1961-ben születtem. Anyám tanítónő,
apám szobrász volt, de nem lett hivatásos. Sokat betegeskedett,
sok mindennel foglalkozott, sok mindent hagyott félbe. Két
éve halt meg.
Mi a húgommal az ő szobrai közt nőttünk
föl, általa épített, félkész házakban.
Először Érdligeten laktunk, húsz kilométerre
Budapesttől. A kertünk valaha jobb napokat látott: két
kő virágtartó és elvadult díszcserjék
között lépcsősor vitt le a terasz aljáig.
A kert fölött szovjet légihíd vezetett, ötpercenként
zúgtak el fölöttünk a vadász-kötelékek.
Egyszer láttam felrobbanni egy lőszerszállító
gépet két utcára tőlünk. Dombon laktunk,
de az orgonabokraink fölé csapott fel a láng. Egy napig
ropogva égett. Esténként feljárt hozzánk
Csuka Zoltán, aki élete során több mint száz
kötet délszláv irodalmat fordított le, köztük
Ivo Andrics Híd a Drinán című regényét
is, ami – a legenda szerint – úgy lett Nobel-díjas, hogy
Zoltán bácsi magyar fordítására felfigyelt
egy német kiadó.
A következő házunk egy tanyasi iskola volt,
olyan, amilyenből akkor (1970-ben) már csak tíz volt
az országban. Egyetlen tanterem, nyolc osztály, huszonöt
gyerek. Olajos fapadló, patkányrágta küszöb.
Negyven kilométerre Budapesttől, egy évvel a holdraszállás
után. Analfabéták, idegbeteg telepvezető. Háborús
lövedéket találtunk a gyerekekkel, behoztuk a konyhánkba,
megnézte a család, aztán ottmaradt a sarokban. Ott
is hagytuk hetvenkettőben, amikor elköltöztünk.
Budaörsön egy rozsdás buszban laktunk egy szőlőskertben.
Később építkeztünk itt is. Itt lettem
gátlásos, szemüveges, kiváló úttörő,
és felnőtt is. Itt nyertem meg a járási történelemversenyt
nyolcadikban.
Természetesen én is tudtam, hogy a világ
szélsebesen válik modernné, de azt láttam,
hogy körülöttem ország, tárgy, kert, család
csak pusztul, és nem jön a helyére semmi. Apám
mutatott nekem először ufót, ő ajánlotta
mindig azokat a könyveket, amiket még csak félig értettem.
A versek sokáig idegesítettek: a régieket
untam, a moderneket nem értettem. Humorista akartam lenni, de nem
volt elég humorom. Ady Endre volt az első költőm.
Tizenhét éves koromban egy verspályázaton harmadik
lettem.
Budapesten élek. Tíz könyvem van, kaptam díjakat
is. Távolról jól mutatnak a polcon. Bölcsészkart
végeztem, de elfelejtettem. Legszívesebben elkezdeném
újra, és végre becsületesen tanulnék.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu