stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Andrzej Stasiuk
A hely

Nagyon gyorsan elkészültek. Két hónap alatt. Csak a négyzet alakú, szürke, agyagos földdarab maradt utánuk. A néptelen, erdős tájban olyan volt ez a csupasz folt, mint a horzsolás a bőrön. Jövőre - kétszáz év után először - fű nő itt. Vagy inkább csalán - az jelenik meg először az olyan helyeken, amit elhagytak az emberek.
- Mi volt itt? - kérdezte tőlem egy férfi. Hátizsákja volt, kezében térkép, nyakában fényképezőgép.
- Pravoszláv templom - válaszoltam.
- És mi lett vele?
- Semmi. Elvitték a múzeumba.
- Az egészet?
- Az egészet, de darabokban.
Rálépett a letaposott talajra, és úgy nézett körül, mintha a falakat és a boltíveket keresné. Aztán fölfedezett egy napsütötte foltot, ami a presbitériumot fogta közre, és elkattintotta Practicáját.
- Kár - mondta.
- Igen - mormoltam.

Sokszor próbáltam elképzelni, hogyan kezdődött.
Giacomo Casanova a végét járta Dux várában. Indiába menetelt harmincezer doni kozák. A gyanútlan XVI. Lajos az utolsó lakatokat és zárakat alkotta. Csupa pontosan meghatározott dátum, a köztük lévő űrt beszámolók töltik ki, és ha még maradtak hézagok, akkor ötletes hipotézisek vagy költészet ívelte át őket.
A mi esetünkben azonban bizonytalan a dátum. Nem jegyezték föl sehol, mintha az itteni kétféle időszámítás, a Gergely- és a Julianus-naptár kioltanák egymást, és a jelző nélküli Időben helyeznék el az eseményeket. Mállott zsindelymaradványok hányódnak a fűben. A bennük lévő szegecsek metszete négyszögletű, ilyet ma már nem látunk. Nincs kizárva, hogy egy vándor kovácsműhelyben készítették őket egyenként, vagy éppen itt helyben, miközben a burkolóanyagot szögezték.
Szóval csábító ez a jelző nélküli Idő. A rend, a név, az ok és a következmény igénye a képzeletre is vonatkozik. Ezekből származik minden kitalált történet, amiben idővel hinni kezdünk. Lehet, hogy képzelet és hit nem is létezhet egymás nélkül, hisz van egy közös jellemzőjük: nem kell hozzájuk bizonyíték.

Valószínűleg télen kezdődött az egész. Akkor a legtöbb az idő, a szállítás is viszonylag egyszerű. Ha akkor is nagyjából ott ért véget az erdő, ahol most, akkor a legközelebbi jegenyefenyők egy kilométerrel távolabb, feljebb helyezkedtek el. Meg kellett találni a legjobbakat, a vastag, egyenes, napsütötte helyen nőtt fákat. Aztán kivágni őket.
Amikor megvizsgáltam az íves pilléreket, amelyek a templom nagy teherbírású vázát alkották, vastagságukból kikövetkeztethettem, milyen roppant méretű volt a hajdani erdő. Az építéshez használt fák között voltak olyanok, amelyek átmérője a tönknél az egy métert is elérhette. Kézi fűrésszel dolgoztak. Egy fát két férfi fűrészelt egy álló napig. Fűrészeltek, faékeket vertek be, ledobtak magukról egy-egy ruhadarabot, míg végül ott álltak egy szál ingben, amiből pára szállt fel a fagyban. Az utolsó pillanatok megteltek izgalommal. Füleltek, hogy recsegnek, hasadnak a rostok, amikor lassan dőlni kezd a fa. Aztán a vastagabb ágak és a korona csikorgása hallatszott, és már be is foghatták a lovakat az ezüstszürke tönk elé. Nyilván szakadt a hám, pattantak a láncok. Mire a hóval befútt, kidőlt fákon, a korhadó rönkökön és széltörte fákon keresztül kijutottak az erdő szélére, a lovak háta éppúgy gőzölgött, mint egy órával korábban az embereké. A lejtőn már könnyebb dolguk volt. Ha jártak arra előttük más fogatok, akkor a hóban már ki volt vájva a mély csatorna. Ötven, száz, még több fa? Mindenesetre elég sok egy olyan falunak, amely jó, ha húsz házikót számlált. Itt-ott lerogytak a lovak.

Amikor öregekkel beszélgetek, felidézik, hogy fiatal korukban a telek téliesebbek, a nyarak forróbbak voltak. Minél távolibb a kép, annál allegorikusabbak és szimbolikusabbak a színei, formái és eseményei. Két sötét lóárny kaptat felfelé a hegyoldalban, mögöttük kicsiny emberalak. Lépteik egyformán elcsigázottak. Az embernek nyilván neve is van: Vaszil, Iván, talán Szimon. Szántásra emlékeztet ez a menetelés a fehér örökkévalóságban. Abszurd erőfeszítés, mert a szél hordja a havat, és hamar belepi a mély nyomokat. A visszaút inkább menekülésre vagy hajszára emlékeztet majd, mindenesetre lesz benne valami harcszerű. A lovak a kanyarban leülnek a farukra, visszafogja őket a gyeplő, a lejtőn menekülnek a meglóduló fa tömege elől, amely egy-egy pillanatra élőlény-vonásokat vesz fel - mozgékony, fürge és veszélyes lesz. Felszökő porhó, hab, elnyeli a visszhangot, a kiáltásokat szél ragadja el, mintha az egész nem is a földön, hanem a tengeren, ebben a zavaros, bizonytalan elemben történne, amiből ki kell törni, el kell jutni a völgy mélyéig pár öreg tölgyfa között. A levonszolt, egymás mellett heverő farönkök tutajra emlékeztetnek.

Gondolkodóba ejtett, hogy az az ember - bizonyára véletlenül - azt a helyet fényképezte le, ahol az ikonosztáz volt. Most hiányoztak belőle a formák, fény töltötte be. Mint naplemente előtt mindig. Derűs, őszi délutánokon a bejárat felől tűzött a nap. Elég volt belökni a kaput, és özönlött a fény. A fényes hullám végigvonult a korhadás szagát őrző hajón, sebesen végigsöpört a hámló falfestésen, és épp az ikonosztázon tört meg. A faragványok lepattogzó aranyozása és az ikonok fakuló színei néhány percre visszanyerték azt az ősi, természetfeletti ragyogást, ami a falusi művészek képzeletében és vágyaiban megszületett. Rövid volt ez a pillanat. A nap lebukott a füves domb mögött, és visszatért a szentélybe a félhomály. Szent Dimitrij arca elsötétült, újból emberivé vált, Ádám csupasz teste egyszerre agyagszürke árnyalatot kapott.
Olyan volt, mintha átpillantottunk volna a túloldalra. Széttöredezett, majd egy perc múlva újból bezárult a világ, nyoma sem maradt a hézagoknak, a szú folytatta félbehagyott munkáját, az egerek és a penész tovább végezték a dolgukat. A férfi a fényképezőgép nézőkéjén keresztül szemlélte a korhadó deszkahalmot.
- Újból fölépítik?
- Nem tudom. Úgy tervezik - válaszoltam.

Későn van itt vége a télnek. Még áprilisban is előfordulhat hófúvás, fagyosak az éjszakák. A tavasz érkezését megelőzi a sáros időszak, amikor állandóan változnak a színek. Fehér küzd a pirossal, szürkével. Az első zölddel. A hegyoldalak és a völgyek szüntelenül változtatják külsejüket. Amit kiolvaszt a nap, azt visszahódítja az éjszakai hóvihar.
Vagyis valószínűleg sárban kezdték, a negyedik, bizonytalan halmazállapotban lefektették az előtér, a hajó és a presbitérium helyét kijelölő alapköveket. Vörösfenyőből volt az alap. Ez a nehéz, ragacsos, gyantától csöpögő fa évszázadokig ellenáll az időjárásnak. A rönköket fejszével faragták négyszögletesre vagy derékszögűre. Fárasztó, időrabló munka, ügyelni kell arra, hogy a keresztgerendák tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. A lucskos, kora tavaszi tájhoz képest a fa világos, sokszor fehér. Meleg, szélcsendes napokon sűrű a levegő a balzsamos illattól, mintha a szentély materializálódásának folyamata az érzékek terében történne. A szerszámok lármája megsokszorozódik, visszhangozva verődik vissza a völgyben, míg ki nem surran valahol vagy el nem vész az ég végtelenjében. A gerendák sarkának illesztését alakítgató fűrészek éles sikoltása, szekercecsapások, a mesterek utasításai és káromkodásai, míg felhúzzák az újabb, megmunkált gerendát.
Őszre minden bizonnyal elkészültek. Beszögezték az utolsó zsindelyeket. A forma bezárult. Odabent lerakták a padlót. Kiragadtak egy darabot a világból, és áthelyezték egy másik birodalomba. Mint az ikonosztáz bal szárnyán látható Illés próféta.

A szentélyekben a képek és a tárgyak nyűgöznek le a legkevésbé. Túl erősen hasonlítanak a valóság többi részére. Igyekeznek elszakadni tőle, de visszahullanak, ezzel is igazolják, hogy minden erőfeszítés hiábavaló. De a térbeli idomba zárt lég, a boltív, a falak és az építészeti megoldások formálta tér tökéletesen visszaadja a vágyat. Beléphetünk, bőrünkön érezhetjük az érintését, de az egész kifolyik az ujjaink közül, benn tarthatjuk a tüdőnkben, de csak egy pillanatra.
Amikor nemrég megnyitották a keleti határokat, kezdtek megjelenni az építők leszármazottai, akiket ötven évvel ezelőtt erőszakkal vagy fortéllyal telepítettek ki szülőfalujukból. Öregasszonyok lépték át a templom küszöbét, bementek a főhajóba, letérdeltek a döngölt agyagra, mert padló már rég nem volt, keresztet vetettek és hajlongtak. Ki előtt? Az oltár csálén, falnak dőlve állt, hajdani fényének nyoma sem maradt. A kitépett ajtajú tabernákulum lepattogzott dobozra emlékeztetett. A legfontosabb, Krisztust, a Szűzanyát, Szent Miklóst ábrázoló ikonokból egész darabok hiányoztak. Az ikonosztáz felső soraiban lévő képek homályba borultak, megvetemedtek a nedvességtől, alig lehetett őket megkülönböztetni. A templombelsőnek pinceszaga volt. De a nők letérdepeltek.
Vagy az öregember, akit csaknem húsz kilométerre lakó családja hozott ide. Egyenes háttal ült az egyszerű parasztszekér közepére állított széken. Arra gondoltam, tiszteletből szállították ilyen ünnepélyesen. De két férfinak kellett leemelnie, és a székkel együtt beszállítania a templomba. Béna volt. Kilencvenéves értelme mégis világos maradt.
- Jártam én, uram, Szibériában, voltam Kazahsztánban, láttam mohamedánokat, voltam Mongóliában is, láttam buddhistákat. Láttam oroszokat is, akik születésüktől fogva nem hittek semmiben. Apám is segédkezett itt a tetőcserénél 95-ben. Bádoggal fedték be a zsindelyt. Aztán itt kereszteltek meg.
Aztán tovább lépkedtem a szekér mellett, az öreg pedig megmutatta, hol álltak a házak, neveket sorolt, történetmorzsákat mesélt. Végigment a falun, amely emlékezetében élt. Sem az idő, sem a tűz, sem a betegség nem fogott rajta. Végül, a búcsúzásnál kissé gúnyosan elmosolyodott. Arca dércsípte almára emlékeztetett. A szeme pedig már-már vidáman csillogott, amikor azt mondta:
- Hát, akkor most már meg is halhatok.

Néhányszor fölmentem a szűk lépcsőn a padlásra. Óvatosan kellett mozogni, és csak a tartógerendákon lépkedhettem, mert a födémdeszkák alig tartottak. A tető kötése, a harangtorony magas gerendázata - minden egyetlen szög nélkül, csak reteszekkel, tiplikkel és csapokkal összekapcsolva - öreg vitorlás belsejére emlékeztetett. Ha délről fújt a szél, hallani lehetett a monoton zúgást. Dolgozott a váz. Felfogta a széllökéseket, észrevétlenül elhajolt előlük, még mindig keményen és ruganyosan óvta a közé zárt tér mozdulatlanságát.
Azon a helyen, ahol egykor a harangok lógtak, fészket rakott egy macskabagoly. Éjszakai huhogása kételyt ébresztett, vajon valóban létezik-e a szentély. Derűs, holdfényes éjeken élesen kirajzolódtak az égbolton a kupolák. A tölgyek és kőrisek koronája fölött kovácsoltvas keresztek magasodtak, de a néptelen völgy csöndje, a mozdulatlanság és a sötétség miatt a fák és a keresztek anyaga azonosnak tűnt. Pontosan úgy, mintha a templomot visszahódította volna a természet, amelyből kétszáz éve kiragadták.
- Jó is lenne - mondta a fényképezőgépes ember. Akart még egyet kattintani, de már lement a nap.
Én viszont még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Újra meg újra visszatértem a kezdetekhez, végigkövettem az építők lassú araszolását. A földdarab megszentelésétől a kockázatos műveletig, amikor a domború sisakokat a meredeken tornyosuló tetőkre erősítették. Aztán bizonyára évtizedeknek kellett eltelniük, míg a templombelső fenséges és ünnepélyes külsőt kapott. Volt valami megindító a kőpárkányokat, oszlopokat és gyámpilléreket díszítő, ügyetlen festésben - a jeruzsálemi és konstantinápolyi szentélyek távoli emlékeit, talán az elképzelt Új Jeruzsálemet idézték.
Az idők során az elhagyatott templom lassanként megdőlt. A nedvesség kikezdte az északi alapokat. A gerendák közt repedések rajzolódtak ki. A vékony, meszes vakolaton áthatolt a korhadás finom, aranyszínű pora. Arra gondoltam, ez a győzedelmes mulandóság jele. Pedig hát élő baktériumok, szaprofiták és rovarok műve volt a csalóka márvány.
A muzeológusok a halál szagát hozták magukkal. Szúrós, kellemetlen szagú vegyszerekkel megállították a bomlást. Az augusztusi hőségben olyan szagot árasztott minden, mint egy kórház. Aztán speciális anyagokba csavarták a gerendákat, és autóra rakták őket, mint a múmiákat.

Nem vagyok a romok szerelmese. De ha magam előtt látom a felújított templomot, ahogy ott áll az idejéből és helyéből ugyanúgy kiszakított házak és eszközök között, kicsit zavar, hogy az egész egydimenziós. A szőrszálhasogató tudósok arról folytatnak majd vitákat, hogy rutén vagy latin hatás érvényesült-e a frízeken és az ábrázolásokon. A barokk birkózik a bizánci stílussal, kiszámítják az arányokat, valaki véglegesen megállapítja az idom típusát és tisztaságát. Csak a helyet nem lehet elszállítani. A helynek nincsenek dimenziói. Szilárd pont és megfoghatatlan tér. Ezért még mindig nem vagyok biztos abban, vajon valóban elvitték-e.
A férfi becsukta a fényképezőgép tokját.
- És hol volt a bejárat? - kérdezte.
- Itt. Épp a küszöbön áll.

MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret