Borzasztó, amikor meghalnak az ember szülei, de nem tudtam,
hogy valóban ennyire borzasztó, nem tudtam. Az embernek eszébe
jut az első kerékpár, amit kapott, eszébe jut
a forró gesztenye és a nagybácsik, eszébe jut
apa biztonságot sugárzó tekintete, mely akkortól
sugárzott csak biztonságot, hogy apa már meghalt,
a forró kalács és anya, aki a kedvenc pulóverét
kötötte, amit aztán eldugott, mivel épp azt ették
meg a molyok. A friss sír mellett az ember a biztonságra
vágyik a fiatalságból, mivel minden kondoleáló
elmondja azt is, hogy most, mint a családban a legidősebben,
rajta a sor, és elgondolja, hogy hat ökörrel sem hagyná
magát visszavonszolni a múltba. A gyerekeit nézi,
akiknek a szülei jelentették a biztonságot, és
nem ő. Vagyis az én hamvaimat szórják a tengerbe,
kérem.
A férfi odalovagolt, a nőre nézett, és
megkérdezte, hogy a sebesültek biztonságban vannak-e.
A ló nem volt fehér, de a férfinak mély, sötét
szeme volt, szinte mint egy arabnak. És a nőnek hosszú
haja, finom vonásai, határozott arckifejezése. Még
sohasem voltam a tengeren, mondta a nő. Várd ki, amíg
felszabadítjuk! Milyen nagyképű, jött méregbe
a nő. Mentek a tábortüzek között, köszöntötték
a sebesülteket és a halottakat, és a borzalmakat romantikává
változtatták. Elvtársnő, mondta a férfi,
hallottam, hogy te vagy a legbátrabb partizánlány,
viszont csak egy takarónk maradt. Ma, amikor átkeltünk
a folyón, a lovam belefulladt, én azonban életben
maradtam, mondta a nő. A csizmám viszont még mindig
vizes. A tengeren most nem volna rá szükségem.
És lettek, ahogy kell, a férfi parancsnok és
a nő komisszár. A sapkájukon vörös csillagot
viseltek, és elöl jártak a jó példával.
Gyerekeink lesznek, ha majd kiűzzük az ellenséget. És
éveken át rohamoztak, és fáztak, és
éveken át éheztek, és éveken át
remegtek, és imádkoztak egymásért, hogy életben
maradjanak.
És azután a férfit eltalálták
és majdnem meghalt, és a nő nem akart többé
bátor partizánlány lenni. A fiatalokat tanította,
akik elhatározták, hogy megvédik az otthonukat. Együtt
a hazáért, Titóval előre! Volt, aki Sztálinnal
mondta. Csak így érünk el a tengerig. És az összes
fiatal azt suttogta, a tenger, a tenger, és beléptek a kommunista
pártba, felszabadították a fővárost
és később a tengert. De nem teljesen, és ez
nagyon fájt, és fájni fog évszázadokon
át.
És aztán mind boldogok voltak és öntudatosak.
Persze voltak olyanok is, akik nem voltak boldogok, mert nem voltak öntudatosak,
és mert a rossz oldalon álltak. Volt, akit megöltek,
másokat bezártak, megint mások Tito-ösztöndíjat
kaptak, mivel hálistennek még időben mindent megbántak.
A férfi a nőnek a nagybátyját is bezárta,
aki plébános volt, és azt javasolta a falubélieknek,
csatlakozzanak az ellenséghez, mert akkor nem fognak éhezni,
sem fázni. Ami az ő szempontjából teljesen
érthető volt. Persze tévedés volt az egész,
de mivel a börtönben jól viselkedett, hamar kiengedték,
és üdülőhelyen kapott plébániát,
kiengesztelve istent és a kommunizmust, még hosszú
éveken át szólt a szószékről
a híveihez és a külföldi turistákhoz.
Szóval, amikor minden elrendeződött, és
mindenki a helyére került, funkcionáriusok és
katonák, árulók és igazi munkások a
gyáraikban és ifjak az útépítéseken,
és megkapták az élmunkás-jelvényeiket,
akkor a férfi és a nő összeházasodott,
és elöl jártak a jó példával, mint
a háború idején. A férfi elvesztette a lábát,
a nő tanult. A férfi gondoskodott róla, hogy a hegyi
falvak lakói vizet és áramot kapjanak, a nő
pedig tanított, és azokra az igazi időkre várt,
melyekért tulajdonképpen harcoltak. Lakásukat és
a Truman-tojásport megosztották a bajtársaikkal. A
férfi ugyan a barátaival ellopott egy villamost, de megbocsátottak
neki és az övéinek, elvégre megmentették
a hazát, és a villamost, ugyan kissé ütött-kopott
és viharvert állapotban, de visszaadták a népnek.
De azt hiszem, a nő sose bocsátotta meg ezt a kirándulást
a villamossal. A szomszédok legalábbis ezt állítják,
mivel egy éjszaka fellármáztákőket a
veszekedésükkel.
Együtt a hazáért, Titóval előre!
Azokat, akik egyre csak Sztálinról sutyorogtak, lecsukták.
Esténként megint nem szabadott lámpát gyújtani,
leeresztették a rolót, de az öreg volt, és
nem akart mindig leereszkedni. Mind készen álltak, hogy újra
fegyvert ragadjanak.
Tehát együtt Titóért, Tito miértünk,
miénk a tenger, minden a miénk a Triglavtól a Vardarig,
mi szépek vagyunk és határozottak, úgyszólván
mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, mi a helyes, és mi a legfontosabb:
mindenki egyért, egy mindenkiért!
És ott álltak mindketten a május elsejei
tribünön, és nézték az újoncokat
és a csillogó tankokat, és azt kérdezték
magukban, mi szükség van erre, ha egyszer a tenger a miénk.
– Psszt! – sziszegte oda nekik a mellettük álló férfi
kitüntetésekkel az egyenruháján – ha valaki megtámadna
bennünket, még azt is elveszítjük, amink megmaradt,
mivel minket nem szeret senki, se a jobb, se a bal szomszéd. – És
a férfi arra gondolt, ütött az óra, hogy
elinduljon Brazíliába megkeresni az apját, hátha
mégsem ölték meg az indiánok a dzsungelban, ahogy
a Vöröskeresztnél mondják. És a nő
azt mondta neki, legyen inkább apja a gyermekének.
És aztán szült, és a gyerek meghalt,
és megint szült, és a gyerek holtan született,
és aztán kislányt szült, akiről nem gondolták,
hogy megmarad, mégis megmaradt, és aztán ismét
szült, és az ikerpár nem maradt életben, és
aztán még egy kislány maradt életben, és
végre megszületett a fiuk, és a férfi anyja csak
akkor fogadta őt a menyévé.
Amikor a nő befejezte a tanulmányait, a vatikáni
könyvtárba küldték gyakorlatra, és ő
sírva fakadt, mivel a katolikusok azt állították,
hogy nem fog a mennybe jutni. Miközben a szent városban tanult,
a férje hűtőszekrényt vett és újraköveztette
a konyhát, és mind alig várták, hogy hazatérjen,
és ő is élvezhesse a haladás e csodáját.
Nagyon soványan tért haza, mert spórolt a pénzzel,
hogy kerékpárt vehessen a gyerekeknek. Kékek voltak
a kerékpárok és csillogók, és ezzel
egy kicsit eltért a kommunizmustól, mivel az ő hazájában
is volt ugyan gyár, melyben kerékpárt gyártottak,
csak az nem volt ilyen csillogó.
És így kerékpároztak a gyerekek,
és egyszer csak jött a telegram a fővárosból,
hogy Tito a nemzeti hősök aranyérmével tüntette
ki a férfit. És szólt a telefon, és hozták
a virágokat, szinte már koszorúkat, és a szomszédasszonyok
kalácsot hoztak meg vaníliás kiflit, a bajtársak
sült malacot rendeltek, eljöttek a férfi nővérei
a faluból, és ittak egy nagyot. Azok a szomszédok,
akiknek elvették a vagyonát a felszabaduláskor, és
még mindig templomba jártak, üres tekintettel bámultak,
s az isteni igazságtételre vártak. És a nő
boldog volt, hogy ezentúl másképp lesz.
A gyerekek kitüntetést akasztottak a nyakukba, és
indiánosdit meg partizánosdit játszottak, ugráltak
az udvaron, és megállapították, hogy ezekkel
a csillogó érmekkel élőben meg lehet rendezni
az olimpiai játékokat.
És a nő dolgozott, a férfi dolgozott. A
nő a forradalom múzeumában laboratóriumot rendezett
be, hozták be mindenhonnan a földkupacokat, melyekből
régi dokumentumokat, régi kéziratokat varázsolt
elő, a gyerekek eljártak hozzá a munkahelyére,
csodálták, és ugyanakkor kérték, varázsolja
elő a házi feladataikat is. Kétségbe volt esve,
hogy a gyerekei lusták. A férfi képviselő lett,
járt faluról falura, házról házra, ahol
az emberek borral és kolbásszal várták. Nehogy
az embereket megsértse, akik most a kommunizmusban mind egyenlők
voltak, a sofőrrel leitták magukat, aztán addig aludtak
az erdőben, amíg a sofőr ki nem nyitotta a szemét,
és meg nem állapította, hogy nem a saját ágyában
fekszik. Az emberek szerették a férfit, mert közülük
való volt, és mert kaptak utat meg gyárat. A sofőrt
a gyerekek Tóni bácsinak hívták, a feleségét
Franciska néninek. Tóni bácsi megjárta Dachaut,
a férfinak kínos volt, hogy nemzeti hős lett, és
sofőrje meg Studebakerje van, ezért minden vasárnap
beültek az autóba a férfi, a nő, a gyerekeik,
a sofőr, a felesége, az ő gyerekeik meg Pepike szakácsnő,
és mentek a makadám úton a tengerre. Még nem
volt aszfaltút, de autók se voltak. A gyerekek hánytak.
Pepike sírt, mivel félt a kanyarokban, a férfi cigarettázott.
A nőnek kendő volt a fején, az ablakok csukva voltak,
mivel a nőnek fájt a feje a huzattól. Fölértek
a hegyre, ahonnan már látszott a tenger, és kiszálltak.
Nézték a tengert, és a férfi meg a nő
büszkén így szólt: - Ezért harcoltunk.
– A gyerekek megkérdezték, miért nem mennek le a városba
meg a kikötőbe. Ők ketten erre lehajtották a
fejüket: – Mert az olaszok elvették tőlünk.
Zászlókkal és transzparensekkel meneteltek
az utcán, és ezt kiabálták: – Trieszt a miénk!
– Mindenki Triesztbe! Mi másért harcoltunk, Trieszt, Gorica,
Rupnik fasiszta! – A gyerekek cserépkakasokat kaptak és lelkesen
sípoltak velük, mivel hallották, hogy ott, Triesztben,
ott a kikötőben, New Yorkból való rágógumit
árulnak. Egy éjszaka abbahagyták a menetelést,
a kiabálást, és Tito a rádióban bejelentette:
– Elvtársak, új Triesztet építünk, új
kikötőt, nagyobbat, szebbet. – És egy napon így
is történt, és mind rohantak megnézni az új
kikötőt, és amikor befutott az első hajó
Japánból, a rendőrség autóbusszal szedte
össze országszerte a legszebb prostituáltakat, és
vitték őket a tengerre a japánoknak. Azért,
hogy a japánok máskor is visszajöjjenek, és a
többieknek is elmondják, hogy megéri kikötni az
új kikötőben.
Pepike faluról jött a városba. Szakácsiskolába
küldték, ő pedig örökké „nagyságosúrnak”
és „nagyságosasszonynak” szólította őket.
Mire ők figyelmeztették, hogy visszaküldik falura, mivel
most „elvtársak” meg „elvtársnők” élnek a városban.
Pepike azt hitte, hogy beköszöntött az országba a
Kánaán, és vasárnaponként nagy darab
húsokat főzött, amiket senki sem tudott megenni. És
a nő sírt, mivel levelet kapott az iskolából,
hogy a gyerekei alultápláltak és intézetbe
kell adnia őket. És a két gyereknek ezentúl
reggel nyers tojást kellett ennie és csukamájolajat
innia. Házat veszek nekik a tengeren. Elvégre ezért
harcoltam. És a férfi szégyellte magát.
Így éltek tovább, nagyobb házba költöztek,
síelni jártak meg a tengerre, és Pepike titkon templomba
vitte a gyerekeket betlehemet nézni karácsonykor, meg húsvéti
nagymisére, mindenesetre. Ha már nem keresztelték
meg szegénykéket. A gyerekek nem mertek szólni senkinek,
elalvás előtt titkon elmondták az esti imádságot,
de isten elvont arca mindig Tito elvtárs vonásait öltötte
fel. Tito elvtárs gyakran eljött a városba. Azt mondta,
hogy itt jó orvosok vannak, és enélkül a város
nélkül sose nyertük volna meg a háborút.
Különben ezt mondta minden városban. Amikor pedig Tito
elvtárs a városba jött, általában mindig
jött vele valaki, Hailé Szelasszié, Nasszer, Hruscsov,
Unu, néha valamilyen királynő is. Olyankor a házban
mindig teljes volt a felfordulás. A nő fodrászhoz
ment és varrónőhöz, a férfi meg átkozódott,
mivel a gyerekek megint eldobálták valamelyik kitüntetését,
mert törte a műlába, és inkább a partizánok
közé kívánkozott, mint fényes fogadásokra.
A sofőr várakozott, és mindnyájan, a sofőr,
Pepike, a gyerekek és a szomszédok hallgatóztak. A
férfi és a nő mindig késő éjjel
értek haza, jókedvűek voltak, a gyerekek pedig a lépcsőházban
hallgatóztak. – Láttad, hogy megint zsebrevágta az
ezüst evőeszközt? Mint a múltkor – és a
nő kacagott: – Mennyit eszik az a nő! Mintha egy falatot
sem evett volna az utolsó fogadás óta. – És
a gyerekek sose tudták meg, ki lopta el az ezüstöt, és
ki evett illetlenül sokat. Az utcában, ahol laktak, sajnos
néhány tanítónő is lakott a gyerekek
iskolájából. És mivel figyelték, hogy
a hitetlenek estélyi ruhában, autóval járnak
fogadásokra, a gyerekek másnap rossz jegyet kaptak az iskolában.
A nő sírva fakadt, és megfogadta, hogy azért
sem fog soha többé templomba járni.
A gyerekek nőttek. A férfi elhatározta,
hogy megteremti a polgári szükségletek egyensúlyát.
Ránézett Tito szobrára az előszobában,
és rendelt egy Moszkvicsot, egy autót a Szovjetunióból.
Összefutott az utca, mert ilyen csodát még senki sem
látott a városban. A férfi büszkén állt
az autó előtt, és nem engedte, hogy a gyerekek egyenesen
az ülésekre üljenek. Műanyagon ültek, ami nagyon
praktikus volt, különösen a nyár kellős közepén.
Így indult el az egész család nyaralni, ezúttal
a sofőr és családja nélkül. Végtelenül
hosszan utaztak. Zágráb, Belgrád, egy darabig aszfalton,
egy darabig homokon, egy darabon eltűnt az út. Gyorsan, gyorsan
menjünk át Horvátországon, mondta a nő.
Falvakon keresztül utaztak, nézték a libákat
és a többi csodát, és a gyerekek mindegyre azt
kérdezték: – Hova tévedtünk? – Sehova, ez a mi
országunk – mondták a szülők.
Kimerülten értek a fővárosba. A férfi
bajtársa, a tábornok várta őket teljes családjával.
És megint hallgatták a történeteket a hőstettekről,
a sok ezer elesettről, a felégetett falvakról, az
anyákról, akik minden gyermeküket hősi halottként
temették el, és most az ismeretlen katonák sírjait
gondozzák.
A gyerekek nehezen értették ennek a fővárosnak
a nyelvét, furcsán néztek a tábornok feleségére,
aki egy szobában aludt a gyerekekkel, pedig tíz volt belőlük,
és aki reggel bevitte a férje szobájába a török
kávét, a cigarettát és az édességet.
Nálunk másként van, mondták.
Aztán valamennyien elindultak délnek. A tábornokéknak
fekete Mercedese volt, és a gyerekek boldogok voltak, hogy nem kellett
velük utazniuk. Az út kanyargott, hőség volt,
és megálltak egy déli városban, ahol megnéztek
egy tornyot, amit olyan szerb hősök kiszárított
koponyáiból emeltek, akik elestek a török elleni
küzdelemben. – Még mindig vannak velük elszámolnivalóink
– mondta fenyegetően a tábornok, és teljes gázzal
hajtott át a városon. És megint mentek tovább
dél felé, szekerekkel és cigányokkal teli úton,
birkákat és kecskéket kerülgettek, és
a legkisebb gyerek haza akart menni Ljubljanába.
Egy reggel megérkeztek egy tóhoz, messze délen.
Elgyötörten ültek a víz mellett, és hallgatták
a halász elbeszéléseit Ohrid gyöngyeiről.
Vagyis ezek itt mind gazdagok, gondolták a gyerekek. Talán
valaki megajándékozza őket is egy gyönggyel.
A nő vitte őket egyik templomból a másikba,
és azt mondta nekik: – Itt mások a Máriák.
– Egyszer egy olyan templomba tértek be, melyben egy olyan szent
szívét őrizték, aki oltalmazta a vakokat, süketeket,
leprásokat és himlősöket, ezért a szíve
még ma is ver. A gyerekek szaladgáltak a fűben, amikor
valaki rájuk ordított. – Állj, vagy lövök!
– Úgy megálltak, mint akit odacövekeltek, és
a lélegzetüket is visszafojtották. Aki rájuk
kiabált, egy géppisztolyos katona, odament a gyerekekhez,
és megmutatta: – Azok ott albánok. – A gyerekek másmilyen
katonákat láttak, bunkereket és rájuk meredő
puskákat. – Nem németek? – kérdezték halkan.
Egy éjszaka megremegett a föld. Elmozdultak a szállodában
a szekrények, és a gyerekek kiestek az ágyukból.
– Az ő városukban volt a földrengés az éjszaka
– vigasztalta őket reggel a nő. Az egész országból
dőlt oda a segítség, aztán az egész
világból is, és a férfi megvált a Moszkvicsától
meg az érte kapott pénztől is. – Segíteni kell
az embereken. – És a gyerekek többé nem akartak az országukban
utazni, hanem csak a tengerre vagy Velencébe, meg messzebbre vágytak.
Aztán a férfi megbetegedett. Annyira megbetegedett, hogy
sokáig nem lehetett tudni, életben marad-e. Sok ember sírt
a városban, még több falun, hiszen lett villanyuk, vizük,
útjuk és gyáruk. És egy nap újra rágyújtott
egy szivarra a kórházban, kezébe vette a Winnetou-t,
és kijelentette: – A körülmények úgy hozták,
hogy hős vagyok. Mindig is történelmet akartam tanulni.
Olvasta a Winnetout, nézte a televíziót és
vett mosó-, mosogató- és vasalógépet
a családjának. Még magasabb kitüntetéseket
kapott, elment a tengerre, a nő pedig népi küldött
lett, feladata az volt, hogy megmentse a nem túl jól működő
kommunista iskolákat.
De a gyerekeik szépek voltak, csak kicsit mások, mint
ők. Nem kívánkoztak a kommunisták közé,
szerettek olvasni, és világ körüli hajóutat
játszottak. Legalább befejeznék a tanulmányaikat,
sóvárgott a nő. Bizonyára a férfi is,
de sose mondta ki hangosan.
Magukban kezdtek járni a partizán-mulatságokra
meg az emlékmű-avatásokra, nézték a bajtársakat,
akik kis autókon érkeztek, és nézték
a funkcionáriusokat, akik elővigyázatosabbak voltak,
csak nézték a hazáért vívott harcot,
és most nagyobb kocsikban ültek. És a hős anyák
nem voltak sehol. A férfi nézte a televíziót
és Titót, amint körülutazza a világot hajóval,
tengerészekkel és a kegyenceivel, akik mind gyorsabban cserélődtek.
Csupa egzotikus országot keresett fel, a kikötőkben
zenekarral várták és virágfüzért
akasztottak a nyakába, a világ minden fekete vezetője
tisztelte, és olcsó volt az országban a benzin, mert
jóban volt az arabokkal. Építette az országot,
főként a fővárost, Belgrádot, hogy a
szerbek békén maradjanak, a külföldiek meg csodálják.
Az ifjúság utakat épített, és szívesebben
jelentkezett a cukorbrigádokba, Kubába. Tito összeveszett
Castróval, hogy a fiatalság otthon maradjon és az
utak gyorsan megépüljenek, s mivel az országba jött
az összes küldöttség az el nem kötelezett országokból,
melyekben egyik puccs követte a másikat, volt pénz keletről
és nyugatról, és mert nem lehetett tudni, egyszer
majd nem maga Khadafi vonul-e be a városba tevékkel és
sivatagi sátrakkal. Cserébe elment az összes királyi
esküvőre, temetésre és a súlyos partizáncsatákat
megörökítő filmek bemutatóira, melyekhez
a rendezők a legjobb kaliforniai színészeket szerződtették.
Hogy ezeket a kaliforniai színészeket ki tudják fizetni,
elkezdték Németországba küldözgetni a munkásokat.
Tito azt mondta a rádióban: – Hadd menjenek, ha jobban kell
nekik a külföldi konzerv, mint a hazai kolbász. – Az
egész ország egyetértett vele. Hála istennek,
hogy elmentek, hiszen hozták haza a devizát, építették
otthon a házakat, és az építőanyagért
megfizették a vámot. Odahaza minden nyáron eszem-iszom
várta őket meg népitánc, néha még
Tito is üdvözölte őket. Az országban felemelték
a hangjukat a diákok, majd gyorsan, igen gyorsan lecsillapodott
a forgószél, mivel összekavarodtak a szelek, és
a nyugati, kínai és diákforradalmárokból
szocialista funkcionáriusok lettek. Az iskolában a honvédelmi
oktatáson azt tanították a gyerekeknek, hogy soha,
soha senki sem fogja megtámadni őket.
– Megmondtam neked, hogy így lesz – állította
a nő, és a férfi lehunyta a szemét. Tengerparti
házuk mellé gránátalmafát ültettek
a gyerekeknek, az unokáknak és a békének. Időnként
elutaztak Hollandiába az egyik város polgármesteréhez,
ahol a nő megcsodálta a régi holland festőket,
a férfi pedig berúgott a polgármesterrel, és
mindketten sajnálták, hogy nem ebben az országban
születtek. A jólét meg a béke miatt. És
néha elmentek Olaszországba, hogy új műlábat
vegyenek a férfinak, és kávét hozzanak Firenzéből.
Ott a folyó mellett elüldögéltek.
(részlet egy készülő regényből)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu