stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hartmut Böhme
Globális városok
(Urbanitás egy globalizált világban)

1932-ben Robert Musil osztrák író és természettudós "A tulajdonságok nélküli ember" című regényében kialakítja a "szuperamerikai-forma város" "társadalmi kényszerképzetét", "ahol stopperórával kezükben sietnek-nyugosznak mindenek. Ég és föld egyetlen hangyaboly, forgalmi utak szelik át különböző szintjeit. Magasvasutak, földi vasutak, földalatti vasutak, csőpostázott emberszállítmányok, gépkocsisorok száguldanak vízszintes irányban, és gyorsfelvonók pumpálják a tömeget függőleges irányban, egyik forgalmi szintről a másikra; a közlekedési csomópontokon mozgó szerkezetből ugrunk mozgó szerkezetbe, ritmusuk két tovamennydörgő sebesség közé szinkópát, szünetet, húsz másodpercnyi szakadékot ékel, s egy másodpercnyi gondolkodási időt sem hagyva beszív és elragad, mi pedig e ritmus mindenhatóságának intervallumaiban váltunk egymással pár sietős szót. Kérdések, feleletek gépalkatrészként illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken csoportosulnak, futtában eszünk, a szórakozási lehetőségek más városrészben koncentrálódnak, s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol feleség, család, gramofon és lélek vár ránk." (Kalligram, 1995, I. 33-34. Tandori Dezső fordítása)
 Amit Musil a modernitás kivintesszenciájaként ábrázol, az a funkcionális differenciált főváros, ahogy erről a 20-as években amerikanizmus címszó alatt vitatkoztak, de ami egészen a 70-es évekig meghatározta a városok fejlődését. Ennek a fejlődésnek a címszavai: a városok területének roppant megnövekedése, amit a földekről való elmenekülés és az általános népességnövekedés is ösztönzött; a horizontális mellett a vertikális irányú terjeszkedés; a termelés, szolgáltatás, szórakozás és kultúra, életünk és lakásunk színterének térbeli elválasztása, tempó és sebesség; a városok átszervezése a közlekedés igényeinek megfelelően; a gépi modell eluralkodása, ami az emberi kommunikációban is uralkodóvá válik: hasonló ütemnek és áramlási törvényeknek van alávetve, mint a termelés rendszere. Ez a fordizmus előretörése, a munka széttagolás, az automatizálás és racionalizálás elveivel. Ezek nemcsak a termelést határozzák meg, de a társadalom összes többi szektorát is. A modern város maga úgy jelenik meg Musilnál, mint egy gigantikus masinéria. A közlekedés csomópontjai vannak a centrumban, nem a régi terek, piazzák, piacok.
 A város testének racionális átjárhatósága különösen abban mutatkozik meg, hogy folyamatait a laboratóriumi tudományok módszerével modellezik. Ebben a munka- és szervezéstudományok előretörése tükröződik, ahogy ezt a 20-as években Musil megfigyelte. Ezeknek az a következménye, hogy nincs többé elvi különbség emberek, készülékek, matériák, dolgok, folyamatok, cselekvések, motívumok, célok között. Az egészet úgy fogják fel, mint "erőktől átjárt közösséget", kollektív lényt, mint energiarendszert, amely már nem tesz különbséget szerves és szervetlen anyag, ember és nem-ember között. Az egyének eltűnnek a társadalom termelési rendszerében. A privát dolgokat - Musil így mondja: célok, motívumok, elhivatottság, reflexió, szerelem, lélek, család, boldogság - az általános energiafolyam elemeivé nivellálják. Az egyes személy diszfunkcionális. Mindenki helyettesíthető. Élet és boldogság annyi, mint lehetőleg zavartalan bekapcsoltság az energiaáramlásba. A társadalmi testet szerepszegmensekre és lokális működési területekre bontják, hogy funkcionálisan keveredésmentes kompartimenteket, részlegeket kapjanak.
 A város fiziognómiáját ez a funkcionális differenciálódás uralja el, amely az újak mellé minden régi megkülönböztetést is felvesz magába, lokálisan elhelyez, közlekedés- és kommunikációtechnológiailag összekapcsol: itt nyilvános - ott privát élet, itt munka - ott szabad idő, itt család - ott szórakozás, itt termelés  - ott reprodukció, itt gyár - ott szolgáltatás stb. Minden egyéni fel van számolva, ezért aztán az egyén is megszűnik - "tulajdonságok nélküli ember" lesz, azaz csupán olyan tulajdonságokkal bíró, amilyet egy adott szegmensben mindenkor éppen elvárnak tőle; de ezek a "tulajdonságok" már nem integrálódnak "személyes identitássá", ezek tehát a rendszer tulajdonságai. A rendszer, struktúra és funkció, a dinamika és energia dominanciája magyarázza azt is, hogy a boldogságot miért azonosítják az "elérhetőség maximumával". Ez a maximum a rendszer személy feletti fejlődéscélja, ami nem valami értelemmel és jelentéssel bíróra, hanem saját újratermelésének optimalizálására irányul. A Musil-féle slusszpoén, hogy a zoológia olyan "hideg" igazságokra tanít, amelyek szerint redukált individuumok tömegéből létrejöhet egy zseniális egész, a modernizálás leglényegét fogja meg: egyszerre utal Darwin rendszeres gondolatára és a tömegek szociológiájára, az egész fölényére a részeivel szemben, a szervezéstudományokra valamint a műszaki tudományok diadalmenetére. A nagyváros Musil-féle képén nemcsak az individuumot törlik el, a természetet is kirekesztik, inkább hasznosításra kerül, mint a kinetika és a technikai manipuláció fokozására szolgáló energia és nyersanyag.*
 "A szuperamerikai-forma város": ez a fantázia a társadalom és a nagyváros azonosítását tükrözi. A modern élet nagyvárosi élet. A kulturális régiókat és hagyományokat felszívják a gazdaság és a technikai funkcionális területei. A lokális és történelmi helyébe a globalizáció lép, amelyet tereket átfogva és történelem nélkül alakítanak ki a technika, a közlekedés, a telekommunikáció és a gazdaság hálózatai. Ami történetileg heterogén és heterotap, azt felszámolja a városok területéhsége és belső szegregációja. Az emberi aktivitások atomizálása és ezzel tendenciaszerűen a társas, történelmi és regionális sajátosságok felszámolása Musil szerint az absztrakt uralmához vezet a konkrét felett. Hogy Musil "szuperamerikairól" beszél, arra utal, hogy bár ez a várostípus amerikai találmány, de túlterjed Amerikán, és általában a modern fejlődés modelljévé, tehát globálissá vált. Anélkül, hogy kétségbe akarnánk vonni az európai városfejlődés sajátos voltát, kijelenthetjük, hogy a szétbombázott német városok rekonstrukciója ill. az európai város szanálása és terjeszkedése messzemenően követte a funkcionális szétválasztás és térbeli szétszórás Musil-féle modelljét. A sűrűség, együttes jelenlét, egyidejűség, emberek és funkciók keveredése által jellemzett régi városokat teljesen alávetették egy szisztemikus és kontextust nélkülöző modellnek.
Mindaz, ami 1970 után mint urbanisztikai elképzelés létrejött - a posztmodern város, a városok újraesztétizálása, a collage-city, a fraktális város, a heterotopok karrierje, a regionális és ezzel a történelmi újrafelfedezése, a városi kultúra és a városi társadalom felértékelődése , a városnegyedek identitásának életre keltése, a városok mint szövegek kulturális olvasatai, a multifunkcionális ill. multikulturális keveredés új formáinak kísérletei, a különbözés, a differencia hangsúlyozása a homogeneitással szemben, egyszer a közép, egyszer a periféria erősítése, ami által egyszer a City, máskor az elővárosok váltak az építészeti és urbanisztikai újrafogalmazás tárgyává.
 A természet felfedezése a városban és a városökológiáé, vagy az ellentétes irányú törekvések, hogy a "vidéket" ismét leválasszák "a városról", és a területnövelés helyébe kvalitatív sűrűséget állítsanak: mindezek a reformok végsősoron a túlamerikanizált, "szuperamerikai-forma" várost próbálták ledolgozni, azt is lehetne mondani: a fordista és keynes-iánus várost. A 20. század kétharmada azokról a törekvésekről szólt, hogy megteremtsék a tulajdonságok nélküli várost a tulajdonságok nélküli ember számára, tehát egy funkcionális keretet a technikai-gazdasági modernitás számára, és a szociáltechnikai eszközeivel egy ennek megfelelő emberi fajt állítsanak elő.
 Az évszázad utolsó harmada azonban az urbanisztikai és kulturális stílusok hektikus pluralizálásából állt, hogy sikerüljön megint kikerülni a funkcionalizmus hatóköréből. És ez nem vezethetett jóra.

***
Nemrégiben felrobbantották a World Trade Center kettős tornyát és több mint hatezer embert egy mindeddig elképzelhetetlen terrorcselekmény során. Nem kívánom vizsgálni ennek a traumának a pszichikai és kimondottan amerikai dimenzióit, csak a témánkkal összefüggő néhány szimbolikus, kulturális, urbanisztikai és világpolitikai konfigurációt veszek szemügyre.
 Manhattan belvárosának (downtownjának) egyetlen épületkomplexuma sem képviselte a Twin Towernél, az ikertornyoknál jobban azt az új ökonómiát, amelynek a globális városok a térbeli megtestesülései. A Twin Tower Manhattan déli csücskének nemcsak fiziognómiailag adott új jelleget, ami nagyon is felfogható a funkcionalista letisztultság végső diadalaként. De a szintén súlyosan megsérült World Financial Centerrel (Pénzügyi Világközponttal), a Wall Street-i tőzsdével, amely először lépett az elektronikus gazdaság jegyébe*, és az ott sorakozó bankcentrumokkal együtt a globalizáció idegközpontját is alkotta. Ez már nem a javak termelésének klasszikus centrumán nyugszik, hanem a pénzáramlást és a gazdasági szolgáltatást irányító és ellenőrző hatalmon. Ezzel egy új geográfiát teremtettek meg, amely radikálisan eltérő a szuverén nemzetállamok és a hozzájuk kapcsolódó gazdaságok régi elgondolásától. Ez a geográfia néhány városra támaszkodik, igen, ezekben is csak körülhatárolt területekre (szektorokra), amelyek rendkívül sűrűn telepített irányítóreléket képviselnek egy világméretű scape of flow-ban (Manuel Castello kifejezésével). A láthatatlan, autopoietikus tőkeáramlásnak ezt a terét gigantikus információs rendszerek segítségével működtetik. Ezért van, hogy az új Manhattan Downtown, a globális városok mindenekelőtt az információs technikai forradalom következményei, ezek lényegében cyber cities (cyber városok), és materiálisan csak kevés, de rendkívül koncentrált építészeti együttesben jutnak kifejezésre. A globalizált teret már nem a világvárosok piramisszerű formája jellemzi, egy városcentrummal és a körülötte koncentrikusan elhelyezkedő elővárosokkal. A régi központokba, az ipari területekre vagy az újonnan épített szektorokba telepítik az információtechnikai, gazdasági és tudományos infrastruktúrákat és eliteket. Ezek építészeti formája alkotja a globális hálózat centralizált ellenőrző hatalmát egy sor másod- vagy harmadrendű csomóponttal.
 A TT-vel tahát nem "Amerika szívét" találták el, ahogy gyakran írták, hanem annak materiális szimbólumát, amit Saskia  Sassa a korszakosan új háromszögellésnek nevezett (1995): a nemzetállamok és a világgazdaság klasszikus intézményei mellett mintegy 1970 óta létrejöttek a globális városok mint önálló irányító központok. Ezekhez  New Yorkot mellett elsősorban Londont és Tokiót sorolják. A TT ikonológiai szempontból ennek a transznacionális, bár az USÁ-ból kiinduló, és onnan uralt új gazdasági formának volt a világtengelye.
 Városföldrajzilag ennek az új gazdaságnak jelentős és paradox kihatásai voltak. Néhány évtizede New York még az ipari termelés és a javak forgalmának a metropolisza volt, megfelelő társadalmi rétegződéssel, a bavándorlók beáramlásának csatornáival, valamint az etnikai és/vagy osztályspecifikus városnegyed képződéssel. A tér struktúráját a centrum és a periféria közti dinamikus feszültség formálta, és egy klasszikus bevándorló-városra jellemző etnikai "fészkek" saját szocio-ökonómiai hálózattal (Robert Ezra Park). A térbeli orientálódás keleti irányban Európa felé mutatott, ahonnan a bevándorlók tömege jött. Ennek megfelelően a fehérek alkották a városi népesség nagy többségét: az afroamerikaiak, latínók és ázsiaiak száma mára együttesen 55-60%-ot tesz ki. A multietnikai szóródással és a demográfiai újraprofilírozással egyidejűleg ment végbe New York mint "ipari termelőgépezet" (H. HÄaussermann) hanyatlása. És megindult New York Citynek a pénzügyi és ipari szolgáltatás fővárosaként való felemelkedése, egy magasan kvalifikált, telekommunikációra és gigantikus számítási kapacitásokra alapozott gazdasági és pénzügyi menedzsment meredek felívelésével egyetemben, amely nemzeti és nemzetközi alapon toborzódott. New York új elitjei nemigen működnek és élnek helyhez kötötten, mégis rendkívüli keresletet támasztanak alacsonyabb ill. részleges szolgáltatásokra, amelyeket túlnyomórészt az újonnan bevándorolt népesség biztosít. A kultúrföldrajzilag gyökértelen(né vált), globálisan működő, rendkívül munkaintenzív, magasan fizetett, konzumptív (fogyasztóképes) és kulturálisan igényes menedzser-elit helyben az életstílust erősítő kulturális, privát és félnyilvános, rendkívül specializált szolgáltatások példátlan koncentrációját kívánja meg, ami Manhattant az elmúlt évtizedekben turisztikailag is sugárzóan vonzó (attrakciós) térré tette.

Ezeknek a demográfiai és gazdasági struktúrabeli eltolódásoknak a körében véget vetettek a deszegregációs politikának. Ehelyett nemcsak New Yorkban, az egykori olvasztótégelyben (melting pot), hanem minden globális és mega-városban növekszik a szegregáció. Edward W. Soja  például leírta Los Angeles példáján a poszt-fordiánus urbanizációs stratégiákat, amelyek a kettős város felbomlasztásához vezetnek, és új geográfiákat kreálnak. Ily módon a klasszikus ipari szektorok dezindusztrializálása
1. újraindusztrializált, nagy kiterjedésű technopoliszokhoz vezet, amelyek bárhol lehetnek - Koreában vagy a Los Angeles melletti Orange Countyban.
2. Kialakulnak a cybertérben globálisan működő tőkeexpanziónak a globális városokban elhelyezkedő irányító reléi. Ezáltal, ahogy Soja mondja, "a világ majd minden szöglete egy ilyen világvárosok háttérterületét képezheti". A globális városok bár materiálisan és helyileg jelen vannak, például Manhattanben vagy Frankfurtban, és mint irányító agyközpontok rá is vannak utalva a helyi sűrűsödésre. Operatíve azonban ugyanolyan hatékonyan működnek egy dél-afrikai aranybányában, egy thaiföldi ruhagyárban, egy arab olajfinomítóban, egy argentínai autógyárban, még egy kolumbiai kokain-ültetvényen is, egy szibériai földgázfinomítóban vagy egy indonéz trópusi fafeldolgozóban. Úgyhogy a föld új térbeli rendjében az érvényesül, hogy a globális néhány ponton lokalizálódik, és a lokális mindenütt globalizálódik. Ez a két komplementer geográfia új módon szegregálóan működik, azaz sűrűn őrzött, biztonságtechnikailag magas szinten felszerelt, keveredésmentes, erődszerű szociálisan megtisztított tereket teremtenek az új elitek számára, amelyet tőlük totálisan függő szolgáltatók erőteljes köpenye vesz körül. A szegregáció előállítása maga is szakosodott biztonsági cégek és a városi rendőrség szolgáltatásává válik. Ezek a kirekesztő politikák a társadalmi szegregáció, polarizálódás és városi fragmentálódás új formáit tükrözik, amelyek a városok belsejében és a peremén etnikailag sokszínű, permanens és esélytelen alsó osztályokat alakítottak ki, amelyeken biztonságpolitikailag már nem lehet áthatolni, amelyet csak körülzárni lehet.
 Azaz a nagyvárosokban leképeződik a körülbástyázott első és a kirekesztett harmadik és negyedik világ viszonya. A legkényelmesebb, hatékony, rendkívüli tőkeerővel ellátott, fegyelmezetten megtisztított városi területek mellett találhatók urbanisztikailag feladott zónák, lepusztult infrastruktúrával, rendkívül konfliktusterhes etnikumokkal, az irányításhoz szükséges eszközök híján, minden városi, állami vagy gazdasági támogatás nélkül.
A földrajzi zónákhoz kötött nyomor tartósnak ígérkezik. Úgy látszik, mintha visszatérnének az ascribed status modernitás előtti uralmához, miközben a modern város vonzó dinamikája éppen azon alapult, hogy benne nem a kvázi-naturális tulajdonságok (mint születés, faj, etnikum, lakóhely, stb.) számítottak, hanem a munka és a teljesítmény révén elérhető státus (achieved status). Éppenséggel ezen alapult az amerikai álom is. Aki ma nem rendelkezik a szükséges címekkel (megfelelő lakás a megfelelő negyedben, bankszámla, telefon, internet-hozzáférés, hitelkártya, betegbiztosítás vagy társadalombiztosítási szám), az egy társadalmi senki a városi senkiföldjén, olyan sorsszerűen marad a globális városok és a globális gazdaság kieső terében, ahogy a középkorban determinált egy embert az, hogy melyik rendbe született bele. Ez planetáris méretekben vonatkozik egy pauperizálódott geográfia pauperizálódott embereinek milliárdos seregére: a születésük sorsszerűen meghatározza az életüket egészen a sírig.  Ennek az a következménye, hogy az elit Manhattanben, Frankfurtban, Tokióban, Sao Paolóban, Londonban több társadalmi, kulturális, habituális, gazdasági hasonlóságot, közös vonást mutat egymással, mint a tőlük néhány mérföldre élő honfitársaikkal a gettósodó slumokban, favellákban, banlieu-kben, nyomornegyedekben.
 A globalizáció egy teljesen új szegregációs dinamikát is jelent, amely a városokban és az egész földgolyón megváltozott térbeli elrendezést alakít ki. A de-szegregálást, asszimilálást vagy integrációt mint urbanisztikai koncepciót és fejlesztési politikát felváltotta az új, városon belüli, társadalmon belüli és planetáris, a természetet is átfogó kultúratörténeti és természettörténeti források és hagyományok fragmentálódása. Miközben a globális városok strukturális komplementaritást teremtettek egyfelől tér, faj, szegénység és esélytelenség - másfelől térben koncentrálódó kontrolláló és irányító hatalom között, egyúttal a jövő planetáris térbeli rendjének modelljét is adják. Már Georg Simmel is úgy írta le a klasszikus nagyvárosokat, mint a hidegség szféráit, amelyek dinamikus elevensége mögött gyűlölet és erőszak ólálkodik, aminek kitörését a távolságtartás szociális technikái tudják csak visszafogni. Ma ennek az agresszív magasfeszültségnek minőségileg magasabb szintjét kell konstatálnunk.

***A globális lokalizálása és a lokális globalizálása
Egy ilyen háttér előtt más értelmet nyernek a közelmúltbeli terrortámadások. A globális lokalizálásának és a lokális globalizálásának kettős formája találkozott is össze rendkívüli élességgel. A tér reetenetes inverziójáról volt itt szó, amely összehozta a perifériát a centrummal, és ez a katasztrófa egy olyan globalizálás térbeli rendjének a katasztrófája, amely nemcsak az új gazdasághoz, hanem az USA nagyhatalmi politikájához is igazodik.* Kétségtelen, hogy ez még nem oltotta ki a globális gazdaság agyát. Ennek cyber-struktúraként való megkonstruáltságához az is hozzátartozik, hogy egy materiális katasztrófa, még ha olyan emberi tragédiákat tartalmaz is, mint ez, nem tudja ténylegesen lerombolni a térbeli rendet, csak szimbolikusan tudja eltalálni. Manhattan downtownját mint a gazdaságirányítás és ellenőrzés központját materiálisan újraépítik, hivatalosan máris majdnem működőképes. A gazdasági következmények, amelyekkel pillanatnyilag küszködnek, utórezgések, amelyekből csak akkor lesz válság, ha újabb dekonjunkturális/depressziós tényezők járulnak hozzá. Ami itt történt, emberileg és materiálisan bűnös csapást jelent, de ennél sokkal jelentősebb a szimbolikus trauma. Emlékezzünk vissza, hogy éppen hat hónappal a Manhattan és az amerikai hatalom központja, a Pentagon elleni támadás előtt, 2001. március 11-én a talibán rezsim felrobbantotta a két majdnem 60 méter magas, a világörökség részét képező Buddha-szobrot Bamijannál. A képi ábrázolás tilalma értelmében a fundamentalista teológiában ezek a szobrok istenkáromló bálványoknak minősültek. Ezeket lerombolni a képmentes vallási hagyományban régtől fogva a megtisztulás szent aktusa. Kézenfekvő ikonológiai megfelelést ismerni fel az iker Buddha-szobrok és a Twin Towers ikertornyok között. A Twin Towerrel az új világrend bálványait vették célba. Ez képromboló háború, ami mindig is terrorista jellegű volt, és sosem volt tekintettel a közben meggyilkolt emberekre. Ehhez illik a Pentagon elleni támadás is, amely nemcsak az egyetlen világhatalom katonai központját akarta érni, hanem egyúttal az ötszög (pentagram) mágikus formáját is, amely régtől fogva nemcsak az eszményi városok gyakori alapformája, hanem a mágikus sebezhetetlenség, mindenhatóság és isteniség jelképe is. Már az is elég figyelemreméltó volt, hogy az amerikaiak védelmi minisztériumának ezt a jelképtörténetileg ambivalens formát adták; de a képromboló háború logikáján belül nem meglepő, ha éppen ezt az épületet minősítették az istentelenség szimbolikus helyének. Persze nem vitatom, hogy itt az USA hatalmi centrumát materiálisan is el akarták találni. De éppen ez a demonstratív egybeesés az USA mint szuperhatalom tényleges sebezhetősége és egy tökéletes, isteni sérthetetlenséget jelképező alapforma szimbolikus lerombolása között - hozzájárult a traumatizálódás rettenetes, gigantikus dimenzióihoz. A terrortámadás szimbolikus aspektusához a dátum is: szeptember 11. Az a nap, amelyen 1973-ban a chilei hadsereg légiereje megtámadta a szabad választásokon hatalomra került Salvador Allende elnöki palotáját, őt, őt meggyilkolták - az USA ellenfelei a világon mindenütt meg voltak győződve arról, hogy a Pentagonban és a CIA-ben ültek ennek a puccsnak a mozgatói.
 A Twin Tower elleni támadás a Global City tiszta terének közepén valóban grandiózus méretű háborús romhalmazt idézett elő; a negyedik világ képét, egy örök temetőt, mert lehetetlen a tetemeket, amelyek fellelhetetlenek, eltemetni. Lehetetlen lesz, ami évezredek óta hozzátartozik a háború kulturális rendjéhez: eltemetni a saját halottaikat. Ezzel hitszegű tökéletességgel sikerült az új világrend centrumába a barbárság betörését demonstrálni - egy olyan barbárságét, amely éppen eme világrend barbárságának tükreként lép fel. A periféria berobbanása a Global City centrumába egyúttal a civilizáció barbárságba fordulása, ami a saját komplementere. A politikusokat és kormányokat azóta az a félelem tölti el, hogy a szegregált lokalitás bármikor megjelenthet a világrend vezérlőközpontjaiban, hogy ott felrobbanjon. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a terrorizmus, ami az esélytelenség, a fragmentáltság és a kirekesztettség egyik megnyilvánulása, ugyanabban a globalitásban képes működni, ahol a globalizáció stratégái maguk is működnek.
 A hatalomtól való megfosztottság válasza a hatalomra a modernitásban a partizán személyében jelentkezett, aki a front hátországában a semmiből jön, egyes pontokon támadja meg a roppant túlerőben lévő ellenfelet, aztán eltűnik. Az új terrorizmus partizánharcot folytat, mégis egészen másként: nincsenek frontok, nincs háború, nincs túlélési szándék. A terrorista nem köthető semmi olyan ellenfélhez, aki határozottan azonosítható volna. A partizán heterotóp térbeli rendjéből kiindulva tevékenykedik, hogy előreláthatatlanul, példaszerűen és pontszerűen csapást mérhessen, de az új terrorizmus eközben a globalizáció új térbeli rendjét használja, ami mindenütt van és sehol, jelen van, de láthatatlan, hatékony, de megfoghatatlan. Ezért is alkalmazkodik a globalizációhoz, ez a legjobb fedezéke. A partizántól eltérően azonban az új terrorizmus nem a terepszerűen és szituatívan dolgozik, hanem stratégiával és szimbólumokkal. A partizán győzni akar és tovább élni abban a rendben, amelyért harcol; a mai terroristának a világ hatalmaival szemben nincs esélye, ezért nem tud mást, mint újra meg újra gyilkos-öngyilkos demonstrációkat rendezni, amelyekkel mindenekelőtt szimbolikus hatást akarnak kelteni. A szegregált és kétségbeesett negyedik világ kísértetjárása az első világ központjaiban.

***
Milyen következmények fakadhatnak ebből a jövőben, a globális, lokális és regionális térbeli rend tekintetében?
Emlékezzünk csak vissza, mit kívántak meg az urbanisták a nagyvárosok szociokulturális rendje számára? A városoknak szükségük van a bevándorlásra, ami napjainkra leginkább a multikulturális migráció formját öltötte; szükségünk van a gazdasági és szociális deszegregáció jó kilátásokat nyújtó stratégiáira; anélkül hogy szétrombolná az etnikai kisegítő gazdaság  "fészkeit", a regionálisan önszerveződő népesség szociokulturális hálóit. Ez annyit tesz, hogy kétféle dologra van szükség: egyrészt kulturális pluralizálódásra és szocio-ökonómiai többdimenziósságra összekapcsolva ezt a beilleszkedés, integrálódás, asszimiláció és felemelkedés útjaival a város makroterében; másfelől szükség van a lakónegyedek mezo- és mikroterében az életformák és reprodukciós formák rendetlen sűrűjére, amelyeket semmiképpen sem szabad feladott zónákká nyilvánítani és aztán kirekeszteni.
 A szegénység ökonómiája az etnikai migrációs negyedekben és az új alsóbb osztályok és lakossági rétegek (new under and housing classes), bármilyen cinikusan hangozzék is ez, a városok fennmaradásában alapvető funkciót töltenek be. Ezért "meg kell hagyni" őket.  Ezért igényelnek a városok mindenütt küszöb- és tranzit-tereket a gazdasági és szociokulturális keveredés, a csere, az érintkezés, a kölcsönös áthatás és sokszínűvé válás számára, tehát annak a számára, amit a láthatóság politikájának (politics of visibility) szoktak nevezni. A jószándékú de-szegregáció erre éppolyan káros lehet, mint a kirekesztő szegregáció; az önkéntes elkülönülés tereit meghagyni éppolyan fontos, mint a térbeli és kulturális integráció esélyeit növelő várospolitikai intézkedések.
 Az ilyen perspektívák számára egyre ritkább lesz a levegő szeptember 11. után. Amit már most meg lehet figyelni, az olyan stratégiák erőteljes mozgósítása, amelyek biztonságpolitikailag és katonailag radikálisan kiélezik a gazdasági dereguláció és a globalizáció politikáját. A romboló potenciálját éppen a hegemón globalizáció helyén kimutató terror globalizálódására válaszként rögtön összehangolt lépés született a terrorizmus feltételezett vezérlő központjainak világméretű katonai bekerítésére, és valamennyi biztonsági előírás megszigorítására befelé. Éppen a terrorizmus sikere vezet urbanisztikai vonatkozásban a városok deliberalizálásának egy következő fokára, és ezzel szükségképpen a szegregáló és ellenőrző stratégiák erősödéséhez. A terror potenciális előfordulási helye az ellene irányuló megelőző intézkedések következtében lerombolja a városok fejlődéséhez szükséges szabad teret. Ez különösen az átmenetek és heterotopok, kereszteződések és metszetek, emberek és dolgok felhalmozódásának és keveredésének helyeit fogja érinteni, amelyeket Foucault és Marc Augé non-toposoknak, nem-helyeknek nevezett; de ugyanígy a még jobban elzárt szegénynegyedeket és a gazdasági központok, kormánynegyedek és az elitek osztályon felüli lakó-enklávéinak biztonságtechnikailag még jobban felfegyverzett, megtisztított tereit.
 Másként, mint ahogy Musil használta a kifejezést, válik valószínűvé a városok túlamerikanizálása, nevezetesen a város posztfordiánus fragmentálódása értelmében, a biztonság és a szociális és etnikai szegregálás követelményeinek megfelelően. Ez volna a modernitás végérvényes lezárása, és ezzel a városépítészet vége is az utopikus város és a város utópiájának nagy tradícióján belül. Mert a terrorizmus a városokra nézve legnagyobb veszélyként azt rejti magában, hogy egy kétségbeesetten gyilkos erőszak patológiája rövidre záródik egy paranoiás biztonsági és ellenőrző gondolkodás próféciájával, és ezzel tönkreteszi a plurális kultúrájú urbanitás terét. Ez ellen a veszély ellen harcolni a jövőben éppolyan fontos lesz, mint meghiúsítani a terrorizmust és kialakulási feltételeit, amelyekben a nyugati világnak is része van.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret