(HAMBURG/KASSA) - Kassa városa olyan vidéken fekszik,
amely már legalább nyolcezer éve lakott. A legkülönbözőbb
történelmi korszakokból származó régi
falmaradványok hosszú civilizációs múltra
utalnak. Európa legkeletebbre fekvő gótikus temploma
a városközpont dísze, színes zománccserepekkel
fedett tetejével olyan templomokra emlékeztet, mint a bécsi
Stephansdom vagy a dijoni katedrális. Márai Sándor
magyar író révén Kassa az elmúlt két
évben azoknak a német olvasóknak a tudatába
is eljutott, akik nem annyira a nemzeti kisebbségek, mint inkább
a szépirodalom nyomát követik. Hogy a magyarok ebben
a városban a középkortól kezdve németekkel
éltek együtt, majd zsidókkal és szlovákokkal,
az ma még számos nyomból leolvasható: épületekről,
képekről, írott dokumentumokból.
Márai Sándor (1900-1989) a nyugati olvasó számára
2002-ben valamelyest mindig mániákusnak hat, ahogy kissé
patetikusan ragaszkodik a „polgár” mivoltához. Amire ezzel
gondolt, azt a legjobban talán francia nyelven fejezi ki a „citoyen”
szó, az állampolgárt értve rajta a megfelelő,
a közjónak elkötelezett tudattal. A Márai naplóin
átsejlő némi gőgre figyelemreméltó
ellenpéldát kínál a sokkal kevésbé
ismert Fábry Zoltán (1897-1970), „a stószi remete”.
Ez az író, publicista és könyvgyűjtő
egész életét ezen a német bányászok
által alapított, isten háta mögötti kis
helyen töltötte Kassától mintegy 30 km-re, és
egész életvezetése egy egészen más polgári
erényre utal: a szerénységre. A házat, ahol
Fábry lakott Stószon a könyvtárral együtt,
amit összeszedett és amelyben dolgozott, ma is meg lehet tekinteni.
Fábry odaadó humanista volt kommunista eszményekkel.
Ebből a szellemi pozícióból harcolt szóval
és tettel az eluralkodó fasizmus minden kultúraellenessége
és brutalitása ellen. Belső tartása és
külső helyhez kötődése tette őt élete
folyamán a csehszlovákiai magyarok szellemi vezetőjévé.
Márai és Fábry két teljesen eltérő
írói típust képvisel, akik között
a választóvonal feltűnően összefügg
azzal, hogyan viszonyulnak a szülőföldjükhöz
és a társadalomhoz, amelyből jöttek: egyikük
a városi ember, aki büszke patrícius-családja
hagyományára, azt tiszteli minden megörökölt
használati és emléktárgyban, sőt kijelenti,
hogy soha nem vásárolt egyetlen új bútordarabot
sem - másikuk a vidéki ember, aki egész személyes
módon a szívén viseli embertársai anyagi nélkülözését.
Mindkettejük számára döntő konklúzió
adódott ebből, ami rányomta bélyegét
egész életútjukra. Márai elhagyta Magyarországot
húszegynéhány évesen, külföldre ment,
néhány évre visszatért Budapestre, és
alig 50 évesen örökre elhagyta hazáját nyugat
felé, Dél-Kaliforniába. Fábry ellenben néhány
éves, a háború alatt nyugaton letöltött
katonai szolgálat után maradt egész életében
szülőhelyén, Stószon, és megpróbált
ott, ahol volt, hatást kifejteni. A miliő és a saját
jellemük meghatározta eltérő mentalitásuk
a következőképpen hatott írói munkájukra:
Egyikük a görögök világát és az
osztrák-magyar múltat kereste lélekben és írásban,
másikuk a néphez és a jelenhez próbált
közel kerülni életével és írásaival.
Ez késztette arra is, hogy egy ideig békebíróként
működjön a szülőfalujában.
Hosszú időre háttérbe szorították
és elfelejtették Márai Sándort Magyarországon,
most ugyanez történik Fábryval. Citoyenként és
egy bizonyos felsőbbséggel fordult el Márai proletarizálódó
szülőföldjétől, és nem engedte, hogy
nagyszámú könyvei megjelenjenek Magyarországon,
amíg a Vörös Hadsereg el nem hagyja az országot.
Most, az Európa szerte bekövetkezett rendszer- és hangulatváltozással
gondolatvilága hirtelen sokkal jobban illik az uralkodó szellemi
klímához, mint Fábry műve, akinek a „kisemberek”
humanisztikus szocializmusa iránti emberi elköteleződése,
amit ő „vox humaná”-nak nevezett, most zavaró. Fábry,
aki 1970-ben halt meg 73 évesen, ma egyetlen modern irodalmi lexikonban
sem található meg, ahogy Márai nem fordult elő
a korábbiakban.
Jászón, Jasovban van egy premontrei apátság
a 12. századból. Mai külsején barokk elemek dominálnak.
A hatalmas építmény ma majdnem üresen áll,
düledezik, a festés kívül-belül pereg a falakról,
a kerteket és a földeket csak nyomorúságosan
gondozzák.
A premontrei rendet a később szentté avatott
rajnai nemes, Norbert von Xanten alapította 1121-ben Laon környékén
Észak-Franciaországban, mint az ágostoni szerzetesrend
megreformált ágát. Ez a rend hamarosan nagy jelentőségre
tett szert az iskolák, a művelődés terén
és telepesrendként, főleg Közép- és
Kelet-Európában tevékenykedve. Működésének
mintegy 832 esztendejében a jászói apátság
több szempontból is az egész környék felvirágoztatását
szolgálta: a szerzetesek kiadták földjeik egy részét
művelésre, és egész tevékenységükkel
hatékony kisugárzási centrumot teremtettek Kassa környékének
betelepítéséhez. Mint „locus credibilis”, hiteles
hely, jegyzői funkciókat láttak el az egyház
és az állam számára IV. Béla magyar
király korától kezdve. Az apátságot
megerősítve alakították ki a jászói
erődöt - „Castrum Jászó” - Zsigmond király
uralkodása idején, miután a kolostor 1240 és
1242 között, a tatárjárás alatt súlyosan
megrongálódott, és minden dokumentuma megsemmisült.
A premontrei apátság aranykora a 19. század
és a 20. század eleje közötti jó egy évszázadra
esett, amikor a szerzetesek nagyon eredményesen tevékenykedtek
mind a mezőgazdaság, mind a bányászat, mind
az iskolázás terén, és a viszonylagos politikai
nyugalom időszakában konszolidálni tudták a
kolostor birtokait. Akkor azonban újabb sorsfordulókra került
sor, és az apátságot sokkal kevésbé
épületes célokra használták, például
apácák és szerzetesek internálására
a sztálinista 50-es években, majd kommunista káderképzőnek.
Az évszázadok folyamán háromszor
is elűzték a premontreieket Jászóból,
de eddig mindig sikerült visszatérniük. Ma már
nem a fosztogatók vagy a politikai ellenfelek agresszivitása
fenyegeti, egyszerűen a nemtörődömség: az
utánpótlás és az anyagi eszközök
hiánya. Jászó mostanában éppenséggel
e valaha virágzó régió hanyatlásának
megtestesülése, mára marginalizálódott,
a Kelet és Nyugat közötti manőverezések
hátrahagyott csődtömege.
A pénzhiány súlyos nyomai mutatkoznak ennek a körutazásnak
a során lépésről lépésre. Nemcsak
a hatalmas jászói apátságot volna érdemes
nagystílűen renoválni és restaurálni,
és a stószi Fábry-házat is mintegy 8000 kötetes
könyvtárával – benne néhány értékes
német darab a két világháború közti
időből, Goethe, Novalis és Shakespeare összes
művei –, ahol az évszázados, freskókkal díszített
mennyezeten fenyegetően terjed a nedvesség. Ezek a múlt
értékes emlékművei, de egy magas szintű
kultúra tanúi is, ahol a keleti emberek nyugati módon
formálódtak.
Az általános életkörülmények
egyszerűsége és a jelentős, részben nagy
társadalmi erővel bíró európai kulturális
tradíció közti kontraszt intenzív, zavarba hozó
élmény volt. Hiszen ez az egész kelet-közép-európai
terület nemcsak úgy viszonyul Nyugat-Európához,
mint a periféria a centrumhoz. Egy ilyen nyugat-keleti utazás
során kifejezetten érzékelni lehet a pszicho-geográfiai
táj- és határeltolódást.
Sokáig nem lehetett Nyugat-Európában szóba
hozni a magyar viszonyokat. Csak a vasfüggöny lehullásával,
amelynek átvágásában Magyarország a
legtevőlegesebben részt vett, javultak meg újra az
Európába vezető utak. Lehetővé váltak
a Magyarországot körülvevő területekre való
utazások, a nyugat-európaiaknak ott a helyszínen részük
lehet a „normális” európai kultúrjavak újramegismerésének
élményében. Talán többen reagálnak
majd úgy, mint én ezekben a napokban: először
idegenkedtem. Ahogy a magyarok itt kulturális eredetükhöz
ragaszkodnak, nekem kissé nacionalista kicsengésű volt.
De ha tudjuk, mennyire elnyomják a magyar kisebbséget ma
Szlovákiában, a számunkra magától értetődőnek
ez a hangsúlyozása – mármint hogy ki melyik kultúrnemzethez
tartozik – mégiscsak képvisel valamilyen értéket.
A „nemzet” szó nálunk, akárcsak a „vallás”
szó némely embereknél, akik felvilágosultnak
tartják magukat, hosszú ideje negatívan cseng. Ebből
könnyen adódik az értetlen homlokráncolás,
ha ebben a régióban hasonlóképpen felvilágosult
emberek azt hangsúlyozzák, hogy jó magyarnak lenni.
Természetesen, gondoljuk aztán könnyedén, ez
éppen olyan jó vagy rossz, mint németnek, franciának
vagy izlandinak lenni.
Feltűnő az egyesületek fontossága ebben
a régióban. Ezek teszik lehetővé még
a legkisebb nyilvánosság létét is. A polgárok
megszerveződtek, hogy egyesülve legyen erejük kulturális
örökségüket – ez manapság sokat idézett
kifejezés – átmenteni a jelenbe. Részben ebben áll
az „anyanyelvi konferencia” jelentősége.
Ezen a ponton találkozik politika és irodalom.
Ha olyan írók, mint Márai nem teremtettek volna a
nyelv erejével messze az országhatárokon túlnyúló
életművet, a mai nyugat-európaiak még kevesebbet
tudnának a távoli, mégis oly közelről
rokon kelet-európai viszonyokról. Ha Márai nem ível
el zseniálisan egészen Ithakáig, és nem vándorol
el hazájából személyes élete folyamán,
mint egy 20. századi Odüsszeusz, hogy Nyugaton keresse a szellemi
szabadság hazáját, ezzel valamennyien szegényebbek
volnánk. És ha Fábry Zoltán nem tanúsít
egy ezzel ellentétes mobilitást, és tart ki a szülőföldjén
egész életében, akkor egyes kulturális nyomok
már bizonyosan eltűntek volna Kassa környékéről.
Akkor ma nem élhetné át egy nyugati azt a megdöbbenést,
hogy a vidéki idill kellős közepén egy világszínvonalú
könyvtárra találhat.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
KALLEN, Eve-Marie
Beszélgetés Nádas Péterrel
Lettre, 36
Esterházy Péterrel
Lettre, 39
Bodor Ádámmal
Krasznahorkai Lászlóval
Lettre, 43
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu