stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sergio Benvenuto
Miért utálom Berlusconit?

(RÓMA) - Gyakran megkérdezem magamtól: vajon miért utálom ennyire Berlusconit? Persze az olasz választók fele bizonyára csak unottan legyintene egy ilyen kérdés hallatán, hiszen maguk sem rajonganak régi-új miniszterelnökünkért. Hát nem magától értetődő a válasz? - vonogatnák a vállukat. Egy ember, aki mind a gazdaságban, mind a médiában, mind pedig a politikában ekkora hatalomra tett szert, nem jelenti már önmagában is azt, hogy veszélyben van a demokrácia? Hogy az ország abba a szégyenteljes helyzetbe került, hogy polgárai mindennek ellenére őt akarták kormányfőnek? Aztán ott vannak a bírósági ügyei, az érdek-összeférhetlenségi perek a médiában viselt vezető tisztségei miatt, és így tovább. Akiknek a szíve a baloldal felé húz, de még azok is, akik egyszerűen csak hisznek a demokráciában, inkább azt kérdezhetnék: miként lehetséges, hogy a nép ilyen jelentős hányada nem fél Berlusconitól.
De a Berlusconi-anomália nem egyéb, mint Olaszország anomáliájának szerves folytatása. 1948-tól 1992-ig Olaszországot megszakítás nélkül egy és ugyanaz a párt kormányozta: a kereszténydemokrata párt, amely időről időre kijelölte szövetségeseit, és amely következésképp példa nélküli hatalmat tudott felhalmozni. Így erősödhetett meg a baloldali ellenzék is: ez jobbára a kommunista pártból állt, amely viszont mély kapcsolatot ápolt a nyugati demokrácia esküdt ellenségével, a Szovjetunióval. A '70-es években Olaszországot valósággal szétforgácsolta egy olyan mértékű baloldali illetve jobboldali terrorizmus, amilyenhez foghatót Nyugaton mindmáig nem találhatunk. És a kormányzópártot végül nem a demokratikus választások taszították le a trónról, hanem a korrupciós perek. A Berlusconi nevezetű monstrum csak újabb bizonyítéka a demokrácia törékenységének, ebben a borderline-szindrómás országban, amelyik egyik lábát megvetette ugyan a Nyugat talaján, de a másik... ki tudja. A politikai Olaszország erősen emlékeztet Velencére: mintha örökké magába akarná szippantani a lagúna, amelyből előbukkant. Lám, az olasz demokráciának is szüntelenül egyensúlyoznia kell ama félelmetes mocsár peremén, amelyből kiemelkedett.
Ám a Berlusconi iránti ellenszenv valódi, eredendő, zsigeri okai nem ésszerű, átgondolt magyarázatokban keresendők, amelyeket csinos pontokba szedve lehet harsogni a politikai tribünökről. Ezek az okok ugyanis pontosan megegyeznek azokkal a valódi, eredendő, zsigeri okokkal, amelyek miatt az olaszok egyharmada rajong érte. Márpedig a fenti egyharmad azon egyszerű oknál fogva isteníti Berlusconit, hogy ő a Mikulás felnőtteknek szóló verzióját testesíti meg, aki, miután ő lett Olaszország leggazdagabb embere, tévéadójáról ingyencirkusszal árasztotta el a népet. És sajnos túl sokan vannak, akik szemében a körnek ez a négyszögesítése - grátisz szórakozást mindenkinek - sokkal meggyőzőbb, mint a lourdes-i csodák. Mi pedig, akik gyűlöljük, ugyanazon okokból gyűlöljük, amelyek miatt amazok szeretik: a fellépéséért, ahogy, mint egy Mikulás, ajándékokat osztogat. Vissza akarjuk kapni a felnőtt voltunkhoz való jogot.
A nyugati világnak jobban oda kellene figyelnie az Olaszországban zajló politikai eseményekre, mert Olaszországnak megvan az a képessége, hogy, mint egy jól sikerült karikatúra, pellengérre állítsa a modern demokrácia hibáit és korlátait. Azt mondják, amikor a Nyugat egyet tüsszent, Olaszország ágynak esik tüdőgyulladással - de éppen a tüdőgyulladás révén lehet azonosítani a vírust, amely a tüsszentést okozta. Berlusconi az a tüdőgyulladás, amely lerántja a leplet a modern politikában megjelenő heveny médiatünetekről, éspedig mindenütt: papírmasé zsibvásár ez, amelyben hiú ígéreteket adnak-vesznek, és úgy skandálják őket, mint a szurkolók a "Forza Juvé"-t. "A demokrácia a retorika diadala, a retorika pedig nem egyéb, mint a doxa, a hamis tudás" - így kommentálták a korabeli eseményeket az athéni filozófusok, akiknek először jutott osztályrészül, hogy demokráciában éljenek. A demokráciának a türannokrácia felé sodródása - Platón is megmondta - olyan lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni (mellesleg Mussolini, Hitler és Milosevic is szabad választások útján került hatalomra).
Berlusconit azzal vádolják, hogy "amerikanizálta" az olaszországi politikát, amikor ugyanazt a könnyen emészthető retorikát alkalmazta, ami az Egyesült Államok-beli kampányokban is dominál: és valóban, Berlusconi, az amerikai politicianek mintájára, megértette, hogy a nép csakis képregényként tudja a politikát felfogni. A nyugati világban a hatalmat ma már a média és a gazdasági elitek irányítják, de ezt a zavarba ejtő igazságot a tiszteletre méltó Nyugat, mint egy kellemetlen szagot, légfrissítővel űzi el - Olaszország viszont semmit sem tesz az ellen, hogy a bűz a világ orrát facsarja. Olaszország a demokráciák majma: ahogy az állatkertben a vezérmajmokat bámulva gondtalanul kacagunk azoknak esetlen emberszerűségén, ugyanúgy nevet rajtunk a világ (vagy jobb esetben aggódik), s közben továbbra sem veszi észre, hogy Itália, a maga groteszk fintoraival, minden más hasonló elveken működő rendszert leleplez. Berlusconi azért válik számunkra gyűlöletessé, mert az ő segítségével lesz nyilvánvalóvá, hogy a választók többsége semmit sem tud a politikáról; szlogenek, tündérmesék és véget nem érő ígérgetések alapján választja meg saját vezetőit. Azért utáljuk Berlusconit, mert rákényszerít bennünket arra, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a szégyenteljes igazságot: nevezetesen, hogy a modern demokráciában nem sokat számít az igazság.

Mulatságot és kenyeret  mindenkinek
A baloldal jórészt megmaradt Marcusenak a kulturális hatalomról kifejtett teóriájánál: azt vallja, hogy a médiát az iparmágnások manipulálják abból a célból, hogy kiszolgálják a tömegeket, és azokat mintegy megtérítsék a reakciós ideáknak. Ez egy teljes mértékben felületes teória - és az a tény, hogy ilyen sokan hisznek benne, a baloldali kultúra hanyatlására utal. A médiában dolgozó emberek ugyanis nap mint nap ezt a kérdést teszik fel: "mi tetszik majd nekik?" Az amerikai kultúra azért uralja a világot, mert az egész bolygó összes népének pontosan azt nyújtja, amit látni és hallani akarnak. Marcuse megszállott hívei nem veszik észre, hogy éppen ez a szörnyű: hogy a kulturális oligopóliumok - amelyeknek Berlusconi is része - éppen a saját álmaikat adják el a tömegeknek. A nagy médiumok a valóságnak csak a látszatát nyújtják az embereknek; úgy bánnak velünk, akár azok a szülők, akik engedik, hogy gyermekük minden vágyát kielégítse, még a legveszélyesebbeket és a legkegyetlenebbeket is. A nagy médiumok soha nem mondják: "Bizonyos dolgokat nehéz elsőre megérteni, előbb tanulmányozni kell. Ha jelentős eredményeket akartok elérni, ez fáradságos munkába kerül majd. Még áldozatokat is kell hoznotok másokért." Nem azért találom gyűlöletesnek a médiaipar vezetőit, mert rákényszerítik az embereket arra, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ők, hanem azért, mert mérnöki precizitással kiszámítják, hogy mit szeretnének megkapni, és ezt is ajánlják fel - és ez az oka annak, hogy sohasem ösztönzik őket arra, hogy újjászülessenek. Az a kultúra ellenben, amit becsülök, azáltal serkent bennünket újjászületésre, hogy belénk diktálja a valóság keserű piruláját. A média nem azért uralja a világot, mert a tömegek szájába rágja tulajdonosainak eszméit, hanem azért, mert semmi mást nem tesz, mint állandóan azt hajtogatja a közönségnek: "nektek van igazatok!" A kereskedő jelmondata, miszerint "a vevőnek mindig igaza van", a modern politikusnál így hangzik: "a választónak mindig igaza van". Akkor is, ha a választónak éppen a halálbüntetés visszaállítása, vagy a kisebbségek üldözése, vagy a környezetszennyezés áll érdekében. Voksetároknak hívom azokat, akik a választói demokráciákban a tiszteletre méltó proletárok helyébe léptek: azokat, akiknek egyes-egyedül arra van hatalmuk, hogy leadják szavazatukat. "A voksetárnak mindig igaza van" - egy politikus számára a polgár nem több egy potenciálisan rá adott szavazatnál.
Berlusconi jelenléte azért elviselhetetlen - sokkal inkább, mint a szövetségesei, akik nyíltan hirdetik jobboldaliságukat -, mert kizárólag pozitívumokat ígér: kevesebb adót, ingyenes angolnyelv-oktatást mindenkinek, internetet még a legrozzantabb kunyhóba is... A kampány alatt keletkezett egy szállóige, amely kifigurázta pártja jelmondatát: "Ezt nektek!" Ahogy éveken át felhőtlen kikapcsolódást ajándékozott fél Olaszországnak, úgy kínál nekünk ma is több pénzt, több munkát, több bármit... Berlusconi rájött, hogy a nép van olyan infantilis, mint Pinocchio, a pajkos gézengúz, akinek nincs más vágya, mint a Játékok Országában szórakozni, és megtölteni a bendőjét. És Berlusconi éppen a Játékok Országával kecsegteti az olaszokat - aminek megvan persze az a kockázata, hogy az olaszok, akárcsak Pinocchio, egy szép reggelen arra ébrednek, hogy szamárrá változtak. A jólét monumentális ígérete Pinocchióvá infantilizál bennünket. Számomra a nagy politikus ideálja ma is Churchillben ölt testet, aki honfitársainak "vért, verítéket és könnyeket" ígért. Berlusconi azonban brechti figura: "boldogok azok az országok, akiknek nincs szükségük hősökre - boldogok, akiket reggeltől estig leköt a futball és a krimi!" A politikai demagógia, akár jobboldali, akár baloldali, soha nem kínál vért és könnyeket, csak kacagást és spermát.
Természetesen Berlusconi nincs egyedül: lehúzta ő a baloldalt is a saját - a mai (amerikanizált) demokrácia - szintjére: a demagógiába, amely a plebsznek a ludi et circenses jelszavát harsogja. Rutelli, a baloldali vezér, sikeresen megfelelt a kihívásnak - így ő is besöpörhetett néhány szavazatot. A régi, 1989 előtti politika javítóintézet volt a mostanihoz képest, ahol taláros politikusok, egyetemi tanárok vagy pártfunkcionáriusok körmösöket osztogattak a választóknak, miközben bonyolult kérdésekről és társadalmi szükségszerűségekről papoltak nekik. Berlusconi szakított minden arisztokratikus gőggel: "mulatságot és kenyeret" kínál mindenkinek, mint a nápolyi Bourbonok. Merne csak bármely politikus speciális adórendszerekkel, vagy az afrikai szegények megsegítéséről szóló tervezettel előállni. Kinek a programjában szerepelt olyan kitétel, mint hogy küldjünk katonákat a volt Jugoszláviába, hogy elejét vegyük a tömegmészárlásoknak? A voksetárok azt várják a politikusoktól, hogy megsokszorozzák a kenyeret és a halat - vagy legalább valami ehhez hasonló szemfényvesztő mutatványt a tévében. És azok a politikusok nyernek, akik ezt hirdetik.
Ösztönösen viszolygok tehát Berlusconitól, és tudom is, miért: mert cuclival és plüssmackóval szeretne mielőbb álomba ringatni; persze saját kényelme érdekében, mi másért.

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

BENVENUTO, Sergio
"Halál amerikai módra"
Magyar Lettre Internationale, 14

"Nevada"
Magyar Lettre Internationale, 16

"Itáliáról"
Magyar Lettre Internationale, 21

"Törzsfőnökök"
Magyar Lettre Internationale, 24

"La bella figura"
Magyar Lettre Internationale, 26

"Gulliver Albániában"
"Vigyázó szemetek Londonra vessétek!"
Magyar Lettre Internationale, 27

"Tudósok az arénában"
Magyar Lettre Internationale, 28

"Nápoly"
Magyar Lettre Internationale, 29

"A kukkoló társadalom"
Magyar Lettre Internationale, 30

"Az olaszok 20. százada"
Magyar Lettre Internationale, 31

"Boldogság-pirulák"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Nápolyi vázlatok"
Magyar Lettre Internationale, 33

 "Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés vágya"
Magyar Lettre Internationale, 37

"Olasz nyelvjáték"
Magyar Lettre Internationale, 39

"Bevándorlók konkurenciája"
Magyar Lettre Internationale, 40


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret