Amikor a Tvar világra jött, azaz, amikor a szerkesztőség
új vezetősége úgy döntött, hogy a
Kmenből Tvart csinál, tisztában voltunk azzal, hogy
ez az új helyzet nem lesz könnyű. Tudtuk, hogy egy olyan
folyóiratot veszünk át, amely a jelen körülmények
között is egy ideig még magán fogja viselni múltjának
bélyegét. Tudtuk, hogy óriási mennyiségben
születnek majd folyóiratok, amelyek vetélytársaink
lesznek, akár azáltal, hogy irodalmiak, vagy éppen
azáltal, hogy nem azok. Talán azt is sejtettük, hogy
nem egy olvasónak döntenie kell majd: folyóiratot vegyen
vagy inkább vajat. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy a közel
40 ezres példányszám egy év alatt a negyedére
fogyatkozik, és továbbra is csökkenő tendenciát
mutat. Ennek talán az az oka, hogy a Kmen jobb folyóirat
volt, mint a Tvar, Trestík pedig nem olyan rátermett, mint
Sys. Talán, de inkább bizonyosan, nem kis szerepet játszott
ebben a tehetetlenségéről híres PNS, amely
nem mindennapi alapossággal kidolgozott szabotázs-rendszerrel
rendelkezik atekintetben hogyan ne adja el az újságokat és
folyóiratokat, és így hozzájáruljon
azok tönkremeneteléhez. Őszintéknek kell azonban
lennünk magunkkal szemben, és be kell ismernünk, a potenciális
olvasók jelentős hányadát egyszerűen
nem érdekeljük többé. És csak remélhetjük,
hogy az olvasóknak nem arról a részéről
van szó, akik valódi érdeklődést mutatnak
az irodalom iránt.
A forradalom előtt, a husáki normalizáció
áldásos korszakában a művészet gyakran
helyettesítette az amúgy nem létező társadalmi
mozgást, ugyanakkor azonban még a művészet berkeiben
is csak hébe-hóba történt valódi esemény.
Létezett néhány folyóirat, s az iskolák,
a munkahelyek szívesen vásárolták őket
- a felvilágosításra és az ideológiai
nevelésre szánt pénzből. A színházi
előadásokat, a filmeket, a lázadó jellegű
kiállításokat mindenki figyelemmel kísérte,
annak reményében, hogy ha már a politikusoknak nem,
akkor legalább a művészeknek lesz mersze tenni "valamit".
A legapróbb rejtett jelentések keresésének
és az esetleg jelen sem lévő értelmek felismerésének
aranykora. A sznobok aranykora. November után a helyzet egy
csapásra megváltozott. A politikai színház
egyszerre érdekesebb lett, mint a művészeti fikció.
A társadalomban "figyelemre méltóbb" a szlovákokról
vagy a választásokról beszélni, mint az irodalomról.
Egy ideig még megérte a Lidové novinyt vagy a Literární
novinyt olvasni, a Távkihallgatás vagy a Pléhkatonák
egy-egy példányát hajkurászni, csakhogy mostanra
ezek az emigránsok és disszidensek úgy elszaporodtak,
hogy senki nem kapja fel a fejét rájuk. Esetleg még
a pornó vagy egy mikrohullámú sütő beszerzése
lehet érdekes.
Úgy tűnik, hogy a cseh sznob mint kulturális
tényező csütörtököt mondott, és
amatőr politikussá változott, aki az irodalmat olyasvalamiként
fogja fel, ami nélkül egyelőre, a nadrágszíj
egyre erősebb szorítása közepette, el lehet boldogulni.
Immár másodjára használtam a sznob kifejezést,
és hangsúlyoznom kell, semmi esetre sem becsmérlő
szándékkal. Léteznek ugyanis olyan emberi tulajdonságok,
amelyeket a köztudat tévesen negatívnak könyvelt
el, annak ellenére, hogy ezek és viselőik megbecsülést
és támogatást érdemelnének a gúnyolódás
helyett. Már hosszabb ideje foglalkozom a gondolattal, hogy megírjak
egy értekezést, amely egészen rehabilitálná
a sznob-jelenséget, és rámutatna a jó művészet
terjesztésében betöltött nélkülözhetetlen
szerepére. Mára azonban meggyőződtem róla,
a sznobot nem elegendő csupán védelmezni, hanem közvetlenül
meg is kell szólítani, és emlékeztetni társadalmi
felelősségére.
A szótárak meghatározásai szerint
sznob az, aki felszínes érdeklődést tanúsít
minden modern és társadalmilag előkelő dolog
iránt, különösképpen a kultúra és
a művészet terén. Az ilyen jellemzések súlypontja
nyilvánvalóan a "felszínes" szón nyugszik.
Azzal, hogy valakit sznobnak nevezünk, nem azt állítjuk,
hogy nem kvalitásos vagy éppen rossz dolgok mellett áll
ki (a sznobok rendszerint kifinomult érzékkel rendelkeznek
minden iránt, ami jó lehetne), "csupán" tudtul
kívánjuk adni, hogy az adott ember - tőlünk eltérően
- elismer, dicsér és népszerűsít valamit,
amihez az ég adta világon semmit sem ért. Másképpen
szólva, a sznob szóval kifejezzük a felsőbbrendűségünket
butuska embertársunk fölött, aki - bár a művészetnek
szenteli magát - korántsem ért hozzá oly jól,
mint mi.
Szép lenne, ha létezne ideális társadalom,
amelyben nem lennének sznobok, amelyben senkinek nem kellene megjátszania
magát, mert mindenki, de tényleg mindenki, spontán
módon, egészen és mélyen értene a legjobb
művészethez. Csakhogy ilyen társadalom - szerencsére
- soha nem létezett, és nem is fog létezni. Nem jobb
tehát, ha valaki felszínesen foglalkozik a művészettel,
mint ha ügyet sem vet rá? És vajon nem jobb-e, ha egyesek
olyan véleményt adnak tovább, amelyet nem értenek,
mert a náluk bölcsebbektől hallották, vagy valamely
könyvből olvasták ki, annál, mint ha a focimeccs
utáni csetepaték rendszeres résztvevői lennének?
Egyébként pedig valljuk be, hogy mi mindannyian,
akiknek van némi közünk a művészethez, egy
kissé sznobok vagyunk. Időnként mindegyikünk
úgy tesz, mintha értene valamihez, amihez pedig mit sem konyít,
hogy olvasott valamit, amit nem olvasott, hogy tetszik neki valami, ami
valójában nem is tetszik. Mindannyian igyekszünk elkerülni,
hogy bizonyos emberek előtt lejárassuk magunkat - például
azáltal, hogy bevalljuk, ez vagy az a könyv unalmas volt. Még
velünk is megesik, hogy hozzájárulunk egy-egy olyan
regény felmagasztalásához, amelyet nemcsak hogy mi
nem olvastunk, de még a magasztalók közül sem olvasott
senki. Mindez komolytalannak tűnik? Önökkel még
nem fordult elő? - De hiszen normális jelenségről,
a neveltetésünk szerves részéről van szó.
Már az iskolában megtanultuk mondani és hinni, hogy
ez meg ez a mű utolérhetetlen értéket képvisel,
anélkül hogy mindezt saját tapasztalatunkkal támaszthattuk
volna alá, vagy megérthettük, illetve elfogadhattuk
volna.
Csupán egy maroknyi olyan ember él, aki egy adott
társadalomban egészen a művészetnek szenteli
magát, és azt csaknem teljességében érti
is. A sznob pótolhatatlan szerepe abban áll, hogy hidat képez
e kicsinyke csoport és a lakosság fennmaradó része
között. Azáltal, hogy dicsér és népszerűsít,
anélkül, hogy tudná mit, a misszionárius szerepét
tölti be. Azáltal, hogy hajlandó megvásárolni
vagy anyagilag támogatni olyan dolgokat, amelyekről másoktól
hallotta, hogy jók, mecénási kötelezettségeket
vállal. A történészek sok példát
hozhatnának arra, milyen jelentős szerepet játszottak
a történelemben a mecénások és adományozók,
ugyanakkor szembeötlő, hogy inkább sznobizmusból,
kérkedésből és dicsekvésből nyitották
meg kincseskamráikat, semmint a művészet iránt
érzett tiszta szerelemből. És éppen a sznobok
tartottak udvarukban művészeket, szerveztek szalonokat és
egyéb tiszteletreméltó intézményeket,
amelyek az egyes irodalmak életében (a csehében sajnos
nem) hosszú időkön át rendkívüli
jelentőséggel bírtak. A gazdag mecénások
hiánya a mai Csehországban általánosan érezhető.
Nem egy hitvallást olvastam már, amelyek szerint talán
egyszer, hamarosan, elérkezik az idő, amikor ismét
lesznek gazdag embereink, akik hajlandók lesznek áldozni
a jó ügyért. Mindazonáltal a mai cseh kultúra
nem csupán a milliomosok hiánya miatt sínylődik.
A színházak és a folyóiratok nem igényelnének
ily nagy mértékű állami támogatást,
ha nem feledkezett volna meg róluk, vagy inkább nem gyűlölte
volna meg őket a hétköznapi, egyszerű sznob.
Térj vissza, kedves sznob!
BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu