stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ruth Schweikert
 Agyonütni
(Aebischertől Ziswilerig)

1 Daniela Schmeiss
Daniela Schmeiss nem áll másból, csak egy hosszú arcból, ebben a szomszédai mind egyetértenek. Amikor az üzletben lehajol az alsó polcokhoz, mert a vevő a kis filigrán, Kérjük-nem-kézbe-venni!-Forduljon-bizalommal-a személyzethez!-üvegelefántokat szeretné megcsodálni, Schmeiss égszínszürke szemei majdhogynem túlérnek a barna futószőnyegen. Aztán szemébe húzza a sapkáját, és egy pillanatra biztonságban érzi magát, mintha érvényes lenne a rég elmúlt gyermekkor hiedelme: ha én nem látlak téged, akkor te sem látsz engem. A "te" munkanapokon a vevőkre vonatkozik, néha pedig mindenkire. Az arc nem csupán a leghosszabb Daniela testén, hanem a legnehezebb is, ezért állandóan lefelé húzza az egész nőt a Föld középpontja felé. Az ilyenkor nyáron kipirult, izzadságtól fénylő hosszú arcot aprócska, gömbölyű agy ellensúlyozza, és az az egész, amit általában fejnek hívnak, a mintegy múzeumi tárolásra konzervált, összeaszott testállványon nyugszik, melynek tulajdonosa Schmeiss, Daniela, 38, egyedülálló anyuka öt és fél éves fiúgyermekkel, és hajadon, ahogyan ez már régi személyi igazolványában is állt. Az új személyiben már nem tüntetik fel a családi állapotot.
Ma július 31. van, Daniela utolsó napja a SKANDINÁV ÉLETMÓDban; a reggel egyelőre munka nélkül telik, a forróság viszont máris nagy. De figyelem, valaki nézelődik az üzletben, valaki látványos észrevétlenséggel tekergeti a nyakát az árcédulák után: "Elnézést, kisasszony",  mondja, "az a tigris ott fent... lenne olyan kedves...?" A vevő egy Schmeiss Danielához hasonlóan alacsony nő, ráadásul fulladozik, hangosan liheg, száját eltátja az erőlködéstől, ahogy a szavakat képezi; a legfelső polcon álló tigris Daniela kisasszony nélkül elérhetetlen. Így aztán Daniela feláll a sámlira, leveszi a tigrist, és elmondja, amit eladónőként megtanult elmondani: "Nagyon szép darabot sikerült kiválasztania, ez a tigris porcelánból van, Finnországban készült, kézzel festett; rá van írva, látja, itt, a cédulán". Daniela odanyújtja a nőnek, vegye el a tigrist, tessék! Ma minden ingyen van, szolgálják ki magukat!, szeretné odakiáltani neki, de nem szól egy szót sem. Az ízléssel rendelkező hölgy köszöni, egyelőre lemond a szagtalan, szelídített porcelántigrisről, esetleg máskor még benéz. Akkor én már nem leszek itt, vethetné közbe Daniela, így, ilyen egyszerűen, ez az utolsó munkanapom, talán kialakulna köztük egy beszélgetés; egy kíváncsi az elbocsátás okáról vagy egy együttérző a recesszióról, de a schmeiss-i udvariasság vagy csak a félénkség hallgat, mindenesetre a vevő elbúcsúzik: "Adieu, kisasszony!"
Daniela azt mondja: "A Dieu, madame", húsz éve ő is volt au-pairként francia Svájcban, és azt gondolja, majd találkozunk a temetőben, urna urna mellett, vagy akárhol is ücsörög ez a dieu.
Daniela már végiggondolta, hamvasztást szeretne majd.
Az ajtó felett lógó csengő csilingel, egy hullám forgalom áramlik a fülébe, a forgalomhullámból az N1 autópályán Genfből St. Gallenbe és vissza.
Leszáll a dobogóról, amit néha halkan, majdhogynem ellágyulva ó én mártíromnak nevez, és közben a Matterhornra gondol, időnként ábrándozik a megmászásáról, 11 éves kora óta, tehát 27 éve, édesapjával, mint annak idején a 14 éves fiú a Zermatter-hegyvidék reklámfilmjében. A filmet évről évre megnézték a téliszünetben Wallisban, és apja, a freiamti sportbolttulajdonos, évről évre megígérte neki a Matterhornt, majd nyáron, jövő nyáron, akkor majd elmegyünk együtt, ha nagyobb leszel, majd ha nagy leszel, ha idősebb leszel, ha végre kinövöd ezt a lusta pubertásgúnyát, akkor, igen, majd akkor...
Az ígéret be nem tartásáért Daniela apja mindenesetre később önként kifizetett háromezer frankot kárpótlásul.

2 Némelyek
...majd ha már nem úgy nézel ki, mintha lenyeltél volna egy karót, egy görbét, mondta Schmeiss apuka, amikor Daniela lánya még tényleg kisasszony volt, és csúnya arcot vágott hozzá, mintha Danielának nem lenne joga ehhez a görbebot-archoz, hiszen még fiatal; még most is viszonylag fiatal, legalábbis ha figyelembe vesszük a várható élettartamát: svájci nőként vakmerő évszázadunk vége felé a statisztika szerint további 40,23 évre számíthat. Némelyek egyetértőleg bólogattak az apa panaszát hallva, a római történelem szomszéd professzorasszonya például, ő már húsz évvel ezelőtt magas sarkú cipőt ajánlott Danielának, ez kiegyenesít, és szükségképpen finomítja a járást. De a Signora, a professzorasszony sosem annak nevezett takarítónője is osztotta Schmeiss apuka véleményét. "Az én szakmámban is szükség van gerincre", állította a Signora. "Képzelje csak el, amikor a professzor urat egy reggel az íróasztalán fekve találtam, olyan nyugodtan és annyira előreborulva." A Signora elmosogatta a whiskey-s poharat a tablettamaradékokkal a konyhában, rendet tett az íróasztalon, a halott professzor úr fejét letakarta a kötényével, és értesítette a rendőrséget; és mindez pont augusztus elsején egy kora reggeli órában, amikor este a professzorasszonynak ünnepi beszédet kell mondania a freiamti faluban.
Habár érthető, hogy némelyek nem szívesen vannak Daniela testének közelében, talán mert túlforrósodott fáradtságot áraszt magából, és annyira kilátástalanul égeti magának a szénhidrátokat, az tény, hogy ugyanilyen némelyek régebben ugyanilyen karókkal igazgatták őt helyre, amilyeneket most zavarónak találnak a testében; és ezek a némelyek régebben és ma is apa és anya és tanár és tanárnő és füvet nyíró szomszédok a családiház- vagy társasháznegyedben, azzal az istennel együtt, akit már évtizedek óta imádnak, a törvényesen szabályozott déli és vasárnapi pihenő istenével; míg némelyek leghátsóbb agyszögletében Baltás Öderland gróf rejtekezik észrevétlenül, és csak bevetésre vár.
Daniela a hölgy után néz: világos folt, lassan feloldódik a nyári fényben.
De ennek most vége. Daniela újra makacsul maga elé fog bámulni, vagy legjobb esetben is a padló mentén, a porszemeket hajhászva lakásában, ahelyett hogy a vevőket figyelné, akik ugye mind potenciális bolti tolvajok, ahogy ezt főnöke újra és újra elmondta. De hát Daniela olyan naiv; Danielánál lopnak a legtöbbet. Alig áll egyedül a boltban, már áradnak is befelé a tolvajok, ez tény. És Daniela csak nézi őket; nem tudja levenni a tekintetét erről az arcátlanságról, ezekről a kezekről, amelyek dönteni tudnak és cselekedni. Amikor ezeket a kezeket nézi, ablak nyílik számára a szabad világra.
Mára mindannyiukat meghívta. Az utolsó munkanapomon egyedül szeretnék maradni a boltban, mondta a főnöknek, amikor az utolsó kívánsága iránt érdeklődött, mintha az utolsó munkanap egy nyaktiló lenne, és ő kegyesen megadná neki a halálraítéltnek járó utolsó vacsorát.
Daniela ma abbahagyja a munkát, öt év skandináv bútor és eredeti üvegcsodák után, amelyek lassan, egyik a másik után, a munkája világából otthona világába lopóztak át, szinte észrevétlenül Daniela mellett. Ahogy az évek teltek, lakásai megnőttek, egy szobáról háromra, ahogy ez Közép-Európában szokásos, az élet első felében a lakások, a bankszámlák és a halálra vezetett autók száma nő, a másodikban a biztosítások és a lerakódások a vérpályákon. A szobákat be kellett rendezni, rendeltetésüket meghatározni, főleg a harmadikat, Simon szobáját, amelyikből szinte észrevétlenül vendégszoba lett. Minél inkább elárvult a szoba, annál jobban telepakolta Daniela, hiszen százalékai voltak termékeikre, és a raktárt gyakran kell kiüríteni, ahogy ezt a főnök alkalmazottjainak mindig tanácsolta.

3 Skandináv életmód
"Csak közösségként tudunk a konkurencia nyomásának ellenállni, személyével mindenki hozzájárul a pozitív üzletimázshoz, és ezzel a tiszta nyereséghez", mondta a legutóbbi karácsonyi vacsorán a főnök meggyőződéses emberbarátként. Anélkül, hogy észrevette volna, egy emberbarát karikatúrájává vált. "Schmeiss kisasszony", mondta három hónappal ezelőtt, természetesen négyszemközt, "azt hiszem, nem érzi jól magát nálunk. Érdeklődtem. Az eladás nem okoz önnek bensőséges örömet..." Ránézett, Daniela emlékezett erre a nézésre, de hirtelen nem tudta hova tenni, "Nézze", folytatta, "az eladás szívügy", és tekintete Daniela szívtájékába fúródott, belefúródott tévedhetetlenül a melleibe, amelyek besüllyedve látszódtak a vékony póló alatt. Ekkor felismerte Daniela a nézést: ez a raktárnézés; úgy nézte őt a férfi, ahogy a raktár egy elöregedett bútordarabját szokta, amit el kell takarítani. "Csapatunk olyan szenvedéllyel ad el" mondta és hirtelen suttogni kezdett, "egy jó eladó", súgta, "megérzi, hogy mit akar a vevő", és olyan tekintettel, mintha kialudt vulkánokat új életre tudna szítani, Daniela mellbimbóira meredt. Hogy csillog a szeme, gondolta még Daniela, biztos egy női vevőre gondol, aztán hallotta csak messziről: "Jobban jár, ha magától felmond".
Tehát ha Daniela rossz eladó, és tényleg az, akkor legalább jó vásárló az üzletében. A tizenkilenc frank ötvenet, ami az óradíja (volt), ami 1992-ben egy eladónő számára szinte már sok is, hűségesen befektette fabútorokba (ágy, étkezőasztal és a közkedvelt sarokpad négy személyre), salátás tálakba, egyáltalán edényekbe, mit nem használnak ezek a skandinávok az evéshez!, gyertyák tömkelegébe, tartókkal együtt, talán egy örök éjszakára gondolva a sarkkörön túl, biciklihez való bevásárlókosarakba, porckorongsérves idősebb hölgyek számára gyártott bevásárlókocsiba, ez a betegség állítólag nagyon fájdalmas, kipárnázott kosarakba tojások szállításához; ezenkívül tizenharmadik havi fizetését exkluzív karácsonyi díszre fordította, ideális karácsonyi ajándék a Schmeiss szülőknek, drága és mégis helytakarékos, természetes kozmetikumok garmadája, made in Austria, ahonnan a jelek szerint a természet származik, és az állatkertlátogatók kedvenceibe újra és újra, szájjal fújt tigrisek, oroszlánok, elefántok, orrszarvúak, röviden az egész kihalástól fenyegetett vadon ott tornyosult Simon gyerekágya előtt, Babilont idézőn növekedve.
És ma, utolsó munkanapján, a bolt kihaltsága Daniela arcába ásít. Harminckilenc levelezőlapot küldött szét. Címes noteszét Aebischertől Ziswilerig kiírta; ezennel mindenkit szeretettel meghív utolsó munkanapjára, 1992. július 31-én, az üzlet polcai tele vannak, és a raktárt ki kell üríteni.

 4 Aebischer
Tegnap a postaládában egy lap feküdt Aebischertől, Kínából küldte; szeretett énekelni Aebischernek, love of my life, énekelte, éjjelente, sietős szerelmi félórájuk után, a sötétben, amikor a férfi a szűk heverőn saját álmát aludta, és ő az alvásban nem tudott osztozni, mert Simon, a fia, mint majdnem mindig, keresztben feküdt széles ágyán, és úgy nézett ki szőkeségében, mint egy égből pottyant angyal. Lehelete penetránsan megragadt az egész helyiségben, és olyan keserédes illata volt, ahogy a gyermeki leheletet az anya érzékeli, aki érzi, hogy sosem szereti annyira gyerekét, mint amikor az alszik. Aztán Daniela meztelenül lekuporodott a foltos padlószőnyegre a két alvó között, elnézett teste mellet és előadta siratóénekét a Queentől: love of my life - you've hurt me, you've broken my heart and now you leave me ... tulajdonképpen Aebischer volt a nyomorék, gondolta aztán, nem ő, ahogy néha saját magának tűnt, hanem Aebischer: nagy, daliás, feszes bőrű nyomorék selyemingben, akinek lába és karja a szív oldalán nem engedelmeskedik, amióta tizenöt évvel ezelőtt, eddigi életének felén, megpattant egy feji artéria a hirtelen hőmérsékleteséstől a fullasztóan forró moziból a januári hidegre kilépve. "Szívesen jövök hozzád", mondta, és belső-svájci tájszólásában becézte, "dui Sui, dui gruisigi", ez bóknak számított, amit megfűszerezett kövér nevetésével, és olyan jóízűen csámcsogott beszéd közben, mintha Danielából táplálkozna, "de a fiúnak jobb, ha minél ritkábban lát", pontosított Aebischer, akit Daniela mindig a vezetéknevén szólított. Egy egész éven át járt hozzá ez az Aebischer, egyszer egy héten, legtöbbször hétfőn, "kedvező nap szerelmi találkákra, valószínűtlen, hogy valami közbejön, ez szinte garantált"; amikor Simon végre elaludt, egy hahó-itt-vagyokkal bekúszott Daniela ágyába, és a nő felszabadulva zuhant inas, merev testével a férfitest nehézkes puhaságába.
Daniela férfiakra gyakorolt vonzereje különösen erős. Néha neki is úgy tűnik, mintha csak egy meleg, fekete lyuk lenne, mintha a szemeitől két alagút közvetlenül az ölébe vezetne. Ha csak ránéz egy férfira, már érzi is annak testét a bőrén, és némelyeket szeretne rögtön ott helyben sovány testéhez szorítani, és állott verejtékükben lezuhanyozni.
Könnyű volt Aebischert szeretni, annyira természetesen volt meztelen, felkapcsolta a villanyt a nappaliban, és jobb kezével egyesével áthúzta fején és lábán a ruhadarabokat; olyan volt, mint egy tánc, és csodálatosan sima testének vetkőzőbalettje, a megváltoztathatatlanul meggörbült kézzel, a menthetetlenül begörcsölt lábbal nagyon megnyugtatták Daniela szemeit, amelyek annyira könyörtelenül néztek le saját testére. Míg Daniela a takaró alá rejtette testét, Aebischer lekapcsolta a villanyt. "Téged nem kell nézni", mondta gyakran, "nem vagy egy szemet gyönyörködtető látvány, de ez a forróság a testedben...", "igen", mondta Daniela halkan, és szégyellte magát, amiért nem egy szemet gyönyörködtető látvány, de ez a szégyen csak jobban felerősítette kétségbeesett vágyakozását, és határozottan rászólt: "Na, gyere már!"

5  Ja igen, a gyerek
Aebischer egyik éjjel, miután Daniela feje teljes nehezével rávetődött a hímtagjára, és úgy itta belőle a magot, mintha azok kiegyenesíthetnék csontjait, hajnali két órakor taxival hazament több mint száz kilométerre fekvő otthonába. Simon miatt. "Ez az én ágyam", bőgött Simon, amikor álomittasan kitámolygott a gyerekszobából, Daniela ágyába feküdt, és ott Aebischer tömegére bukkant; összerándult, mintha a fejére csaptak volna; "ez az ÉN anyukám!", kiabált Simon az anyarablóra, és aztán egyik éles hangú sikolyát hallatta, amely teste legmélyéből eredt, akkora fájdalommal tele, hogy be kellett fognia saját fülét is védekezésül. "Na, akkor ennyi volt", mondta Aebischer, és hívott egy taxit.
Mióta a taxi elment, Daniela nem hallott semmit Aebischer felől. Egyszer még felhívta, aztán alig egy héttel később: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. És tegnap a képeslap Hongkongból a Goddess of Mercy-vel, színtiszta aranyból: Köszönöm gyöngédségedet, bocsásd meg néma elutazásomat, kívánok neked is bátorságot annak megtételéhez, amire szükséged van, Buddhák tömege repkedjen körülötted, sok szerencsét, Aebischer. "Ki küldte a lapot?", kérdezte Simon. "Megkaphatom a bélyeget?" Daniela figyelmesen a gyerekre irányította tekintetét, és válaszolt, hangja kissé érdes volt, de ezt egy gyerek úgysem veszi észre: "Aebischertől, most nagyon messze van, biztos emlékszel rá. Kicsit fogyatékos volt..." "Nem", mondta Simon, és pupillái ponttá zsugorodtak, "arra már egyáltalán nem emlékszem. És mit jelent az, hogy fogyatékos?" A képeslapot Daniela gőz fölé tartotta, és a bélyeget Simon ágya fölé ragasztotta, a lapot kidobta a szemétbe, a Könyörület Istennője, ugyan kinek van rá szüksége?
És míg a boltban áll, ma, július 31-én, arra kell gondolnia, hogy Aebischer feleslegesen menekült el Simon elől, annak birtokigénye elől, mert most, pár hónappal a visszahódítás után, Simon egyedül hagyta Danielát a három szobás társasházi lakásban, anyaszeretetét ledobta magáról, mint egy lyukas kesztyűt, és július eleje óta hivatalosan is nagyszüleinél lakik, Freiamtban.
Időnként eljön látogatóba, mint ahogy például tegnap is.

6 Tedd a kezed a szívedre
Néhány hónappal ezelőtt, a nagyszülők házában:
A gyerek, ahogy a gyerekek szokták, a háta mögé rejti a kezét, ahová eldugott valamit, és kérdezi: "Mama, melyik kezemet kéred?" Daniela, aki valami fontos dologra gondol, mint például, mindegy, valamire, felel:
"A balt."
"Mi?"
"A balt!"
"Az melyik?"
"Hát még mindig nem tudod, pedig már százszor elmagyaráztam, és már öt és fél éves vagy! Tedd a kezed a mellkasodra, így," (mutatja neki)  "akkor érzed, hol ver a szíved, és ott van a bal. (A gyerek nem mozdul.) Na, csináld már!"
"És ha nem találom a szívet?"
"Istenem, hát nem lehet ilyen nehéz, érezned kell a tapintó érzékeddel, tudod, tanultuk a testkönyvben, emlékszel?"
"De akkor fordulj el, hogy letehessem az ajándékodat!" (Daniela elfordul)
"Tényleg nem érzek semmit! És ha nem érzem, akkor nincs szívem, és akkor halott vagyok, mert a szív a legfontosabb az élethez." (olyan, mintha betanulta volna)
"És az agy", kiabál Daniela, előrántja Simon kezét a háta mögül, és erősen rányomja a mellkasára, "na!"
Halk roppanás hallatszik, Simon kinyitja ökölbe szorított kezét, csigaház darabok hullanak belőle, aprócska szilánkok a nyolcszögű piros lapokból álló konyhapadlóra.
"Most elrontottad a házat", bőg Simon, nem kis elégtétellel.
"Sajnálom. Gyere, a maradékot kidobjuk a komposztra."
"Mi?"-
"A komposztra, azt mondtam, nem a szemétbe, gondolj a környezetvédelemre, és vidd ki a vödröt is."
"Igen. Mama... Mama! El kell mennünk az orvoshoz, mert nem jól hallok."
"Hülyeség! Nem akarsz hallani, erről van szó. Akkor nem akarsz hallani, ha valami rosszat csináltál, erről van szó."
Daniela anyja fejét rázva nézte végig a jelenetet, és most lányához fordul, míg Simon kimegy a komposztrakáshoz: "Olyan goromba vagy a gyerekkel."  - "Ugyan már!", kiabál Daniela, "nem verem meg; csak nem kéne ennyit ügyetlenkednie."

7 Love of my life
Ziswiler is írt; pontosabban nem ő; egy ápolónő írt a nevében: sajnos számára már nincs értelme ennek, a holmiknak a boltból, kórházban van, újra, reméli, hogy ez még nem az utolsó alkalom, az USÁ-ban valami új gyógyszert fejlesztettek ki már megint, és ő benne van a kísérleti csoportban, látogass meg, ha van kedved, hozd el Simont is, nem, inkább mégse, elviselhetetlen vagyok. Ráadásul úgy lefogytam, hogy még nálad is soványabb vagyok. Ziswiler csak a keresztnevét írta saját maga; René, újjászületett, így hívták, és így nézett ki a neve is a papíron, még egyszer feltámadt a halotti ágyból, annyira bizonytalan, mint egy ötéves gyerek firkája, mint Simon betűi, amelyek nem bírnak semmilyen egyeneshez sem igazodni ezen a szédítően forgó földgömbön.
Vajon benne is ott rejtőzik a halál, amely Renében elhatalmasodott?
Aebischer és Ziswiler között harmincöt további név.
Életének harmincnyolc évében Danielának harminchét szeretője volt; és a szeretőiről könyvet vezetett: gondosan végigszeretkezett több ábécét, úgy, hogy kartont vezetett a nevekről, a testalkatokról, e szerelmek fajtáiról, tartalmukról és a dalokról, amelyeket minden szerelemhez énekelt;
Aebischer, nyomorék, hajlékony, hetente, love of my life, hangzottak például Aebischer nevénél a bejegyzések.
Tulajdonképpen mindig ugyanazt a dalt énekelte a szeretőinek, love of my life, don'leave me, you've taken my love, you now desert me... Találn részegen vetették magukat egymásra, októberben egy idegen városban, már hűvös volt, felhők a Goltz utca felett, felhők, hatalmas állatok vonultak végig az égen, egy karaván keletről nyugatra, véletlenül a német újraegyesítés napján, így könnyebben megjegyezhető a dátum, 1990. október 3. Berlinben, ahol senki sem ismerte, Simon a nagyszülőknél volt, valószínűleg a tévé előtt ült. "Miért iszol?", kérdezte Daniela valakitől, aki éjfélkor mellette ült a bárban, egyik whiskey-t a másik után döntötte magába, és úgy nézett ki, mintha a 33-as számú szeretne lenni, míg Daniela egyik martinit itta a másik után; "azért iszom, mert nem fogsz nálam aludni ma éjjel", felelte ez a valaki, mire Daniela megcsókolta, és ő és a férfi, Michael, majomszőrös, részeg, huszonnégy másodperc, because the night belongs to lovers, együtt elmerültek a rövid, heves elfelejtésébe annak a ténynek, hogy az életben más is van, mint a lehetőleg idegen testre irányuló vágy.

8 Az autó gyógyereje
Ma reggel negyed hétkor kelt Daniela, mint munkanapokon, keddtől szombatig mindig. Felébresztette Simont, aki kivételesen és egyelőre utoljára nála aludt, óvatosan félresimított homlokáról egy izzadt, búzaszőke hajtincset, és lemondott a fogmosásáról; reggelire meleg kakaót készített: hosszú napod lesz, mondta Simonnak, aki álomittasan oda se figyelt, tehát igyál; hétkor bepakolta a puha gyermektestet Citroen 2 CV-jébe, és autók százait követve Freiamtba utazott a nagyszülőkhöz; a másik irányból, a kantonszékhely felé még többen mentek, télen fényes körmenet, villanófény-felvonulása a férfiembereknek és nőembereknek, egyeduralkodóként hangszigetelt bádogdobozukban; Ziswilernél strong man, beéski, félévente, who wants to live forever (Freddy Mercury centimér vastagon sminkelt halotti maszkjával a szeme előtt), Ziswiler számára például az autóidőszak volt a nap legszebb időszaka, az otthon világa és a munka világa között, az ő esetében az iskola világa, diákszempárok világa, amelyek mind gyűrűsujját bámulják, amelyre úgy egy éve jegygyűrűt montírozott a kereskedelmi szakiskola rektorával való megbeszélést követően, a tanári szobában hallotta, hogyan beszélnek róla, különös, hogy egy ilyen jóképű férfi, és harmincöt évesen még mindig nincs barátnője, legalábbis még sosem látták eggyel sem; nem mintha ez őt, a rektort különösebben, de némelyeket mégiscsak zavar; "az autóban", mondta Ziswiler, "ott aztán átkozottul káromkodhatsz, és feltekerheted hozzá a zenét, ami otthon zavarja a szomszédaidat, vagy meditálhatsz, ezt legjobban az autóban lehet", de az ő állapotában nem is lehetett a munka világára és autóvezetésre gondolni, pedig most lett volna igazán szüksége rá, erre a szűkös autó-térre, erre a magántérre nővérkék és röntgenképek között, gyógyszerek, orvosi vállrándítások és eredménytelen székletvizsgálatok között. Daniela viszont gyűlölte a kocsiját; Simon mindig rosszul lett ettől a billegéstől. Félórás volt az út Freiamtba, és Daniela sose tudta, mi ment ilyenkor végbe Simonban, mit érzett, mit gondolt magában hátul az autóban, annyira nyugodtan ült a gyerekülésbe bekötve, annyira rendes gyerek, dicsérték némely szomszédok, és benne újra nőtt a félelem saját gyermekétől, aki gátlástalan szemekkel figyelte anyját. Néha azt kívánta, bárcsak látszanának a gyereken nevelő szeretetének, a titkos ütéseknek és szócsatáknak a nyomai, ha mindenki számára messziről láthatóan anyajegyekként és sebekként vonulnának végig a gyermek bőrén. Simon bőre azonban puha volt, mint a vaj, és a kiütések, amik néha megjelentek rajta, az orvos vigasztaló diagnózisa szerint csak tönkretett környezetünk hatásaként alakultak ki.
"Simon útközben kihajolt az ablakon, és kihányta a kakaóját", üdvözölte anyját Daniela reggel, "sajnos már mennem is kell"; "de gyermekem, ez az autózás miatt van", köszönt vissza anyja, olyan hanglejtéssel, mintha ez az ő, Daniela hibája lenne, mintha a gyerek nála pszichikailag mindig rosszul lenne. "És", üvöltötte Simon, "a macim nem brummog, amikor előredöntöm!", mire Daniela anyja, aki áldott jó lélek, erős testalkattal és bőrszínű gyógyharisnyával, erős karjaival átkarolta a gyereket, és bevitte a hűvös házba.
Nyolckor Daniela már a boltban állt.

9 Az ember egész életen át mehet, anélkül hogy megtalálná magát, ha elveszetten jött a világra
Ma teljesen egyedül van Daniela a boltban, valószínűleg mindenki nyaral, és a hőség is elviselhetetlen. A városban megrohanják a boltokat, az áruházak előtt külön állványokon tüzijátékokat és zászlókat, kantoni és svájci zászlókat, lampionokat és girlandokat árulnak különböző színekben és árfekvésekben; az igazi svájci időben hazajön nyaralásából a nemzeti ünnepre, vagy augusztus elsején még otthon van és csak utána utazik el. Csak itt, gondolja Daniela, a SKANDINÁV ÉLETMÓDBAN, AHOL MINDIG VAN ELÉG PARKOLÓHELY, ami a közeli autópályáról jól láthatóan hatalmas betűkkel ki van írva egy bádogtáblára a bejárat mellett, itt és ma, amikor pedig minden ingyen lenne, nem akar senki sem betévedni.
Két évvel ezelőtt Daniela és Simon beköltöztek egy társasházi lakásba a kantonfőváros határán, egy háromemeletes házakból álló, ötvenes évekbeli lakótelepre, egy koszossárga vakolatú házsor után egy sor kis zöld folt következett a ruhaszárító-állványok vagy legfeljebb még a gyerekek számára, eztán jött a következő koszossárga sor, amelyiket újabb zöld követett. Némi nehézségek árán Daniela megszerezte a szükséges ötezer frankot kölcsönökből; háromezer jött apja sportboltjából, most már öreg a Matterhornhoz, vallotta be, sajnos, ígéretét, hogy lányával megmássza a Matterhornt, nem tudja már beváltani. De biztos talál hozzá egy fiatalabbat, ebben, úgy tűnik, nem szenved hiányt. És a háromezer frank az övé lehet, ajándék; sajnos pénzest még nem talált magának. Semmi baja a makacs fejével, de az ilyeneknek is meg kell hajolniuk a valóság előtt, ha valaki gyereket csinál neked, akkor az a valóság, ami kerül is valamibe. Nem engedheted egyszerűen szabadjára a kutyát. Daniela írt neki egy levelet: Kedves apám, szívből köszönöm a pénzt. Huszonöt éven át arról álmodoztam, hogy egyszer nemcsak pénzt, hanem egy kis időt is áldozol rám, ez az álom még elkísér egy darabig az életemben. Egyébként a makacs fejemet tőled örököltem. Üdvözlettel szerető lányod, Daniela.
Daniela szomszédságában a városszélen két uralkodó tempó volt: a serénykedők nyilvánosan prezentált prestissimója; és a többiek otthonukban titkolt gravéja. A kettő között a telep gyerekei, a nyolcéves Jakob például csillogó, a két évvel fiatalabb Claudio rozsdásodó biciklin, amit Jakobtól örökölt; a gyerekek büszkék voltak mutatványaikra, kurjongattak, nevettek és véletlenszerű ritmusban véresre sebezték térdüket vagy szájukat a melegben megolvadt aszfalton. És a szemben lévő bevásárlóközpontban, amely a hetvenes években épült, a gyerekek a hosszú szerda délutánokon tisztára pucolták a padlót elejtett pénzérmék és eldobott berlini fánkok után kutatva.

10 Agyonütni
Egy parfüm, amit Aebischertől kapott, felbontatlanul áll a fürdőszobai polcon: en avril un soir.
Tíz nap múlva kezdődik az óvoda utolsó éve az iskola előtt, és Simon végleg a nagyszüleihez költözött; soha többé nem akarok veled élni, mondta szó szerint Danielának.
Ez az ÉN anyukám, ordított annak idején Aebischerre, mintha most és mindörökké birtokolni akarná.
"Hagyd itt Simont éjszakára"; így kezdődött. Daniela anyja tudja, Isten nem küld betörőt az ablakán át, ha egy ilyen kis védőangyalka fekszik mellette az ágyban, ha Simon mellette alszik a franciaágyban. Először még örült Daniela, hogy lesz egy szabad estéje vagy hétvégéje; később már nem örült, de tehetetlen volt anyja hatalomátvételével szemben. Július eleje óta apja egy régi vaságyon alszik a konyhában, álmatlan vénemberré öregedett, és a hőkiegyenlítős hálózsákban forgolódik a sportboltból, amit most fia vezet, és Simon régi helyét Daniela mellett a széles ágyban most egy leértékelt egész alakos tükör foglalja el a bútorraktárból. Nemcsak Simon hiányzik neki az ágyából, hanem hétfőnként Aebischer is; csak a mondását a szemet gyönyörködtető látványról, márminthogy ő nem az, azt idézi a tükör minden este némán a szemei elé; az éjszaka közepén is, ha olyan kedve támad, felkapcsolja a villanyt, és megnézi sápadt, eres bőrét, mintha Aebischer szemével. Harmincnyolc, gondolja aztán, egy élet fele. A nagyszülőknél van kábeltévé, és Simon boldog náluk.
Daniela előtt, a kassza mellett, egy hatalmas üvegtál áll cukorkákkal, a SKANDINÁV ÉLETMÓD ajándéka a vevők gyermekei számára. Daniela kivesz egyet, mintha kényszer hatására, emlékeztetve magát, hogy az ananászízűek zöld csomagolásúak, hihetetlen, hogy bele bírnak ragadni a fogakba, és szinte undorítóan édesek; Simonnak is ilyen volt a szájában azon a meleg áprilisi estén..., az öntörvényű emlékezet gyakran pácban hagyja, de erről az áprilisi estéről éles felvételt rögzített, mint egy rémálom, amely lassítva állandóan szemei előtt fut: ... hólyagocskákat lát, herpes labialis, Simon jobboldali szájszögletétől végig fel az arcán, pirossárgán elgennyesedve és ragadósan, hát sosem lesz már normális arca a gyerekemnek, gondolja, nem, valószínűleg sosem; Simon Daniela ölében ül, és egy cukrot szopogat, a savanyú ananásznyál elégedett szájából Daniela farmerjára csöpög, nem bánja, a nyitott ablakon beárad a rádió, everyone has a heaven inside, énekli Kate Bush, Daniela vele énekli, és szinte még el is hiszi a mennyet, mely sápadt kéken feszül felette és Simon és a bevásárlóközpont felett. A ritmusra halkan ringatja a gyermeket, behunyja szemét, így legalább nem látja ezeket az undorító, levedző hólyagokat, Simon viszont anyja arcába néz, a hosszú keskeny orra, a lefittyedő szájra, és a gyermek látja, ilyen képe van az anyjának róla, látja a képet az undorító, levedző hólyagokkal, és több percnyi nyugodt esti csend után megszólal: "Üss agyon. Pontosan tudom, hogy a legszívesebben egy baltával vágnál ketté. Két darabba akarsz hasítani, hogy a vérem elfolyjon és végleg meghaljak."
Daniela az ananászos cukorkát egészséges fogaival halálra harapdálja, maszatos, mint egy gyerek, hagyja, hogy a ragadós lé a bolt barna padlójára csöpögjön, és cipőjével mélyen beledörzsöli a szőnyegbe.
Aztán órájára néz, mindjárt vége a munkaidőnek; valószínűleg moziba megy, két vagy három másik nővel az egyletből; öt éve vesz részt Daniela az egyedülállók-egylete-vasárnapokon, az uzsonnákon a közösségi központban, különböző piknikeken és grillezéseken a zöldben, páros étkezéseken a turistavendéglőkben, ahol az elvált feleségek nyomorúságukban kétszemélyes ebédet vesznek, mivel az olcsóbb, és a kétszemélyes ebéddel egyúttal a volt férjeket is elfogyasztják kollektívában (ebben a kisvárosi egyletben Daniela az egyetlen leányanyuka), és Daniela röviddel zárás előtt visszaemlékszik, hogy két évvel ezelőtt büszkén mesélte, mennyire örül a nagyobb lakásnak, főleg Simon miatt, akinek így saját szobája lesz -
Mindenkit agyon kellene ütni, gondolja: a némelyeket, az Aebischereket, a nagymamákat, az apákat, a főnököket, az egyedülálló anyákat;
engem is.

BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret