AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA
Antonio Tabucchi
Csavargás
Így szokott kezdődni, alig érzékelhető zajjal, mint valami kis muzsika; meg egy színnel, egy folttal, mely a szemben keletkezik, kiterjed a tájra, aztán megint elönti a szemet, s onnan a lélekbe hatol: az indigókék, például. Az indigókéknek oboahangja volt, néha, a legvidámabb napokon klarinét. A sárga viszont orgonahangon szólt.
Nézte a nyárfák ködtakaróból kilátszó sorát; olyanok voltak, mint az orgonasípok és látta rajtuk a naplemente sárga zenéjét, arany hangjegyekkel. A vonat robogott a vidéken, a horizont bizonytalan vonal volt, mely föltűnt és eltűnt a ködfoltok között. Odanyomta az orrát az ablakhoz, aztán a mutatóujjával beleírta az üvegre lecsapódott párába: indigókék az éj ibolyakékjében. Valaki megérintette a vállát, mire fölugrott.
- Megijesztettem? - szólt egy férfi. Kövér, idős úr volt, a mellényén aranylánccal. Csodálkozó, s egyben csalódott volt a tekintete. - Ne haragudjon, nem gondoltam, hogy...
- Semmi baj - mondta, és a kezével gyorsan letörölte a szavakat az üvegről.
A férfi bemutatkozott, előre mondta a vezetéknevét. Lókupec volt Borgo Panigaléból. - A modenai vásárba megyek - mondta -, és maga, messzire megy?
- Nem tudom - válaszolta -, nem tudom, hová megy ez a vonat.
- Akkor mért szállt föl rá? - kérdezte teljesen érthetően a férfi -, ha azt se tudja, hova megy.
- Hogy utazzam - felelte -, és a vonatok mindig mennek valahová.
A Kupec nevetett és előhúzott egy szivart. Rágyújtott, kifújta a füstöt. - Persze hogy a vonatok mennek valahová, mi meg megyünk velük. Hogy hívják magát?
- Dinónak.
- Szép név. És?
- Mit és?
- A vezetékneve.
- Művész.
- A vezetékneve?
- Igen, Művész. Művész Dino.
- Különös vezetéknév, sosem hallottam még ilyet.
- Én találtam ki, álnév.
- Hogyhogy?
- Hát művésznév. És mivel művésznév, a Művészt választottam.
- Szóval maga művész.
- Pontosan -, mondta, és a párás üvegre írta: Művész Dino.
- És milyen művész? Cirkuszi?
- Mindenféle, mindenféle. Zsonglőr, főként, meg akrobata is. Most jutott eszembe egy akrobataszám, egy napon meg is csinálom majd, előbb-utóbb, elmegyek Amerikába.
- Akrobatának?
- Nem, villamoson fogok odamenni, és ez lesz a mutatvány.
- Villamoson?! Villamossal nem lehet Amerikába menni, ott a tenger.
- Dehogynem, dehogynem - mondta -, nehéz, de lehet.
- Értem - mondta a Kupec -, és hogy csinálja az ember?
- Varázslattal - mondta -, a művészet varázshatalma. - Aztán hirtelen témát váltott és óvatosan körülnézett. - A kalauz még nem járt erre, ugye?
A Kupec nemet intett a fejével és rögtön megértette.
- Nincs jegyed, fiam, igaz?
Bólintott, és lesütötte a szemét, mint aki szégyelli magát.
- Be kell zárkóznom az illemhelyre, legalább amíg el nem megy.
A Kupec nevetett. - Megérkeztünk Modenába - szólt -, ha van kedved, szállj le velem, meghívlak ebédre a Molinari Fivérekhez.
2.
A Kupecből csak úgy dőlt a szó, jó kedélyű ember volt, szeretett hintón ülni, utasításokat adni a kocsisnak, a nagylelkű emberek vendégszerető hangján beszélt, látszott, hogy ez nagyon tetszik neki. Szólt a kocsisnak, hajtson a központba, mert meg akarja mutatni vendégének a Ghirlandinát: nem jöhet valaki Modenába anélkül, hogy ne látná a székesegyházat és a tornyot. Kesztyűs kezével mutogatta az ablakból a város nevezetességeit, a tanulatlan emberek egyszerű szavaival magyarázott róluk, de lelkesen, mint aki szereti a műalkotásokat és az embereket. - Ez a Piazza Reale - mondta, - és most menjünk a Piazza Grandéra, nézz fölfelé, hajolj ki az ablakon.
Aztán a hintó palotáktól övezett hosszú útra kanyarodott. - Ez a Via Emilia út - szólt a Kupec -, azért hívják így, mert a városfalakon kívüli út folytatása, az egyik irányba Bologna, a másikba pedig Reggio felé. Az éttermünk ott van, a San Carlo utca sarkán.
A Molinari Fivérek tágas és zsúfolt étterem volt, márványasztalokkal és nagy fogasokkal, melyeken a törzsvendégek porköpenyei lógtak. A Kupecet ismerték, sokan köszöntek neki. Nagy volt a nyüzsgés a másnapi vásár miatt. Sarokasztalt választottak, a vendéglős odajött, hozott egy flaska bort, a ház ajándékaként. Ebben az étteremben ez volt a szokás. A fiú élénken nézelődött körbe-körbe. Felvidította a nagy nyüzsgés, a helyiségben meleg volt és füst, az ablakokon túl nagy kőfal látszott, a kövek repedéseiben kapricsomók zöldelltek, egyre sűrűbb köd szállt alá, s mindinkább elmosódtak a körvonalak.
Az evéstől és a bortól a Kupecnek kivörösödött az arca és csillogtak a szemei. - A fiam is ilyen legény volt, mint te, Pietrónak hívták - szólt elérzékenyülve -, a láz vitte el 1902-ben, már négy éve. Azután kifújta az orrát az asztalkendőbe és azt mondta: - Neki is volt bajusza.
Amikor elindultak, már esteledett, és a lámpagyújtogatók épp az első utcai lámpákat világították ki. Néhány üzlet cégtáblája mellett fáklya égett és néhol, a vendéglők ajtaja fölé babérágakat tettek. Az árkádok alatt papírmaszkos kisfiú lépdelt kézen fogva egy asszonnyal. Február volt.
- Ma van a karnevál utolsó napja - szólt a Kupec -, maradj itt velem, az Itália Szállóban van egy szobám, vendégül tudlak látni, gyerünk, mulassunk egyet.
A fiú csöndesen követte a már kihalt utcákon. Lépéseik visszhangoztak a kövezeten, és egyikük sem szólt. Átmentek az árkádok alatt és egy szürkeköves épülethez értek, nagy, nehéz kapuval. A Kupec meghúzta a harang fogantyúját és a kapuban kinyílt egy ajtó. Hosszú lépcsőn mentek föl, majd beléptek egy színes üvegablakos előtérbe. Feltűnően szőke, virágos ruhás hölgy fogadta őket, és betessékelte a kis szalonba. A falakon szép lányok arcképei lógtak, és a fiú ezeket kezdte figyelmesen nézegetni. - Már nem olyan, mint régen - suttogta a Kupec -, mikor még a ferrarai Anna volt a tulaj. Ő aztán értett hozzá, mindig első osztályú lányai voltak. De hozzáment egy római tökfilkóhoz, egy professzorhoz és tisztességes asszony lett belőle. Most be kell érnünk azzal, ami van. - Nevetett kicsit, majd egy barna lány arcképét kezdte tanulmányozni, aki a fényképen szívére tett kézzel ült. - Én ezt választom - mondta -, tetszik a szeme. Te melyiket választod?
A fiú csodálkozva nézett rá. - Miért kell választanom? - dadogta.
- Hogyhogy miért?
- Hogy minek?
- Minek?! Hogyhogy minek?
- Mit fogunk csinálni?
A Kupec a homlokára tette a kezét és így szólt: "istenem". Aztán megkérdezte: - Ez az első alkalom?
- Igen - suttogta a fiú.
- De hát hány éves vagy, fiam?
- Huszonegy.
- És még sose csináltad?
- Nem.
- No, figyelj, mindegy is, majd megtanítanak rá, meglátod, ez a legegyszerűbb dolog a világon.
Megrázta a csengettyűt, ami az asztalon állt, és a folyosóról zörej és kacarászás hallatszott. - Jövünk, jövünk, kis türelmet - kiáltotta egy női hang.
3.
Végetért a vásár. A föld tele volt eldobált papírokkal, és épp vitték el a pultokat. Egy kisfiú papírtrombitával sétált, amelyik kigöngyölödött, ha megfújta. A kocsiállás mellett várakoztak a hintók és a társzekerek, indultak Bolognába, vagy Reggióba. Az állomás kapujánál mozgóárus állt. Sovány csavargó volt, kis harmonikával, és kalickába zárt papagájjal. Kordbársonyból volt a ruhája, és nyakba akasztható ládikót vitt.
- Ő Regolo - mondta a Kupec a fiúnak. - Reggióba megy, meg még messzebbre, végigjárja az összes vásárt, jól meglesztek együtt.
A fiú és a mozgóárus kezet fogtak. - Rád bízom - súgta a Kupec a mozgóárusnak -, törődj vele kicsit, a fiamra emlékeztet, művész, Dinónak hívják.
A kocsis megpattintotta az ostorát és az igásló lassan megindult. Ők ketten háttal ültek a kocsisnak a szekéren, hátul lelógott a lábuk. - Isten veletek - kiáltotta a Kupec -, jó utat.
A fiú leugrott és odafutott hozzá. - Ezt elfelejtettem odaadni - mondta sietve -, arról a nőről írtam, akit tegnap este ismertem meg, neked adom emlékbe. És a szekér után rohant, ami közben már rákanyarodott a Via Emiliára.
A Kupec kinyitotta a cédulát. Összegyűrt csomagolópapír-darab volt. Ez állt rajta:
"Prostituált... Ki hívott téged életre? Honnan jössz? A csípős Tirrén-tengeri kikötőkből, Toszkána daloló vásáraiból, vagy a perzselő homoksivatagból sodorta erre anyádat a sirokkó? A határtalanság belevéste a megdöbbenést állatias szfinxarcodba. Az élet nyüzsgő fuvallata felrázza fekete sörényedet, akár egy oroszlánét. És te nézed az elvetemült aranyhajú angyalt, aki nem szeret téged, és akit nem szeretsz, aki szenved tőled, és aki fáradt csókot ad neked."
4.
Regolo mindenféle színű összegubancolódott gombolyagot árult, fonalakat stoppoláshoz, meg havonta megjelenő folytatásos ponyvaregényeket és jóscédulákat. A jóscédulák kis sárga, rózsaszínű és zöld lapok voltak, melyek a holdnaptárt és a jövőt mutatták, és a Végzet halásza, Anacleto papagáj csőre húzott közülük véletlenszerűen a kuncsaft számára. Anacleto nagyon öreg volt és az egyik lábára sántított. Regolo valami kínai kenőccsel gyógyítgatta, amit Genovában vásárolt, a Sottoripa árkádjai alatt, ahol a kínaiak időnként vásárt tartanak, és mindenféle kacatot árulnak, meg gyógyszereket izületi bántalmakra, fekélyekre és serkentőt öreguraknak. De Anacleto konok volt, ellenállt a gyógykezeléseknek, dühösen csapkodott a szárnyaival. Aztán elbóbiskolt az állványán, fejét a szárnya alá dugva, és alvás közben néha összerázkódott és fölborzolta a tollait, mintha épp álmodna valamit.
Talán a papagájok is indigókéket álmodnak, gondolta Dino. A szekér lassan haladt, himbálózott és egyhangúan zörögtek az abroncsos kerekek. Szép volt a táj, végtelen, mindenfelé egyforma, gyümölcsfa-sorokkal és megművelt földekkel. Dino az indigókékre gondolt és a kerekek ütemes csikorgása helyett az indigókék muzsikáját hallotta. S arra ébredt, hogy Regolo a vállát rázogatja, mert Reggio Emiliába értek.
A Porta Santa Crocénál szálltak le, derűs délután volt, a kocsis "Gyí"-t kiáltott és pattintott az ostorral, a ló pedig lassan továbbindult. Regolónak át kellett vennie az árut egy bazárostól a fürdő épülete mögött; így a Caffé Vittorióban beszéltek meg találkozót a Piazza Cavouron és Dino egyedül indult el körülnézni a városban, mert szerette volna látni a házat, ahol Ariosto született. Magával vitte az állványon üldögélő Anacletót, mert Regolónak úgyis útban volt, őt viszont elszórakoztatta. Boldogság töltötte el, ahogy ennek az ismeretlen városnak az utcáin sétált egy papagáj társaságában. És így, séta közben egy kis dal ritmusához kezdte igazítani a lépteit, melyet abban a pillanatban talált ki és így szólt: "Uccákon át mendegélek - rejtelmes és szűk sikátor - , ablakok megől kinéznek Gyöngyök, Rózsák -"ą
5.
Mikor Regolo a Caffé Vittorióba ért, Dino épp befejezte a munkát. Az asztalon három kötegbe rendezgette a jóscédulákat, színük szerint csoportosítva.
- Valamit el kell magyarázzak - szólt Dino. - Ha pár napig veled maradok, én is szeretném hozzátenni a magamét az üzlethez, úgyhogy kiegészítettem a jóscédulákat, mindegyikhez kitaláltam egy mondatot.
Regolo leült és Dino elmagyarázta, miben is áll a kiegészítése. Abból állt, hogy mindegyik cédulát fölékesítette egy művészi mondattal, mert olyan szép, ha a művészet így jut el az emberekhez, egy papagáj csőre juttatja el hozzájuk, ami találomra válogat a végzet cédulái között. Ez a különös a művészetben: véletlenszerűen jut el véletlenszerűen kiválasztott személyekhez, mert a világon minden esetleges, és a művészet erre emlékeztet minket, és ezért leszünk tőle bánatosak, és ezért nyújt vigaszt is. Semmit sem magyaráz, mint ahogy nem magyaráz a szél sem: jön, megmozgatja a leveleket, s ahogy átjárta őket, a szél tovaszáll.
- Olvass föl néhány mondatot - kérte Regolo.
Dino fölvett egy rózsaszín lapot és fölolvasta: "És szeretet nélkül kószáltam-kóboroltam, ledobva szívemet minden utcasarokra"˛ Aztán fölvett egy sárga lapot és azt is fölolvasta: "Arany, arannyal beporzott pillangó, miért nyíltak ki a kóró virágai?" Végül fölvett egy zöldet és fölolvasta: "Tengeri algákat hoztál a hajadban, és egy kis szélszagot, mely messziről jött,"ł Megmagyarázta: - Ez a mondat egy nőnek szól, akivel egy nap találkozni fogok egy kikötőben, de ő még nem tudja, hogy találkozni fogunk.
- És te honnan tudod, hogy találkozni fogtok? - kérdezte Regolo.
- Mert én időnként kicsit a jövőbe látok. Na jó, ez nem így van.
- Akkor hogy van?
- Olyan erősen elképzelek valamit, hogy aztán valóban megtörténik.
- Olvass egy másik mondatot -, mondta Regolo.
- Milyen színűt szeretnél?
- Sárgát.
- Az az orgonazene hangja. Az ibolyakéknek ellenben oboahangja van, néha klarinét.
- Sárgát szeretnék hallani.
Dino fölvett egy sárga lapot és fölolvasta: "Mert lelepleződik egy arc; mint egy ismeretlen teher, olyan a rohanó vízen az éneklő kabóca."
6.
Mentek házról házra, gombolyagokat árultak, és jóscédulákat osztottak. Átvágtak a Crostolo völgyön, és Mucciatella és Pecorile felé vették útjukat.
Éjszakánként a tanyák szénapajtáiban aludtak és sok mindenről beszélgettek, különösen a csillagos égboltról, mert Regolo jól ismerte a csillagokat és tudta a nevüket is.
Regolónak volt egy szerelmese Casolában, aki öt napig vendégül látta őket. Albának hívták, egyedülálló nő volt az öreg, beteg apjával, és Regolo évente egyszer együtt hált vele.
Azokban a napokban Dino az istállóban dolgozott, cserébe a vendéglátásért. Szegény istálló volt, egy disznóval és két kecskével.
Hatodnap elindultak, és hogy Canossába jussanak, követték a Campola patak medrét.
Itt-ott volt néhány tanya a környéken, de azokat kihagyták, inkább megnézték a vár romjait. Lenyűgöző volt a kilátás onnan a magasból, alattuk a Pó határtalan síksága.
Ott, azon a síkságon futott a Via Emilia, mint hosszú ígéretszalag északra, Milánó felé; s mögötte ott volt Európa, a modern, elektromos árammal és üzemekkel teli nagyvárosok, ahol olyan lázasan lüktetett az élet. Dino is lázas volt; most újra úgy kalapált a halántéka, mint aznap, mikor fölszállt a vonatra a bolognai pályaudvaron, az utazás nyugtalanító vágyától hajtva. Az ég sárga volt, ibolyakék foltokkal. Dino oboamuzsikát hallott, és ezt elmondta Regolónak is. A muzsika az az út volt, mely messziről hívogatta. Letette a földre Anacleto állványát és erősen megölelte Regolót. Otthagyta egy kövön ülve Canossában és futott gyorsan a síkság felé, az út felé.
Az út és annak szirénhangja. Azt gondolta: "Nyers prelúdium a tompa szimfóniához, remegő hegedűszó az elektromos húrokon, villamos, mely a mennybe fut kanyargó vezeték alatt..." És így szólt: "Gyerünk, Dino, még gyorsabban, szaladj messzire, az élet rövid, és oly végtelen a lélek."
Jegyzet:
Ez a történet teljes egészében a képzelet szülötte. Meglehet, a Pariani úr által összegyűjtött emlékiratokban megemlítik Regolo Orlandinit, ám itt teljesen önkényesen használtam alakját. Egyedül Dino Campana verssorai nem kitaláltak; meg a városok, a helyek, a Via Emilia.
ą La petite promenade du poéte, Rónai Mihály András ford.
˛Vásár este (La sera di fiera), Végh György ford.
łGenovai asszony (Donna genovese), Végh György ford
TABUCCHI, Antoni
Állítja Pereira tanúvallomás
Európa, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu