stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZIRÁK PÉTER
Kertész Imre Sorstalanságáról
A megérthetetlen megőrzése
 
„Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz.”
(Kertész Imre)
A holocaust olyan történeti esemény, amely magába sűríti a történelmi tudat mibenlétének, az emlékezés lehetőségének és készségének, a közvetíthetetlenség tapasztalatának, a felejtés szükségszerűségének kérdéseit. Az emlékezés és az emlékállítás, a megértés és megértetés önmaga lehetetlenségével néz itt szembe. A holocaust-diskurzust mégoly eltérő távlatokból vizsgáló értekezések közös, vissza-visszatérő, nem egyszer kiinduló hivatkozása a híres adornói intelem, amely a 20. század második felének meghatározó citátumává vált, gondolhatunk itt akár a bölcselet, akár a történetírás, az esztétika, vagy a művészettudomány legkülönbözőbb területeire. Ez az alapító-létesítő citátum az európai kultúra közvetítőinek mély megrendültségét és kilátástalanság-érzetét tolmácsolta. Ez a belátás nem esett távol a „művészet végének” jóslatszerű tapasztalatától, mikor az érthetetlenség és feldolgozhatatlanság érzését a kimondás lehetetlenségével, a némaság „negativitásával” kapcsolta össze. Nem egy értelmező számára a holocaust maga lett az idő megtörése, botrányos jelentőségében az egyedi, a hasonlíthatatlan, a még imaginatíve is ismételhetetlen. Közismert, hogy a náci bűnök emlékezetének egyik legismertebb őrzője, Eli Wiesel határozottan elutasította a holocaust irodalmi közvetíthetőségét: „Nincs és nem is lehet a holocaustnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (…) Az a mű, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.” Az emlék megőrzésére hivatottak rendre kifejezték kételyüket és félelmüket azzal kapcsolatban, hogy vajon a históriai integrálás folyamatai, illetve az átörökítés „hagyományos” médiumai nem fosztják-e meg a holocaustot történeti egyszeriségétől, jelentőségbeli egyediségétől. Azok, akik az emlékezés folytonosságát morális kötelezettségüknek tartották, gyakorta beleütköztek abba az ellentmondásba, amely az időbeli átörökítés kényszere és mediális lehetetlenségének vélelme között feszült, abba a tapasztalatba, amely a holocaustot „természeténél fogva” leírhatatlan, ábrázolhatatlan eseménynek fogta fel. Hayden White egyik tanulmányában hivatkozik arra a Berel Langra, aki abból kiindulva, hogy a holocaust olyan egyedi történelmi esemény, amely a személytelenséget az erkölcsi határok fogalmának kétségbe vonásával egyesítette, úgy tartotta, hogy az eseményeknek csak egy krónikája igazolható, mert a cselekményesítés viszonylagosít, amennyiben fellazítja az eseménysor határait, más eseményekkel vet egybe, s így módot ad a holocausttal szembeszögezett morális ítélet „többértelműsítésére”. Lang szerint a holocaustról – egyébként is – képletesen nem, csak „szó szerint” beszélhetünk, mert a képletes megfogalmazás általánosítja az egyedit, óhatatlanul mérsékelve az egyedülvalósága és „érthetetlensége” fölött érzett megrázkódtatást.
 E hivatkozásokból is látszik, hogy a holocaust-ábrázolás kanonikus kifejlése nem nélkülözi az ellentmondásosságot, elég, ha az emlékezet fenntartására mint elemi igényre, illetve a némaság „negativitására” mint autentikus viszonyulásmódra gondolunk. Az emlék átörökítésének és az „ábrázolhatatlanságnak” a feszültsége a kulturális emlékezet praxisa és reflexiója közötti szemmel látható különbségben nyilvánul meg. Az autentikus ábrázolásra, illetve a holocaust színre vitelének lehetetlenségére hivatkozók egy zárt kánon megőrzésében látszanak érdekeltnek lenni, viszont e véleményeket folytonos felülvizsgálatra szoríthatja a holocaust-emlékezet gyakorlata, amely számos változatban tesz kísérletet az egykori esemény közvetítésére, nyitott értelmének fenntartására. A holocaustról szóló elbeszélések felsokszorozódása együtt járt Auschwitz szükségképpeni medializálódásának tapasztalatával. A jelenlévő szemtanú krónikája mellett számolni kell az utólagos ábrázolatokkal, a hangsúlyosan fiktív emlékezéssel, a megjelenítés eltérő narratív sémáival, a nézőpontok változékonyságával éppúgy, mint a modalitás-effektusok sokféleségével és az „üzenet” médiumoktól való függőségével. Tadeusz Borowski, Jean Améry, Primo Levi, Jorge Semprun és Kertész Imre holocaust-túlélőkként, az egykori események átélőiként vállalkoztak a tanúságtételre, az értekezés, az elbeszélés és a regény műfaját választva. Nem egy alkotó az utókor szemszögéből igyekezett szembesülni az emlékekkel, gondolhatunk itt Paul Celanra vagy Pilinszkyre, de akár arra a Steven Spielbergre is, aki a hollywoodi szemléletmód felhasználásával állított parabolikus emléket a túlélést segítő, cselekedtető erejű erkölcsi megigazulásnak. A Schindler listája olyan populáris mítoszt teremtett, amely a holocaust számos neuralgikus kérdését – a bűnösök és áldozatok közötti választóvonal, az ellenállás és túlélés összefüggése – akarva-akaratlanul semlegesítette. Hasonlóképp nem esik távol e kérdések történeti „felejtése” Roberto Benigni szintén sikeres filmjétől: Az élet szép tragikomikus-melodramatikus távlatot ad az áldozatok és a túlélők morális viszonylatának. Art Spiegelmann, a Maus, egy túlélő regénye című művében az állatmesék műfaji interpretánsát felhasználva ironikus-parodisztikus képet fest, amikor a holocaust eseményeit fekete-fehér képregény formájában mutatja be, a németeket macskaként, a zsidókat egerekként, a lengyeleket pedig disznókként ábrázolva. A történeti emlékezet (Gedächtnis) megélénkülése, materializálódásának és decentralizálódásának folyamata, s ezzel együtt a műfaji és hangnemi regiszter szóródásának tapasztalata a személyes (Erinnerung) és – hozzátehetjük, a (zártan) – kanonikus emlékezet elvesztésének aggodalmával jár együtt.
Éppen ezért a közvetítés e felsokszorozódása újra és újra felveti a holocaust-diskurzus alapvető kérdését, vagyis az ábrázolhatatlanság és az egyediség, végső soron a megérthetőség dilemmáját. Nézzük előbb e kérdést a történetírás reflexiója felől, elvi értelemben. A holocaust-diskurzusban újra és újra felmerülő egyediség-probléma tágabban a történeti antropológia általános megértési kérdéseként értelmezhető, amire a történetelmélet formalista és hermeneutikai távlata is válaszolt valamilyen módon. Hayden White-nál például az esemény mint „tény” kölcsönös relációban van a narrativitással, amennyiben a történeti elbeszélést narratív sémák prefigurálják, s ezek már eredendően megszabják a releváns „tények” szelekcióját. A mérvadó történetelmélet szerint az emlékezés médiuma csakis az elbeszélés lehet, s mivel az legalább annyira poétikai konstrukció, mint amennyire kognitív tevékenység produktuma, vagyis mivel a történelem és az irodalom szükségképpen egymásba íródik, ezért az emlékezet általában is konstruktív, vagyis fiktív természetű. A történeti múltról szóló elbeszélés a (legalább részbeni) fiktivitás, a „cselekményesítés” (emplotment), a narratív sémák, az intertextuális kapcsolatok, röviden az elkerülhetetlen hasonlítás miatt megbontja a „tények” önmagában vett identitását (pontosabban eleve nem tud ilyenfélét „nyújtani”), viszonylagosítja az esemény egyediségét. Ezt teszi bármifajta történeti konstrukció, amely az előzményeket kutatja, vagyis ok-okozati sorba rendezi az eseményeket. (Isaac Bashevis Singer a holocaustot isteni büntetésként értelmezi a historizmus különböző formáival, a nemzeti vagy a kozmopolita gondolattal szemben tanúsított zsidó engedékenység miatt; Daniel Goldhagen, a Hitler’s Willing Executioners című könyv szerzője szerint a holocaust a német kultúrából magyarázható, Zygmunt Bauman a technológiai világképből, Hannah Arendt a huszadik századi totalitarianizmusból vezeti le.)  Hans Robert Jauss Koselleckre hivatkozva beszélt a történeti megértés antropológiai szerkezetéről, arról a kölcsönösségről, ahogyan az egyedi események paradigmatikussá és ezzel ismételhető struktúrává válnak. Koselleck megfogalmazásában: „Az újkori történelem folyamatkaraktere másképp nem érthető meg, mint az események struktúrák általi és a struktúrák események általi kölcsönös magyarázataként”. Jauss, aki az egyediség mint sajátlagosság (mint nem gyorsan sajáttá tett idegenség) megértését igencsak fontosnak tartotta, itt hivatkozott tanulmányában arra is rámutat, hogy a történelmi egyediség csak a rajta túli által, az alteritás által, vagyis csakis a hasonlítás, a hasonló különbözősége alapján válhat értelmezhetővé. Az egyediséget megmutatni hivatott reprezentáció közvetítő funkcióját csak úgy tudja betölteni, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vall, „veszteséget” és nem kívánt „többletet” is termel. A holocaustról szóló történeti narratívák szükségképpen partikulárisak maradnak, bizonyos mértékig mindig feltöltődnek a jelen távlatának morális, politikai és ideológiai összefüggéseivel, instrumentalizálják a kulturális memóriát, olyan emlékművé válva, amely akadályozza az emlékezést.
Ezért is lehet különlegesen fontos szerepe a holocaust esztétikai, irodalmi közvetítésének, ezért is fordul rendre a történeti emlékezés ahhoz a médiumhoz, amelynek megkülönböztető sajátossága éppen az, hogy képessé tehet a fent jelzett ideológiai kötések oldására. Az esztétikai tapasztalat kitüntetett teljesítménye ugyanis az imaginárius által lehetővé tett szabadság az identifikációban és az esztétikai ítéletben. Az irodalmi szöveg poétikai potenciálja pedig az ideológiai támpontok „gyöngítésével”, a logika felfüggesztésével teszi lezárhatatlanná az olvasás jelentéstulajdonító műveleteit, miáltal az emlékművé válás mint egyfajta felejtés mechanizmusa is akadályokba ütközik.

*A holocaust-diskurzus és a Sorstalanság
Kertész Imre, aki a holocaust-diskurzus széles körben ismert alakítója, aki lényegében majd minden művét az emlékezés fenntartásának szentelte, egy írásában így fogalmaz: „a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.” Kertésznek különösen az első, immár méltán nemzetközi hírű regénye, a Sorstalanság emelkedik ki azzal az irodalmi-esztétikai teljesítménnyel, amit sommásan úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a mű Auschwitz tapasztalatának „folytonossá tételével” fenntartja a holocausttal szembeni morális reflexió kényszerét. Tüzetes elemzésre itt most aligha van mód, ez alkalommal legföljebb a regény olvasási tapasztalatának néhány jellemző és a holocaust-diskurzusban meglehetősen újszerű vonására utalhatok.
A Sorstalanság elbeszélő-főhőse egy tizennégy éves budapesti kiskamasz, aki sajátos tétovasággal, szembetűnő körülményeskedéssel számol be előbb arról, hogy 1944 tavaszán munkaszolgálatra bevonuló apját hogyan búcsúztatta el a család, majd arról, hogy két hónappal később őt magát miképpen hurcolták el munkába menet a magyar főváros egyik külkerületéből előbb Auschwitzba, majd Buchenwaldba, s onnan a zeitz-i koncentrációs táborba, majd ismét Buchenwaldba, ahonnan aztán 1945 nyarán csekély számú túlélőtársaival együtt hazatért Magyarországra. A Sorstalanság tárgyát tekintve tehát holocaust-regény, egy magyar zsidó kamaszfiú deportálásának megrendítő erejű története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig a széles körű hatását is magyarázza. Aki azonban a regény tüzetes olvasására adja a fejét, a fenti „tartalmi” összefoglalót, ha pontatlannak nem is, mindazonáltal sekélyesnek tarthatja, s vélhetően nemcsak a szükségképpeni tömörsége miatt. A Sorstalanság ugyanis éppen azért válik talányos, többször újraolvasható irodalmi műalkotássá, s ezáltal a holocaust-tapasztalat horizontjának lezárhatatlanságát példázva, mert miközben cselekményét megjeleníti, az összefüggő (élet)történet mibenlétét, az emlékezés és az emlék, a szavak és a dolgok viszonyát, illetve a szavakhoz és a dolgokhoz való emberi viszonyulást is problematizálja. Még pontosabban: éppen ezeket tartja a legfontosabbnak az egyéni és kollektív emlékezet és erkölcs kérdéseinek megítélhetősége szempontjából.
A Sorstalanság hatáseffektusainak egyik legfontosabb eleme egy lényegében személytelen elbeszélő megalkotása. Mindez az események elbeszélésének naplószerű távlatával és a referenciális jelölés rendjének fellazításával társul. Egyszerűbben fogalmazva: az elbeszélés nem teremt lényeges távolságot az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, a főhős-narrátor nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átstrukturáló elveivel, az elvárás és a tapasztalat közötti szakadék áthidalásának képességével. A narratív alakításmódnak ezek a tényezői pedig lényegi szakítást jelentenek a korábbi holocaust-irodalom egynémely kanonikus eljárásával. Ennek tulajdonítható például, hogy a Sorstalanság a narratív-ideológiai horizont tekintetében igen élesen eltér Jorge Semprun A nagy utazás című regényétől: Kertész műve aggályosnak mutatja Auschwitz ábrázolását, Semprun elbeszélő-főhőse viszont – bár fellazítja az elbeszéltek kronológiai sorrendjét – magabiztosnak mutatkozik mind a szemtanú-funkció lehetőségét, mind a történtek morális-ideológiai megítélhetőségét tekintve. Gerard a jelent és a múltat a már megtapasztalt jövő tudatosságával tárja elénk, ráadásul a marxista ideológia kauzalitásával és teleológiájával (re)humanizálva a történteket. (Hasonló mondható el a buchenwaldi táborban egy kisfiú megmentésének történetéről szóló Bruno Apitz-regényről is.) Kertész regénye – a beszédes különbségen túl – inkább hasonlít Tadeusz Borowski írásaihoz. A szintén Auschwitz-túlélő író Kővilág című elbeszéléskötetében a rövidebb epikai forma adta kereteket kihasználva a tábori lét egy-egy „pillanatképét” igyekszik megörökíteni, mégpedig egy lengyel szemtanú, vagyis a „túlélésért cselekvő vétlen bűnösök” távlatából. A negyvenes évek végén írt elbeszélések nem kis megrökönyödést keltettek, éppen azért, mert a narrátor-főhős nem egy táboron túli, „külső” morális távlat értékelő pozíciójából beszél a lágerbeli eseményekről, hanem egy belső viszonyítási rendhez idomulva. A mégis meglévő lényeges különbség talán abban áll, hogy míg Borowski narrátora – mintegy azt tartva autentikusnak – az egykori szemtanú pozíciójával azonosul, addig Kertész, miközben nem engedi az Auschwitzon túli tudás érvényesülését, éppen hogy elidegeníti elbeszélőjét saját krónikás szerepétől. Köves Gyuri nem tudhatja „realisztikusan” ábrázolni Auschwitzot, mert nincsen hozzá távlata és nyelve, egy „tanulási folyamat” részeseként jelenik meg, aki „felkészületlensége” miatt képtelen rá, hogy folytonosságot teremtsen elvárás és tapasztalat, múlt és jelen, jelen és jövendő között. Auschwitz idejét az jellemzi, hogy az események nem következnek az előzményekből, ezért az egykori nézőpontnak a valószerűség rovására való fiktív felidézése a múlttal való újbóli szembenézést szolgálja, „minthogy segíthet megválaszolni azt, ami utólag megválaszolhatatlannak tűnik: hogyan történhetett meg a borzalom, hogyan engedhették mindezt megtörténni azok, akik részt vettek benne.” Azt lehet mondani, hogy a Sorstalanság az emlékezet diszkontinuitásának tapasztalatával szembesít, amikor mesteri módon lassítja le az elsődleges és a másodlagos tapasztalat közötti átmenet idejét. Itt csak utalhatok Jauss és Koselleck azon írásaira, melyekben a német gondolkodók az előre beláthatatlan történelem eseménykarakterét, valamint az emlékezet másodlagos intézményesítésének mechanizmusait taglalták. Közismert, hogy Jauss az eseményt Gadamer nyomán mindig csak annak utólagosságában, következményei felől látta hozzáférhetőnek, s ezt nem választotta el a nyelv diskurzív létesítő erejétől. Koselleck az emlékezet diszkontinuitását tárgyalva szólt azokról a lehetséges magatartásformákról, amelyek a szükségképpen közvetíthetetlen, szegmentális és töredékes elsődleges tapasztalatoknak a nyilvános emlékezeti formákba való „átvezetésekor” keletkeznek. E tekintetben nagy jelentősége van annak, hogy Köves Gyuri elsődleges tapasztalatai, az utólagosság távlatának fiktív kiszorítása miatt fokozottan, csakis a múltbéli tudás alapján értelmeződnek, a táborból való hazatérés után pedig elfogadhatatlannak tűnik számára az Auschwitz-cal kapcsolatos utólagos értelemadás. Bár talán meglepő az összehasonlítás, de mégis megkockáztatom: a Sorstalanságnak a történelmi tapasztalatot értelmező távlata némi rokonságot mutat Martin Walser regényével (Ein springender Brunnen, 1998), amelyben a német szerző a múlthoz való viszonyulás kérdését éppen a „beavatódás” fokozatosságával, az emlékezet folytonosságának hiányával, a személyes és kollektív emlékezet szükségképpeni különbségével hozza kapcsolatba.
Máshol vizsgálom tüzetesebben azt a kérdést is, hogy a Sorstalanság itt vázolt esztétikai tapasztalatához miképpen járul hozzá a „cselekményesítésnek” és a szükségképpeni irodalmi-diskurzív „hasonlításnak” az a módja, ahogyan a regény Köves Gyuri történetét összekapcsolja olyan kontextusokkal, mint amilyen az önéletrajziság és a nevelődésregény (vagy az első buchenwaldi megérkezéskor az útikönyv, a „bedekker” médiuma). S itt szintén csak utalnék rá, hogy a Sorstalanságnak mint irodalmi vállalkozásnak az egyik legizgalmasabb jegye éppen dikciójának „idézet-effektusa”. Kertész regénye nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. A Sorstalanság fellazítja a referenciális jelölési rendet, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául. Az egykorú magyarországi recepció által jócskán kifogásolt regény-nyelv megalkotottsága ugyanis – vélhetően az elhurcoltak és elhurcolók egykorú „közbeszédének” kliséit idézve – szituáció és nyelvhasználat, sőt alak és hang különváltságára épül, így a regényben beszélő Köves Gyuri nem annyira „valóságos” alakként, inkább csak mediátor funkcióként értelmezhető: a szubjektum teljességgel feloldódik az idegen hangok sokaságában. (Az elvárás és bekövetkezés közötti nagy távolság, a diskurzív össze-nem-illés, illetve az idegen távlattal való azonosulás pedig – némely olvasót akár meg is botránkoztatva – humort kelt.) A „sorstalanság” ezért nemcsak a sors, hanem az egyediség választhatatlanságát is jelenti. A regény éppen az emlékezet által áthatott, így abszolút jelenétől, közvetlenségétől megfosztott észlelés, az emlékezés és az emlék közötti távolság, a saját múlttól és a saját jelenléttől való idegenség tapasztalatát közvetíti. A történelmi esemény értelmezhetetlensége annak nyelvi előfeltételezettségével hozható összefüggésbe, s éppen ez a nyitott értelmezhetetlenség az, ami Auschwitz emléke. Ami Auschwitz irodalmi emléke. Ahogy Koselleck fogalmaz: „A tudományos, az erkölcsi és a vallásos út – mindegyik a maga módján – kilátástalan helyzetbe vezet. És éppen a kilátástalanság az, amit az emlékezetnek meg kell őriznie.”
(Elhangzott 2002. október 10-én a miskolci irodalomantropológiai konferencián, az irodalmi Nobel-díj hírének bejelentése előtt.)


SZIRÁK Péter
Tanulmányok
Alföld könyvek, 2001

KERTÉSZ Imre
Sorstalanság
Szépirodalmi, 1975

Művei
Magvető, 2002

A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt.
Monológok és dialógok
Magvető, 1998

BRAUN Róbert
Holocaust, elbeszélés, történelem
Osiris, 1995

WHITE, Hayden
A történelem terhe
Osiris, 1997

LEVI, Primo
Akik elpusztultak, és akik megmaradtak
Európa, 1989

SEMPRUN, Jorge
 A nagy utazás
Európa, 1964, 1982

APITZ, Bruno
Farkasok közt, védtelen
Európa, 1975

BOROWSKI, Tadeusz
Kővilág
Európa, 1971

SALAMOV, Varlam
Kolima.
Elbeszélések a sztálini lágerekből
Szabad Tér – Európa, 1989

KOSELLECK, Reinhart
„Az emlékezet diszkontinuitása”
2000, 1999/11

HELLER Ágnes
Költészet és gondolkodás
Múlt és Jövő, 1998

KOVÁCS Béla Lóránt
 Az időbeliség tapasztalatának módosulásai
Kertész Imre Sorstalanság című regényében
(kézirat)

ESHEL, Amir
„Az egyén lelkiismeretéről.
A Walser-Bubis-vita
és a nemzetiszocializmus helye
a Német Szövetségi Köztársaság önképében”
 Nagyvilág, 2001/4


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret