(RÓMA) - Gyakran megkérdezem magamtól: vajon
miért utálom ennyire Berlusconit? Persze az olasz választók
fele bizonyára csak unottan legyintene egy ilyen kérdés
hallatán, hiszen maguk sem rajonganak régi-új miniszterelnökünkért.
Hát nem magától értetődő a válasz?
- vonogatnák a vállukat. Egy ember, aki mind a gazdaságban,
mind a médiában, mind pedig a politikában ekkora hatalomra
tett szert, nem jelenti már önmagában is azt, hogy veszélyben
van a demokrácia? Hogy az ország abba a szégyenteljes
helyzetbe került, hogy polgárai mindennek ellenére őt
akarták kormányfőnek? Aztán ott vannak a bírósági
ügyei, az érdek-összeférhetlenségi perek
a médiában viselt vezető tisztségei miatt,
és így tovább. Akiknek a szíve a baloldal felé
húz, de még azok is, akik egyszerűen csak hisznek a
demokráciában, inkább azt kérdezhetnék:
miként lehetséges, hogy a nép ilyen jelentős
hányada nem fél Berlusconitól.
De a Berlusconi-anomália nem egyéb, mint Olaszország
anomáliájának szerves folytatása. 1948-tól
1992-ig Olaszországot megszakítás nélkül
egy és ugyanaz a párt kormányozta: a kereszténydemokrata
párt, amely időről időre kijelölte szövetségeseit,
és amely következésképp példa nélküli
hatalmat tudott felhalmozni. Így erősödhetett meg a
baloldali ellenzék is: ez jobbára a kommunista pártból
állt, amely viszont mély kapcsolatot ápolt a nyugati
demokrácia esküdt ellenségével, a Szovjetunióval.
A '70-es években Olaszországot valósággal szétforgácsolta
egy olyan mértékű baloldali illetve jobboldali terrorizmus,
amilyenhez foghatót Nyugaton mindmáig nem találhatunk.
És a kormányzópártot végül nem
a demokratikus választások taszították le a
trónról, hanem a korrupciós perek. A Berlusconi nevezetű
monstrum csak újabb bizonyítéka a demokrácia
törékenységének, ebben a borderline-szindrómás
országban, amelyik egyik lábát megvetette ugyan a
Nyugat talaján, de a másik... ki tudja. A politikai Olaszország
erősen emlékeztet Velencére: mintha örökké
magába akarná szippantani a lagúna, amelyből
előbukkant. Lám, az olasz demokráciának is
szüntelenül egyensúlyoznia kell ama félelmetes
mocsár peremén, amelyből kiemelkedett.
Ám a Berlusconi iránti ellenszenv valódi, eredendő,
zsigeri okai nem ésszerű, átgondolt magyarázatokban
keresendők, amelyeket csinos pontokba szedve lehet harsogni a politikai
tribünökről. Ezek az okok ugyanis pontosan megegyeznek
azokkal a valódi, eredendő, zsigeri okokkal, amelyek miatt
az olaszok egyharmada rajong érte. Márpedig a fenti egyharmad
azon egyszerű oknál fogva isteníti Berlusconit, hogy
ő a Mikulás felnőtteknek szóló verzióját
testesíti meg, aki, miután ő lett Olaszország
leggazdagabb embere, tévéadójáról ingyencirkusszal
árasztotta el a népet. És sajnos túl sokan
vannak, akik szemében a körnek ez a négyszögesítése
- grátisz szórakozást mindenkinek - sokkal meggyőzőbb,
mint a lourdes-i csodák. Mi pedig, akik gyűlöljük,
ugyanazon okokból gyűlöljük, amelyek miatt amazok
szeretik: a fellépéséért, ahogy, mint egy Mikulás,
ajándékokat osztogat. Vissza akarjuk kapni a felnőtt
voltunkhoz való jogot.
A nyugati világnak jobban oda kellene figyelnie az Olaszországban
zajló politikai eseményekre, mert Olaszországnak megvan
az a képessége, hogy, mint egy jól sikerült karikatúra,
pellengérre állítsa a modern demokrácia hibáit
és korlátait. Azt mondják, amikor a Nyugat egyet tüsszent,
Olaszország ágynak esik tüdőgyulladással
- de éppen a tüdőgyulladás révén
lehet azonosítani a vírust, amely a tüsszentést
okozta. Berlusconi az a tüdőgyulladás, amely lerántja
a leplet a modern politikában megjelenő heveny médiatünetekről,
éspedig mindenütt: papírmasé zsibvásár
ez, amelyben hiú ígéreteket adnak-vesznek, és
úgy skandálják őket, mint a szurkolók
a "Forza Juvé"-t. "A demokrácia a retorika diadala, a retorika
pedig nem egyéb, mint a doxa, a hamis tudás" - így
kommentálták a korabeli eseményeket az athéni
filozófusok, akiknek először jutott osztályrészül,
hogy demokráciában éljenek. A demokráciának
a türannokrácia felé sodródása - Platón
is megmondta - olyan lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen
kívül hagyni (mellesleg Mussolini, Hitler és Milosevic
is szabad választások útján került hatalomra).
Berlusconit azzal vádolják, hogy "amerikanizálta"
az olaszországi politikát, amikor ugyanazt a könnyen
emészthető retorikát alkalmazta, ami az Egyesült
Államok-beli kampányokban is dominál: és valóban,
Berlusconi, az amerikai politicianek mintájára, megértette,
hogy a nép csakis képregényként tudja a politikát
felfogni. A nyugati világban a hatalmat ma már a média
és a gazdasági elitek irányítják, de
ezt a zavarba ejtő igazságot a tiszteletre méltó
Nyugat, mint egy kellemetlen szagot, légfrissítővel
űzi el - Olaszország viszont semmit sem tesz az ellen, hogy
a bűz a világ orrát facsarja. Olaszország a
demokráciák majma: ahogy az állatkertben a vezérmajmokat
bámulva gondtalanul kacagunk azoknak esetlen emberszerűségén,
ugyanúgy nevet rajtunk a világ (vagy jobb esetben aggódik),
s közben továbbra sem veszi észre, hogy Itália,
a maga groteszk fintoraival, minden más hasonló elveken működő
rendszert leleplez. Berlusconi azért válik számunkra
gyűlöletessé, mert az ő segítségével
lesz nyilvánvalóvá, hogy a választók
többsége semmit sem tud a politikáról; szlogenek,
tündérmesék és véget nem érő
ígérgetések alapján választja meg saját
vezetőit. Azért utáljuk Berlusconit, mert rákényszerít
bennünket arra, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk
meg a szégyenteljes igazságot: nevezetesen, hogy a modern
demokráciában nem sokat számít az igazság.
Mulatságot és kenyeret mindenkinek
A baloldal jórészt megmaradt Marcusenak a kulturális
hatalomról kifejtett teóriájánál: azt
vallja, hogy a médiát az iparmágnások manipulálják
abból a célból, hogy kiszolgálják a
tömegeket, és azokat mintegy megtérítsék
a reakciós ideáknak. Ez egy teljes mértékben
felületes teória - és az a tény, hogy ilyen sokan
hisznek benne, a baloldali kultúra hanyatlására utal.
A médiában dolgozó emberek ugyanis nap mint nap ezt
a kérdést teszik fel: "mi tetszik majd nekik?" Az amerikai
kultúra azért uralja a világot, mert az egész
bolygó összes népének pontosan azt nyújtja,
amit látni és hallani akarnak. Marcuse megszállott
hívei nem veszik észre, hogy éppen ez a szörnyű:
hogy a kulturális oligopóliumok - amelyeknek Berlusconi is
része - éppen a saját álmaikat adják
el a tömegeknek. A nagy médiumok a valóságnak
csak a látszatát nyújtják az embereknek; úgy
bánnak velünk, akár azok a szülők, akik
engedik, hogy gyermekük minden vágyát kielégítse,
még a legveszélyesebbeket és a legkegyetlenebbeket
is. A nagy médiumok soha nem mondják: "Bizonyos dolgokat
nehéz elsőre megérteni, előbb tanulmányozni
kell. Ha jelentős eredményeket akartok elérni, ez
fáradságos munkába kerül majd. Még áldozatokat
is kell hoznotok másokért." Nem azért találom
gyűlöletesnek a médiaipar vezetőit, mert rákényszerítik
az embereket arra, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ők,
hanem azért, mert mérnöki precizitással kiszámítják,
hogy mit szeretnének megkapni, és ezt is ajánlják
fel - és ez az oka annak, hogy sohasem ösztönzik őket
arra, hogy újjászülessenek. Az a kultúra ellenben,
amit becsülök, azáltal serkent bennünket újjászületésre,
hogy belénk diktálja a valóság keserű
piruláját. A média nem azért uralja a világot,
mert a tömegek szájába rágja tulajdonosainak
eszméit, hanem azért, mert semmi mást nem tesz, mint
állandóan azt hajtogatja a közönségnek:
"nektek van igazatok!" A kereskedő jelmondata, miszerint "a vevőnek
mindig igaza van", a modern politikusnál így hangzik: "a
választónak mindig igaza van". Akkor is, ha a választónak
éppen a halálbüntetés visszaállítása,
vagy a kisebbségek üldözése, vagy a környezetszennyezés
áll érdekében. Voksetároknak hívom azokat,
akik a választói demokráciákban a tiszteletre
méltó proletárok helyébe léptek: azokat,
akiknek egyes-egyedül arra van hatalmuk, hogy leadják szavazatukat.
"A voksetárnak mindig igaza van" - egy politikus számára
a polgár nem több egy potenciálisan rá adott
szavazatnál.
Berlusconi jelenléte azért elviselhetetlen - sokkal inkább,
mint a szövetségesei, akik nyíltan hirdetik jobboldaliságukat
-, mert kizárólag pozitívumokat ígér:
kevesebb adót, ingyenes angolnyelv-oktatást mindenkinek,
internetet még a legrozzantabb kunyhóba is... A kampány
alatt keletkezett egy szállóige, amely kifigurázta
pártja jelmondatát: "Ezt nektek!" Ahogy éveken át
felhőtlen kikapcsolódást ajándékozott
fél Olaszországnak, úgy kínál nekünk
ma is több pénzt, több munkát, több bármit...
Berlusconi rájött, hogy a nép van olyan infantilis,
mint Pinocchio, a pajkos gézengúz, akinek nincs más
vágya, mint a Játékok Országában szórakozni,
és megtölteni a bendőjét. És Berlusconi
éppen a Játékok Országával kecsegteti
az olaszokat - aminek megvan persze az a kockázata, hogy az olaszok,
akárcsak Pinocchio, egy szép reggelen arra ébrednek,
hogy szamárrá változtak. A jólét monumentális
ígérete Pinocchióvá infantilizál bennünket.
Számomra a nagy politikus ideálja ma is Churchillben ölt
testet, aki honfitársainak "vért, verítéket
és könnyeket" ígért. Berlusconi azonban brechti
figura: "boldogok azok az országok, akiknek nincs szükségük
hősökre - boldogok, akiket reggeltől estig leköt
a futball és a krimi!" A politikai demagógia, akár
jobboldali, akár baloldali, soha nem kínál vért
és könnyeket, csak kacagást és spermát.
Természetesen Berlusconi nincs egyedül: lehúzta
ő a baloldalt is a saját - a mai (amerikanizált) demokrácia
- szintjére: a demagógiába, amely a plebsznek a ludi
et circenses jelszavát harsogja. Rutelli, a baloldali vezér,
sikeresen megfelelt a kihívásnak - így ő is
besöpörhetett néhány szavazatot. A régi,
1989 előtti politika javítóintézet volt a mostanihoz
képest, ahol taláros politikusok, egyetemi tanárok
vagy pártfunkcionáriusok körmösöket osztogattak
a választóknak, miközben bonyolult kérdésekről
és társadalmi szükségszerűségekről
papoltak nekik. Berlusconi szakított minden arisztokratikus gőggel:
"mulatságot és kenyeret" kínál mindenkinek,
mint a nápolyi Bourbonok. Merne csak bármely politikus speciális
adórendszerekkel, vagy az afrikai szegények megsegítéséről
szóló tervezettel előállni. Kinek a programjában
szerepelt olyan kitétel, mint hogy küldjünk katonákat
a volt Jugoszláviába, hogy elejét vegyük a tömegmészárlásoknak?
A voksetárok azt várják a politikusoktól, hogy
megsokszorozzák a kenyeret és a halat - vagy legalább
valami ehhez hasonló szemfényvesztő mutatványt
a tévében. És azok a politikusok nyernek, akik ezt
hirdetik.
Ösztönösen viszolygok tehát Berlusconitól,
és tudom is, miért: mert cuclival és plüssmackóval
szeretne mielőbb álomba ringatni; persze saját kényelme
érdekében, mi másért.
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
"Halál amerikai módra"
Magyar Lettre Internationale, 14
"Nevada"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Itáliáról"
Magyar Lettre Internationale, 21
"Törzsfőnökök"
Magyar Lettre Internationale, 24
"La bella figura"
Magyar Lettre Internationale, 26
"Gulliver Albániában"
"Vigyázó szemetek Londonra vessétek!"
Magyar Lettre Internationale, 27
"Tudósok az arénában"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Nápoly"
Magyar Lettre Internationale, 29
"A kukkoló társadalom"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Az olaszok 20. százada"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Boldogság-pirulák"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Nápolyi vázlatok"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés
vágya"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Olasz nyelvjáték"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Bevándorlók konkurenciája"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu