Ha addigra megjön az eső, másképp sülhettek
volna el a dolgok, legalábbis ma így látom; csakhogy
akkoriban élt jó pár gyerek Külső-Maroo-ban,
aki még sohasem látott esőt. Imádkoztunk. Átkozódtunk.
Tanulmányoztuk az izzó, üres égboltot, és
felhőket képzeltünk rá. Vártunk. Vártuk,
hogy történjék valami, bármi, mohón lestük,
hátha egyszer csak az izzó semmiből eljön valami
esemény, ami megment minket. Mint minden reményevesztett,
vártuk a csodát.
Sajnos meg is jött.
Egyszerre csak, mindössze néhány hónap leforgása
alatt több lett nálunk az átutazó, mint a helybeli,
s az egyensúly megbomlása erkölcsileg helytelennek tűnt
fel. Túl sok volt az idegen Külső-Maroo-ban.
És még mindig aszály volt. Sőt, ami talán
még annál is rosszabb, fojtó köd ült rajtunk,
száraz, láthatatlan köd, mely úgy bukkant fel
és tűnt el, mintha a szikkadt föld lélegzete lett
volna. Nevet adtunk neki. Arra számíthattunk, nyilván
valamiféle ősi ösztön által vezérelve,
hogy ha kigúnyoljuk, talán odébbáll, és
békén hagy minket. Így hívtuk: Bűz-Kakadu.
Megint kotlik a Bűz-Kakadu, mondogattuk, zsebkendőt szorítva
orrunkra-szájunkra.
S a Bűz-Kakadu néha napokig kotlott rajtunk, fülledten
és fojtogatón, aztán kissé feljebb szállt,
a sivatagi levegő csavarodásának irányától
függően. Amikor fészkelt, és bűzhödt
szárnyai alá vont minket, rendszerint döglött marhák
szaga vagy rothadó birkák jellegzetes, édeskés
bűze terjengett. Azokon a napokon, amikor meleg áramlatok
mosták az Osztriga-szirtet, a meddőhányók krétaporának
csípős szaga vegyült a levegőbe; máskor
az opálbányák vágatainak és tárnáinak
rettenetes, dohos szaga. Néha meg nem volt szag, csak a vadonban
megszokott sivár hőség, s ez szinte újonnan
felismert kegyadományként hatott. Más napokon – nem
volt menekvés – egy felkavaró, nyugtalanító
valami érződött a levegőben, valami szörnyű,
meghatározhatatlan kisugárzás, ami a... senki se gondolta
végig szívesen, hogy mire emlékeztetett.
Egyesek utólag azt állították, hogy nem
volt más, mint az erkölcsi romlás szaga; pedig valószínűbb,
hogy egyszerűen a félelem bűzét éreztük.
Különféle fortélyok révén, néha
a kormánytisztviselők diszkrét megvesztegetése
(vagy más módon történő elintézése)
folytán Külső-Maroo sikeresen lemaradt a térképről,
mégis akad, aki véletlenül a városba vetődik.
Például az, aki a Warrego-folyótól nyugatra
találja magát, aztán a McGregor-farmtól is
nyugatra, ami után már nem lát mást, csak akáccserjét
meg só-bokrot meg kiszáradt folyómedreket, amelyek
halvány írásjelekként kuszálódnak
össze és válnak szét a vörös talajon.
A vándor erőlteti a szemét, kémleli a látóhatárt.
Itt-ott egy sós mocsár vakítón csillámlik
a hőségben, de több esze van annál, mintsem hogy
vizet remélne. A sós mocsarak mögött, a folyómeder
homokjának vajszínű szalagjai mögött, valahol
messze, túl a látóhatáron térképe
szerint ott lesz Dél-Ausztrália és az Északi
Terület határa, de a rend eme szívbemarkoló eszméinek
egyelőre semmi jele. Nem hagynak nyomot a tájon.
Queensland állam hivatalos térképe felvilágosítja
a vándort, hogy hatalmas folyók veszik körül: a
Warrego, a Barcoo, a Cooper-patak, a Diamantina. Tudja, hogy néhanapján,
egy évtizedben talán egyszer, jelentős vízmennyiség
halmozódik föl ezekben a folyókban. Azt is tudja, hogy
nagy tavak és beltengerek fekszenek előtte, némelyikük
kétszer telt meg az évszázad kezdete óta. Queensland
állam hivatalos térképe arról is felvilágosítja
ezt a férfit... vagy talán nőt. A vándor ma
már lehet egyedülálló, elszánt nő
is, aki nyugat felé tart, csökönyös, fájós
lábú tevén, vagy terepjárón, melyen
a sebességváltó rég elromlott, a fékek
besültek a vörös portól. A hivatalos térkép
tehát felvilágosítja ezt a nőt arról,
hogy úttalan tájra ért, keresztvonalkázott
tájra, melynek térképészeti jellemzőit
pusztán szóban fogalmazta meg a térképész:
Súlyos aszályokkal és hirtelen áradásokkal
sújtott terület. Számos opálbánya.
Nagy hőmérsékleti ingadozások. Gépkocsival
Cunnamullán vagy Quilpie-n kizárólag megfelelő
benzin-, olaj- és víztartalékkal, valamint kisebb
alkatrészekkel felszerelkezve haladjunk tovább.
Caveat viator.
Valóban, óvakodjék az utazó.
Csak lázas képzelete segítheti tovább.
Út nincs, de néhány “ösvény” azért
található a Kormány által nyomtatott térképen
- alig kivehetően kanyargó, majd elenyésző
pontozott vonalak. E jelek átültetése térképről
tájra okkult tudomány, melynek gyakorlása közben
a buzgó térképolvasó eltévedhet, és
Külső-Maroo-ban találhatja magát.
Legtöbben opál után járnak.
Akik odatalálnak, mind elvesznek.
Osztriga-szirt
1. Oyster
Azt az egyet sohase bocsátottuk meg, hogy megbűvölt
minket.
Még most is felfoghatatlan, hogy Oyster mindannyiunkat rászedett
– legalábbis kezdetben –, képtelenek is vagyunk beismerni.
Nem tudunk megbocsátani önmagunknak. Nem – ez így azért
nem igaz. Mert szégyelljük, sőt egyenesen megrémülünk
attól, hogy hiszékenyek voltunk; mert ösztönösen
önvédelemre rendezkedtünk be; s mert normális körülmények
között is ravaszak, fondorlatosak és kétségbeesettek
vagyunk, számtalan különböző okot sorakoztattunk
fel arra, hogy miért megbocsátható az akkori viselkedésünk,
de Oysternek nem bocsátunk meg. Visszatérő álmaink
vannak, s bennük utólag egyértelmű jelentést
kap minden ómen, minden vészjel, melyet akkor naivan elhessegettünk.
Elcsábultunk, mert el akartunk csábulni, és ezt nem
bocsátjuk meg Oysternek.
Amikor feltűnt a városban – épp most négy
éve, néhány nappal karácsony előtt,
egyik délután 2 óra 23 perckor, talán jelentéktelen
adat, de az én emlékezetembe bevésődött,
mert Bernie kocsmájában álldogáltam a bárpult
mögött, mint rendesen, s amikor megláttam az idegent,
hátán a batyu meg a puska, ahogy elsántikált
az ablak mellett, rápillantottam az órára, hátha
a pontos időből kiderül, hogy mi történik
itt – de semmi szokatlant nem észleltem, végeláthatatlan,
nyomasztó hőség volt, ilyenkor semmi sem kéne,
hogy mozduljon. A kocsmán tompa kábulat ült, álmos
tehenészek, napszámosok meg egy-két opálbányász
(Major Miner például, meg az ifjú Donny Becker, erre
pontosan emlékszem) lézengett benn. Épp túl
voltak az ebéden, most a sörük fölött bóbiskoltak.
Fásult órája ez a napnak, a délibábok
órája, s egy pillanatig azt hittem, magam is látomást
látok.
Aztán egyszerre szinte kézzelfogható lett az általános
megütközés, mert kinn egy ismeretlen valaki járkált,
szinte súrolva a veranda korlátját, minden előzetes
értesítés nélkül, úgymint gépkocsimotor
zúgása, porfelhő, esetleg Quilpie-ben vagy Charleville-ben
beszerző körúton hallott hírek arról,
hogy idegen vándor jár a tájon. De még ennél
is zavarbaejtőbb volt az a körülmény, hogy nyugat
felől jött, az ország perzselő szíve felől,
nem pedig Quilpie vagy Eromanga irányából. Igaz ugyan,
hogy van valami útnak alig nevezhető út, afféle
csapás Birdsville felől; aztán egy másik Innamincka
irányából; de ritka még a terepjárós
vándor is, aki vállalkozik ezekre a kalandokra, ez meg ráadásul
gyalog jött.
Puskája lecsúszott a válláról, odakapott,
a puska nagyot csattant, s a kocsma vendégein egyből az a
vadállati nyugtalanság és éberség lett
úrrá, amit az idegen mindig kivált, mint lángot
a sercenő gyufa. Mindenki kitódult a verandára, gyanakodva
nyüzsögtünk, az idegen megállt, és ránk
nézett.
Olyan volt, mint egy anyagtalan jelenés. Olyan volt, mint egy
délibáb.
Nem is igazán hittünk a szemünknek.
Meglepően szép férfi állt előttünk,
szépsége a meghatározhatatlan neműek nyugtalanító
fajtájából való volt.
Fehér, laza öltözéket viselt – mintha vitorlavászonból
készült volna, legalábbis a buggyos nadrág meg
a fehér vászoncsizma, a zubbony anyaga viszont puhább,
finomabb volt. Lábán sötét, kissé még
nedves vérfolt csillogott, ami a fehér nadrágon különösen
ijesztően hatott – egy jókora, alvadt csík. Megbabonázva
bámultuk.
Kissé megingott, mintha az ájulás szélén
állna, a batyu meg a puska súlya kis híján
ledöntötte a lábáról, aztán a verandakorlátnak
támaszkodva felegyenesedett és elmosolyodott. Halkan megszólalt,
közel kellett hajolnunk, hogy megértsük, így az
első pillanattól kezdve meghitt légkör alakult
ki köztünk, legalábbis így tűnt, s az volt
a benyomásunk, hogy óriási horderejű titkokat
vagyunk hivatottak meghallani.
Ez tetszett nekünk.
Közülünk való, gondoltuk, kissé megkönnyebbülten,
hiszen senki sem lakik olyan helyen, mint Külső-Maroo, hacsak
nincs valami titkolnivalója (eltemetni való életrajzi
adatok, bizonyos ügyek, amelyektől jobb elmenekülni),
s e rejtegetni való dolgok száma légió, vastagon
belepik a sivatagot, sóhajtoznak, leskelődnek, susognak és
hivalkodnak, tanúk hadával lepik el az álmot, felbukkannak,
eltűnnek és visszajárnak, hogy még miután
a szökevény épségben elérkezett a senki
földjére, még miután elhitette magával,
hogy immár leradírozta magát addigi életének
térképéről, még akkor sem érezheti
magát biztonságban soha többé. Sohasem érzi,
hogy kellőképpen el lenne szigetelve. Éjszaka a múlt
halk csoszogását hallgatja: mindazok, akik akár csak
rápillantottak menekülés közben, akik az emlékezetükbe
véshették, akik említést tettek róla
másnak, akik olvastak egy újsághírt, ránéztek,
és gondterhelten összevonták a szemöldöküket;
mindazok, akik tudnak valamit, vagy tudhatnak valamit, mind-mind üzenetet
hordoznak (egy szót, egy felvont szemöldököt, egy
újságkivágást), és álmában
az olyan nő, mint például én, vagy az olyan
férfi, mint Major Miner, azt látja, hogy ezek az üzenetek
a talajvízbe szivárognak, lassú, távoli cseppenként,
melyek emlékekből és lezárt dossziékból
csörgedeznek elő, valahonnan az évtized, az ország,
a világ másik feléből, bele a hatalmas földalatti
járatokba, ahol vizek és emlékek torlódnak
össze, mosódnak egybe. Az ember, akinek rejtegetni való
a múltja, a mélyben hallja a terhelő bizonyítékok
lágy csobogását, ezt a vékony, ám észlelhető
folyamot, mely beszennyezi a Nagy Artézi Medencét, bugyborékol
és forr, hőmérséklete a fokozódó
nyomás miatt egyre nő, és egyre morog, kitörni
készen. Várja a megfelelő alkalmat. Várja,
hogy kitörhessen. Már csak egy apró fúratra vár,
egy újabb résre, egyetlen nyílásra, és
akkor végre vad, látványos, forró robbanásban
ad hírt magáról.
Aki a senki földjére menekül, folyton várja,
hogy utoléri a megtorlás.
Az Oystereket az különbözteti meg e szökevényektől
(ezt akkor még nem tudtam, csak most értettem meg), hogy
az ő álmuk háborítatlan. Most, ebben a pillanatban
értettem meg: ösztönösen kerülöm, hogy
újra átéljem Oyster érkezését,
mert kellemetlen az emlékezés, rossz visszagondolni arra,
milyen óriási hatást tett ránk (énrám
is, be kell vallanom), milyen meghatározhatatlan, de teljességgel
kiszámított légkört teremtett, amely mindannyiunkat
megbabonázott, s amiért sohasem fogunk megbocsátani
neki - habár az Oystereknek édesmindegy, megbocsátanak-e
nekik vagy sem, váddal, megtorlással nem törődnek.
Álmuk háborítatlan. Nem számolnak azzal, hogy
elkaphatják őket. Nem gondolnak arra, hogy amit tettek, azért
ítélet várhat rájuk. Talán imádták,
kényeztették őket gyerekkorukban; talán még
a komiszkodásuk is tapsot váltott ki; talán a végletekig
feszítették a húrt a feltétlenül rajongó
szülőknél, mert korlátokat kerestek, de nem találtak:
amikor egereket kínoztak, vagy loptak a boltban, amikor más
gyerekeket veszélybe sodortak, arra biztatták őket,
hogy feküdjenek a vasúti sínre, s azt hazudták,
hogy biztonságos – az anyjuk vagy a nagyanyjuk talán csak
gyengéden, szórakozottan mosolygott, és azt mondta:
Micsoda kis ördög! Micsoda vagány! A nagyravágyó,
gyakran távol maradni kényszerülő apa (nagyhatalmú
politikus? katonatiszt?) összeborzolta a gonosz kis buksi fejet, és
elismerően mondta: Az én fiam. Mi, férfiak, nem tűrjük,
hogy a világ kénye-kedve szerint taszigáljon minket.
Vagy talán épp az ellenkezőjéről
van szó. Talán épp a mindennemű támogatás,
elismerés és szeretet hiánya tette őket természetellenesen
közönyössé mások véleménye iránt,
s ily módon képtelenné arra, hogy felmérjék,
milyen hatással vannak áldozatukra.
Nem tudom... nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy az Oyster-félék tulajdon óriás
árnyékukban járnak-kelnek, és megbűvöli
őket árnyékuk játéka a világ
falán. Tudom, hogy szükségük van közönségre,
aki nézi életük hunyorgó-pislákoló
színházát. Szükségük van rá.
Mi az árnyék, ha senki se látja? De az Oystereknek
van is mindig közönségük, mert a velejükig meg
vannak győződve arról, hogy a többi ember és
a törvény szürkesége fölött állnak.
Számukra ez hitbéli igazság. Ők fektetik le
a szabályokat, ám ők maguk kivételt képeznek
alóluk. Tudatában vannak kiválasztott mivoltuknak,
s a higgadt bizonyosság vakító fehér fénnyel
árasztja el őket. S ez a fény vonzza a muslicákat.
Később mi ott, Külső-Maroo-ban mind azt állítottuk
(illetve csak feltételezem, hogy mindenki ezzel hitegette magát
titokban; hiszen aligha vitattuk meg nyilvánosan a témát
az utóbbi években, különösen nem az elmúlt
évben, mióta a Szirt eltűnt; azóta természetesen
az Oyster-ügy a fő tabutéma), szóval azzal hitegettük
magunkat, hogy ösztöneink azonnal megsúgták, hogy
valami bűzlik Oyster körül, túlontúl ismerős
bűz méghozzá, habár azt, hogy a vérszag
olyan friss, nem sejtettük. Megbocsátottuk a bűzt, mert
magunkról se tudtuk lemosni; mert úgy gondoltuk, hogy annak
jele: közénk való; mert, hogy kereken kimondjam: úgy
véltük, így nem hoz ránk veszélyt.
Azt hiszem, ettől voltunk mindannyian sebezhetőek.
De ez csupán utólagos bölcsesség. Semmi több.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu