stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Maya Hostettler
A tornyok, a Limmat, a lovag mögött
(Hol lehet itt házasodni?)

Ott ült ő, a hivatalsegéd, akinek állítólag semmi dolga nincs, egész nap semmi, aki csak egyszerűen ott ül, napról napra, a városháza előcsarnokának közepén hátul, megvakulva az asztal mögött töltött évektől, csak hogy megmutassa az utat, ha valaki nem ismerné ki magát, és megkérdezné tőle.
Az írónőnek sosem esett nehezére elképzelni, ahogy ott ül, egy füzettel az asztal közepén, vagy nyitott újsággal. Könyv szóba se jöhetett, de nem is valamelyik a két nagy zürichi újság közül, a hivatali újság, az viszont ott hevert, na nem kiteregetve, hanem összehajtogatva feküdt ott, minden nap frissen, a jobb felső sarokban a tábla mellett, melyen az állt: Információ.
A nő férjének fejében nem játszódtak le történetek. Az ő fejében számok tornáztak, számítógépek bolyongtak, kamerák villantak, objektívek kattantak. Az sem jutott eszébe, hogy számai tornamutatványairól vagy a vágásai szögéről beszéljen. Ha a hivatali segéd, akinek állítólag semmi dolga nincs, egész nap semmi, megvakulva a városháza előcsarnokának közepén hátul, az asztal mögött töltött évektől, betolakodott volna a tudatába, akkor a fényre helyezte volna, a kontúrok miatt, vagy kiszámolta volna helyi értékét, melyet az Információ felirattal ellátott asztal mögött ült le, napról napra.
Ezen a napon viszont volt dolga a hivatali segédnek. Nem azért, mert a férj a fényre,  vagy az írónő az egyik történetébe helyezte volna, hanem mert mindaz, amit ezzel az emberrel kapcsolatban éppenséggel mondunk, írunk, álmodunk, dühöngünk, azon szülemények közé tartozik, melyekre csak egy túlerőltetett agy és egy napfényre, strandra és alvásra vágyakozó szellem képes. A hivatali segéd nem merengett maga elé. Funkcióját teljesítette, melyben mindent tudnia kellett, mármint mindent, ami a városházával kapcsolatos. Két nő, mindkettő baljában nyitott boríték, jobbjában űrlap, hivatali, barnásszürke színét minden egyes svájci férfi és nő ismeri, felismeri, elárulta őket, azt akarták tudni, hova kell menniük, ezt a papírt kapták, de most nem tudják, -
pedig, és ebben egészen biztosak lehetünk, a kapott hivatalos papírok helyről és időről is tájékoztatást adtak, így a hivatali segédnek, aki most szemüvegét feltéve a város elveszett leányainak magyarázott, elkerülte figyelmét a férfi és a nő, akik hivatalos papírok nélkül jelentek meg, hogy olyan úton járjanak, melyen még sosem jártak azelőtt.
A férfinak ráadásul nem is állt szándékában információt kérni. Mire másra volt a feje? Miért másért lettek volna a fényesre csiszolt réztáblák: anyakönyvi hivatal, házasságkötés bejelentése, kihirdetése, temetkezés? Boldogan nevetett a városi felsoroláson, melyek egy finom lelkületű embert elriasztottak volna, őt azonban, aki egy írónőt akart feleségül venni, egy cseppet sem zavarta, hiszen nap mint nap azt hallotta, hogy élet és halál egy meredély szélén egyensúlyoznak, egyszer balra, másszor jobbra dőlnek, néha megcsúsznak, mely nehézkes feltápászkodást tesz szükségessé, ami többnyire sikeres, még ha komoly nehézségek árán sikerül is.
Az írónő azonban, aki reggelinél mesélt ilyen dolgokat a férfinak, míg az nyugodtan és egyenletesen vajazta a kenyereket, néha kortyolt egyet a kávéból, ha szükségesnek látta, figyelmeztette az írónőt, hogy egyen már valamit, hogy igyekeznie kéne, hogy nyolctól egy elbeszélést akart átnézni, de csak egy órácskáig, kilenckor ugyanis fogorvoshoz kell mennie, és ugye nem felejted el - nem, nem, hogy is felejteném - tudod egyáltalán, hogy mit akartam mondani? - persze, hogy vegyek joghurtot, meg vajat és kenyeret és halat, mert holnap vendégek jönnek, és én szóltam, hogy a bor elfogyott, de neked ez mindegy, egy korty alkoholt sem iszol, én viszont - ez az írónő tehát egy aprócska pillanatig mégiscsak zavartatva akarta érezni magát, amiért élet és halál egy sorban áll, fényesre csiszolva, glédában, kifogástalanul.

Az írónő a hivatali segéd felé lesett. Szívesen megkérdezte volna tőle ezt az egy információt. Csak úgy. Szerette az ilyen mókákat. Felöltötte volna gyermeki mosolyát, félig ravaszkásan, félig tudatlanul megkérdezte volna, hol lehet itt házasodni. Tudta, hogy reagálnak a férfiak az ilyen kérdésekre. Mindig ugyanaz: férfi és asszony; és asszony és férfi. Emancipált ember(nő)ként az ilyen játékokat kategorikusan elvetette, sőt, állította, hogy nem is léteznek, rég kihaltak, férfi és nő már emancipálódtak, nőként azonban, és ma nagyon is nő volt, elfelejtkezett szakmai állításairól: mosoly, kérdés - és ekkor somolygás kerülne a hivatalsegéd vak arcára, levenné szemüvegét, melyet megszokásból tett volna fel, mint mindig, ha női lény közeledett felé. Az írónő várt. Szemében kíváncsiság, melyből sose tudott kifogyni. Érzékelte az idős férfi szemének felcsillanását, tudta, hogy keresi a szavakat, hogy bókot mondjon neki, egy olyat, amelyet már évek óta döngicsélt a fejében, amely csak arra várt, hogy végre szabadjára engedjék, régebben, akkor még gyakrabban kirepülhetett, ma már nem engedhette repülni, a nők nem szerették ezt, már régóta nem, és hát igazuk is volt, megértette őket, csak hát -
a férfi az írónő mellé lépett. Tizenegy éve osztoztak már jóban és rosszban. Ismerte költőnőjét, tudta, hogy az már megint egy öregúr koronáját akarja megtépázni. Ha ő lett volna az írónő, akkor e szavak hallatán eszébe jutott volna a felhívás, melyben a Tájépítészeti Iroda hírül adja, hogy a Pestalozzi utca ötven alatti ingatlanon, a Platten utca negyvenhéttel határosan, hat kiöregedett, beteg fenyőt és egy műciprust ki akar vágni és fiatal fákkal pótolni, így azonban ez a levél, amely egyébként nem neki, hanem az írónőnek szólt, az íróasztalon maradt.

A férfi örült, hogy a hivatali segéd két másik nőnemű lénnyel volt elfoglalva. Életmentők. Az ember sosem hagyhatta egyedül az írónőt, egy másodpercre sem, ha az ember magára hagyta, rögtön mellé szegődött férfi és nő, versek és hegyek és regények és operák merültek fel könnyen és gondtalanul, a férfinak úgy tűnt, a semmiből, megmaradtak egy darabig vagy ide-oda repkedtek, míg újra fel nem oldódtak, anélkül hogy akár csak egy név vagy foglalkozás vagy lakhely felmerült volna. Tíz perc alatt eljutottak oda, ahova sok ember sosem, a legnagyobb erőfeszítéssel sem.
Ezen beszélgetőtársak között az idős urak egész különleges ingatlannak számítottak. A nő belefújt koronájukba, ágaik közé, végigsimította törzsüket, és ők kiadták információikat, melyeket évtizedek során törzsükbe véstek, kidőltek, boldogan, hogy szolgálatára lehettek. Az elmúlt tizenegy évben, melyet az írónővel töltött, gyakran megfigyelte már ezt; ma azonban, ma az anyakönyvi hivatalba vezette, és ehhez az égvilágon senkire nem volt szüksége, még a kedves öregemberre sem, akit ugyan sajnált, de nem segíthetett rajta, most ő volt a soron. Karon fogta az írónőt és magával vonta a lépcsőn, az első emeletre, százegyes szoba, nem könnyű megtalálni, mert amikor felértek a lépcsőn, előbb a százkettő majd a százhárom jött, hogy a számozás középen kezdődött, pedig két fel- illetve lejárat volt, melyek kezdetet és véget tökéletesen jelölhettek volna, eleinte elég önfejű dolognak tűnt számára, pár pillanat múlva azonban agya rátalált a megoldásra: nem mindenki szereti a rendet, és miután már lent a réztáblákon élet és halál kézenfogva sétáltak egy meredély szélén, biztos léptekkel, itt fent, az első emeleten is el kellett fogadnia a félkáoszt. Erről is beszélt reggelinél az írónő: minden, tudod, minden, alfa és omega a káoszból jött létre: de -
Megtanulta a matematikában, hogy a káoszban is meg lehet találni a rendet. Tehát itt, az első emeleten félkáosz uralkodott, fent káosz, lent a réztáblán pedig tökéletes rend garantálta a meredély partján való sétát, vakon is. A tükröződést, éppen ebben az épületben, különösen szépnek találta. Az írónő semmit sem vett észre gondolatfutamaiból. A gyerekrajzokat nézegette, amelyek körös-körül, ahol még volt hely a százas emelet ajtajai között, lógtak a falon. Színesek és fekete-fehérek. Halál és élet, gondolta, na ez az, hát nem ezt mondom mindig: Piep, így hívta a férfit, amikor nagyon jó kedve volt, nézd csak. Majd újra elfelejtkezett a férfiról, szemei letapogatták a színeket, kereteket, falakat, elidőztek egy hajlaton, piros és rikító, szinte fájdalmat okoz a tompa helyiségben, ez a feszültség, félelmetes, és ott, ott egy kötéltáncos és egy oroszlánszelídítő, és ott, ott valaki fenyőfákat fűrészel, és ott, ott -
állt a levél az agya előtt, mely beteg és kiöregedett fák kivágásáról tájékoztatta, csak hogy tudja és ne boruljon ki megint, mint amikor a nyírfát, amelyik az ablaka előtt állt, amelyikkel együtt élt - fehér-csupasz télen, lágyzöld tavasszal, árnyas nyáron, arany ősszel: brutálisan kidöntötték, méltatlanul feldarabolva elszállították egy szeméttartályban - és ott, ott kalapált kollégája mondata a füleiben, mi lenne, ha az emberekkel is úgy bánnának, mint a fákkal, melyeknek árnyékában nyáron olvastunk, melyek koronájában madarak fészkeltek, cinegék és feketerigók és vörösbegyek: hat kiöregedett és beteg tartományi képviselőt és egy képviselőnőt kivágnak és fiatalokkal pótolnak: így a faállomány a történelmi kert és az egész negyed zöldállományának fontos részeként a jövőben is biztosítva maradhat.
Az írónő alig érzékelte a vörös feszültséget a százegyes és a százkettes iroda között. Gondolatai a madarakkal szálltak, melyeknek új fákat kellett találniuk, hogy fészket rakhassanak, tojásaikat kikölthessék. Míg a fiatal, egészséges fenyők eléggé megerősödnek, évek telnek el.
A férfi türelmesen várt. Még volt idejük négyig. Ha most megzavarta volna az írónőt, azzal egy érzékeny pillantását váltotta volna ki, mely megakadt volna rajta, ellágyult pillantás, gyengéd, tele szerelemmel, melyre csak az írónő volt képes, akit ő, és ez a tudat boldoggá tette, időnként dorombolásra tudott indítani, jólesőn, ritmikusan, mint egy macska, amelyik jól érzi magát, annyira, hogy karjaival átölelte nyakát, akárhol voltak is - helyszínre és szituációra nem volt képes figyelemmel lenni -, szavakat súgott a fülébe, melyeket soha senki más nem hallott, csak ő; ő, Piep; rímpárok, disszonáns szeretők, jambikus paripák, míg a lovas ki nem fulladt, hogy nem maradt más hátra, mint hogy a nő száját ajkaival zárja le.

Az írónő hirtelen sürgetni kezdte, menjenek. A férfi kinyitotta az ajtót, a nő besietett mellette, de rögtön visszariadt a rettenetes-szürke fotelektől, de már nem volt visszaút, a férfi betolta őt a szobába, és becsukta az ajtót. Jobbra három fülke volt, melyekben két szék állt, majd egy pult, mely a kulisszába való további behatolást megakadályozta, a pulton virágok és tollak. Az egyik fülke foglalt volt. Vártak, míg az egyik fülke felett zöldre nem váltott a lámpa.

A Limmat. A lovag. A tornyok.

Tanulmányozták a házasulandók kifüggesztett listáján a neveket, korokat, állampolgárságokat, hirtelen megérezték, mennyire idősek is már, öreg fák, melyeket pár év múlva kivágnak, hogy -
És most?
A férfi mosolygott.
És most? A férfi megismételte a mondatot lassan, elnyújtva. Most írsz egy történetet.
A történeteket csináljuk, mondta az írónő bölcsen, a történet az, amiről biztos forrásaink vannak, általában írásban rögzített eseményekről van szó. A férfi nevetett. Boldognak tűnt, nagyon boldognak, annyira boldognak, hogy az írónő úgy érezte, épp itt az ideje, hogy igyanak egy pohár pezsgőt.

      BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret