Azt mondják a mai lengyel irodalmi életről, hogy
barikád osztja ketté. Talán pontosabb lenne úgy
fogalmazni, hogy a nagy szétaprózódás idejét
éljük. Ezt leginkább az irodalmi kínálat
(elit és bóvli, fordítások és hazai
irodalom) sokfélesége hívta elő, a vers túltermelése,
melyen joggal gúnyolódnak a fiatal lengyel költészet
kiadói ("meg nem erősített antropológiai kutatások
szerint hazánkban jelenleg körülbelül hatszázezer
költő él"), a gőzerővel működő,
korábban periférikus kulturális csatornák,
az információs médiumok nagy hatása - miközben
az irodalom iránti társadalmi érdeklődés
csökkent. Ilyen körülmények között a pontatlanul
"nemzedéki" jelzővel illetett konfliktus paradox módon
nem az írók és olvasók közösségének
megosztását segíti elő, hanem épp a
reintegrációra tesz kísérletet. Az viszont,
hogy a viták hőfoka ilyen magasra emelkedik, azt jelenti,
hogy máig érvényes normákat sértenek,
amelyek körül érdemes csoportosulni. A konfliktus által
megosztott (azaz valahogy mégis szerveződő) közösség
így tehát több az olyan közösségnél,
amely káosz ellenében marad fenn. De a konfliktus előbb-utóbb
aktualitását veszti - különösen, ha olyan
kategóriákban tárgyaljuk, mint az idő múlásának
annyira kiszolgáltatott nemzedék kategóriája;
maradnak viszont a vitatott szövegek, és a vitában egymásnak
ugrott két tábor ellentmondásos alakjai. Úgy
tűnik, az indulatok csillapodása ma (1996 őszén)
már lehetővé teszi, hogy nyugodtan jelenthessük
ki: a mai irodalomban, látszólag nyomorúságos
helyzete ellenére is keletkeztek fontos művek, mind "fiatal",
mind "öreg" írók tollából. Továbbra
is megoldatlan probléma azonban az olvasó elit marginalizálódása.
De ez már más kérdés, mert a választ
mindenféle művészeten kívüli tényezők
adják meg: a könyvpiac helyzete, a média (főleg
a közszolgálati televízió) hozzáállása
az irodalomhoz, az iskolai oktatás helyzete stb. - olyan kérdések
ezek, amelyekkel most nem foglalkozunk.
Nem arról van ugyanis szó, hogy az egész, ami
miatt a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján
kirobbant ez a vita, üres konvenció volt, és nem volt
más célja, csak annyi, hogy a még olvasókat
emlékeztesse arra, hogy az irodalom több, mint semmire sem
kötelező hobbi. Bármennyire ködösített
is mindkét tábor, a pár év (esetleg pár
hónap) után átolvasott vitaanyagok megmutatják,
hogy a fő probléma tulajdonképpen a kultúra
lényege. De mivel ezt mindenki közhelyesnek találná,
vissza kell nyúlnunk a nyolcvanas évek elejéig, egészen
a hadiállapot bevezetéséig.
Amikor az Augusztus utáni ünnepi hangulat vége felé
kiderült Lengyelországban, hogy a lengyel kommunisták
nem fogják korlátozni hatalmukat, és a társadalommal
való vitában mindig lesz legalább olyan érvük,
mint a tank az utcán, vagy a sarokra állított, izzó
koksszal teli kincstári fémvödrök, hatalmas karriert
futott be az "alternatív társadalom" fogalma. Ez volt Edward
Abramowski 1905-ös "Általános összeesküvés
a kormány ellen" című röpiratában a helyzet
megoldására tett javaslat, valójában ezt gondolták
tovább a 80-as évek elején. A Lengyel Népköztársaság
hivatalos élete mögött, melyet a Szolidaritás elkötelezett
harcosa köteles volt bojkottálni, valódi társadalmi,
politikai, és kulturális életnek kellett lennie. Feltételezték,
hogy Lengyelországban titokban féllegális és
illegális (nem ritkán egyházi védnökség
alatt szervezett) önsegélyező társulatok, önképző
intézetek, vitaklubok és kulturális központok
egész hálózata működik. Bár az olyan
kezdeményezések, mint a Meggyőződésük
Miatt Bebörtönzöttek Segélyező Bizottsága,
meghatározó szerepet játszottak, a hadiállapot
éveiben az eszme mintha mégiscsak a kultúra területén
fejtette volna ki a legnagyobb hatást. A nemhivatalos képzőművészeti
kiállítások, cenzúrázatlan színházi
előadások, a gyorsan fejlődő szamizdat, sőt
független filmgyártási kísérletek - ez
az "alternatív társadalom" gyakorlati megvalósítása.
Ilyen környezetben meglehetősen hálátlan
szerep jutott az irodalomnak. Ahogy a hetvenes évek értelmiségi
hitvallása Zbigniew Herbert "Cogito úr küldetése"
című verse volt, úgy lett kulcsfontosságú
1981 után egy másik, "Az ízlés hatalma". Bár
a vers művészileg hiteles, a második nyilvánosság
publikációira jellemző veszélyes tendenciáról
árulkodik. Az esztétikai ízlés ugyanis itt
azonossá válik az etikai ízléssel. Az ideológia
által teremtett reális fikció világában
- így rekonstruálta ezt a gondolkodásmódot
Przemyslaw Czaplinski - az irodalom szerepe kimerül az igazság
felfedésében, az egyéni méltóság
megtartásában, a szabadságjogok fenntartásában,
a jó dicséretében és a rossz megbélyegzésében.
A gyakorlatban ez hamarosan - minden bizonnyal a nagy költő
akarata ellenére - a "szándék esztétikájának"
megszületéséhez vezetett, ami annyira jellemző
volt a 80-as évekre: a művészi alkotás fő
funkciója s egyben legitimációja a hatalommal szembeni
ellenállás kinyilvánítása lett. Mai
szemmel nézve rémisztő nyíltsággal ír
erről Ryszard Krynicki:
"R. K. versek helyett
röplapokat ír"? - Gondoltam,
ezekre nagyobb szükség van.
***(A második nyilvánosság kultúrája:
a tekintély és a szándék esztétikája
- az igazság kisajátítása)
Nem ok nélkül emeljük ki a mai nézőpont
különlegességét - egy olyan ország nézőpontjáét,
amelyben kelthetnek ugyan megütközést és aggodalmat
a politikai események, de a csengő hajnalban mégis
inkább a tejesembert jelzi (és nem a titkos ügynököt
- ha ki akarjuk fordítani az évtizedekkel előtt híres
mondást). Akkoriban a rabul ejtett társadalom helyzete és
sokféle kísértés (valamint a megtérés
általánosan elterjedt példái) ösztönöztek
arra, hogy a rabság állapotát konstansnak tekintsük,
és kezdjünk el "normálisan élni" - ez viszont
arra predesztinálta az irodalmat, hogy a tisztesség őrzője
legyen. Gyakran idézték Norwidtól, hogy az ember ne
kapituláljon a körülmények előtt, ezt már
joggal tekintették az ember és az állampolgár
legfőbb mantrájának, s a második nyilvánosság
irodalma mintha az üzenet természetes hordozója lett
volna. A számos morálisan kétes helyzet olyan tekintélyek
keresésére késztetett, akik segítenek leküzdeni
a hétköznapi életben felhalmozódó kételyeket.
Azok az írók váltak ilyen tekintéllyé,
akik már régóta moralistákként szerepeltek
(Herbert), vagy a társadalmi nyomás hatására
fogadták el ezt a szerepet (Milosz, a Zeszyty Literackie című
folyóirat köre), de még azok is, akik néha elképesztették
az olvasót az új moralista mezében (mint például
Bryll vagy Szczypiorski - sok helyen még emlékeztek, hogy
viselkedtek a 70-es években).
Így hát az "alternatív társadalom" kultúrafelfogása
- a tekintély és az etikának alárendelt esztétika
kultúrája - számos, hosszabb távon őrült
veszélyes következményt vont maga után.
Először is, a művészet és az irodalom
ebben a kontextusban kétféle ideologizálási
veszélynek volt kitéve. Nem elég, hogy - az erkölcs
szolgálatában - értékelnie kellett a világot
ahelyett, hogy leírná; az állandó értékekre,
nem pedig a változó valóságra figyelt, amelynek
árnyalatai el is tűntek az egyértelmű etikai
megoldások súlya alatt. Ráadásul eltűnt
valahol a politikailag és erkölcsileg semleges helyzetek -
talán nem is szűkös - területe, a magánélet
ábrázolását kiszorították a közügyek.
Tény, hogy a 80-as évek elején mindenki a bőrén
érezte a politikai eseményeket, a Lengyelország úgynevezett
finnesítésével kapcsolatos nézeteltérések
akár házasságokat is képesek voltak szétválasztani,
és hogy '81 decembere után a közügyekkel való
foglalkozás gyakran a magánéletről való
lemondást jelentette. E mechanizmus általánossá
válása az irodalmat enyhén szólva kétséges
antropológiához vezette: olyanhoz, amely a társadalmi
szférával való kapcsolatára redukálta
az embert.
Másodszor - az irodalmi élet politikai polarizációja
eltüntette a művészet szórakoztató funkcióját.
Az írónak inkább megváltania kellett, nem mulattatni,
a forma másodlagossá vált a nemes szándékhoz,
az alkotóerő pedig a - (mint már mondtuk, ideologizált)
"őszinteséghez" képest. Másolták hát
a sok évvel azelőtt rögzült konvenciókat,
mint a helyes tartalmat hordozó alakzatokat. Rekonstruálva
ezt a helyzetet nem árt emlékezetünkbe idézni,
hogy nem a rosszakarat vagy a tehetségtelenség, hanem a körülmények
akadályozták az eredeti kifejezőeszközök
keresését: a második nyilvánosságban,
amelynek működését végig nyilvánvaló
kockázatok kísérték, a dolgok természetéből
adódóan előnyben részesítette azt, ami
közvetlenül kapcsolódott a politikai harchoz - az első
nyilvánosságban való publikálás az adott
szerzőt erkölcsileg gyanússá, "szocparnasszistává"
tette (Michal Glowinski rosszindulatú, de találó megfogalmazása
szerint). Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy egy
kezünkön megszámolhatnánk a második nyilvánosságban
publikáló, művészileg érett műveket
(ilyen mindenekelőtt Jan Polkowski "Tűz" című,
1983-ban írt verse, amelyben alkotó módon fejleszti
tovább Krynicki poétikáját, Adam Zagajewski
"Lembergbe menni" című verse 1985-ből, és Stanislaw
Baranczak 1986-ban írt verse, az "Evilági képeslap,
ezek a művek egyáltalán nem illenek ebbe a leírásba;
egyébként figyelemre méltó, hogy a két
utóbbi emigrációban keletkezett).
Harmadszor - a tekintély kultúrája hamar ahhoz
a jelenséghez vezetett, amelyet "az igazság kisajátításának"
nevezhetünk. Nagyon bonyolult volt a működése. Az
Augusztus után különösen népszerű "igazság"
szót december 13. előtt szembeállították
az Egyetlen Igaz Ideológiával, így már maga
ez a szó is valamiféle közösségi jelentést
kapott: igazság minden, amiben az emberek tényleg hisznek,
a hiteles világnézetek sokasága, amelyeket végre
a nyilvánosság előtt is lehetett hirdetni. Ahogy éleződött
a politikai helyzet, úgy lett egyre egyértelműbb az
"igazság", végül a hadiállapot idején
már kezdte az egyetlen Igazságot jelenteni, szembeállítva
a világnézetek sokaságával, amelyek elmaszatolták
a kommunista hazugságot magával az Igazsággal szembeállító
legfőbb felosztást. A második lépésben
ezt az Igazságot konkrét beszélő alanyokhoz,
elismert tekintélyekhez kötötték, és értelemszerűen
megtagadták másoktól. A tekintéllyel való
összhang méltóvá tett a megszólalásra,
ha viszont nem állt összhangban vele a közlemény,
ésszerűtlennek, lényegtelennek, sőt szélsőséges
esetben - hazugnak és rossznak nyilvánították.
Michel Foucault nyelvén szólva ez a második nyilvánosság
beteges episztéméje volt, ez pedig, mint már említettük,
arra ösztönzött, hogy figyelmen kívül hagyjuk
a világ bizonyos, korántsem jelentéktelen területeit.
És végül a negyedik veszély, melyet már
jól ismerünk a lengyel kultúra történetéből.
December 13. után különleges történelmi helyzetbe
került az ország, ez pedig megint elszigetelte a Nyugat életétől.
Ezt a tényt azzal a korántsem teljesen értelmetlen
állítással ellensúlyozták, hogy pontosan
itt dől el Európa sorsa, hogy a kommunizmus egyre nyilvánvalóbb
csődje az egész kontinens arculatát megváltoztatja.
Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy számos
mentális folyamatnak, amely hasonlóan jelentős, bár
talán kevésbé látványos volt, mint a
szovjet birodalom bukása, nem volt lengyel megfelelője. Említettük
már Jan Polkowski költészetét - ezért
tér vissza benne újra meg újra a történelmen
kívüli élet képe. Miközben Nyugaton folytak
a viták a posztstrukturalista filozófiáról
és a New Age-ről, a posztindusztriális társadalom
formáit vizsgálták, figyelemmel kísérték
az információs forradalmat - vagyis szembesítették
a Nyugat kulturális örökségét a "posztmodern"
tüneteivel, a politikai harcot folytató lengyel kulturális
élet alig érzékelte az előjeleit annak, amivel
hamarosan, már a kilencvenes évek elején szembe kellett
néznünk - teljesen felkészületlenül. Még
a lengyel kultúrához olyan közel álló
témát is, mint a katolicizmus a huszadik század végén,
elintéztünk annyival, hogy van lengyel pápánk,
aki támogat minket az antikommunista ellenállásban
(az 1989 után kirobbant egyház körüli konfliktusban
mindkét fél képviselői elismerték, hogy
senki sem olvasta figyelmesen II. János Pál enciklikáit).
A bruLion-nemzedék - a harmadik nyilvánosság
Hamis képet adnánk a mai harmincasok irodalmi pályakezdéséről,
ha azt állítanánk, hogy senki sem ismerte fel ezeket
a tendenciákat, senki sem látta, milyen veszélyek
fenyegetik a második nyilvánosságba szorult szellemi
életet a nyolcvanas években. Ellenkezőleg: legalább
három kritikust és írót kell említenünk,
aki észrevette e betegség tüneteit. Helyenként
már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján
támadásba lendülő bruLion című folyóirat
hangnemét előlegezik. Az elsőbbséget mindenképpen
Adam Zagajewskinek kell adnunk, aki "Együtt és egyedül"
című könyvében így ír: "Az nyugtalanít
az antitotalitarizmusban, hogy hatalmas erejének és csodálatos
szellemi feszültségének egyik legfőbb forrása
az, hogy egyetlen helyre sűríti a világ minden gonoszságát,
ez pedig a totalitarizmus. Ez sematikus képet ad a világmindenségről,
a totalitarizmus gonoszságával az antitotalitarizmus jóságát
állítja szembe. Íme a csodálatos, angyali gyógymód,
jobbak leszünk annál, amilyenek valójában vagyunk,
mert a totalitárius bestia minden gonoszságot magába
szívott. Mintha kicsit angyallá változnánk.
Ez magának a valóságnak a megcsúfolása."
Ugyanakkor Zagajewski az irodalomszemlélet etikai dimenzióit
hangsúlyozza, amikor így magyarázza azt, hogy az ellenzéki
író elszakad a valóságtól: [az antitotalitarizmus]
"megfoszt a gonosztól, vagyis a bűntől, vagyis a javulás
lehetőségétől, vagyis a felelősségtől,
vagyis a valóságtól". Nem kellett tehát teljesen
szakítani az ízlés hatalmával ahhoz, hogy észrevegyük:
az irodalom e modelljének megismerési lehetőségei
a szemünk láttára merültek ki.
Ebből a szempontból radikálisabb, mert magát
az "ízlés" ideáját, a mű politikai tisztességét
vonja kétségbe. Tadeusz Konwicki a Stanisław Beressel
készített, "Fél évszázad a tisztítótűzben"
című interjúkötetben. Arra a kérdésre,
hogy az irodalomnak az Igazságot kell-e szolgálnia, így
válaszolt az író:
"- Fogalmam sincs, mi az a nagybetűs igazság. Nem jelent
semmit!
- Gondolom, az a lényeg, hogy az irodalom ne hamisítsa
meg a valóságot, álljon ki azok mellett, akik sérelmeket
szenvedtek el...
- (félbeszakítja) Az újságírók
imádják az olyan mondatokat, amelyekbe minden belefér.
Mit jelent az, hogy nem az igazságot szolgálni? Minden irodalom
az igazságot szolgálja. Még Fagyejev művei is
valamiféle igazságot szolgáltak. Vagy például
Céline nem az igazságot szolgálja? Vajon Sade márki
is az igazságot szolgálja? Minden, ami az emberi létet
írja le, igaz. Ha nem pénzért ír, szórakozásból
vagy cinizmusból, hanem belső parancsra ír az ember,
még ha szörnyű és ijesztő is a mű,
akkor is lehet szükséges és igaz.
- Csak oda akartam kilyukadni, hogy sok olyan ember van, aki azt hiszi,
elég megmutatni a bajt és az igazságtalanságot
ahhoz, hogy remekművet alkosson.
- Igen, ezek a következményei azoknak az elméleteknek,
amelyeket említett. Ahogy egyeseket a kormánypárti
konjunktúra vonz, úgy vonz másokat az ellenzéki
konjunktúra. Mindkettő káros az irodalomra nézve.
Sőt, kimondom pofátlanul: ugyanolyan káros."
Ezzel egy időben, látszólag egyaránt távol
a politikától és az irodalomtól egy másik
folyamat is lejátszódott a 80-as években, amely óriási
hatással volt nemzedékünk formálódására.
Augusztus ugyanis időben egybeesett a lengyel rockzenei élet
felpezsdülésével. A Nyugathoz képest pár
év késéssel a punk inváziója is megindult.
Ennek az ösztönző erőnek, illetve a reggae-nek
vagy az olyan úgynevezett újhullámos együttesek
hatásának köszönhetően, mint a Police, a
60-as évek beat-boomja óta először megint százszámra
jelentek meg az olyan hazai együttesek, amelyek érzelmi kapcsolatot
alakítottak ki a közönséggel, és sajátos
kultusz övezte őket. Újjászületett a hallgatók
és az előadók közti "magas hőfokú"
kapcsolaton alapuló rock and roll szubkultúra, a zenészeket
olyan médiumként kezelték, amely kifejezi a hallgatóság
közhangulatát. A kommunista hatalom kiszimatolta a konjunktúrát,
igyekezett a rock-koncertből afféle népünnepélyt
csinálni, ami levezeti a fiatalok frusztrációját.
Ezért engedélyezték, hogy a "Nyugat-lengyelországi
Friss Ritmusok néven futó helyi zenei szemle átalakuljon
a woodstocki legendát újjáélesztő jarocini
fesztivállá, ezért volt sokkal több rockzene
a rádióban és a tévében. De ez a húzás
a várakozásokkal ellentétes eredményt hozott,
mert így a hatalom védőszárnyai alatt született
meg a szocialista Lengyelország hivatalos kultúrájának
államellenes vagy legalábbis államtalan alternatívája;
a rock-szövegek pedig egy új színtéren folytattak
többesélyes játszmát a cenzúrával,
és ebben néha a szerző győzött.
A 80-as években érlelődő bruLion-nemzedék
számára ennek hármas jelentősége volt.
Először is: a rock egyenrangú alkotóeleme az
életbe kilépő fiatalok kulturális környezetének.
Egy rock-szám komoly magyarázatot adott a tapasztalataikra,
s az előadók színvonalas műhelymunkája
olyan produkciót eredményezett, ami évek múltán
is minden további nélkül vállalható. Így
működtek az olyan együttesek, mint a Kryzys, a TILT, vagy
a Dezerter, illetve a tágabban felfogott popkultúra olyan
képviselői, mint a Perfect, a Manaam vagy a Republika, nem
is beszélve a rádióról igen hamar letiltott
"Éld át magad" (1982) című dalról, a
Lombard együttes szerzeményéről, amely talán
a legteljesebb képet adta arról, hogyan utasítja el
a nemzedék a nyolcvanas évek reáliáit. Másodszor:
abban a pillanatban, amikor a szamizdatból és a Nyugaton
épp akkor születő mail-artból egyaránt
merítő, cenzúrán kívül működő
rajongói kiadványok (fanzine-ek) kezdték kiterjeszteni
profiljukat pacifista és környezetvédő újságírásra,
valamint a tágan felfogott irodalomra (amelyben az obszcén
képregényektől kezdve a Kurt Vonneguttal készült
interjúkon át a dadaista versekig sok minden helyet kapott),
megszülettek az art-zine-ok, és megteremtették a "harmadik
nyilvánosságot", ami különbözik az ellenzéki
fórumoktól, de éppolyan kritikusan, ha nem még
kritikusabban ítéli meg a helyzetet. A bruLion-nemzedék
néhány szerzője pontosan itt tette meg az első
lépéseket, köztük Jacek Podsiadło, a Dobry
Jasko című art-zine egyik szerkesztője. Harmadszor:
e nyilvánosság szereplői sajátos kapcsolatban
álltak egymással, az alanyok teljes egyenlőségét
feltételezték (mindenki lehetett címzett és
- jó esetben - művészi közlemény küldője)
nem ismertek tabutémákat, így olyan kulturális
modellt teremtettek, amely egyaránt különbözik a
hivatalostól, és attól is, amit az ellenzék
hozott létre. Fontos, bár nem feltétlen szükséges
összetevője ennek a modellnek a rock esztétikájának
elfogadása, amit nemcsak zenei, hanem irodalmi és képzőművészeti
konvenciórendszerként fogtak fel.
A kultúra ekképp kiépült harmadik nyilvánossága
a közösségi identitás új forrásaként
kezdett működni, a rock-koncerteken és az art-zine-okon
kívül falfirkák (graffitik), valamint kvázi-politikai
happeningek alakjában is megjelent, melyek közül a wrocławi
Narancs Alternatíva szervezte a leghíresebbeket a Lengyel
Népköztársaság utolsó éveiben.
Ebből a gondolkodásmódból alakult ki az
a felfogás, hogy a kultúrának nincs centruma, még
hozzá sem földrajzilag, sem mentálisan. Ez földrajzi
értelemben véve lázadás a főváros
ellen, nemcsak Varsó, hanem a főváros mint olyan ellen,
ahol a kötelező érvényű véleményeket
formálják. Mentálisan pedig azt jelenti, hogy nincsenek
sem kiemelt, sem tabutémák, a botrány a dolgok (és
persze a szavak) egymás mellett élésének természetes
velejárója, a beszélgetés minden résztvevője
potenciálisan ugyanolyan közel áll az igazsághoz
(vagy ugyanolyan távol áll tőle). Mivel nincsenek
tekintélyek, mindenkinek önállóan kell elrendeznie
a közelébe került szövegeket: "Meggyőződésünk
szerint - írták a bruLion szerkesztői csekély
számú programnyilatkozataik egyikében - most érjük
el az emberi kapcsolatok új fejlettségi szintjét (a
szabad társadalmak ezt már jóval korábban elérték),
ahol már le kell mondani arról, hogy kódexre épülő
erkölcsiséget pumpáljunk a lelkekbe. Egyéni szinten
marad a szokványos erkölcsi érzék, közösségi
szinten pedig a jog, ami az érdekektől, nem pedig morális
elvhűségtől vezérelt egyének és
csoportok társadalmi szerződését valósítja
meg. Az ember nem születik idiótának, csak akkor lesz
az, ha hagyja, hogy idiótaként bánjanak vele."
E látszólag nihilista lázadás eredményeképpen
- valóban csak látszólag volt az, hiszen a kövületek
alatt rejtőző élő értékek nevében
hirdették meg - a fiatal nemzedék képviselői
"barbároknak" nevezték magukat. Hosszú időre
rájuk ragadt, bár ez nem túl hízelgő
képet fest a fogalmat irónia nélkül használó
vitapartnerek olvasottságáról. Mert a bruLion első,
"Megjöttek a barbárok" címen kiadott költői
antológiája - innen került be a név a köztudatba
- Kavafisz "A barbárokra várva" című versére
utal, ahol ez a vallomás zárja az invázióra
való hasztalan várakozást a saját, túlfejlett
kultúrájától megcsömörlött városban:
"S most - vajon a barbárok nélkül mi lesz velünk?
/ Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..." (Somlyó
György fordítása)
Tehát az állítólagos barbárok nem
csak hogy igen kifinomult patrónust választottak maguknak,
hanem még (diszkréten) jelezték is, hogy meg kell
menteniük a megkövesedett kultúrát.
KERESZTES GÁSPÁR FORDÍTÁSA
KLEJNOCKI, Jaroslaw
"Az utolsó beszélgetés"
Kafka, 2001. 4.
SOSNOWSKI, Jerzy
"1498"
in: Halott világok - lehetséges világok. Lengyel
esszék,
Seneca,1994
" Aglaja-apokrif" (részletek)
Élet és Irodalom, 2001. 04.. 27.
Magyar Lettre Internationale, 40
ZAGAJEWSKI, Adam
"Lembergbe menni"
2000, 1993, 4
"Együtt és egyedül"
Nagyvilág, 1991, 11
"Két város"
Lettre, 24
HERBERT, Zbigniew
Az ízlés hatalma
Orpheusz, 1998
Csendélet zablával
Orpheusz, 1998
SZCZYPIORSKI, Andrzej
A szép Seidenmanné
Magvető, 1991
KRINICKI, Ryszard
"Versek" (Petri György fordításai)
Magyar Lettre Internationale, 40
MILOSZ, Czeslaw / BRODSZKIJ, Joszif
"A boldogtalanság nemes érzése. Beszélgetés
1989-ből"
Magyar Lettre Internationale, 41
JANION, Maria
"A romantikus paradigma alkonya"
Magyar Lettre Internationale, 26
PÁLYI András
"Lengyel napló"
Magyar Lettre Internationale, 24
TORUNCZYK, Barbara
"Királyok és szellemek"
Magyar Lettre Internationale, 24
KONWICZKI, Tadeusz / Adam MICHNIK
"Tranzitutas vagyok a világban"
Magyar Lettre Internationale, 24
MICHNIK Adam / Daniel COHN-BENDIT
"Beszélgetés 1987-ből"
Magyar Lettre Internationale, 38
MICHNIK, Adam
"Wajda és kora"
Magyar Lettre Internationale, 42
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu