stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jacques Véron
A megszámlált ember: népességmatematika

Ma 6 milliárdnyian vagyunk a Földön. Ötven év múlva 9 milliárdnyian leszünk. Bolygónkon eddig több mint 80 milliárd ember született meg. A földgolyó népességének egyharmada Kínában vagy Indiában él. Az olaszoknál vagy a spanyoloknál ma kevesebb gyerek születik, mint a svédeknél és a norvégoknál. Az átlagéletkor Franciaországban 82 év a nőknél, és nem egészen 75 év a férfiaknál. A demográfiai statisztikák és fejlődésük képet ad - "pontos" képet, mondják némelyek - a társadalmakban végbemenő változásokról.
Túl sokan vagyunk? Európában kevés a gyerek? A bevándorlás volna a megoldás a populációk elöregedésére? Az abortusztörvények liberalizálása vajon megmagyarázza-e, legalább részben, a termékenység csökkenését? Sorolhatnánk azokat a kérdéseket, amelyekre választ a demográfusoktól várunk. De vajon nekik kell-e megfelelniük rájuk? Némelyekre igen. De csak némelyekre.
A szám központi helyet foglal el a demográfiában, de a valóban fontos mutatók a számok variációi. A francia nők termékenysége ma 1,8 gyerek egy nőre számítva. Negyven évvel ezelőtt egy gyerekkel magasabb volt. A csökkenés hozzájárult a francia népesség elöregedéséhez. Fél évszázaddal ezelőtt a földgolyó lakóinak kevesebb mint egyharmada élt városokban. Ma csaknem a fele. Miféle változások következnek ebből a tényből?
A szám különleges szerepet játszik a demográfiában, de a népességtudomány igazából csak akkor született meg, amikor struktúrák is, jelen esetben a halálozási struktúrák napvilágra kerültek. A népszámlálás hagyománya jócskán megelőzte a demográfia megjelenését, amely a 17. század közepén történt.

A népszámlások
A népszámlálás gyakorlata rendkívül korán megjelent, hiszen már a suméroknál is agyagtáblák bizonyítják, hogy időszámításunk előtt 5000 és 2000 közt számba vették az embereket és a javakat. Időszámításunk előtt 3000-ben Mezopotámiában is voltak népszámlálások, amelyeket az adományok számba vétele kísért: az összeírásnak ugyanis nemcsak közigazgatási, hanem vallási motívumai is voltak. Ugyanebben az időszakban Egyiptom is elvégzi a maga népszámlálását adózási és katonai célokból.
A Biblia több összeírásról is beszámol. A Sinai hegyen Isten megparancsolja Mózesnek, hogy csináljon általános népszámlálást. Az ősi kínai civilizációban a népszámlálás a földek felosztását és az adók megállapítását szolgálta. De számláltak Indiában is, az inkáknál is. A népszámlálás gyakorlata napjainkig folytatódott. Elvileg minden ország számba veszi, többé-kevésbé rendszeresen, saját népességét. India például 1871 óta minden tizedik évben teljes népszámlálást hajt végre. Kína ezt kevésbé rendszeresen csinálja.
Nyomban jegyezzük meg, hogy fogalmilag a számlálás egyszerű művelet: számszakilag egy férfi egyenlő egy férfival, és egy férfi egyenlő egy nővel. A művelet semleges, senki sem gyanakodhat, hogy volna bármiféle ideológia is egy ország lakosainak a számba vétele mögött. Mégis, több mint két évszázaddal ezelőtt, az Egyesült Államok első népszámlása során az indiánokat nem számlálták össze. A rabszolgák körében fölösleges volt elkülöníteni a nőket és a férfiakat. A fehér nők életkora nemigen számított. A fehér férfiak voltak igazán fontosak. Csak ők érdemeltek ki valamivel pontosabb életkor-összeírást. Dél-Afrika gyakorlatát az apartheid idejében ugyanezek a jellemzők határozták meg.
Szeretnék emlékeztetni rá, hogy az utóbbi időben sokan megkérdőjelezték a népszámlálásokat, mert túlságosan nehézkesnek és vitatható minőségűnek tartották őket. Az egyik demokratikus országban még a legitimitását is vitatták egy ilyen műveletnek: alig több mint egy évtizeddel ezelőtt a német alkotmánybíróságnak kellett megítélnie néhány, a népszámlálási tervben szereplő kitételt.
A népszámlálás ellátja anyaggal a demográfusokat is, de hogy tudományáguk egyáltalán létrejöjjön, hogy tudományos státusra tarthasson igényt, ahhoz bizonyos szabályszerűségeket kellett feltárni.

Halandósági törvény
A "demográfia" szó csak a 19. században jelenik meg, de halandóságelemzést, amelynek nyomán a demográfia megszületett, már a 17. század közepén végeztek. Egy angol kereskedő, bizonyos John Graunt nekiállt, hogy aprólékosan kielemezze London város halálozási értesítőit. 1662-ben közzétette elemzésének eredményeit. A táblázat, amelyet elkészített, kor szerint mutatja a halálozásokat: "100 megfogant és élve született egyénből mintegy 36 meghal hatéves kora előtt, és talán ha egy 76 éves korában". Graunt felállított egy halálozási és egy túlélési sort is. Úgy találta, hogy születéskor 100 emberből 64-nek van esélye, hogy megélje a hatéves kort, 40-nek, hogy a megélje a 16. életévét és így tovább.
Nem feladatunk, hogy vitassuk ezeket a számokat. Ami lényeges itt, hogy kapcsolat létesült a mortalitás és az életkor közt. Ma már annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az élekor kategóriáiban gondolkozzunk a szociológiai, gazdasági, politikai stb. diskurzusban, hogy nehezen tudnánk elképzelni, itt igazi tudományos forradalomról van szó. A halálozási esély összekapcsolása az életkorral nem más, mint egy szabályszerűség felismerése. Egyben azt is jelenti, hogy mind a véletlent, mind a vallást háttérbe szorítjuk. A mortalitási folyamat mindjárt nem esetleges, ha az életkor is szerepet játszik benne. A halál nem csap le véletlenszerűen és bárkire. Ha felismerjük ezt a szabályszerűséget, azzal azt állítjuk, hogy sorsunk nem cselekedeteink többé vagy kevésbé erényes mivoltának közvetlen következménye. Nem az isteni büntetés szabályozza a halandóságot. A halandóságnak van egyfajta rendje, amelynek lényeges összetevője az életkor. Ekkortól kezdenek tehát "a mortalitás törvényéről" beszélni.
A 17. század második felében, nem sokkal Graunt művének megjelenése után nagy szellemek kezdenek el érdeklődni a mortalitás iránt. A Huygens testvérek 1669-ben folytatnak levelezést az emberi élettartamról. A fizikus és probabilista Christiaan Huygenst az foglalkoztatja, mennyi az "esélye" egy bizonyos életkor elérésének. A két testvér vezeti be a döntő fontosságú megkülönböztetést a várható életkor vagy átlagéletkor, és a valószínű vagy közép-élettartam között. Valamivel később Leibniz kezd az emberi életről elmélkedni, s eközben eljut az életkilátások kiszámításához is. A csillagász Halley ugyancsak a halálozások alakulásával foglalkozik az élekor függvényében, és megalkot egy "halálozási táblát", azaz olyan táblázatot, amely a népesség túlélését az életkorral összefüggésben írja le.
Ezek a szabályszerűségek nem kizárólag a mortalitás sajátjai, más jelenségek is a korral összefüggésben változnak. A házasságkötések száma, a termékenység vagy a mobilitás is függ - kisebb vagy nagyobb mértékben - az életkortól. A női termékenység nagyjából a 15-50 év közti életkorra korlátozódik. Annak a valószínűsége, hogy egy nőnek gyereke legyen, a korral arányosan nő egy meghatározott életkorig (például 30 év), majd ezt követően csökken. De az életkor szerinti termékenység görbéi akkor is ugyanezt az ívet mutatják, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nőknek sok gyerekük van-e, vagy korlátozott a családnagyság.
A népesedés kérdései iránt érdeklődő első szerzőket általában az emberek számának alakulása foglalkoztatta.

Az emberi faj megsokszorozódása
Konfuciusz és tanítványai azt vallották, hogy a népesség nagysága az állam virágzásának jele és tényezője. Sokkal később, a 16. században Jean Bodin mondja, hogy nincs más gazdagság, mint "az emberekben mért gazdagság".
Platón, időszámításunk előtt mintegy 350 évvel úgy becsüli, hogy a városállam lakóinak ideális száma 5040, mert ennek a számnak (7!) igen sok osztója van (59), vagyis lehetővé teszi, hogy a polgárokat igen sokféleképpen csoportosítsuk. A következő faktoriális (8! = 40 320) már túl magas számot ad, s így a városállam kormányozhatatlanná válna. Mindent meg kell tenni annak érdekében (törvények segítségével), hogy a népességet állandó szinten tartsuk. "A törvény által megkövetelt és elégséges gyerekszám egy fiú és egy lány."
Arisztotelész a városállam ideális méretét a "helyes mérték" szerint határozza meg: "Tíz ember nem tudna városállamot alkotni; de tízszer tízezer sem."
Az emberi faj megsokszorozódása: így veti fel a kérdést a 17. század. Kétféle módon lehet közelíteni a kérdéshez. Az egyik, ha megvizsgáljuk, hogy egy családalapító házaspár leszármazottai milyen gyorsasággal szaporodnak: a házaspárnak van két gyereke, azoknak ismét lesz két gyerekük és így tovább. "N" nemzedék alatt az így kapott népesség 2n: azaz harminc generáció alatt a leszármazottak száma egymilliárdra emelkedik. Ez a szám 1000 év alatt érhető el, ha az egyes generációk közt 33 éves időközökkel számolunk. A gyorsan elérhető számok nagysága elég annak bizonyítására, milyen veszélyes, ha az emberi lények minden ellenőrzés nélkül szaporodnak. Cantillon vagy Mirabeau szerint az emberek nem sokban különböznek az állatoktól: "Az emberek úgy sokasodnak, mint az egerek a pajtában, ha módjukban áll korlátozás nélkül élni", írta Richard Cantillon 1755-ben.
Egy következő megközelítés abban áll, hogy a népességszámot a földgolyó korlátaival vetik össze a tér és a rendelkezésre álló nyersanyagforrások szempontjából. Ez a malthusiánus megközelítés. A népesség mértani haladvány szerint nő, állítja Malthus, a létfenntartáshoz szükséges eszközök viszont számtani haladvány szerint. Ez igen gyorsan nagyfokú egyensúlytalansághoz vezet: a népességnövekedési faktor 1, 2, 4, 8, 16... 1024 és így tovább, míg az erőforrásnövekedési faktor 1, 2, 3, 4, 5, 10 és így tovább.
Tíz időperiódus alatt (250 év, ha azt vesszük, hogy a népesség minden 25 évben megduplázódik) az egyensúlyi helyzetből (egy az egyhez) az egyensúlytalanságba jutunk, ahol az arány 1024 a 10-hez.
Az emberek számának folyamatos növekedése miatt érzett aggódás némelyeknél igazi szorongássá vált az 1960-as években. Demográfiai robbanásról vagy túlnépesedésről beszélnek (ami, mellesleg szólva, nem egészen ugyanaz), és mindenféle katasztrófákat, főként nagy éhínségeket jelentenek be.

A generációk élete
A demográfus az állapotváltozások és az állapotváltozások valószínűsége iránt érdeklődik. A halál a legradikálisabb állapotváltozás. De a házasság egy nőtlen férfit férjjé változtat, egy gyerek születése a nőből anyát csinál, egy állandó lakost a költözés elvándorlóvá tesz és így tovább. Hogyan lehet felmérni ezeknek az állapotváltozásoknak a valószínűségét? 1950-ben annak az esélye, hogy egy újszülött Franciaországban nem éri meg az első életévét, 50 százalék volt; ma tízszer kevesebb.
Foglalkozhatunk valamely egyszerű állapotból egy másik egyszerű állapotba való átmenettel - ilyen például az elhalálozás valószínűsége -, de foglalkozhatunk a sokrétű állapotok közti átmenettel is: például ha azt vizsgáljuk, hogyan lesz egy mezőgazdasági övezetben élő nőtlen férfiból városi házasember.
A "demográfiai elemzés", amely tekintélyes mértékben fejlődött a háborút követően (főként a francia demográfus, Louis Henry hatására), megpróbál pontosan leírni minden demográfiai jelenséget és alakulásának összetevőit. Hogyan alakul a mortalitás az életkor, a halálokok függvényében, hogyan alakul az egyes generációk házasságkötéseinek aránya vagy termékenysége és így tovább. A nők ma kevesebb gyereket szülnek, és egyre későbbi életkorban vállalkoznak gyerekszülésre. A megfigyelt változások inkább esetlegesek, a "pillanathoz" kötöttek, vagy a generációk magatartásváltozásai egy hosszabb időperspektívába illeszkednek?
A különféle jelenségek közt fennálló kapcsolat is hasonló elemzések tárgyát képezi. Például a nők azért szülnek-e kevesebb gyereket, mert kisebb arányban házasodnak? Vagy azért halnak-e meg gyakrabban rákban az emberek, mert ritkábban halnak meg tuberkulózisban?
Egy másik ág nem azért kapcsolja össze a demográfiai jelenségeket, hogy leírja a természetüket, hanem hogy szimulálja a demográfiai trendeket: ez a népességdinamika.

Elméleti populációk
A matematikus Euler már foglalkozott népességdinamikával, de az 1930-as években egy másik amerikai, Alfred Lotka formalizálta dinamikus keretek közt a demográfiai nagyságrendek viszonyát. Például amikor egy népességen belül a termékenység és a mortalitás állandó, a népesség "stabilizálódik", ami azt jelenti, hogy korstruktúrája nem változik. Amikor egy populáció stagnál, különféle egyenlőségek igazolhatók: például hogy a születések aránya egyenlő a születéskor várható életkor fordítottjával.
Az ilyen modellek teoretikus értékűek. A módszer formálisnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. A régi korok népessége vagy mostanában a fejlődő országok népessége a stabil népességekhez hasonlítható. Így a Lotka által kimutatott formális relációk a mortalitás, a termékenység, a korstruktúrák közt óhatatlanul igazolódnak. Egy jelzőszám ismeretében más jelzőszámokra lehetett következtetni, épp a Lotka által kimutatott formális relációk alapján.
Az ENSZ-konferencia akcióprogramja a népességről és a fejlődésről, amelyet Kairóban fogadtak el 1994-ben, céljai közt említi a világ népességének lehető leggyorsabb stabilizálását. Egyes felelős politikusok akkor úgy látták, elég, ha azonnal megállítjuk a világ népességének növekedését, s akkor a fejlődési problémák maguktól megoldódnak. A népesség dinamikája azonban úgy működik, hogy egy olyan gyors növekedés után, mint amelyet az emberiség több évtizeden keresztül produkált (2 százalékos nagyságrendben évente), a lendület lehetetlenné teszi az azonnali leállást. Ugyanúgy, ahogy egy vonatot sem lehet egy pillanat alatt megállítani, a világ demográfiai növekedése sem állítható meg azonnal. Még ha a termékenység nyomban le is csökken a generációk pótlásának a szintjére, a világ népessége akkor is hárommilliárd fővel növekszik.
A népesség dinamikája teszi érthetővé a demográfiai elöregedést is. Egy népesség növekedésének lassulása, amely a termékenység csökkenésével függ össze, szükségképpen együtt jár az időskorúak relatív súlyának emelkedésével. Ha a világ népessége stagnál másfél évszázadon keresztül, amivel az ENSZ egyik perspektívaváltozata számol, az emberiség egyharmadát, állandósult állapotként, a hatvan év fölötti személyek teszik ki.
Gyakran halljuk, hogy a fejlett országokban, ahol alacsony a termékenység, a jövőbeli munkaerőhiánnyal úgy lehet szembenézni, ha elősegítjük a bevándorlást. Egyetlen bevándorlási hullám azonban nem elég, hogy az elöregedés hatásait kiegyenlítse, hiszen az országba érkezett bevándorlók maguk is öregszenek. Következésképpen folyamatos bevándorlásra van szükség, hogy a befogadó országban elkerülhető legyen a népesség elöregedése.
Minthogy az összefüggés szükségszerűen fennáll a mortalitás, a termékenység és a korstruktúra közt, a rendellenességek létezése - azaz a várakozásokkal ellentétes eredmények - fontos információ. 1957 és 1982 közt Kína nem tett közzé demográfiai adatokat, ennek ellenére az 1982-es népszámlálás nyomán lehetővé vált a kínai népesség korpiramisának megalkotása. A korpiramis nem felelt meg a mortalitás és a termékenység feltételezett alakulásának. A piramison található bevágódás erős mortalitást jelzett, összefüggésben a "nagy ugrás" idején dúló éhínséggel. Egy populáció múltja volt leolvasható a piramisról, a termékenység, a mortalitás és a korstruktúra összefüggéseinek köszönhetően. Ugyanígy, a mai Dél-Koreában a fiúgyermekek nagy túlsúlya a születésekben a lánygyermekekkel szemben fennálló diszkriminációt jelzi.
A népességdinamika azonban nem keverendő össze a populációk determinista mechanikájával.

A mechanisztikus illúzió
Ha a születések száma alacsony, miközben minden más állandó, a munkakínálat idővel csökken. De a születések száma változhat-e anélkül, hogy az értékrendek vagy az életmódok változnának? Akkor hát milyen következményekkel járhat a születésszám csökkenése? Segítségül lehet hívni a bevándorlást, ha a munkakínálat meghaladja a keresletet. A nők aktivitásának növekedése is kitöltheti a keletkezett hiányt. Franciaországban ez történt. A születések arányának csökkenése nem indukál tehát mechanikus módon csökkenést a 20-25 évvel későbbi aktív népességben.
A várható élettartam nő. Ez nem eredményezte azt, némelyek várakozásával szemben, hogy emelkedett a nyugdíjba vonulási életkor, épp ellenkezőleg. Valójában itt sokkal inkább véletlen egybeesésről, mint következményről van szó. Ám ez megint azt mutatja, hogy a fejlődési irányok lehetnek paradox jellegűek.
A házasság volt az a keret, amelyben a nemzés hagyományosan végbement. A fejlődő országokban egyébként, például Indiában, a házasodási életkor növekedése volt a termékenység korlátozásának egyik eszköze. A házasságkötések száma és a termékenység közt azonban nem merev a viszony. A nyugati társadalmakban a házasság intézményének megkérdőjelezése a termékenység csökkenését nem magyarázza, de a házasságon kívüli születések számának erős növekedését igen.
A népesség tényleges dinamikája nem korlátozódik a populációk egyszerű mechanikus működési módjára. Malthus, mint említettük, azért nyugtalankodott, mert úgy látta, igen gyorsan nő a szakadék a népesség és a rendelkezésre álló erőforrások közt. Sötét jóslata szerint az emberiség arra van ítélve, hogy ne lépje át a rendelkezésre álló erőforrások minimumának szintjét. Az utóbbi évszázadok gyors technikai fejlődése azonban megkavarta a leosztást.
Az 1960-as évek végének, 1970-es évek elejének katasztrófa-forgatókönyvei, a Római Klub vészjelzése azon alapult,  hogy a világ népességének növekedése hosszú távon változatlan marad, és ugyanolyan ritmusban növekszik (évi 2 százalékos növekedés, ami 35 év alatt a népesség megkétszereződését jelenti). Könnyű volt kimutatni, hogy a föld korlátait így gyorsan elérjük. Ám a világméretű demográfiai növekedés azóta lelassult, és immár nem látszik lehetetlennek a népesség stabilizálódása, holott harminc évvel ezelőtt ez a forgatókönyv képtelenségnek tűnt.
Az is a mechanisztikus illúziók körébe tartozik, gondolhatnánk, amikor azt állítják, hogy a migrációs mozgásokat az a demográfiai egyensúlyhiány indítja majd be, amely a Földközi-tenger északi és déli vidéke vagy Mexikó és az Egyesült Államok közt áll fenn. Márpedig a mai migrációs hullámokra jobb magyarázatot ad a történelem, mint a demográfia. A migrációt a szegény országok demográfiai növekedése táplálja, de nem szükségképpen a legsűrűbben lakott övezetek adják a legtöbb elvándorlót.
A demográfia mechanisztikus koncepciója oda vezet, hogy az okokat és a következményeket egyszerű láncolatként képzeljük el.

Az általánosan elfogadott okok
Ha valamely demográfiai fejlődés okait és következményeit szétválasztjuk, egyszerűvé tesszük a dolgokat. Így érvelhetünk azzal, hogy a nők egyre gyakrabban vállalnak munkát (gazdasági ok), és kevesebb gyerekük születik (demográfiai következmény). A termékenység csökkenése (demográfiai ok) maga is felelős a demográfiai elöregedésért (demográfiai következmény); ez utóbbi (demográfiai ok) megnehezíti a nyugdíjak finanszírozását (gazdasági és pénzügyi következmény).
A gyakori tévedés abból adódik, hogy hajlamosak vagyunk egyetlen, állandó okot megjelölni egy jelenség alakulásának magyarázataként. A termékenység csökkenése például ugyanúgy volna magyarázható a 18. vagy a 19. században és ma is, Afrikában éppúgy, mint Ázsiában, vagy adott országon belül a különféle társadalmi csoportokban. De a fejlődő országok esetében a dolgot több ok is magyarázhatja: hatékony népesedéspolitika, a középosztály megerősödése, ahol a norma a korlátozott családméret, az életszínvonal általános növekedése, sőt, bizonyos esetekben a szegénység súlyosbodása.
A társadalmi okok se nem szükséges, se nem elégséges magyarázatok. Nagyon ritka, hogy volna egyetlen "A" ok, amely automatikusan generálná "B" következményt. A valószínű modell inkább az, hogy "A" esemény megvalósulása megnöveli "B" esemény bekövetkezésének a valószínűségét. A változandóság tiltja, hogy egyszerű determinizmusban gondolkodjunk, miközben az emberi populációk környezetükkel - azaz a gazdasági, társadalmi, ökológiai és politikai közeggel - szoros kölcsönhatásban változnak.

Egy stabil rendszer
Ha a jelenségek valamely együttese alapján próbálunk meghatározni egy populációt, "demográfiai rendszerről" beszélhetünk. Egy ősi populáció meghatározott időszakban, ha éppen nincs súlyos válsághelyzetben, tekinthető stabil rendszernek, "minthogy a demográfia egyik aspektusának minden módosulása hajlamos az eredeti változást ellensúlyozó módosulásokat gerjeszteni", írja az angol demográfus, Wrigley. Ha a termékenység oly módon nő, hogy a rendelkezésre álló erőforrások nem elégségesek a népesség táplálására, nő a halálozási arány, s ez visszaállítja az egyensúlyt. Belebocsátkozhatunk egy válság módszeres elemzésébe is: egy járvány nyomán bekövetkező erős mortalitási periódus után a párok fiatalabb korban állnak össze, így több gyerekük születik. Ez történt például az 1348-as fekete pestis után.
A társadalom egész sor szabálya garantálja egy populáció állandóságát. A Pireneusokban például az egyensúlyt születésszabályozás révén tartották fenn: tilos volt az örökösök közt a házasságkötés, és egy családból csak két gyerek köthetett házasságot. A többi gyerek nőtlenségre, illetve pártában maradásra volt ítélve. A házasságkötésre csak kései életkorban kerülhetett sor. A gyerekek egy részének el kellett hagynia a vidéket. A házasságkötések számának korlátozása és a mobilitás volt a rendszer stabilitásának két paramétere, amely garantálta a népesség állandóságát. Mindenek fölött álló parancs volt, hogy a földeket nem szabad elaprózni.
A demográfiai berendezkedés a kontextustól függ. Az imént idézett példában a hegyvidéki környezet jelenti a kényszert, minthogy a termőföldek szűkösen állnak rendelkezésre. A "kontextus" fogalmát azonban nem szabad visszavezetni annak a helynek a fizikai jegyeire, amelyben az adott népesség él. Például erős különbségeket mutattak ki két szomszédos svájci közösség - az egyik katolikus, a másik protestáns - demográfiai viselkedésében. Noha ökológiai szempontból hasonló környezetben élnek, kontextusaik igen eltérőek. A katolikus közösség geopolitikai pozíciója elég ahhoz, hogy egyedivé tegye őt, hiszen protestáns közösségekkel van körülvéve. A katolikus házasságkötési piac így sokkal szűkebb. És minthogy a kontextusok különbözőek, a két közösség demográfiai berendezkedése sem lesz ugyanaz: a katolikus egyházközségben a gyermekhalandóság és a termékenység sokkal magasabb, mint a protestáns egyházközségben, itt viszont a végérvényes házasságkötési tilalom sokkal erőteljesebb.
A demográfiai rendszernek ezzel az európai modelljével, amelyet a kései házasságkötés és az erős termékenység jellemez, szembeállíthatjuk a kínai modellt, amely három évszázadon át garantálta a népességegyensúlyt: a házasságkötések igen koraik voltak és általánosan elterjedtek, a termékenység viszonylag alacsony volt, a halandóság pedig magas. (A gyerekgyilkosság, különösen a lánygyerekeké, elterjedt gyakorlat volt.)
Az igen széles értelemben felfogott és szándékoltan elégtelenül definiált fejlődés aztán törést eredményezett.

Változás, haladás és törés
Mindenekelőtt a fejlett országokban, de a világ országaiban általában is, végbement az a folyamat, amelyet demográfiai átmenetnek nevezünk, azaz az áttérés a magas születési/halálozási arányszámmal jellemezhető helyzetről az alacsony születési/halálozási arányszámmal jellemezhető helyzetre.
Az orvostudomány és a higiénia fejlődése magyarázza a halálozási arányszám csökkenését. A halálozások csökkenése magyarázhatja a születések számának csökkenését is. De állhat mögötte társadalmi változás is. Mindenesetre a demográfiai átmenet általánossá válása megnehezíti, hogy a mai társadalmakat az egyensúly szempontjából elemezzük, hiszen az egyensúlyt változatlannak, állandóan tételezzük.
A pireneusi térbeli-társadalmi rendszer akkor robbant fel, amikor az egyenlőség értéke általánosan elfogadottá vált, azaz a forradalom idején. Magának a rendszernek a működése ugyanis a magától értetődőnek tartott egyenlőtlenséget feltételezte. Ugyanígy századunkban a nők autonómiavágya is mélyen átformálta az emberi reprodukció feltételeit. Hatékony fogamzáselleni módszerek jelentek meg és váltak könnyen hozzáférhetővé, jogilag éppúgy, mint anyagilag.
A világ minden országát a fejlődés vágya mozgatja, még ha nem is mindegyik ugyanazt érti a szón. Kína esetében ez mindenekelőtt a lehető leggyorsabb gazdasági növekedést jelenti. Másoknál, például a skandináv országoknál az is cél, hogy minden egyes ember életfeltételei javuljanak.
Ha a populációk dinamikáját a fejlődéssel összefüggésben akarjuk elemezni, az interdiszciplináris kutatás roppant kiterjedt, sőt végtelen területén kell kalandoznunk. Hozzáférhető fogamzásgátlási eszközök hiányában a pároknak igen kevés választásuk van az utódnemzés terén. Ha a férfiak és a nők közt nincs egyenlőség, a társadalom továbbra is rákényszeríti a nőkre az erős termékenység modelljét. Az életszínvonal emelkedése nélkül nincs fejlődés. Ám ha világméretekben terjed el a fogyasztói társadalom modellje, az a tartós fejlődést veszélyezteti. Ezek a dinamikák egyébként kockára teszik az értékeket is, ami eleve ellehetetlenít minden kizárólag tudományos beszédet.

Tudomány vagy politika?
Amikor 1968-ban Paul Ehrlich kiadta The Population Bomb című bestsellerét, stanfordi biológus-hírnevével egy alapjában militáns beszédmódot legitimált. Azt írta: a demográfiai növekedés (azaz valójában a szegény országok) az egész Földet veszélybe sodorja. A bizonyítás fölösleges volt, lévén Ehrlich elismert tudós, következésképpen diagnózisa eleve helyes.
Hosszan sorolhatjuk azokat a példákat, amelyekben összekeveredik a tudomány - megérteni a demográfiai, gazdasági, társadalmi dinamikákat - és a politika: kell-e liberalizálni az abortuszt, vagy sem; el kell-e fogadni, vagy sem olyan drákói népesedéspolitikát, amely megakadályozza, hogy a házaspároknak egynél több gyerekük legyen?
A szavak ritkán semlegesek. Ha demográfiai robbanásról, városi túlnépesedésről beszélünk, nem teszünk mást, mint hogy fenntartjuk a tudomány és a politikai összemosását. Megérteni a migráció dinamikáját vagy elemezni a külföldiek beilleszkedésének jellemzőit nem azt jelenti, hogy ítéletet mondunk arról, jobban tiszteletben kell-e tartatni a bevándorlás szabályait vagy arról, legitim-e a házasságkötéssel szerzett állampolgárság. Ne keverjük össze a műfajokat!
A mechanikus megközelítés vagy tudomány és politika összekeveredése: mindkettő veszélyforrás. Olyan tudományt eredményezhet, amely manipulálja a jól ismert "tárgyakat", a születést, a halált, a házasságkötést, a válást, a migrációt és így tovább.

Konklúzió
Térjünk vissza azoknak a számoknak a jelentéséhez, amelyekkel a demográfus foglalkozik. A népességtudomány természetesen az emberek számszerűsítése, összeadási és kivonási játék. Ez a népességmatematika azonban, noha elvben egyszerű, értelmezését tekintve komplex. Ha például egy város szüntelenül növekszik, olyannyira, hogy a világ egyik legnagyobb agglomerációjává válik, megváltozik a természete. A mennyiség minőségi változásba csap át. Az új városlakók állandó szaporodása, akár belső okokból történik, akár bevándorlás útján, átalakítja a várost, átalakítja az uralkodó értékeket. Amikor egy adott népességen belül az időskorúak aránya egyre nő, a népesség elöregszik. De nem mindegy, hogy a hatvan éven felüliek aránya 10 százalék vagy 30. Mikor válik sürgetővé új értékek felbukkanása? A születéskor várható élettartam növekedése (mennyiség) csak akkor fordítható le életminőség-javulásként (minőség), ha a jó egészségben megélt évek száma is emelkedik. Ha egy populáció időhorizontja nő (a megélt évek száma), nagy valószínűséggel minden életkor stratégiája és magatartása (minőségi jelleg) is megváltozik.
A demográfusnak épp annyi figyelmet kell fordítania a mennyiség és a minőség kölcsönhatására, mint magukra a számokra.

MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret