stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HUDI LÁSZLÓ
A NÉZŐ ÉS A SZÍNHÁZ
(mozgó ház társulás)

1. A hagyományos színházi formák helyettesítése újakkal -
Szét kell-e rombolni a régi közönséget, hogy létrehozzunk egy újat?
Ahhoz, hogy "hagyományosról" és "újról" beszélhessünk, először meg kellene határoznunk ezeket a rendkívül homályos fogalmakat, ami által önmagamat kellene meghatároznom. Eszerint hagyományt csak akkor tartok problematikusnak, ha kapcsolatát elveszti az élettel, ha alkotó folyamata automatikussá válik, és a valóság szerveződésével nem mutat párhuzamot, ha merev szellemi korrupciót és hivatalosságot tükröz. Mert sajnos van olyan hagyomány, amely közmegegyezéssé silányul, Magyarországon legalábbis találkozhatunk ezzel a tendenciával. Ha ilyen helyzet kialakul, akkor az újabb kifejezési formák keresése rendkívül kívánatos, még akkor is, ha a végén megint kiderül, hogy tényleg csak jó és rossz színház van, valahol a két véglet közötti végtelen skálán elhelyezkedve. Ha viszont "jóhoz" és "rosszhoz" lyukadunk ki, akkor nyilvánvalóan szó sem lehet a közönség rombolásáról és építéséről, vagy hagyományos forma helyettesítéséről újjal, hiszen személyes ügyről van szó, melynek egyetlen mércéje a hitelesség. Mert az, hogy egy alkotó milyen intenzitással éli életét, és ehhez képest milyen érzékenységgel, őszinteséggel, nyitottsággal stb. alkot, és mennyire éber az önkritikához, az önanalízishez stb.... vagyis közelít az abszolút "jóhoz" - mindez csakis személyes ügy és felelősség lehet. Ugyanez természetesen elmondható a közönségről is. Tehát az, hogy a közönség soraiban ülő emberek milyen intenzitással élik életüket, ehhez képest milyen érzékenységgel, őszinteséggel, nyitottsággal stb. néznek egy előadást, és milyen mélységben képesek reagálni és hozzák meg válaszaikat stb.... vagyis  közelítenek az abszolút "jóhoz" - mindez szintén nagyon személyes ügy és felelősség. Ezzel talán úgy látszik, hogy az alkotók és a közönség individualitását hangsúlyozom, pedig csak egy terminust alkalmazok, amit az összes archaikus tudás és vallás ismer. Így azt is hozzá kell tenni, hogy egyedül nem megoldható a probléma (például a színház sem). Megváltás csakis közösen lehetséges. A közösség létrehozásának egyik fontos tényezője pedig az, hogy meg kell várni mindenkit. Ám nem a felsőbbrendűség vagy a fejlődés értelmében. Megvárni, amíg mindenki észreveszi, hogy mindenki vár. De ez a figyelem csak önmagunkon keresztül hathat a másik ember felé. Tehát az alkotó azt várja önmagától, hogy alkotó legyen - annak lehető legszélesebb értelmében - , és akkor észreveszi a közönséget; a közönség pedig azt várja önmagától, hogy közönség legyen - annak legszélesebb értelmében - , és akkor észreveszi az alkotót. (Talán...)

2. A társadalmi feltételek változásának hatásai a színházi munkára -
 Kevesekhez szól-e az újító munka?
Elmondhatjuk, hogy Kelet- és Közép-Európa számára a társadalmi feltételek drasztikusan változtak az utóbbi tíz évben. Magyarországon, úgy gondolom, ez egy amúgy is létező identitászavart idézett elő, erősített fel, amihez igen komoly egzisztenciális problémák járultak és járulnak. Az egzisztenciális fenyegetettség közvetlenül hat a közönségre mint individuumra, mivel traumaként éli meg azt. Az ilyen helyzetben, amikor a szükség és a hétköznapok őrlődése mindent elnyom, természetesen a kultúra és azon belül a művészet az első, amiről a leghamarabb lemondunk. Olyan iszonyatos energiát vesz ki az emberekből az egzisztencia megteremtésére fordított erőfeszítés, hogy a színház sokadrangú elfoglaltsággá, lehetősséggé válik. Ebben a helyzetben bőrünkön érezzük a gazdag és művelt polgár hiányát. Nálunk ez a réteg rendkívül kifejletlen helyzetben van: vagy gazdag, de akkor műveletlen; vagy művelt, de akkor szegény. Ebből a szempontból a fiatalok jelenléte adja a reményt, mivel az említett traumát ők már mint kész problémát kezelik, és együtt élnek vele. Az említett problémák azonban a néző számára csupán nehezebbé teszik a "szellemi csemegézést", aminek az újító munkákat nevezzük.
Az identitás problematikája sokkal alattomosabban munkálkodik vidékünkön. Az önazonosság-tudat egyensúlyának megbillenésével nehéz megbirkózni, nehéz feldolgozni, nehéz szembenézni vele. Mivel színházunk (a Mozgó Ház Társulás) abból a szellemi közegből dolgozik, amelyből vétetett, szükségszerűen ezzel az identitászavarral szembesíti nézőjét, aki inkább kikapcsolódni, fellélegezni, menekülni kíván ugyanebből a neurotikus közegből. Az alkotók viszont szintén ugyanazzal a problémával küzdenek. Mi az a szilárd alap, értékrend, amelyhez mindannyian viszonyulhatnak? Ebben a kibillent helyzetben természetesen rendkívül fontossá válnak a klasszikusnak és hagyományosnak vélt formák és tartalmak. Csak kevesen vállalják a felfedező utat, a bizonytalanság bizonyosságát, és kevesen vannak, akik szívesen osztoznak ebben az élményben.
Érdekes módon, a politikai változások ellenére, színházi struktúránk a mai napig az 1989 előtti struktúrára hasonlít leginkább. Ez a rendszer egyfajta klasszikus színházi stílust és gyárszerű szerveződést favorizál. A politikai befolyás és a politikának való kiszolgáltatottság mind a mai napig igen erős, ami néha még esztétikai szinteken is megnyilatkozik. A politika jól tudja, mit akar látni a színpadon. Olyan előadást, amivel reprezentálni lehet, nem olyat, amelyik zavar. (Itt hangsúlyozni kell, hogy nyelvezetében talán még jobban zavarhat egy előadás, mint tartalmában.) A közönséggel karöltve alkotnak frontot - biztonságot, kiszámíthatóságot, szórakozást követelve. Ilyen körülmények között, ebben a struktúrában személyes színházat létrehozni szinte lehetetlen. Struktúrán kívül viszont megbélyegeztetés a sors.

3. Multikultúra és kulturális különféleség -
 Az előadások készítésénél kell-e gondolni a közönségre?
Nem rendelkezem több kultúrával, ám annál mélyebben tapasztaltam meg a kulturális különféleség problémáját, ami által - talán öntudatlanul - mégis multikulturális megoldó képleteket használok. Nem tudnék talpon maradni a nélkül a pozitív szakmai élmény nélkül, amit Franciaországtól kaptam az alkotás szabadságának lehetséges és elérhető fokát illetően. Ezzel ismét egy olyan terminust használok ("szabadság"), ami szintén a személyes szférába esik. A személyes színház pedig bízik abban, hogy ha önmagába mélyen néz, akkor a közönségbe is ugyanolyan mélyen belelát.

4. Az új néző létrehozása -
Alábecsülik-e a színházcsinálók a közönséget?
Mint már említettem, nem hiszek az új nézőben. A személyes elmélyedésben, szemlélődésben, asszociációkban, analógiákban és más ilyen megfoghatatlan dologban hiszek. A közönséget tehát komplex személyiségek közösségeként szeretném elképzelni, akik azért jönnek színházba, hogy aktív módon létrehozzák ezt a közösséget, ahogy az alkotók is erre törekednek.

5. A közönség és a közösség jelentésének a különbözősége -
 Meg kell-e újulnia a jelenlegi közönségnek?
Minden színházi előadás céljának tekinti, hogy a közönséget a közösség illúziójával megajándékozza. Azt hiszem, a közönség eredendően a nyilvánossággal függ össze, míg a közösség az együttléttel. Épp itt van a mai színház egyik rendkívül nagy buktatója. A való világban manapság szinte fellelhetetlenek a közösségi élet formái. Magán- és nyilvános szférára bomlik az élet. A közösségi és a nyilvános szféra között viszont lényeges a különbség. A közösség személyes szinten zajlik, a nyilvános viszont személytelen szinten. Olyan, mintha az utóbbi pótléka, torz tükörképe lenne az előbbinek. A közösségi ember személyes érintkezésen keresztül kapcsolódik a másikhoz, a nyilvános ember viszont az információn, a híren keresztül stb.
Tehát olyan világban élünk, melyben már csak mutatóba maradt néhány közösségnek mondható életforma. A színháztól viszont elvárjuk, hogy közösséget teremtsen, annak ellenére, hogy a közeg, amelyben működik, nem áll készen erre. Amennyiben csupán az alkotókra, a színpadra testáljuk ezt a feladatot, úgy elfelejtjük azt is, hogy a közösséget együtt kell megalkotni, és folyamatosan fenntartani. Ehhez a résztvevők kreativitására van szükség. A személyes kreatív erőre. Ez tehát a közönségre is vonatkozik, de nem mint tömegre, hanem mint emberre. Ha tehát valaminek meg kell újulnia, akkor az nem a közönség, hanem az ember. Ez viszont illúzió, mint a színház.

6. A színház, mint az elit kiváltsága -
 Halottak vagy halódnak-e a színház hagyományos formái?
Ha az elitről mint társadalmi csoportról beszélünk itt, akkor semmi esetre sem gondolom azt, hogy a színház az elit kiváltsága lenne. Ha az elitet spirituális értelemben értjük, akkor reménykedem benne. Mindig reménykedem, hogy megfelelek annak a kihívásnak és örvénynek, amit színháznak hívunk. De reménykedem abban is, hogy a kiválasztottság nem elszigetelést jelent, hanem szolgálatot. Viszont nem kizárólagosíthatom álláspontomat, mint ahogy az élet is millió megnyilvánulásra törekszik. Így azt gondolom, hogy hagyományos és új formák együttéléséről beszélhetünk. Az más lapra tartozik, hogy én személy szerint a születést preferálom, mely a millió formát létrehozza.

7. A színház új, alternatív formái -
 Mire vágyik a közönség és kielégíti-e ezt a vágyat a ma színháza?
A színháznak mint nyelvnek a megközelítéséről rengeteget lehetne beszélni, de nem tudom, nem tudhatom, mi az új színház. A magam részéről fontosnak tartom, hogy az alkotás pillanatában nyitva legyenek a közlés lehetséges csatornái. Tánc, szöveg, kép, zene, fény, gesztus..., minden rendelkezésre álljon. Fontosnak tartom, hogy az előadás esztétikáját az írott szöveg és a társulat viszonya határozza meg. Fontosnak tartom, hogy az írott szöveg a múlt és a halál tartományába esik. Fontosnak tartom, hogy az alkotók átlépnek a túlvilágba ezekért a szövegekért. Fontosnak tartom az újrafelfedezést, hogy saját túlvilágunkat találjuk meg, ne valaki másét. Fontosnak tartom, hogy a halálban és a születésben mindannyian egyek vagyunk, közösséget alkotunk, tehát nem szerepeket látok, hanem a túlvilág motívumait hordozó információkat. Fontosnak tartom, hogy nehéz átkelni Hádész folyóján, ezért úgy gondolom, hogy a színész folyamatos konfliktusba esik és kommunikációba kerül a szereppel, a halál motívumaival. Fontosnak tartom magát a kommunikációt, ám nem látom a párbeszéd lehetőségét, csupán a pokoljárás után. Fontosnak tartom, hogy a színpad a túlvilágot jelképezi, ezért természeténél fogva költői tér. Fontosnak tartom, hogy a túlvilág olyan közeg, ahol megáll minden folyamat, fejlődés, történet (a leírt darab története is). Fontosnak tartom, hogy hiteltelenné vált a történet, a történelem, a létezés, és ezzel nyakig a halál szimbólumában állunk. (És mindezt folytatni lehetne sokáig.) Azt, hogy erre vágyik-e a közönség, és hogy kielégíti-e ez, azt nem tudom. Csupán remélem...

8. A szöveg és a fordítás az előadásban -
 Hogyan és miért kellene a színháznak keresnie az utat a nemzetközi közönséghez?
Ma már a nyugati kultúrkör nagyrészt egynemű. Eredeti határai egyre tágulnak agresszivitásának és kommunikációképességének köszönhetően. Ezzel természetessé válik, ha bármilyen produktuma bejárja a számára ismerős területet, hiszen önmagáról alkot így képet, amit az érintetteknek látniuk kell. (Soha nem lehessen tudni, honnan jön egy mentőötlet.) Ebben a helyzetben a nyelvi korlátok sosem meghatározóak. Mindig meglátszik valakin, ha van mondandója, hiszen ha fáj valakinek valami, nem csak a létező összes nyelven, de a létező összes módon is közölni próbálja azt. Ezt természetesen egy fordítás gyengítheti, de lényegesen nem befolyásolhatja.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret