Nekiáll kicsomagolni.
Szendvicsek.
A szendvics, gondolja magában, honvágyat ébreszt,
a megszokott rend, a megszokott ízek iránt, készítőjének
odaadó illata iránt, aki kigondolta, véghezvitte,
szeretetet rakott bele, meg mindenféle mást is, szerény
konyhákban fellelt, egyszerű hozzávalóktól
más alkalomról, más helyről származó
pikáns maradékokig, efféle dolgokra gondolva elkezdi
hát enni a szendvicseit, pedig nem is igazán éhes,
a felét megeszi, míg a sírt ássa, a legyek
már kezdenek rátelepedni a kutya lilán lógó
nyelvére, beesett, elködösült szemére, a sír
egyre jobban megtelik vízzel, és egyszerre feltámad
a szél, felborzolja a seprűt, és a férfi a kezéről
a szendvicsekre került sár ízét érzi a
nyelvén, a megduzzadt patak által habosra vert sárét,
közben napi gyakorlatait végzi, definíciókat
próbál felidézni, memóriafejlesztőként,
végigmondja az ábécét: anamnesis – élet
a mostani élet előtt – kórtörténet – és
honvágyat érez más helyek iránt, nem tudja,
miért, hiszen ez a hely már az otthona, ahol élet
van és halál, a sárban, az esőben, a szendvicsekben.
Eszébe jut valami, de aztán nyoma vész a gondolatnak,
mert a permeten alig-alig átködlő képekbe csúszik
át, s már ott vagyunk, ott és akkor, amikor Makaóba
tartottak gőzhajón, a Dél-Kínai-tenger és
a Gyöngy-folyó olajos vizén, anyja meg ő, a gőzhajót
vörös zászlót lengető kis ágyúnaszádok
követték, és ők ketten ott álltak a baloldali
korlátnál, anyja a tat felé bámult a semmibe,
s a víz most zöldebbnek és csendesebbnek tűnt,
azelőtt szürke, gusztustalan és háborgó
volt, és a félig eloltott csikkekkel, gyufával és
valami teaszerű sárga löttyel teli vörösréz
köpőcsészék a hallban a fapadlóra borultak,
az emberek folyamatosan okádtak, miközben a hajó felágaskodott,
és szántotta a csapkodó hullámokat, de őt
mindez nem zavarta, mert épp papírgalacsinokat lődözött
csúzlival a vízbe elszántan, ő, a vadászrepülő,
az elsuhanó fényekre, a halászbárkákra,
gumiszagú ponyvával fedett mentőcsónakokban
szorongó meglepett szerelmesekre, egy sovány, sokdioptriás
szemüveges mutogatós bácsira, aki úgy tárta
szét a felöltőjét, ahogy a függöny
tárul szét a matinén, hímtagja úgy meredt
kifelé az alsónadrágjából, mint virsli
a zsömléből, valahányszor a kislányok
elvörösödve elszaladtak mellette, és most az anyja,
aki maga is zavarba jött, talán ránézett, fehér
ruhában és fehér kalapban volt, és megint azt
mondta, mert ugyan még csak nyolcéves volt, de már
valami nem stimmelt nála, nem tudott figyelni, semmire sem emlékezett,
képtelen volt koncentrálni, nem ment a mateklecke, azt mondta,
hogy nyaralni mennek, a gőzhajó jobb oldala ócska
gumiabroncsokba ütközött, közben csak ők ketten
maradtak a bal oldalon, s ő át akart rohanni, nézni,
hogyan gyűjti össze az a férfi, akinek cigaretta lóg
a szájából, a kendert kampósbottal, meg a vörös
paszományos portugál tiszteket, aztán a gőzhajó
megint zökkent egyet, s ő beleejtette a szendvicsét
a vízbe, mindent ott akart hagyni.
Lehet, hogy valami baj volt vele, hogy félév közben
kivették az iskolából... minden nap hányt az
órán, olyan erős honvágya volt, de még
az anyja se akarta, hogy otthon legyen, az apja elverte, mert iskola helyett
csavargott, mert mindent elfelejtett, és még akkor is, még
akkor is honvágya volt, most pedig nyaralni mennek, a Bella Vista
szálló fehéren dereng, fehér teraszok, mozaikberakás,
balusztrádok, fehér öltönyös pincérek,
és az anyját is vakító fehérnek látta
lázálmában, ez hát a jutalom azért,
hogy állhatatos az érzelmeiben, mint a kitartóan permetező
eső, a kőlépcsőt mosó tajtékos
víz, a kliensekre váró riksák csengői,
és azok a dagályos, olvashatatlan, rosszul megválasztott
szavak, melyek lassan duzzadtak a kis jegyzetfüzetben, anyját
utánozva, ahogy levegőt vesz, ahogy sóhajt, amikor
egy pillanatra elhallgat, visszatartotta a lélegzetét, amíg
írt, csak addig írt, amíg bírta levegővel,
memóriával, figyelemmel.
Benn meleg volt, és miután kipakoltak, anyja megengedte,
hogy vacsorát rendeljen, káprázatosak voltak az állandóan
újratermelődő, három kenyér magas, tökéletesen
pirított szendvicsek, szabad volt kávét is innia,
meg szólni a pincérnek, s aztán nézni, ahogy
más gyerekek egy majmot kergetnek az esőben a háztető
gyepén.
Aznap este zenés mulatság volt, a zenekar nosztalgikus
számokat játszott, máskor ilyenkor az anyja meg az
apja végiglejtett a parketten, de most az anyja meg ő kettesben
ültek, lábukkal verték a ritmust, aztán egy fehér
szmokingos idős úr felállt, és felkérte
az anyját, de ő bájos mosollyal visszautasította.
Másnap reggel is borús volt az ég, úgyhogy
kirándulni mentek, szállodai esernyővel, fedett riksába
beszállva, riksából kiszállva, mint a postakocsikból,
amiket a moziban látott, de ló sehol sem volt, a kulik állítólag
negyvenéves korukra meghalnak, hiszen esőben-szélben
kinn hajtják a pedált, alig esznek, rengeteg ópiumot
szívnak, mire a régi Monte-erőd kilátójához
értek, a férfi izzadt, betegnek látszott, de azért
csak mosolygott, miközben ők nézték lenn Kínát,
és az öblöt, ahol a jezsuiták 1622-ben holland
hajókat robbantottak fel, a kisfiú elővette ólomból
készült repülőgépmodelljét, zuhanórepülésben
bombázta a régi tornyokat kedvenc játékával,
amit Jimmy Johnsontól kapott, aki a brit légierő pilótáinak
egyenruháját viselte, és kitüntetésekkel,
pilótajelvényekkel halmozta el a fiút, meg adott egy
repülőgépekről szóló könyvet
is, amiből megtanulta felismerni a gépek sziluettjét,
így hát tudta, hogy a modell, amit a kezében tart,
Hawker Hunter, Jimmy Johnson bajuszos volt, sárga és aranyszínű
dobozból előhalászott 555-ösöket szívott,
de mindez nem akadályozta meg a fiút abban, hogy belökje
a repülőt egy vaságyú tátongó torkába,
és hallgassa, ahogy végérvényesen belecsúszik.
Aznap délután zuhogott az eső, úgyhogy
otthon maradtak, anyja levelet írt, ő meg a folyosókon
bóklászott, a fapadlón csúszkált, le-fel
járkált a lépcsőn, amíg csak alaposan,
igazából el nem veszett az óriási szálloda
egy másik szárnyában, ott álldogált
a szőnyeggel borított lépcsőházban,
és egyszerre csak egy kiskutya nyüszítését
hallotta, s ahogy továbbment, meglátta a könyörgő
szemű kölyökkutyát, a farkát csóválta,
a hasa leért a padlóra, megveregette a hátát,
játszott vele, és rögtön megszerette, de a kutya
aztán rápisilt a fiúra, meg odapiszkított a
szőnyegre, egy ajtó kinyílt, a kutya beszaladt rajta,
aztán hallotta, hogy bezárják az ajtót, kinyílt
egy másik, egy idős hölgy nézett ki, meglátta
a kakát, és visítani kezdett, hogy piszkos kis suhanc,
a portásért kiáltott, közben a fülét
markolta, de ő addig tekergett, amíg végül kiszabadult,
és szaladt, ahogy csak bírt, ki az utcára, a Praia
Grande-i védőgátnál ténfergett, a zsebéből
előhalászott egy másik repülőgépmodellt,
egy ezüst Shooting Start, üzemanyagtartállyal a szárnyán,
és bedobta a tengerbe.
Majdnem két hetet töltöttek Makaóban, és
kimerítették az összes látnivalót: megnézték
a protestáns temetőt, a Sao Domingos-templomot, a Guia-erődöt,
a Luis de Camoes múzeumot, Sao Paulo romjait, Dr. Szun Jat-Szen
házát, sőt még az elmegyógyintézetet
is, ahol az emberek kézenfogva járkáltak, egy szőke
nő sokat köhögött, és kölniszaga volt,
aztán, amikor a kisfiú hirtelen megfordult, a gyep már
kiürült, mintha ebédet szolgáltak volna fel valahol
másutt, s oda rohant volna mindenki lélekszakadva, hátrahagyva
papucsot, újságot, szemüveget, anyja közben mély
beszélgetésbe merült a szőke orvosnővel,
aki közben felvette a fehér köpenyét, és
a kisfiú akkor örült, hogy elmennek, még az anyja
is vidámabbnak tűnt, amikor közeledett az idő,
hogy újra felszálljanak a gőzhajóra, de a fiú
a fedélzeten elszomorodott, mert eszébe jutott az iskola,
meg az, hogy már megint betegséget kell színlelnie,
hogy hazaengedjék, és újabb repülőgépmodellt
kapjon Jimmy Johnsontól, miközben az anyja az ebédet
főzi, olyat, mint amilyet most a kezében tartott, amikor
a gőzhajó végre elindult, a féltve őrzött
Sabre-modellt, amit most a hajó faránál belökött
a tajtékos vízbe, így mindent otthagyott, csak a lélegzete
volt az övé, amit visszatartott, ameddig csak bírta,
hogy ezek a dolgok mind belevésődjenek az emlékezetébe,
s ha elég sokáig bírja, a végén felszáll
majd, mint egy léggömb.
Amikor hazaértek, az apja épp az udvaron iszogatott a
félhomályban, és úgy mondta, hogy „gyertek
csak be”, mintha vadidegenek volnának, s a kisfiú boldognak
tűnt, bár árnyék hullott az arcára, az
anyja nem szólt semmit, aztán már az apja sem, és
hetekig némaságba burkolóztak, közben visszament
az iskolába, és ő is hallgatag lett, mert semmit sem
értett, és mert semmit sem értett, fulladozni kezdett,
elakadt a lélegzete, a tanárok kihívták az
iskolaorvost, aki azt mondta, hogy nem szabad magára hagyni, de
a szünetben mégis kisétált a kapun, felmászott
az iskola mögötti dombra, ott felküzdötte magát
egy betonfalszerűségre, kiállt a tizenöt méter
mély szakadék szélére, lenézett az üres
vízgyűjtőre, ahol az előző nyáron
két iskolás lány életét vesztette, kéz
a kézben, belesodródtak a vízelvezető csatornába,
amikor a vízgyűjtő megtelt a nagy esőzések
idején, és senki sem tudta, baleset volt-e vagy öngyilkosság,
a fiú sokáig állt ott, aztán hazament, az apja
dühös volt, mert telefonáltak az iskolából,
fültövön vágta, ordított, bár a fiú
semmi tanújelét sem adta, hogy hallaná, egészen
messziről hallatszott a hangja, mintha egy vízgyűjtő
mélyéről szólna, csak pofozta, aztán
összeszedte az összes repülőgépmodellt, azokat
is, amiket Jimmy Johnsontól kapott, kidobta mindet az ablakon, és
nézte, ahogy az autók egyiket a másik után
roppantják szét, és közben egyfolytában
azt mondogatta, hogy azt a Johnsont meg átvezényelték
Nyugat-Németországba, és most végre a maguk
életét élhetik, és nagyon reméli, hogy
mindenki levonta a tanulságot.
Azután az apja szendvicseket készített, hogy vigye
el őket az iskolába, és ő mind megette, jól
érezte magát, és erősnek, és arra gondolt,
hogy majd csak túllesz mindenen.
Negyven évvel később ott ült a patakparton,
ette a sárízű Vegemite-os szendvicseket, és
nézte, ahogy a szél fodrozza a patakot, aztán meghallotta
a Sydney felé tartó nyolcüléses Nomad zúgását
a felhők fölött, tudta, hogy a felesége rajta ül,
és újra nekilátott a kutya temetésének.
A felesége gyűlölte a kutyát, mert öreg,
büdös és rákos volt, és tulajdonképpen
már rég el kellett volna emészteni, de hát
ez a kutya jött vele és feküdt le mellé, amikor
elsétált az öreg kunyhóhoz, lefeküdt a fagyasztó
melletti ócska ágyra, és inni kezdett, egyre korábban
és korábban, és tudta, hogy a felesége nem
a kutya miatt haragszik, hanem az üvegek meg a mocsok miatt, és
főként amiatt, hogy mindent elfelejt, és még
csak nem is próbál ezen változtatni.
Aztán egy nap a kutya beleesett a patakba, és nem tudott
kijönni, a nyakörvénél fogva kellett kihúzni
a partra, nem bírt felállni, túl sokáig volt
a vízben, s a felesége kijelentette, hogy vagy a kutya, vagy
ő, és a férfinek annyira fájt a szíve,
hogy egyáltalán nem kapott levegőt, márpedig
a múltbeli emlékeiből tudta, hogy ha nincs levegő,
az valami különválást jelent.
Egy ideig megpróbált emlékezni, tényleg
nagyon igyekezett, de végül aztán már nem akart.
Betette a kutyát a gödörbe, betemette, egy pillanatra
eszébe villant, hogy érezte a kutya rebbenő fülének
suhintását a karján, mielőtt lelőtte.
Sárral födte a gödröt.
Nem kapott levegőt.
Visszaballagott a házba, szobáról szobára
járt, de sehol sem lelte nyugtát. Semmire sem tudott koncentrálni.
Megivott egy üveg vörösbort, lassan kortyolgatta, mindig
csak félig töltötte meg a vékony poharat, aztán
megint félig, körbe-körbejárt a szobában,
aztán szobáról szobára. Az eső egyre
erősebben kopogott a tetőn, és a kutya sírjára
gondolt, ahogy megtelik vízzel, erre a sötét, zárt,
súlyos helyre, meg a repülőre, amellyel a felesége
elment. Magányában úgy érezte, mintha a teste
egyik fele könnyebb lenne, mintha valamitől megkönnyebbült
volna, talán a szerelemtől és a haláltól,
és mindent maga mögött akart hagyni, aztán az utolsó
pillanatban eszébe jutott, hogy ha a felesége szendvicseket
készített neki, akkor talán visszajön.
De nem tudta, hogy ez szükségképpen következik-e.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu