Nagyon gyorsan elkészültek. Két hónap alatt.
Csak a négyzet alakú, szürke, agyagos földdarab
maradt utánuk. A néptelen, erdős tájban olyan
volt ez a csupasz folt, mint a horzsolás a bőrön. Jövőre
- kétszáz év után először - fű
nő itt. Vagy inkább csalán - az jelenik meg először
az olyan helyeken, amit elhagytak az emberek.
- Mi volt itt? - kérdezte tőlem egy férfi. Hátizsákja
volt, kezében térkép, nyakában fényképezőgép.
- Pravoszláv templom - válaszoltam.
- És mi lett vele?
- Semmi. Elvitték a múzeumba.
- Az egészet?
- Az egészet, de darabokban.
Rálépett a letaposott talajra, és úgy nézett
körül, mintha a falakat és a boltíveket keresné.
Aztán fölfedezett egy napsütötte foltot, ami a presbitériumot
fogta közre, és elkattintotta Practicáját.
- Kár - mondta.
- Igen - mormoltam.
Sokszor próbáltam elképzelni, hogyan kezdődött.
Giacomo Casanova a végét járta Dux várában.
Indiába menetelt harmincezer doni kozák. A gyanútlan
XVI. Lajos az utolsó lakatokat és zárakat alkotta.
Csupa pontosan meghatározott dátum, a köztük lévő
űrt beszámolók töltik ki, és ha még
maradtak hézagok, akkor ötletes hipotézisek vagy költészet
ívelte át őket.
A mi esetünkben azonban bizonytalan a dátum. Nem jegyezték
föl sehol, mintha az itteni kétféle időszámítás,
a Gergely- és a Julianus-naptár kioltanák egymást,
és a jelző nélküli Időben helyeznék
el az eseményeket. Mállott zsindelymaradványok hányódnak
a fűben. A bennük lévő szegecsek metszete négyszögletű,
ilyet ma már nem látunk. Nincs kizárva, hogy egy vándor
kovácsműhelyben készítették őket
egyenként, vagy éppen itt helyben, miközben a burkolóanyagot
szögezték.
Szóval csábító ez a jelző nélküli
Idő. A rend, a név, az ok és a következmény
igénye a képzeletre is vonatkozik. Ezekből származik
minden kitalált történet, amiben idővel hinni
kezdünk. Lehet, hogy képzelet és hit nem is létezhet
egymás nélkül, hisz van egy közös jellemzőjük:
nem kell hozzájuk bizonyíték.
Valószínűleg télen kezdődött
az egész. Akkor a legtöbb az idő, a szállítás
is viszonylag egyszerű. Ha akkor is nagyjából ott ért
véget az erdő, ahol most, akkor a legközelebbi jegenyefenyők
egy kilométerrel távolabb, feljebb helyezkedtek el. Meg kellett
találni a legjobbakat, a vastag, egyenes, napsütötte helyen
nőtt fákat. Aztán kivágni őket.
Amikor megvizsgáltam az íves pilléreket, amelyek
a templom nagy teherbírású vázát alkották,
vastagságukból kikövetkeztethettem, milyen roppant méretű
volt a hajdani erdő. Az építéshez használt
fák között voltak olyanok, amelyek átmérője
a tönknél az egy métert is elérhette. Kézi
fűrésszel dolgoztak. Egy fát két férfi
fűrészelt egy álló napig. Fűrészeltek,
faékeket vertek be, ledobtak magukról egy-egy ruhadarabot,
míg végül ott álltak egy szál ingben,
amiből pára szállt fel a fagyban. Az utolsó
pillanatok megteltek izgalommal. Füleltek, hogy recsegnek, hasadnak
a rostok, amikor lassan dőlni kezd a fa. Aztán a vastagabb
ágak és a korona csikorgása hallatszott, és
már be is foghatták a lovakat az ezüstszürke tönk
elé. Nyilván szakadt a hám, pattantak a láncok.
Mire a hóval befútt, kidőlt fákon, a korhadó
rönkökön és széltörte fákon keresztül
kijutottak az erdő szélére, a lovak háta éppúgy
gőzölgött, mint egy órával korábban
az embereké. A lejtőn már könnyebb dolguk volt.
Ha jártak arra előttük más fogatok, akkor a hóban
már ki volt vájva a mély csatorna. Ötven, száz,
még több fa? Mindenesetre elég sok egy olyan falunak,
amely jó, ha húsz házikót számlált.
Itt-ott lerogytak a lovak.
Amikor öregekkel beszélgetek, felidézik, hogy fiatal korukban a telek téliesebbek, a nyarak forróbbak voltak. Minél távolibb a kép, annál allegorikusabbak és szimbolikusabbak a színei, formái és eseményei. Két sötét lóárny kaptat felfelé a hegyoldalban, mögöttük kicsiny emberalak. Lépteik egyformán elcsigázottak. Az embernek nyilván neve is van: Vaszil, Iván, talán Szimon. Szántásra emlékeztet ez a menetelés a fehér örökkévalóságban. Abszurd erőfeszítés, mert a szél hordja a havat, és hamar belepi a mély nyomokat. A visszaút inkább menekülésre vagy hajszára emlékeztet majd, mindenesetre lesz benne valami harcszerű. A lovak a kanyarban leülnek a farukra, visszafogja őket a gyeplő, a lejtőn menekülnek a meglóduló fa tömege elől, amely egy-egy pillanatra élőlény-vonásokat vesz fel - mozgékony, fürge és veszélyes lesz. Felszökő porhó, hab, elnyeli a visszhangot, a kiáltásokat szél ragadja el, mintha az egész nem is a földön, hanem a tengeren, ebben a zavaros, bizonytalan elemben történne, amiből ki kell törni, el kell jutni a völgy mélyéig pár öreg tölgyfa között. A levonszolt, egymás mellett heverő farönkök tutajra emlékeztetnek.
Gondolkodóba ejtett, hogy az az ember - bizonyára véletlenül
- azt a helyet fényképezte le, ahol az ikonosztáz
volt. Most hiányoztak belőle a formák, fény
töltötte be. Mint naplemente előtt mindig. Derűs,
őszi délutánokon a bejárat felől tűzött
a nap. Elég volt belökni a kaput, és özönlött
a fény. A fényes hullám végigvonult a korhadás
szagát őrző hajón, sebesen végigsöpört
a hámló falfestésen, és épp az ikonosztázon
tört meg. A faragványok lepattogzó aranyozása
és az ikonok fakuló színei néhány percre
visszanyerték azt az ősi, természetfeletti ragyogást,
ami a falusi művészek képzeletében és
vágyaiban megszületett. Rövid volt ez a pillanat. A nap
lebukott a füves domb mögött, és visszatért
a szentélybe a félhomály. Szent Dimitrij arca elsötétült,
újból emberivé vált, Ádám csupasz
teste egyszerre agyagszürke árnyalatot kapott.
Olyan volt, mintha átpillantottunk volna a túloldalra.
Széttöredezett, majd egy perc múlva újból
bezárult a világ, nyoma sem maradt a hézagoknak, a
szú folytatta félbehagyott munkáját, az egerek
és a penész tovább végezték a dolgukat.
A férfi a fényképezőgép nézőkéjén
keresztül szemlélte a korhadó deszkahalmot.
- Újból fölépítik?
- Nem tudom. Úgy tervezik - válaszoltam.
Későn van itt vége a télnek. Még
áprilisban is előfordulhat hófúvás,
fagyosak az éjszakák. A tavasz érkezését
megelőzi a sáros időszak, amikor állandóan
változnak a színek. Fehér küzd a pirossal, szürkével.
Az első zölddel. A hegyoldalak és a völgyek szüntelenül
változtatják külsejüket. Amit kiolvaszt a nap,
azt visszahódítja az éjszakai hóvihar.
Vagyis valószínűleg sárban kezdték,
a negyedik, bizonytalan halmazállapotban lefektették az előtér,
a hajó és a presbitérium helyét kijelölő
alapköveket. Vörösfenyőből volt az alap. Ez
a nehéz, ragacsos, gyantától csöpögő
fa évszázadokig ellenáll az időjárásnak.
A rönköket fejszével faragták négyszögletesre
vagy derékszögűre. Fárasztó, időrabló
munka, ügyelni kell arra, hogy a keresztgerendák tökéletesen
illeszkedjenek egymáshoz. A lucskos, kora tavaszi tájhoz
képest a fa világos, sokszor fehér. Meleg, szélcsendes
napokon sűrű a levegő a balzsamos illattól, mintha
a szentély materializálódásának folyamata
az érzékek terében történne. A szerszámok
lármája megsokszorozódik, visszhangozva verődik
vissza a völgyben, míg ki nem surran valahol vagy el nem vész
az ég végtelenjében. A gerendák sarkának
illesztését alakítgató fűrészek
éles sikoltása, szekercecsapások, a mesterek utasításai
és káromkodásai, míg felhúzzák
az újabb, megmunkált gerendát.
Őszre minden bizonnyal elkészültek. Beszögezték
az utolsó zsindelyeket. A forma bezárult. Odabent lerakták
a padlót. Kiragadtak egy darabot a világból, és
áthelyezték egy másik birodalomba. Mint az ikonosztáz
bal szárnyán látható Illés próféta.
A szentélyekben a képek és a tárgyak nyűgöznek
le a legkevésbé. Túl erősen hasonlítanak
a valóság többi részére. Igyekeznek elszakadni
tőle, de visszahullanak, ezzel is igazolják, hogy minden
erőfeszítés hiábavaló. De a térbeli
idomba zárt lég, a boltív, a falak és az építészeti
megoldások formálta tér tökéletesen visszaadja
a vágyat. Beléphetünk, bőrünkön érezhetjük
az érintését, de az egész kifolyik az ujjaink
közül, benn tarthatjuk a tüdőnkben, de csak egy pillanatra.
Amikor nemrég megnyitották a keleti határokat,
kezdtek megjelenni az építők leszármazottai,
akiket ötven évvel ezelőtt erőszakkal vagy fortéllyal
telepítettek ki szülőfalujukból. Öregasszonyok
lépték át a templom küszöbét, bementek
a főhajóba, letérdeltek a döngölt agyagra,
mert padló már rég nem volt, keresztet vetettek és
hajlongtak. Ki előtt? Az oltár csálén, falnak
dőlve állt, hajdani fényének nyoma sem maradt.
A kitépett ajtajú tabernákulum lepattogzott dobozra
emlékeztetett. A legfontosabb, Krisztust, a Szűzanyát,
Szent Miklóst ábrázoló ikonokból egész
darabok hiányoztak. Az ikonosztáz felső soraiban lévő
képek homályba borultak, megvetemedtek a nedvességtől,
alig lehetett őket megkülönböztetni. A templombelsőnek
pinceszaga volt. De a nők letérdepeltek.
Vagy az öregember, akit csaknem húsz kilométerre
lakó családja hozott ide. Egyenes háttal ült
az egyszerű parasztszekér közepére állított
széken. Arra gondoltam, tiszteletből szállították
ilyen ünnepélyesen. De két férfinak kellett leemelnie,
és a székkel együtt beszállítania a templomba.
Béna volt. Kilencvenéves értelme mégis világos
maradt.
- Jártam én, uram, Szibériában, voltam
Kazahsztánban, láttam mohamedánokat, voltam Mongóliában
is, láttam buddhistákat. Láttam oroszokat is, akik
születésüktől fogva nem hittek semmiben. Apám
is segédkezett itt a tetőcserénél 95-ben. Bádoggal
fedték be a zsindelyt. Aztán itt kereszteltek meg.
Aztán tovább lépkedtem a szekér mellett,
az öreg pedig megmutatta, hol álltak a házak, neveket
sorolt, történetmorzsákat mesélt. Végigment
a falun, amely emlékezetében élt. Sem az idő,
sem a tűz, sem a betegség nem fogott rajta. Végül,
a búcsúzásnál kissé gúnyosan
elmosolyodott. Arca dércsípte almára emlékeztetett.
A szeme pedig már-már vidáman csillogott, amikor azt
mondta:
- Hát, akkor most már meg is halhatok.
Néhányszor fölmentem a szűk lépcsőn
a padlásra. Óvatosan kellett mozogni, és csak a tartógerendákon
lépkedhettem, mert a födémdeszkák alig tartottak.
A tető kötése, a harangtorony magas gerendázata
- minden egyetlen szög nélkül, csak reteszekkel, tiplikkel
és csapokkal összekapcsolva - öreg vitorlás belsejére
emlékeztetett. Ha délről fújt a szél,
hallani lehetett a monoton zúgást. Dolgozott a váz.
Felfogta a széllökéseket, észrevétlenül
elhajolt előlük, még mindig keményen és
ruganyosan óvta a közé zárt tér mozdulatlanságát.
Azon a helyen, ahol egykor a harangok lógtak, fészket
rakott egy macskabagoly. Éjszakai huhogása kételyt
ébresztett, vajon valóban létezik-e a szentély.
Derűs, holdfényes éjeken élesen kirajzolódtak
az égbolton a kupolák. A tölgyek és kőrisek
koronája fölött kovácsoltvas keresztek magasodtak,
de a néptelen völgy csöndje, a mozdulatlanság és
a sötétség miatt a fák és a keresztek
anyaga azonosnak tűnt. Pontosan úgy, mintha a templomot visszahódította
volna a természet, amelyből kétszáz éve
kiragadták.
- Jó is lenne - mondta a fényképezőgépes
ember. Akart még egyet kattintani, de már lement a nap.
Én viszont még mindig nem voltam biztos a dolgomban.
Újra meg újra visszatértem a kezdetekhez, végigkövettem
az építők lassú araszolását.
A földdarab megszentelésétől a kockázatos
műveletig, amikor a domború sisakokat a meredeken tornyosuló
tetőkre erősítették. Aztán bizonyára
évtizedeknek kellett eltelniük, míg a templombelső
fenséges és ünnepélyes külsőt kapott.
Volt valami megindító a kőpárkányokat,
oszlopokat és gyámpilléreket díszítő,
ügyetlen festésben - a jeruzsálemi és konstantinápolyi
szentélyek távoli emlékeit, talán az elképzelt
Új Jeruzsálemet idézték.
Az idők során az elhagyatott templom lassanként
megdőlt. A nedvesség kikezdte az északi alapokat.
A gerendák közt repedések rajzolódtak ki. A vékony,
meszes vakolaton áthatolt a korhadás finom, aranyszínű
pora. Arra gondoltam, ez a győzedelmes mulandóság
jele. Pedig hát élő baktériumok, szaprofiták
és rovarok műve volt a csalóka márvány.
A muzeológusok a halál szagát hozták magukkal.
Szúrós, kellemetlen szagú vegyszerekkel megállították
a bomlást. Az augusztusi hőségben olyan szagot árasztott
minden, mint egy kórház. Aztán speciális anyagokba
csavarták a gerendákat, és autóra rakták
őket, mint a múmiákat.
Nem vagyok a romok szerelmese. De ha magam előtt látom
a felújított templomot, ahogy ott áll az idejéből
és helyéből ugyanúgy kiszakított házak
és eszközök között, kicsit zavar, hogy az egész
egydimenziós. A szőrszálhasogató tudósok
arról folytatnak majd vitákat, hogy rutén vagy latin
hatás érvényesült-e a frízeken és
az ábrázolásokon. A barokk birkózik a bizánci
stílussal, kiszámítják az arányokat,
valaki véglegesen megállapítja az idom típusát
és tisztaságát. Csak a helyet nem lehet elszállítani.
A helynek nincsenek dimenziói. Szilárd pont és megfoghatatlan
tér. Ezért még mindig nem vagyok biztos abban, vajon
valóban elvitték-e.
A férfi becsukta a fényképezőgép
tokját.
- És hol volt a bejárat? - kérdezte.
- Itt. Épp a küszöbön áll.
MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu