A kockázat figyelemre méltó helyet foglal el a
mai társadalmakban. Mindenütt jelen van: a gazdaság
világában, ahol a vállalkozó alakját
jellemzi, a pénzügyi világban, ahol a pénzügyi
összeomlás fenyegetésével azonosítják,
a társadalom világában, ahol a magán vagy állami
biztosítótársaságok épp ennek a lefedezésével
foglalkoznak, a jog világában, ahol a felelősségi
viszonyok alapjául szolgál, az erkölcs világában,
ahol az elesettek panaszolják fel, az orvoslás világában,
ahol a terápiák kiszámíthatatlan esetlegességeinek
formájában van jelen, a katonák világában,
akik a „nulla kockázattal járó” stratégiákról
ábrándoznak. Jelen van a természetben is a nagy ökológiai
válságok formájában, de ott van a tudományos
kutatásokban is, ahol az etika szabályaival próbálják
meg uralni, például a technológiai fejlesztéseknél
és ipari alkalmazásuknál.
A mindenütt jelen lévő kockázat már
egyfajta szófordulattá vált, amely mindenféle,
egyéni vagy kollektív, kisebb vagy katasztrofális
méretű esemény megnevezésére szolgál.
A kockázat az esemény modern formájaként jelenik
meg: az a mód, ahogyan a mai társadalomban azon gondolkozunk,
mi válhat problémává, mi az, ami miatt nyugtalankodnunk
kell. A kockázat az a sajátos kristályosodási
pont, ahol a kortárs társadalom problematizálja és
elemzi önmagát, ahol az értékeit keresi, és
talán a határait is felismeri.
A kockázat fogalmának módszeres és bőséges
használata új keletű dolog. A fogalom a nyugati kultúrában
a középkor végén jelent meg, és a biztosítási
szerződés tárgyát jelölte. Hosszú
ideig meg is maradt ezen a területen. Tulajdonképpen a 19.
század végéig és a munkahelyi balesetek problémájáig
kell várni, hogy a fogalom teljes értékű jogi
státust nyerjen, a „foglalkozással járó kockázat”
kategóriájával együtt, amelyet aztán hamarosan
kiterjesztettek a „társadalmi kockázat” kategóriájára
is. A fogalom olyan átfogóvá, ahogyan ma használjuk,
csak az 1970-es években vált, valószínűleg
a környezetvédők követelései nyomán,
akik ma már egyenesen „a kockázat társadalmáról”
beszélnek. A fogalom gyakori felbukkanása maga is olyan jelenség,
amelyet érdemes volna elemezni. Vajon milyen tapasztalatokat szerzünk
saját magunkról, amikor önmagunkat és tetteinket
a kockázat formájában tesszük kérdésessé?
A kockázat a morális gyakorlatban
Társadalmunkban a kockázat forrása a morális
értékekben keresendő. Ez az első dolog, amely
a kockázatról beszélve előtűnik.
Valamennyien emlékszünk James Dean Rebel Without a Cause
című filmjének arra a jelenetére, ahol ellenfelét
halálos játékra hívja ki: az lesz a győztes,
aki utolsónak ugrik ki egy teljes sebességgel a szakadék
felé száguldó autóból. Ez kiváló,
egyszersmind mulatságos példája a kockázat
felértékelésének. A párharcban, ahol
a tét annak kiderítése, ki meddig hajlandó
kockára tenni az életét, az önuralom a legfőbb
érték és a törvény. Az epizód Hegel
művének, A szellem fenomenológiájának
egyik híres passzusát dolgozza át, nevezetesen az
úr és a szolga dialektikáját. Az ember saját
életének kockáztatásával ébred
tudatára önnön ember-mivoltának, vagyis hogy értéke
nem korlátozódik biológiai létére, hiszen
más dolgokért épp ezt képes kockára
tenni. Az értékek világa azáltal jelenik meg,
hogy az ember képes értük kockára tenni önmagát.
A kockázat ugyanakkor a hierarchia forrása is: aki vállalja
a kockázatot, hogy szembenéz a halállal, urává
válik annak, akinek nincs ehhez bátorsága. Az ember
ember-mivoltához a kockázaton át vezet az út,
pontosabban életének kockáztatásán át.
Az állat képtelen kockáztatni. Más szóval,
ha valaki nem képes vállalni a kockázatot, állat
módjára él.
Valóban: hagyományainkban a kockázat fogalma olyan
fogalmakhoz társul, mint a bátorság, a hősiesség,
az élet kockáztatása, az önfeláldozás.
Annak az értéke, amiért hajlandó vagyok kockázatot
vállalni, azon mérődik, hogy vállalom érte
a kockázatot: ilyen érték a háborúban
a haza, az ellenállásban a szabadság, saját
személyes kényelmem feláldozásában a
szerelem. Egy értéket az tesz értékké,
hogy az ember hajlandó kockáztatni érte.
Bár a kockázat a felértékelés módja,
ettől még nem abszolút érték. Bár
a bátorság erény is, a vakmerőség ettől
még nem az. A kockázat túlhajtása néha
a legrémesebb szörnyűségekhez vezet, mint azt
a 20. század is megmutatta. Az önfeláldozás dicsőítése
a fanatizmussal rokon. A kockázat nem lehet öncél. Egyébként
Hegel a dialektikus példázatban a szolgának ad igazat,
aki a munka révén megszerzi a valódi uralmat. A kockázatvállalás
moráljában van egy határ, maga az élet. Értékelhetjük
a kockázatot, de csak annyiban, amennyiben az életet szolgálja.
Így a kockázat etikájának is az élet
szolgálata a határa. Nem minden heroizmus egészséges.
A kockázat értéke a mértékben, az arányban
van. Se nem túl sok, se nem túl kevés. A kockázat
morálja egyensúlymorál.
A vita, amely a kockázat értékéről
folyik, ma számos formában jelen van. Így például
eltöprenghetünk a „nulla kockázattal járó
háború” stratégiájáról. Milyen
értéket tulajdonítunk értékeinknek,
ha csak akkor vagyunk hajlandók megvédeni őket, ha
nem kell meghalnunk értük?
A kockázat a társadalmi gyakorlatban
Ez a biztosítás terepe. Itt a kockázat jövőbeli,
lehetséges, valószínű, esetleges esemény
formáját ölti, lehet szerencsés vagy balszerencsés,
mindenesetre tartani lehet maradandó következményeitől.
Ezen a terepen mindig minden kockázat virtuális. A biztosítás
azonban aktuális értéket, árat ad neki: a biztosítási
díjat vagy részletet. Így hát a biztosítással
a kockázat nem hagyja el az értékek világát.
A kockázat a biztosításban tulajdonképpen mindig
csak egy érték mértéke. A biztosítás
teremti meg a kockázat gazdasági árát, pénzbeli
becsét, ami egy értéknél valóban egyfajta
létezési forma.
Hogyan határozhatjuk meg a kockázat árát?
Két elmélet áll rendelkezésünkre: az első
inkább pszichológiai természetű, és azt
tartja, hogy a kockázat ára annak a személynek az
undorában mérhető, aki megpróbál megszabadulni
tőle. Ehhez nincs szükség statisztikákra. A kockázat
ára annak a díjnak az összege, amelyben egyetért
a két fél: az is, aki át akarja hárítani
a kockázatot, és az is, aki hajlandó viselni. A kockázat
fogalma a biztosításban nem annyira a veszély fogalmához
kötődik, mint inkább valamiféle reményhez
vagy félelemhez.
A biztosításnak ez a tisztán szerződéses
felfogása inkább megfelel – Michel Albert megkülönböztetésével
élve – a „tengerparti”, mint a „rajnavidéki” szerződés-felfogásnak.
A kontinensen, főként Franciaországban a biztosítás
felfogása a kölcsönösség fogalmához
kötött, azaz a statisztika és a valószínűség
gondolatához. Vagyis Franciaországban a biztosításnak
ahhoz, hogy elismertesse magát, el kellett határolódnia
a játszmától és a fogadástól.
Ebből a látószögből nézve a kockázat
megfelel annak a valószínűségnek, hogy egy esemény
megtörténik egy populációval. Vegyük például
a francia autósok populációját, az utak állapotát,
az autópark jellegét, és azt, hogy jelenleg évente
8000 haláleset történik az utakon. A nagy szociológus,
Adolphe Quételet kifejezésével élve ez az a
„büdzsé”, amelyet a francia népesség évente
arra szán, hogy autón közlekedhessen. Megjósolható,
hogy egyik évről a másikra ez a szám nem változik
(némi ingadozással, amely egyébként kiszámítható).
Ez lehetővé teszi, hogy meghatározzuk az átlagos
autóhasználati díjat lakosonként vagy vezetőnként.
És fel tudjuk mérni azt az „esélyt” is, amellyel bármely
egyén egyikévé válhat a 8000 feláldozottnak.
Ez függ az autó erejétől, a vezető tapasztaltságától,
azoktól a helyektől, ahol közlekedik stb. – megannyi
kritérium, amely arra szolgál, hogy a gépjármű-biztosítás
díját egyénenként meghatározzuk. Ugyanis
nem mindenki jelent ugyanakkora kockázatot a csoportban. Némelyek
kockázatosabban vezetnek, mint mások. Ez tehát egy
újabb módja annak, hogy rögzítsük a kockázat
árát: az ár annak a többé vagy kevésbé
nagy valószínűségnek felel meg, amellyel az
átlaghoz viszonyítva katasztrófa érhet bennünket.
Ezt az árat nevezzük igazságos árnak.
Ebben az inkább szociológiai, mint pszichológiai
felfogásban a csoport elsődleges az egyénnel szemben.
A kockázat a csoportot jellemzi; nyomasztó gyakorisággal
sújtja. És az egyént a csoport tagjaként érinti.
A szabadság paradoxona: mindenki olyan szabadnak érezheti
magát, amilyennek akarja, de tetteivel mindenképpen hozzájárul
a közös statisztika reprodukálásához. Itt
tehát egy csoportot a kockázatával azonosítunk.
Amikor a kockázat árát állapítjuk
meg, ahogyan az egy szerződésben is szerepel, a biztosítás
realitást ad az irreálisnak, aktualitást az inaktuálisnak,
jelenlétet az esetlegesnek. Megfordítja az idő folyását:
az esemény, amelytől tartunk, itt van, holott nem ment végbe,
és talán sohasem is megy végbe. Jelen van, megtestesítve
a szerződésben, parányi töredékek formájában.
Azaz oly módon, hogy a jelenléte, noha valóban reális,
gyakorlatilag észrevehetetlen. Ez adja a biztosítás
kettős hatékonyságát. Először is
a kockázat töredékekre bontása, amit a biztosítás
alkalmaz, azt eredményezi, hogy a rettegett eseménytől
nem félünk többé. A biztosítása feloldja,
elporlasztja a kellemetlenségeket. Könnyedén elviselhetővé
teszi őket. Néha túlságosan is.
A biztosítás erényei azonban ennél jóval
szélesebb körűek. A biztosítás oly módon
alakítja át a dolgok rendjét, hogy nem rendelkezni
biztosítással hibának minősül. Ezt fogalmazta
meg Edmond About a biztosításnak szentelt kis könyvében:
„Tudjuk, hogy az autók kerekei használat közben, a kövezeten,
naponta több mint húsz kiló vasat szórnak szét
Párizs utcáin. Ez a húsz kilónyi értékes
fém nem semmisül meg, csak elvész. Az a tény,
hogy végtelen számú parányi darabban hever
az utcán, használaton kívülivé és
megfoghatatlanná teszi. Tételezzük fel, hogy egy türelmes
és ügyes munkásnak sikerül begyűjtenie ezeket
a vasatomokat, sikerül visszaadnia a kohéziójukat, az
ellenállásukat és minden egyéb hasznos tulajdonságukat.
Elviszi őket a kovácsműhelybe, és csinál
belőlük egy emelőt. Nem hozott-e létre ezzel
egyfajta tőkét az emberek használatára? Egy
fillér éppúgy nem tekintendő tőkének,
ahogy a vaspor sem tekinthető emelőnek. Aligha számítanak
értéknek; kevés olyan embert találnánk,
aki érzékeny volna egy fillér elvesztésére
vagy megszerzésére, hiszen egyetlen magányos fillérrel
semmit sem kezdhetünk. Az azonban, aki tisztességes úton-módon
eléri, hogy a világon élő kortársainak
mindegyike adjon neki egy fillért, tízmilliós tőkét
hoz össze, azaz egy csinos kis emelőt, amellyel a hegyet is
fel lehet emelni.” A tény, hogy árat rendelünk a reményhez,
hogy aktualizáljuk az esetlegest, azzal jár, hogy ettől
kezdve az, aki magatartásában nem aktualizálja a kockázat
eshetőségét, egyéni és kollektív
veszteséget okoz: egyénit abban a helyzetben, amely akkor
áll elő, ha a kockázat megvalósul, kollektívet
azért, mert megfosztja a társadalmat attól a lehetőségtől,
hogy felemelje a hegyeket. A biztosítás gazdasági
hatékonysága a szolidaritásra épül. A
biztosítás, épp azért, mert aktualizálja
az esetlegest, az a mechanizmus, amellyel egy lehetséges veszteséget
tőkévé alakítunk át. Értékét
az adja, hogy sokkal több, mint a terhek elosztásának
egyszerű mechanizmusa.
A biztosítás a kockázat olyan társadalmi
gyakorlatát kínálja, amely a liberalizmushoz is, a
demokráciához is kötődik. Az elsőhöz
azért, mert a liberalizmus politikai filozófia, amely a kockázat
kezeléséből kormányzati elvet csinál.
Az egyéneknek szembesülniük kell a kockázattal,
hogy valóban tudatában legyenek tényleges identitásuknak,
minthogy erőforrásaik önmagukban és másokban
vannak, önmagukban előrelátásként, másokban
önkéntes társulásként. A biztosítás
ugyanakkor a demokrácia gyermeke is, amelynek megadja a szolidaritás
identitását. Ezért van az, hogy két évszázada
folyamatosan arra vagyunk felszólítva, hogy ébredjünk
öntudatra, individuumként is, kollektivitásként
is, méghozzá a biztosítás formájában.
A kockázatnak ez a logikája sajátos módon
megtört, amikor a biztosítást arra akarták felhasználni,
hogy megoldja az ipari társadalom fejlődéséből
fakadó társadalmi problémákat. A társadalombiztosítással
kötelezővé vált önmagunk biztosítása.
Azaz oly módon kell eljárnunk, hogy védve legyünk
bizonyos kockázatoktól, amelyeket társadalminak neveznek.
Az alapgondolat kettős: jövedelmétől függetlenül
minden egyénnek védve kell lennie bizonyos kockázatoktól,
mégpedig azért, mert ezek nem igazságosan oszlanak
meg a társadalomban. Ez magyarázza a III. köztársaság
hivatalos szociális doktrínáját, a szolidarizmust.
Társadalmi kockázatok azért vannak, mert fejlődése
során a társadalom kitermeli, ám nem igazságosan
osztja szét őket. A kockázatokban meglévő
egyenlőtlenségek kompenzálása, az esélyek
egyenlőségének helyreállítása,
ez a szolidarizmus programja. A társadalombiztosítás,
amely a társadalmi kockázatok ellen kínál fedezetet,
immár jog, mindenekelőtt a munkavállaló joga,
illetve az állampolgáré a társadalombiztosítással
szemben.
Ez a biztosítási logika rendkívüli mértékben
kiterjedt az idők során. Az országok szociális
költségvetése ma már meghaladja az állam
költségvetését. És a szakadék egyre
nagyobb köztük, hiszen az a logika, amely szerint a kockázatra
fordítandó fedezet csak nő (egészségügy,
nyugdíj), nem látszik sehol megtörni. Holott elértük
azt a határt, amely fölött, úgy tűnik, a
védelem költségei romba fogják dönteni saját
forrásaikat: a társadalmi terhek kimerítik a gazdaságot.
A gazdasági érvhez egy morális érv is társul:
ahelyett, hogy segítenének a kockázatvállalásban,
a társadalombiztosítási intézmények
„demoralizáló” kontraproduktív jelenségeket
gerjesztenek: a biztosítás többé nem a kockázatvállalást
szolgálja, hanem arra hatalmaz fel, hogy sohase kelljen kockázatot
vállalni.
Az imént a kockázatvállalás szükségszerű
határairól és a kockázat fanatizmusának
veszélyeiről gondolkoztunk. Itt fordított helyzettel
állunk szemben: amitől félnünk kell, az nem a
kockázatvállalás eltúlzása, épp
ellenkezőleg, a hiánya. Megint csak egyensúlyi probléma.
A kockázat a jogi gyakorlatban
A kockázat jogi formája a felelősség. Itt
inkább a kockázat fenyegető, veszélyes, vészjósló
oldalával van dolgunk. A felelősség nem annyira a
kockázat, mint inkább a kockázat terhének áthárító
mechanizmusa. A kockázatok terhének elosztása egy
társadalomban a jogi felelősség szabályai szerint
alakul. Éppen úgy, ahogy minden okot elvileg egy következmény
követ, egy ember minden tevékenysége folyamatosan hat
másokéra, oly módon, hogy közben állandóan
változik a helyzete, kedvezően vagy kedvezőtlenül.
Igaz ez családon belül is a szülő-gyerek viszonyban,
a nő-férfi viszonyban. Igaz ez gazdasági téren
is, ahol a konkurencia feljogosít rá, hogy büntetlenül
ártsanak. Folyamatosan hatunk tehát másokra. A jogi
értelemben vett felelősség meghatározza az
interakciók felelősségi viszonyait is (amelyek nem
terhelhetők kizárólag arra, aki elviseli az interakciókat),
és összefogja azokat a szabályokat, amelyek szerint
a terhek áthárítása végbemehet. A társadalom
életében kialakuló hatások többségéből
természetesen nem következik kártérítési
eljárás, ez ugyanis lehetetlenné tenné az életet.
Elvileg ami az udvariasság vagy a civilizáltság szabályai
alá van rendelve, nem a bíróság előtt
intéződik el, ahogyan a családi viták sem.
A piacgazdaság aligha működhetne, ha szereplői
minden igaztalanság miatt panaszt emelhetnének, hiszen folyton
igaztalanságokat követnek el egymás ellen. Így
a polgári törvénykönyv 1382 cikkelye, amely kimondja,
hogy egy kárt csak akkor kell megtéríteni, ha vétkesen
okozták, jelentős mértékben korlátozta
a kártalanításban a jogi fellépés lehetőségét.
Ám a baleset, amely a modern társadalom tipikus jelensége,
fokozatosan oda vezetett, hogy a felelősséget a kockázat
fogalmára telepítik.
A kockázat a felelősség terén kialakított
gyakorlatunk „ipari” formája. A fogalom csak a 19. század
végén jelenik meg a jogban, a munkahelyi balesetek szabályozása
kapcsán, vagyis az ipar fejlődésével. Nyugodtan
fenntarthatjuk tehát azt a tételt, hogy a kockázat
fogalma szükségképpen jelent meg az ipari társadalomban,
a terhek megosztása problémájának végiggondolásaként.
Tegyünk egy kis kitérőt Arisztotelészhez.
Szerinte az emberek óvatosságra vannak ítélve.
Óvatosnak kell lennünk, mert a világ tökéletlen,
bizonytalan; a jövő meghatározhatatlan. Az istenek a
sorsot tervezték el az ember számára: ebben a tökéletlen
világban neki a sorsot kell beteljesítenie cselekedeteivel.
Az ember küldetése a földön az, hogy választásai
révén oly módon szüntesse meg a bizonytalanságot,
hogy a világ megtalálja a tökéletesedéshez
vezető utat. Az istenek világában, az asztronómia
szabályos vagy a matematika törvényeinek megingathatatlan
világában nincs helye a felelősségnek, hiszen
bizonytalanság sincs. Ezzel szemben az ember osztályrésze
ezen a bizonytalan földön az, hogy szembeszálljon a bizonytalansággal,
hivatása az, hogy megszüntesse a bizonytalanságot. Ehhez
azonban nem állnak rendelkezésére törvények.
Választania kell tehát, döntenie, siettetnie a jövőt,
méghozzá visszafordíthatatlan módon, s ezzel
a jövő nemzedékeit is elkötelezi. Ezért
kell a választásban óvatosnak lennie, vagy a mi szóhasználatunkkal:
felelősnek.
Az óvatosság arisztotelészi modelljének
vonalába csatlakozva figyelhetjük meg a nyugati társadalmak
történetében azokat a nagy választási
vagy döntési struktúrákat, amelyek közt
az adott világ sietett előre, egyszersmind végiggondolta
saját korlátait. Az ipari választás ezek egyike.
Ennek keretében öltötte a felelősség nyíltan
is a kockázat alakját: előbb a vállalkozó
kockázata a 18. században, majd a munkahelyi balesetek kockázata
a 19. században, a bérmunkához kötődő
társadalmi kockázatok, de egészségügyi,
technológiai, környezeti kockázatok is.
A kockázat gyakorlatának három dimenziója
van.
Először is, a hatalom dimenziója. A felelősség
és a kockázat problémái azokhoz a rendkívüli
technikai kapacitásokhoz köthetők, amelyeket mi hoztunk
létre. Az ipari „hatalom akarása”, ahogy Nietzsche mondaná,
az óriási hatékonyságú technikai berendezéseken
keresztül nyilvánul meg. Ezt ezerszer hangsúlyozták,
leírták, ábrázolták, előtérbe
állították már. Az is tény egyébként,
hogy a századvégen már az ipari hatalom nem egyszerűen
a baleset, hanem a katasztrófa fogalmához társul.
Úgy éljük meg az ipar ígéretét,
mint valami katasztrófafenyegetést. Amikor a génmanipulált
termékeket előállító nagy cégek
közlik, hogy nekik köszönhetően az éhség
hamarosan eltűnik a világból, és hogy a mezőgazdasági
termelésben a környezeti problémák már
meghaladottá váltak, mindenki úgy fogja fel ezeket
a közléseket, mint megannyi vészjelzést. Ugyanis
itt rendkívül erőteljes hatalmi megnyilvánulásokról
van szó. Ezt a tételt fejti ki Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung
című könyvében: a modern ipari hatalom nem más,
mint szuperhatalom, méghozzá akkora, hogy felelősségünk
perspektívái hosszú távon teljesen elenyésznek.
Mi a jövendő generációkért vagyunk felelősek.
A sztoikusok, hogy megszabadítsák az embert a nyugtalanságtól,
azt javasolják neki, tegyen különbséget a között,
„ami tőlünk függ, és ami nem tőlünk
függ”, mert csak annak kell megfelelnünk, ami tőlünk
függ. A baj az, hogy az ipari hatalom léte miatt úgy
tűnik, nincs semmi, ami ne tőlünk függene. Ez az
oka a korlátlan felelősségérzetnek, amely igencsak
nyugtalanító. Itt nincs már helye az ártatlanságnak,
s ezt az is bizonyítja, hogy a jogban egyre ritkábban bukkan
fel a véletlen és a vis major fogalma. Ez a korlátlanság
azonban nem más, mint a kortárs ipari hatalom tükröződése
a tudatunkban.
A felelősség mint kockázat gyakorlatának
második dimenziója az emberek egymás közti viszonyát
érinti. A technika nemcsak a természethez való viszonyunk,
hanem társadalmi viszony is. Az ipari társadalom hatalma
pontosan a hatalmi viszonyokban nyilvánul meg. Ezek alapvetően
aszimmetrikusak. A modern technológiák a függést,
és nem az egyenlőséget vezetik be. Minél fejlettebbek
a társadalmak technikai szempontból, annál kevésbé
tűnik úgy, hogy valamiféle szerződésmodellből
származnának. Aszimmetria van az alkalmazott és az
alkalmazó közt, amelyet a munkaszerződés testesít
meg: rögzíti az alárendeltséget és a szakmai
kockázat megoszlását. Aszimmetria van a fogyasztó
és a termelő, a szakember és a nem szakember közt,
ami a fogyasztói jogok forrása. A felelősségi
problémák ma jórészt lényegében
ezeknek az aszimmetriáknak a kezelésére vonatkoznak.
Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy az orvosi
balesetek felelősségi problémái állnak
ma a viták középpontjában. Az orvos-beteg viszony
alapjaiban aszimmetrikus, miközben jogilag továbbra is szerződésként
fogjuk fel, a vele járó kockázat-megosztással
együtt. Ez az aszimmetrikus vonás és a belőle
fakadó függőség érzése rejlik a
nagy ügyek mögött, amelyek Franciaországban az 1990-es
évek eleje óta közbeszéd tárgyai: a fertőzött
vér, az azbeszt, a kergemarhakór. Az áldozatok tudatában
vannak annak, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelynek van kockázati
eleme, s ezzel tisztában volt az a személy is, aki az ipari
folyamatot uralja, ám úgy döntött, hogy előzetes
figyelmeztetés nélkül kiteszi őket ennek a kockázatnak.
A függés a következményben, azaz utólag
válik világossá. A kockázat nemcsak veszély,
hanem társadalmi viszony is: a technológiai hatalom birtokosa
és aközött jön létre, aki ennek haszonélvezője,
netán kárvallottja.
Hatalom a természethez való viszonyban, hatalom az emberek
egymás közti viszonyában – a harmadik dimenzió
a károk dimenziója. Az ipari társadalomban úgy
tartják, hogy nincs tevékenység, vállalkozás
kockázat nélkül. Egy évszázaddal ezelőtt
ezt hangsúlyozta Raymond Saleilles is a munkahelyi balesetekért
viselt felelősség új törvényi szabályozásakor:
„A modern élet minden eddiginél inkább kockázatok
kérdése.” Értsd: a kockázat normális,
önmagában nem vitatható jelenség, a kérdés
csak az, hogyan osztjuk el a belőle fakadó terheket. „A kérdés
nem az, hogy szabjunk-e ki büntetést, hanem hogy kiderítsük,
kinek kell állnia a kárt, annak, aki okozta, vagy annak,
aki elviselte. A büntetőjogi szempont nem jön számításba,
egyedül a társadalmi szempontnak van létjogosultsága.
Ez nem magának a felelősségnek a kérdése
immár, hanem a kockázat kérdése: kinek kell
viselnie? Az ész és a jog szabályai szerint nyilvánvalóan
annak, aki eljárása közben magára vállalta
tettének és tevékenységének következményeit.”
Elképzelhetetlen, hogy egy tevékenység vagy vállalkozás
elfogadásánál feltételként szabjuk,
hogy másokra nézve kockázatmentesnek kell lennie.
Az viszont feltétel, hogy a kockázat terheit senki se háríthassa
át kizárólag azokra, akik elviselték, és
hogy aki előidézte a kockázatot, annak vállalnia
kell a belőle fakadó terheket is. Ezt az áthárítást
szabályozza a felelősségi jog. Így megalkottak
objektív felelősségi eseteket is, a felelősség
vélelmezését; itt az a filozófia, hogy a kockázat
terhét arra kell hárítani, aki a kockázatot
előidézte, vagy haszna származott belőle. A
kockázatra adott válasz tehát nem annyira a megelőzés,
mint inkább a kártalanítás – azaz a biztosítás
–, amely épp emiatt jelentős fejlődésen ment
át a kötelező felelősségbiztosítások
elszaporodása révén (Franciaországban mintegy
száz fajtája van). Az utóbbi időkig senki sem
nyugtalankodott az új társadalmi szerződés
miatt – a szolidaritási szerződésről van szó
–, amely szerint a kockázat elfogadható, amennyiben kártalanítás
jár érte, és a terheket nem az áldozatnak kell
viselnie.
Ma azonban figyelemre méltó módosuláson
megy át ez a modell. A probléma immár nem annyira
az, hogy kiterjesszék a kockázatért vállalt
felelősséget, és a biztosítással megszervezzék
a felelősök fizetési kötelezettségét,
mint inkább az, hogy megakadályozzák azt a helyzetet,
amelyben bizonyos kockázatokért senkinek sem kell felelősséget
vállalnia. Nemcsak arról van szó, hogy a megelőzés
kerekedett a kártalanítás fölé, hanem
arról, hogy megpróbálják előre látni
még azokat a kockázatokat is, amelyek nem igazolhatók.
Ez az óvintézkedés. Megjelenésének több
oka is van. Mindenekelőtt kétségkívül
az, hogy átalakult a károk természete: ma már
nem annyira egyéni balesetekről, mint inkább tömeges
katasztrófákról van szó. Elértük
azt a nagyságrendet, amely átlépi a biztosíthatóság
és a kártalanítás határait. Végbement
a kockázat árának egyfajta újraértékelése
is. Van egy jó mércénk ennek az újfajta kockázati
nagyságrendnek az elhelyezéséhez: az 1914-es háború
alatt egy tábornok 300 ezer embert küldhetett a biztos halálba.
Ma csak „nulla kockázattal járó” háborút
lehet vívni. Az értékek egyedülálló
átalakulásáról van szó: a hagyományos
költség-haszon mérlegnél elegendő volt,
ha az előnyök kellőképpen meghaladták
a kockázatokat, hogy ezek vállalható legyenek, azaz
elfogadták, hogy a kockázatvállalás egy része
elvész. Ma az a tendencia, hogy a kockázatot ennek az elveszett
résznek az alapján mérik: mi érdemelheti ki
az áldozatot? Azoknak, akiket az a balszerencse ért, hogy
részesei lettek, nem ugyanaz-e az értéke, mint bárki
másnak? Ez az értékelési mód áll
a nulla kockázat mögött.
Mint már említettük, az óvatosság
filozófiája nem jelenti azt, hogy a kockázattól
visszatértünk a hibához. Ez a filozófia a kockázat
kettős újraértékeléséből
indul ki: először is itt vannak azok a technológiai
erők, amelyeket ezentúl használni fogunk, és
amelyekről tudjuk, hogy nem leszünk képesek a mai módon
uralni őket. A technikai erők olyan túlerejével
vagyunk kénytelenek szembesülni a hatalmi viszonyokban, amelyet
nem igazán tudunk hogyan minősíteni jogilag: lehet
ez a fejlődés kockázata is, de az óvatosság
alapelve is, attól függően, hogy jogi vagy politikai
szintről nézzük a dolgot. Aztán: tanúi
vagyunk az áldozatok egyfajta lázadásának,
akik nem hajlandók elfogadni többé a kockázatok
elfogadhatóságának hagyományos és cinikus
képletét. És nem annyira a becslések összegét
vitatják, mint inkább a technológiai kockázatokhoz
kötődő hatalmi viszonyokat. Lázadásuknak
az a következménye, hogy ezentúl annak alapján
becsülik fel a kockázatot, amit korábban inkább
elhanyagolhatónak tartottak.
Megint csak megállapíthatjuk, hogy a kockázat
gyakorlata korlátozott gyakorlat. A szuperhatalommal szemben, amellyel
immár rendelkezünk (és amelyet azon mérnek, hogy
nem tudjuk felmérni a hatásait), az aszimmetria és
a függőség viszonyaival szemben, amelyek belőle
következnek (és az autonómia elvesztésének
érzésével szemben, amelyet kivált), a kockázat
mértékével szemben, amelyet vállalni kell miatta,
nem volna-e jobb – ha nem is megállni, legalább szünetet
tartani, hogy módunk legyen visszavenni az ellenőrzést
a bennünket uraló folyamatok fölött? Az óvatosság
ideje a moratóriumok ideje.
A kockázat mai gyakorlatának ez a három dimenziója
– a morális, a társadalmi és a jogi – nem meríti
ki a problémát. Ha egészében át akarjuk
látni tárgyunkat, ide kell vennünk a katonai gyakorlatot
is, amely kétségkívül az egyik legősibb
formája a kockázatnak, a játéknak, amely Pascaltól
Neumannig és Morgensternig oly nagy szerepet játszott a kockázattal
szembesülő viselkedések formalizálásában,
és a mai napig jelen van a pénzügyi világban,
az orvosi gyakorlatban, amely az orvoslás és az orvosi ellátás
fejlődésével központi helyre került a kockázatról
alkotott felfogásunkban. Ehhez hozzá kell még tennünk
a pszichológia gyakorlatát, ahol a kockázat a mai
individualizmus egyik összefüggéseként tűnik
fel.
Nem ígértem, hogy kimerítően tárgyalom
a témámat. Csak azt próbáltam megérteni,
hogyan kerülhetett a kockázat a modern társadalom középpontjába.
Nemcsak azoknak a fenyegetéseknek a következtében, amelyek
ránk nehezednek, hanem sokkal mélyebben, az értékmérés
általános alapelveként. Ha az értékelvet
keressük a kockázatban, a mai társadalom arra van ítélve,
hogy elviselje a kockázat dialektikáját: a kockázat
erkölcse, miközben bátorít az önfeláldozásra,
megteremti a kockázat korlátait is.
A kockázat gyakorlata a mai társadalomban egyfajta korlátozott
gyakorlatot jelent: hogyan ne menjünk túl messzire? A mai társadalom,
miközben felértékeli a kockázatot, a kalandot,
a vállalkozást, megpróbál mértéket,
korlátot is szabni neki, tilalmat állítani elébe.
A kockázat túlértékelésével,
ahogy alulértékelésével is, az emberi átfordul
az embertelenbe. Nem szabad tehát szembeállítani a
kockázat morálját valamiféle védekezési
morállal: a kockázat morálja elválaszthatatlan
a védekezés moráljától. Kockázat
és biztonság nem két független szubsztanciaként
áll egymással szemben. A kockázat egyidejűleg
állítás és tagadás. Önmagunk meghaladásának
szükségletéhez tartozik: muszáj átlépnünk
a kialakult határokat.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
(A szerző címzetes egyetemi tanár a Conservatoire nationale des arts et métiers-nél, a Fédération française des sociétés d’assurances kutatási tanácsosa, előadása 2000. október 20-án hangzott el Párizsban az UTLS keretében)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu