyozva,
mezítláb tapogatóztunk előre, kezünket
szorosan a testünkhöz szorítva. Isti és én
becsuktuk a szemünket. Éreztem a darazsak szárnyának
verdesését, a felkavart levegőt. Lassan menjetek,
mondta apám, ha rátok szállnak is, gyerünk csak
tovább, egyszerűen csak tovább, a tóparton aztán
átnyalábolt minket, a vízbe dobott, s azt kiáltotta,
ússzatok.
A víz olyan sekély volt, hogy a legtöbb helyen még
Istinek is leért a lába. Apámnak így nem kellett
óva intenie minket az örvényektől, a víz
alatti lyukaktól, vagy az áramlásoktól, melyek
magukkal ragadhatnak. Egész délután a csípőnknél
fogva tartott felváltva, hassal lefelé, vagy az ég
felé fordítva, Isti meg én pedig kézzel-lábbal
kapálóztunk, mint a hajótöröttek. Apám
két tempót úszott előre, mi figyeltük,
majd utánozni próbáltuk, lemerült, s mi orrunkat
befogva fejjel előre követtük; a víz alatt kinyitottuk
a szemünket, de nem láttunk mást, csak valami sötétlő
zöldet, s benne egymás arcát, mely a szokottnál
nagyobbnak tűnt. Megragadtuk egymás kezét, s addig
tartottuk benn a levegőt, hogy még apám is csodálkozott
rajta, milyen hosszan bírunk víz alatt maradni levegő
nélkül. Isti elképzelt magának egy halvilágot,
kis és nagy halakkal, s most csodálkozott, hogy egyet sem
látott. Amikor később a parton az egyik bódé
mellett álltunk, ahol halat árultak újságpapírba
csavarva, Isti megkérdezte, honnan vannak ezek a halak, ha a tóban
sosem láttuk őket, s én nem tudtam, mit feleljek.
Napokig tartott, mire legalább pár métert tudtunk
úszni anélkül, hogy elmerültünk vagy túl
sok vizet nyeltünk volna, és minden reggel, mikor apám
első kávéját fogyasztotta Zoltánnal,
Isti és én már fürdőpapucsban és
törölközőkkel álltunk az ajtóban és
vártuk. Mindegy volt nekünk, ha esett, ha fújt, melegben,
hidegben és fülledt időben, ha az ég vihart jelzett,
vagy ha zavaros volt még a víz a legutóbbi esőtől.
Ági azt kérdezte, Minek? Hát miért kell úszni
ezeknek a gyerekeknek? - és apám így felelt: Hát
csak kell!
Amikor úgy ítélte meg, hogy már eleget
tudunk, kiúszott velünk az első homokpadig, tíz
percre a strandtól. Középen úszott, mindig egy-két
karcsapással előttünk, Isti jobbra, én meg balra
mögötte. Ha vizet nyeltünk, apám ránk kiáltott,
háton ússzatok tovább, az nem olyan fárasztó,
feküdjetek fel a vízre, hagyjátok, hadd vigyen egy kicsit,
és Isti meg én megfordultunk, s néztük a lábujjainkat,
ahogyan kiemelkedtek a vízből, fejünket hátraejtettük,
hogy fülünk a vízbe ért, Isti egy mély U-t
gurgulázott, mert azt hitte, ilyen a tengeralattjáró
hangja.
Estig a homokpadon maradtunk, egy szűk kis homoksávon
a hullámok között, úsztunk és pihentünk,
néztük apámat, amint úszva távolodott
tőlünk, s ahogy egy másik homokpadról kezét
felemelve integetett az ég alatt, mely ezen a napon nem kék,
inkább sárga volt. Isti megpróbálta követni,
apám ordítva a vízbe vetette magát, megragadta
Istit, s az utolsó métereken a hátára ültette.
Valahányszor apám azzal állt elő, hogy most
már vissza kellene úsznunk a partra, Isti meg én ellenkeztünk.
Belefeküdtünk a homokba, dobáltuk és bekentük
egymást homokkal, kimostuk a homokot a hajunkból, végre
tudtuk, milyen az: vízben lenni. Ha Isti a vízbe ugrott és
úszott pár tempót, figyeltem a lábát,
ahogy gyorsan és nyugtalanul kapálózott. Isti kicsit
úgy nézett ki, mint egy kutya, akit kősúllyal
a lábán vízbe vetettek. Évekkel később
is olyan volt úszás közben. Később talán
nem is annyira a mozdulatai miatt, talán inkább a pillantása
maradt csak olyan, mint kezdetben. Talán csak az én pillantásom
volt az oka, nem tudom.
Amikor besötétedett, apám hanyatt feküdt Isti
és énközém, s a hullámok úgy sodorták
a haját, hogy csápokból álló koszorúnak
tűnt. A strandok kiürültek, megváltozott a
dombok színe, és csak amikor Isti szája már
lila volt, úsztunk vissza, karjainkkal szeltük a hullámokat.
A strandon csíptek a szúnyogok, Isti és apám
szitkozódva csapott le rájuk, ami a vizes bőrükön
úgy hangzott, mintha egymást pofozták volna. Én
rájuk se hederítettem. Még éjszaka vöröslő,
sebesre vakart lábaimmal sem törődtem. Ha felébredtem
a vakarástól, lementem, ki a házból, s a szőlőtőkék
közé állva bámultam a tóra, mely a sötétben
olyannak látszott, mint egy tükör, mint egy keretbe szorított,
kifeszített, mozdulatlan, nagy tükör.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu