stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pavel Janousek
Az eltűnt sznob nyomában

Amikor a Tvar világra jött, azaz, amikor a szerkesztőség új vezetősége úgy döntött, hogy a Kmenből Tvart csinál, tisztában voltunk azzal, hogy ez az új helyzet nem lesz könnyű. Tudtuk, hogy egy olyan folyóiratot veszünk át, amely a jelen körülmények között is egy ideig még magán fogja viselni múltjának bélyegét. Tudtuk, hogy óriási mennyiségben születnek majd folyóiratok, amelyek vetélytársaink lesznek, akár azáltal, hogy irodalmiak, vagy éppen azáltal, hogy nem azok. Talán azt is sejtettük, hogy nem egy olvasónak döntenie kell majd: folyóiratot vegyen vagy inkább vajat. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy a közel 40 ezres példányszám egy év alatt a negyedére fogyatkozik, és továbbra is csökkenő tendenciát mutat. Ennek talán az az oka, hogy a Kmen jobb folyóirat volt, mint a Tvar, Trestík pedig nem olyan rátermett, mint Sys. Talán, de inkább bizonyosan, nem kis szerepet játszott ebben a tehetetlenségéről híres PNS, amely nem mindennapi alapossággal kidolgozott szabotázs-rendszerrel rendelkezik atekintetben hogyan ne adja el az újságokat és folyóiratokat, és így hozzájáruljon azok tönkremeneteléhez. Őszintéknek kell azonban lennünk magunkkal szemben, és be kell ismernünk, a potenciális olvasók jelentős hányadát egyszerűen nem érdekeljük többé. És csak remélhetjük, hogy az olvasóknak nem arról a részéről van szó, akik valódi érdeklődést mutatnak az irodalom iránt.
 A forradalom előtt, a husáki normalizáció áldásos korszakában a művészet gyakran helyettesítette az amúgy nem létező társadalmi mozgást, ugyanakkor azonban még a művészet berkeiben is csak hébe-hóba történt valódi esemény. Létezett néhány folyóirat, s az iskolák, a munkahelyek szívesen vásárolták őket - a felvilágosításra és az ideológiai nevelésre szánt pénzből. A színházi előadásokat, a filmeket, a lázadó jellegű kiállításokat mindenki figyelemmel kísérte, annak reményében, hogy ha már a politikusoknak nem, akkor legalább a művészeknek lesz mersze tenni "valamit". A legapróbb rejtett jelentések keresésének és az esetleg jelen sem lévő értelmek felismerésének aranykora. A sznobok aranykora. November után  a helyzet egy csapásra megváltozott. A politikai színház egyszerre érdekesebb lett, mint a művészeti fikció. A társadalomban "figyelemre méltóbb" a szlovákokról vagy a választásokról beszélni, mint az irodalomról. Egy ideig még megérte a Lidové novinyt vagy a Literární novinyt olvasni, a Távkihallgatás vagy a Pléhkatonák egy-egy példányát hajkurászni, csakhogy mostanra ezek az emigránsok és disszidensek úgy elszaporodtak, hogy senki nem kapja fel a fejét rájuk. Esetleg még a pornó vagy egy mikrohullámú sütő beszerzése lehet érdekes.
 Úgy tűnik, hogy a cseh sznob mint kulturális tényező csütörtököt mondott, és amatőr politikussá változott, aki az irodalmat olyasvalamiként fogja fel, ami nélkül egyelőre, a nadrágszíj egyre erősebb szorítása közepette, el lehet boldogulni. Immár másodjára használtam a sznob kifejezést, és hangsúlyoznom kell, semmi esetre sem becsmérlő szándékkal. Léteznek ugyanis olyan emberi tulajdonságok, amelyeket a köztudat tévesen negatívnak könyvelt el, annak ellenére, hogy ezek és viselőik megbecsülést és támogatást érdemelnének a gúnyolódás helyett. Már hosszabb ideje foglalkozom a gondolattal, hogy megírjak egy értekezést, amely egészen rehabilitálná a sznob-jelenséget, és rámutatna a jó művészet terjesztésében betöltött nélkülözhetetlen szerepére. Mára azonban meggyőződtem róla, a sznobot nem elegendő csupán védelmezni, hanem közvetlenül meg is kell szólítani, és emlékeztetni társadalmi felelősségére.
 A szótárak meghatározásai szerint sznob az, aki felszínes érdeklődést tanúsít minden modern és társadalmilag előkelő dolog iránt, különösképpen a kultúra és a művészet terén. Az ilyen jellemzések súlypontja nyilvánvalóan a "felszínes" szón nyugszik. Azzal, hogy valakit sznobnak nevezünk, nem azt állítjuk, hogy nem kvalitásos vagy éppen rossz dolgok mellett áll ki (a sznobok rendszerint kifinomult érzékkel rendelkeznek minden iránt, ami jó lehetne),  "csupán" tudtul kívánjuk adni, hogy az adott ember - tőlünk eltérően - elismer, dicsér és népszerűsít valamit, amihez az ég adta világon semmit sem ért. Másképpen szólva, a sznob szóval kifejezzük a felsőbbrendűségünket butuska embertársunk fölött, aki - bár a művészetnek szenteli magát - korántsem ért hozzá oly jól, mint mi.
 Szép lenne, ha létezne ideális társadalom, amelyben nem lennének sznobok, amelyben senkinek nem kellene megjátszania magát, mert mindenki, de tényleg mindenki, spontán módon, egészen és mélyen értene a legjobb művészethez. Csakhogy ilyen társadalom - szerencsére - soha nem létezett, és nem is fog létezni. Nem jobb tehát, ha valaki felszínesen foglalkozik a művészettel, mint ha ügyet sem vet rá? És vajon nem jobb-e, ha egyesek olyan véleményt adnak tovább, amelyet nem értenek, mert a náluk bölcsebbektől hallották, vagy valamely könyvből olvasták ki, annál, mint ha a focimeccs utáni csetepaték rendszeres résztvevői lennének?
 Egyébként pedig valljuk be, hogy mi mindannyian, akiknek van némi közünk a művészethez, egy kissé sznobok vagyunk. Időnként mindegyikünk úgy tesz, mintha értene valamihez, amihez pedig mit sem konyít, hogy olvasott valamit, amit nem olvasott, hogy tetszik neki valami, ami valójában nem is tetszik. Mindannyian igyekszünk elkerülni, hogy bizonyos emberek előtt lejárassuk magunkat - például azáltal, hogy bevalljuk, ez vagy az a könyv unalmas volt. Még velünk is megesik, hogy hozzájárulunk egy-egy olyan regény felmagasztalásához, amelyet nemcsak hogy mi nem olvastunk, de még a magasztalók közül sem olvasott senki. Mindez komolytalannak tűnik? Önökkel még nem fordult elő? - De hiszen normális jelenségről, a neveltetésünk szerves részéről van szó. Már az iskolában megtanultuk mondani és hinni, hogy ez meg ez a mű utolérhetetlen értéket képvisel, anélkül hogy mindezt saját tapasztalatunkkal támaszthattuk volna alá, vagy megérthettük, illetve elfogadhattuk volna.
 Csupán egy maroknyi olyan ember él, aki egy adott társadalomban egészen a művészetnek szenteli magát, és azt csaknem teljességében érti is. A sznob pótolhatatlan szerepe abban áll, hogy hidat képez e kicsinyke csoport és a lakosság fennmaradó része között. Azáltal, hogy dicsér és népszerűsít, anélkül, hogy tudná mit, a misszionárius szerepét tölti be. Azáltal, hogy hajlandó megvásárolni vagy anyagilag támogatni olyan dolgokat, amelyekről másoktól hallotta, hogy jók, mecénási kötelezettségeket vállal. A történészek sok példát hozhatnának arra, milyen jelentős szerepet játszottak a történelemben a mecénások és adományozók, ugyanakkor szembeötlő, hogy inkább sznobizmusból, kérkedésből és dicsekvésből nyitották meg kincseskamráikat, semmint a művészet iránt érzett tiszta szerelemből. És éppen a sznobok tartottak udvarukban művészeket, szerveztek szalonokat és egyéb tiszteletreméltó intézményeket, amelyek az egyes irodalmak életében (a csehében sajnos nem) hosszú időkön át rendkívüli jelentőséggel bírtak. A gazdag mecénások hiánya a mai Csehországban általánosan érezhető. Nem egy hitvallást olvastam már, amelyek szerint talán egyszer, hamarosan, elérkezik az idő, amikor ismét lesznek gazdag embereink, akik hajlandók lesznek áldozni a jó ügyért. Mindazonáltal a mai cseh kultúra nem csupán a milliomosok hiánya miatt sínylődik. A színházak és a folyóiratok nem igényelnének ily nagy mértékű állami támogatást, ha nem feledkezett volna meg róluk, vagy inkább nem gyűlölte volna meg őket a hétköznapi, egyszerű sznob.
 Térj vissza, kedves sznob!

BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret