NÁDAS Péter
Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok
- Eve-Marie Kallen interjúja -
EVE-MARIE KALLEN: Szövegeit figyelve az a benyomásom, hogy
a jelen idő valójában nem is fontos a műveiben.
Legfeljebb szimbólumként vagy impulzusok forrásaként
jelenik meg. Ahhoz, hogy egy tárgy felkeltse az érdeklődését,
mintha a múlt részének kéne lennie. Miért
tarja ennyire zavarónak a jelent, és mi olyan csábító
a múltban?
NÁDAS PÉTER: A múltnak tényleg nagyobb
hangsúlya van, de minden a jelenre vonatkozik. Ahhoz, hogy egy
jelen idejű helyzetet, amelyet igen ritkán írok le
közvetlenül, mégis meg tudjak ragadni, különböző
folyamatoknak tisztán kell előttem állniuk. A jelen
érdekel, mindig ehhez térek vissza. Olyan ez, mint a tudományban,
van egy hipotézisem, s hogy elvessem vagy bizonyítsam, kísérleteket
kell végrehajtanom. Egyetlen kísérleti terepem én
magam vagyok, és a múlt idő. Állandó
ingamozgást végzek a két pont között. A
jelenről nem készítek ugyan leírásokat,
de ez az egyetlen vonatkoztatási pont.
EMK: Hogy lehet kísérleti terep a múlt?
NP: Nem állítom, hogy ez az egyetlen lehetőség.
Többfajta irodalom létezik. Van irodalom, amelyik folyamatokat
lát, történeteket lát, ezek a múltban
kezdődtek el és a jelenben fognak a végükre érni,
ami megint csak múlttá változik vagy máris
átváltozott. Múlt idő nélkül az
írás grammatikailag sem nagyon elképzelhető.
A 20. században azonban van egy írásmód, amely
különösen fontossá vált, olyan regények
és elbeszélések, amelyek nem folyamatokkal, hanem
problémákkal foglalkoznak. Legyenek maiak vagy múltbeliek,
a problémák mutatják meg, hogy miként is áll
a dolog a jelenünkkel vagy miként kéne állnia.
Ezek megint csak vonatkoztatási pontok. A problémairodalomnak
ez a formája távol áll tőlem, soha nem foglalkozom
problémákkal. Szerintem ez a szociológia, a történetírás
vagy politika dolga. Engem inkább a cselekvések, az események
menete, a folyamatok érdekelnek, de nem maga a történet,
hanem főként a struktúrái. Ahogy öregszem,
egyre inkább a struktúrák foglalkoztatnak. A folyamat,
amely valamikor elkezdődött, máig tart, hatása
talán még tovább, halálom után is van
még mondandója, s mindez miként, milyen belső
struktúrákon keresztül kapcsolódik más
folyamatokhoz, melyek maguk is így vagy másként strukturáltak.
Megdermed a pillanat
EMK: Ön mégiscsak elbeszélő, személyek
állnak figyelme középpontjában, még ha
folyamatokat ábrázol is.
NP: Ha belép egy személy a történetembe,
főszereplő vagy mellékszereplő, ez egyremegy,
akkor látnom kell, hogy miként keveredett bele a helyzetébe.
Ha ezt nem látom, akkor nem tudok vele mit kezdeni. Legalább
magam előtt látnom kell, s valamit elmondani mindarról,
ami az alkatából, a szocializációjából
adódik és tulajdonságként mutatkozik meg. Ha
két ember találkozik, akkor engem nem maga a találkozás
érdekel. Ez a problémairodalom vagy az alkalmazott irodalom
vagy az olyasfajta irodalom számára érdekes, amely
a jelen idő egyeduralmához ragaszkodik. Hogyan jöhetett
létre ez a találkozás, milyen nagy társadalmi
és pszichikai áramlások tették elkerülhetetlenné
a találkozást, milyen véletlenek, nekem ez a fontos,
semmi más nem érdekel. Miért ne ismerném el,
hogy a múlt idő hatja át az írásaimat.
Ez igen nagy nehézségeket okoz. Talán nem is tudok
vele igazán megbirkózni, hurcolom a problémát,
mint valami koloncot. Ha ugyanis elmesélem, hogyan jutottam el idáig,
akkor megdermed a pillanat, a történet leáll, illetve
az előadásmódom kínosan körülményeskedővé
válik. Amióta ismerem a saját észjárásom
természetét, próbálom a pillanatot mozgásba
hozni, mozgásban tartani, olyan struktúrákat találni,
amelyek megszabadítanak a nehézkességétől.
Nehéz ügy.
EMK: Ezek az áramlások érdeklik inkább,
vagy a figurák?
NP: Személyek, cselekvések, magatartásformák,
ezek mind nagyon konkrét dolgok. Ha megmaradok a szembeszökő,
kézzel fogható felületüknél, és nem
indulok nyomozásra az okok után, akkor a személy vagy
a jelleme esetleges marad, olyan hatást kelt, mintha minden véletlenszerű
lenne. Akkor a kép túl naturalista lesz, vagy fordítva:
szimbólumokkal teli; ami megint csak hangsúlyok kérdése,
hogy ennek a dolognak, ennek a szöveghelynek milyen hangsúlyt
adok stilárisan. De engem ez így nem érdekel. Engem
az érdekel, hogy két ember milyen érzéseket
és szavakat cserél, amikor mondjuk találkoznak, s
miként jutottak el ezekhez a látszólag semmit nem
jelentő vagy banális szavakhoz, mi üt rajtuk át,
engem ez érdekel. Miért így és miért
nem másként. Véletlen ez, vagy eleve elrendelés,
illetve van-e egyáltalán olyan, hogy eleve elrendelés,
s van-e véletlen? Ezek ősrégi filozófiai kérdések.
A mindennapi dolgok hálózatának a végére
járni, belátni, átlátni, ez a legfőbb
foglalatosságom. A mindennapi gesztusoknak, mondatoknak, a
legközönségesebb viselkedési formáknak utánamenni,
miből jönnek, hová vezetnek, s függetlenül
attól, hogy fő- vagy mellékszereplőkről
van-e szó, a lehetséges kérdésekre válaszolni.
Lehetőség szerint minél többet tudni e kérdésekről,
a múlttal is ezért foglalkozom.
EMK: Nagy ismertségét az "Emlékiratok könyve"
című művének köszönheti. Ez a könyv
erősen tapad a múlthoz. Jelen idejében is láthatók
a múltba vezető szálak. A múltnak azok a konstruktív,
élő nyomai érdekelnék, amelyek hatnak a jelenben?
NP: Természetesen. Ha ugyanis a folyamat érdekel, amelyben
megszületik a hétköznapi, s érdekel, hogy e köznapi,
közönséges dolgot, a maga szociális és pszichológia
összefüggései szerint szükségszerűnek
vagy véletlenszerűnek kell-e tartanom, valaminek, ami nem
elkerülhető vagy éppen teljesen esetlegesnek, akkor
óhatatlanul kulturális kérdésekbe ütközöm,
hiába kerülném ki őket. Akkor meg kell kérdeznem,
hogy egy bizonyos gesztus vagy cselekvési forma, nem régebbi
időkből származik-e, nem korábbi korszakok
nevelés által átörökített hagyománya-e,
nem tartozik-e a helyi hagyományok, a nemzetnek tulajdonítható
tradíciók közé, s így tovább. Így
aztán kénytelen vagyok a különböző
történelmi korszakokat, nagyobb léptékek szerint
is megkülönböztetni egymástól. Vajon ez a
gesztus, ez a mondat, az emberi tudatnak nem a mitikus, nem a mágikus,
nem az archaikus korszakból származik-e. Vannak ugyanis első
látásra felfoghatatlan, besorolhatatlan gesztusok. Fölmerül
a kérdés, hogy például, nem azért gyilkoljuk-e
egymást, mert az anyánk testében meggyilkoltuk az
ikertestvéreinket. Mintegy kiszorítottuk az élők
közül, addig mozgolódtunk, míg sikerült megfojtanunk,
s akkor a késztetés, hogy a gondjaink gyilkosságokkal
megoldhatók, nem az archaikus vagy a mágikus réteg
hagyományából származnak, nem a történeti,
hanem az animális, az antropológiai adottságaink közül
valók. Ha pedig így van, akkor itt állunk az
animalitás és a humanitás nagy kérdése
előtt, s ezt is másként kell megoldanunk. Mindkettő
erejét, mindenki érzi önmagában, az egész
élet a két erő harcából áll,
s biztos nem csak azért van így, mert tegnap valami kivételes
történt, hanem a tegnapi időben jelennek meg a még
régebbi időrétegek.
EMK: Etikai kategóriák voltaképpen nem játszanak
főszerepet az irodalmi műveiben, de látensen jelen
vannak. Nem állít erkölcsi követelményeket,
valamiként mégis a tudomásunkra hozza, hogy az emberek
viselkedése milyen gyakran pusztító. Ha viszont egyszer
már megállapította, hogy egy adott cselekvés,
mondjuk az archaikus tudatrétegból származik, s ennek
fontos hatása lenne a jelenre, akkor etikai kérdéseknek
lehet-e még egyáltalán valamilyen helye az Ön
szemében?
NP: Az archaikus tudatréteget csupán példaként
említettem, mint valami olyasmit, amivel számolnunk kell.
De nem merészelném azt mondani, hogy képes lennék
visszanyúlni odáig. Épp ily kevéssé
merem azt mondani, hogy bármilyen struktúrában, amit
eddig akár vázlatként megcsináltam, sikerült
volna akár csak a mágikus rétegekig visszajutnom.
Nem. Feltehetően nem is lehetséges, hiszen a mágikus
kor előtt talán nyelv sem létezett, mi pedig végső
soron mégiscsak a nyelvvel operálunk. Valószínűleg
a mitológiai réteg képezi a gátat, s onnan
már nem lehet követni a nyomokat visszafelé. Leírni
valamit, ami nem ér fel a nyelvig, vagy hatalmasabb a nyelvnél,
nem tudok, holott a jelenléte és hatalma észlelhető.
Ez megintcsak hihetetlenül nagy kérdés, mert egy óriási
ugrás látható a tudat nonverbális, tehát
nyelvelőtti korszaka és a verbális korszaka között.
S hogy ez valóban nagy ugrás-e vagy inkább a véletlen
megcsúszása, esetleg nem is volt semmiféle ugrás,
semmiféle véletlen, hanem az ember a nyelveivel együtt
a teremtés eredménye, ezt nem tudom.
EMK: Bizonyára nem óhajt most valamiféle bibliai
kategóriákat bevezetni.
NP: Miért ne, szívesen. Legalábbis nem zárom
ki annak a lehetőségét, hogy a jóisten rosszkedvében
egy szép napon megteremtette az embert, s bár tudta, mindebből
mindenkinek nagy baja származik, mégis azt mondta, így
a jó.
EMK: De akkor miért nem ír egyszer valamit erről
a jó istenről? Én legalábbis nem tudom magamnak
másként elképzelni, csak mint valami viccet.
NP: Én hívő ember vagyok. Magam is nagyon sajnálom,
hogy nem tudom elképzelni a jóistent. Az isteni gondviselést
sem tudom elképzelni. Mivel azonban az emberi életben minden
mélyen hihetetlen és a minket igazán érdeklő
kérdések mindegyike nyitva marad, hajlamos vagyok arra gondolni,
hogy a világmindenség fellett vagy az egyes dolgok centrumában
mégis lennie kell valamilyen esszenciális szerkezetnek, valamiféle
abszolútumnak, ha pedig nincs, akkor épp az ott-nem-levése
a lényege, tehát valami, ami a távollétével
vagy jelenlétének a hiányával tüntetve
nevezi meg önmagát. Ennek az egyetemes hiánynak az érzékelését
egyfajta istennek, valamifajta hitnek lehet nevezni.
EMK: Igen, az igazán fontos kérdések, amelyeket
feltesz - és persze nemcsak Ön teszi fel -, minél mélyebbre
ásunk, annál ijesztőbben és frusztrálóbban
maradnak meg a megválaszolhatatlan dolgok körében. Miként
hat ez a fantáziájára?
NP: Bizonyára arra gondol, hogy mindez blokkolná a fantáziámat.
Csak hogy mindez nem a fantázia kérdése. Fantazmák
és képzetek maguktól adódnak, szándékolatlanul
jönnek és mennek, függetlenek még attól
is, hogy észleljük-e őket vagy sem. Nem lehet szándékosan
lemondani róluk, mert szakadatlanul kísérnek. A kérdés
inkább az, és ez nagyon nagy és súlyos kérdés,
hogy a fantázia hatalmas, tágas, hullámzó vizén
találok-e olyan helyet, olyan pontot, ahol horgonyt merek vetni.
Van-e ilyen pont egyáltalán, és melyik az. Hogy előnyt
adok-e a saját fantáziámnak minden más fantáziával
szemben, amikor döntök valami mellett, van-e még merszem.
Vagy a saját örökös kérdéseim valóban
elvették már minden bátorságomat. Ennek
a helynek, ennek a pontnak a kijelölése hihetetlenül fontos.
Fontos, hogy megmaradjon a döntés spontaneitása, és
mégis valahogy kézben tudjam a dolgot tartani, hogy átlássam
a saját döntésemet, miért éppen ezt az
elképzelést választom, miért éppen ezzel
dolgozom és nem a másik ezerrel.
EMK: Ezek szerint olykor nehéz megtalálnia a pontot,
amelynél aztán lehorgonyoz, s azt mondja: lehorgonyoztam,
és ezzel nagyon sok más dolog lehetőségét
kizártam.
NP: Természetesen. Olyan ez, mint a modern szerelemben. Ha ezt
a férfit vagy azt a nőt szeretem, akkor nem szerethetem az
összes többit. A döntésemmel valamit véglegessé
teszek. És akkor azt mondja a modern ember: nem, inkább nem,
inkább várok még egy napot, inkább nem szeretek
még senkit, elnapolom a dolgot. Ettől azonban az életem,
a boldogságom tolódik ki a semmibe. Vagy dönt az ember,
és aztán kiderül, hogy döntése helytelen,
vagy rossznak látszik, de nem lehet a helyzetből többé
kikerülni. Ez nagyon hasonló. Modern probléma ez, a
húszadik század második felének problémája,
ráadásul tipikusan európai probléma. Afrikában
vagy Ázsiában nincsenek ilyen problémák. Ez
a jólét problémája, túlreflektáltak
vagyunk, de ez nem baj.
Politikai taktikát kéne követni
EMK: Mit nevezne meg, ami személyes, individuális?
Létezik-e egyáltalán ilyesmi, vagy az egyén
eltérő, kontrollálhatatlan rétegből
áll?
NP: A személyes a döntés joga. Annak a kérdésnek,
hogy határozott vagyok-e vagy ösztönös, reflektált
vagyok-e vagy éppen teljesen reflektálatlan, ebből
a szempontból nem érdekes, hiszen egy személyt bizonyos
tulajdonságok megléte vagy hiánya jellemez. Ő
az, akinek barna haja van, de kék szeme vagy fordítva, és
ezt a ruhát viseli, mert reggel így döntött. Vagy
látom, a gesztusaiból valami hihetetlen animalitás
sugárzik, ami nem illik a szép ruhájához, s
így tovább. Amikor mindezt érzékelem,
akkor a személyes kiemelkedik a maga történelmi-politikai
kontextusából, s maga az észlelése lesz az
én személyesem. Ezzel én is kiemelkedem. Ha idegen
nyelven beszélek, mint például most, akkor a
mérhetetlen mennyiségű döntés és
melléfogás sokkal jobban észlelhető, mint a
saját nyelvemen. Habár a saját nyelvemen is csak állandó
melléfogásokkal és korrekciókkal megy. Ezeknek
az egyes gesztusoknak van ugyan a személyesen túlnyúló,
az emberi tudat történetének minden lehetséges
rétegéből és alaprétegéből
származó, társadalmi, történelmi és
politikai töltetük, de az összes döntésem mégis
megkülönböztet mindezektől, ezt mások nagyon
pontosan észlelik. A különbség vagyok én.
EMK: Írásaiban többek között azt is nagyon
izgalmasnak találom, hogy egyáltalán nincsenek politikai
megnyilatkozásai, legalábbis úgy látom.
NP: Nem, inkább azt hiszem, hogy ezt a kérdést
másként látja. Politikán valami mást
ért, mint amit nekem a diktatúrában meg kellett értenem.
A második világháború befejezése óta
a német politikát szintén az angol és francia
felvilágosodás hagyományos alapelvei határozzák
meg. "No taxation without representation." Ha adót fizetek, akkor
a beleszólás joga is megillet, s így tovább.
Az ember tehát beleszól, illetőleg megkérdezik,
megnyilatkozik. Én azonban olyan politikai kultúrában
nőttem fel, amely diktatórikus volt, nem nyilatkozhattam
meg. Egyrészt nem kérdeztek, másrészt, ha mondtam
volna, akkor lecsuktak volna vagy elbocsátottak volna az állásomból.
Másféle politikai taktikát kellett követnem,
ami jórészt abból állt, hogy az ember lehetőségeket
talált, amivel kifejezhette önmagát, de a kifejezés
tárgyával mégsem lett tettenérhető,
bizonyos kérdésekről pedig egyszerűen nem nyilatkozott.
Jómagam is kerestem egy ilyen pozíciót, meg is találtam.
Ebben a pozícióban nem kellett közvetlenül megnyilatkoznom,
de nem is kellett szimbolikusan vagy rejtjelezve beszélnem, nagyon
konkrét maradhattam, tárgyszerű - ha irodalomról
szólva a kifejezés egyáltalán használható
- és a szöveg mégsem veszítette el a politikai
jelentést. Az én esetemben az individualizmus volt a politikai
gesztus. A rendszer számára gyűlöletes és
tűrhetetlen, hiszen az individualitáshoz való ragaszkodás
civilkurázsit is jelentett. Azon voltam, hogy ne hunyjam be a szemem,
szövegeim orientációja ne legyen félreérthető,
ami a 68 utáni Németország politikai nyelvén
természetesen egészen mást jelent. Onnan nézve
úgy látható, mintha ebben az anyagban nem lennének
politikai gesztusok, vagy ellenkezőleg, mintha egy széthullott
polgári világ értékrendjéhez ragaszkodnék,
reakciós, de legalábbis konzervatív lennék.
A 68 utáni német nyelvben például föladták
a jó és rossz fogalmát, a mai napig azt mondják
helyette: "csúcs", vagy azt mondják helyette, hogy "nem elég
meggyőző", de nem mondják azt, hogy "szép"
vagy "jó" és a "csúnya" használata egyenesen
tiltva van. Nekem viszont a klasszikus filozófiai fogalmaknál
kellett maradnom. El kellett döntenem, és azt kellett mondanom,
hogy ez a jó dolog, ez szép, ez pedig rossz, ronda és
elfogadhatatlan.
Nem veszítettem el az orientációt
EMK: Ami azt jelenti, hogy nyomon volt, s így talán a
rosszban is talált valami jót?
NP: Nyomon voltam. Talán más nyomokat találhattam
volna, ha mások a körülményeim. Nem tudom, van-e
hasonló németül: ha nagymamámnak négy
kereke volna, akkor omnibusz lenne. Nem lett volna rossz demokratikus körülmények
között élni, biztosan egészen másmilyen
lehetett volna az irodalmi pályafutásom. De az elbeszélői
pozíció megválasztásával elégedett
vagyok. A berlini fal leomlása után mégis súlyos
problémát jelentett, hogy a fordulat milyen hatással
lehet és kell hogy legyen a munkámra. Nem veszítettem
el az orinteációt, de lényeges pontokon változtatni
kellett.
EMK: Milyen pontokról beszél?
NP: A szabadságról beszélek. Ki lehetett hagyni
egy csomó kötelező gyakorlatot. Az "Emlékiratok
könyve" eredeti változatában például
nem használtam idegen szavakat. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem
meg egy intellektuális nyelvvel, hiszen olyan folyamatokról
kell beszélnem, amelyek intellektuálisan és érzékileg
megragadhatók. Megpróbáltam a kettőt összekötni,
de annak érdekében, hogy közérthető maradjak,
a hangsúlyt az érzékiségre helyeztem, lemondtam
az intellektuális nyelvről. Ez a lemondás sok szempontból
nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, de ma már
nem tenném meg. Akkoriban ésszerű, pedagogikus elgondolás
volt. A nemzetemtől nyelvileg sem akartam elszakadni, hiszen idegen
elnyomás alatt állt. Amiről most beszélek,
az egyébként a német fordításban
a két nyelv közötti történeti különbségek
miatt nem is érzékelhető.
EMK: Engedjen meg egy kérdést a zsidó szellemi
hagyományról. Volt ennek valamilyen funkciója, játszott
egyáltalán valamilyen szerepet az Ön pályáján?
NP: A zsidósággal és a zsidó gondolkodással
akkor kezdtem foglalkozni, amikor a "Családregényt" írtam,
amolyan előmunkálatként. Valójában azonban
szégyelltem magam, hogy ilyen keveset tudok erről. Családi
hagyományként nem sokat kaptam, hiszen három nemzedékre
visszamenőleg szabadgondolkodó volt a családom. Szó
sincs róla, hogy elutasították volna a zsidó
tradíciót, de nem tartották meg. Az általános
érvényű polgári szabadsághagyományokhoz
tartották magukat, aztán a szüleim hirtelen kommunisták
lettek. A zsidóság vagy a saját zsidó születésük
nekik sem jelentett sokat, hiszen a kommunista mozgalomban különben
is úgy gondolták, hogy az egész problematika csupán
szociális kérdés, és mint ilyen, általános
jóléttel megoldható. A jólétet viszont
egyenlőséggel kell megteremteni, úgyhogy a szüleim
szemében ez olyan dolog lehetett, amit minden további nélkül
meg lehet oldani. Nem volt probléma. 1944-ben lett igazán
nagy probléma. Nem tudom megérteni, hogy engem miért
nemzettek egyáltalán, ez számomra felfoghatatlan rejtély.
Három zsidótörvény után, miért
akartak még egy gyereket a világra hozni? Nem voltak már
nagyon fiatalok sem, anyám harminchárom éves volt,
amikor megszülettem, nem lehetett meggondolatlan gesztus. És
mégis belelöktek egy ilyen világba. Ez máig komolyan
foglalkoztat. Nem értem a saját sorsomat. Miért maradtam
életben, miért kellett életben maradnom, mert ezzel
a tudattal élni nem jó, inkább nagyon rossz. Amikor
rábukkantam az adatra, miszerint egy német rendőrzászlóalj,
talán éppen Hamburgból, nem tudom, azon a napon, amikor
megszülettem, egy lengyel faluban lemészárolt többezer
embert, akkor ott volt vele a túlélők kérdése:
miért maradtam meg én? Vagy miért kellett egyáltalán
a világra jönnöm? Ez teljesen értelmetlen egy ilyen
napon. Ezt ép ésszel egyáltalán nem lehet felfogni.
Akkor viszont biológia, de ha így gondolkodom, akkor mi vagyok
én, fasiszta vagyok? Nem gondolhatom, hogy az életem
nem más, mint biológia. Ezekre a kérdésekre
egyáltalán nem tudok válaszolni. De magához
a zsidó hagyományhoz nem sok közöm van, illetve
annyi, amennyi a napnyugati kultúrában mindenkinek, nem sokkal
több.
EMK: Számomra a szövegei finom szövetet alkotnak.
Vászonra festett képek, amely egyben szövet is, hiszen
átüt rajtuk az anyag struktúrája. Tudna nekem
arról valamit mondani, hogy egy tárgynak milyen vonzó
sajátosságai hatnak Önre különösen stimulálón?
NP: Az ellentétesek. A tisztán intellektuálisak,
amihez nem tapadnak képek, és a csupasz képek, tehát
a gesztusok, a pillantások, különösen a pillantások,
a szagok, az illatok, a bűz, az érzéki és a
szellemi ellentétessége tud a leginkább felajzani.
Az igen nem izgat, a helyeslés sem, a dicséret nem érdekel,
az egyetértéssel nem tudok mit kezdeni, zavarba jövök
tőle, nem mintha nem lenne bennem hiúság, van
belőle bőven. Hiúságra szüksége
is van az embernek. De a hiúságommal kapcsolatban, egyfajta
önfegyelem. A hiúságot szigorúan, de óvatosan
meg kell fegyelmezni. Ha reggel öltözik az ember, akkor szüksége
van rá, hogy szebb legyen, mint amilyen. De meg kell fegyelmeznie,
mert ha mértéken felül akarna szebbnek látszani
- ezt Thomas Mann csodálatosan leírja a "Halál
Velencében"-ben -, akkor paródia lesz belőle. Az írással
ugyanígy van. Egy mondatnak nem lehet és nem szabad szebbnek
lennie, mint ahogy azt a kontextus megengedi, ahogy intellektuálisan
és érzékileg megengedi, de csúnyább
sem lehet, bár egy bizonyos csúnyaságot meg kell engednie
magának, vagy nyersességet vagy éppen vulgaritást,
már ha ezek a a kontextusból jönnek. A mérték
és a fegyelem tereli az ingereket mederbe, s mivel nekem a struktúra
a legfontosabb, a szövet, mely strukturál, a háló,
amely hordozza az egészet, elő kell állítanom
ezt a hálót. Eldöntöm egy ponton, miként
állok a fantáziámmal, mit fogadok el belőle,
hol vetem ki a horgonyt, és aztán maguktól adódnak
a legkülönfélébb ingerek, akkor már nincs
többé választási jogom. Ha ettől kezdve
döntök, az már csak a mérték. A fantáziának,
a gondolkodásnak, a képzelőerő egész
tevékenységének ezek a folyamatai kiadnak egyfajta
struktúrát. A struktúra, az alapszerkezet én
magam vagyok. Olykor évtizedek kellenek míg az ember egyáltalán
felismeri, ha felismeri. A fantáziámtól vezettetni
hagyom magam, hagyom, hogy a tapasztalataim és a fantáziám
ingerei kölcsönösen ellenőrizzék egymást,
s így jutok el a hálóig, amely magát a fantáziámat
is hordozza. Ez a háló jellemvonásokból,
szocializációból, kulturális gesztusokból
van összesodorva, a tudat és a kultúra különböző
rétegeiből származik, tehát olyan dolgokból,
amelyekről már beszéltünk, megjelennek
benne a mágikus, mitikus, archaikus és a mentális
időrétegek - ez utóbbi az újkori - s én
csupán a mértéket, az arányokat határozom
meg. Nyomon akarok maradni, ez minden, semmi több, kerül, amibe
kerül. De ez csak nekem kerül sokba. Ez munka gályarabság,
de nagyon érdekes gályamunka.
EMK: És a horgony, amelyet egyszer kivetett, ettől kezdve
az parancsol, ez adja meg az alaphangot?
NP: Igen. Olyan munka nincs, amelyet valahol el ne kellene kezdenem.
Erre egy csodálatos idegen példát tudok mondani. Mészöly
Miklós regénye, a "Film". Látott egy utcai jelenetet.
Egy öreg házaspár ment előtte a Csaba utcán
fölfelé, és a nő minduntalan azt mondta a férfinak:
"Emeld a lábad! Ne csoszogj!" Mészöly ennél a
mondatnál vetette ki a horgonyát. Számára olyan
pillanat, amelyben majdnem minden átlátható. Aminek
nem kell föltétlenül képnek lennie, lehet egy sor
más dolog is, egy benyomás, ritkábban álom
- ez nagyon költői lenne - egy gondolat, egy képzet
töredéke, és nem feltétlenül váratlan,
nem feltétlenül a múzsák. Bár ilyen élményem
soha nem volt, a magam részéről még a múzsákat
sem akarom kizárni. Már csak azért sem, mert mindig
olyan szépnek ábrázolják őket.
EMK: Ha már struktúrákra reflektál, akkor
horgonyvetés közben bizonyára reflektál a saját
szellemi és pszichikai struktúráira is, vagy ez már
sok lenne az analízisből?
NP: Nem, analízisből soha nem elég. Ettől
nem félnék, s azt sem mondanám, hogy tartani kéne
tőle. Megint egy nagyon fontos, a mai irodalmat érintő
kérdés. Az utóbbi két évtizedben félünk
a túl reflektív viselkedéstől, mert ezzel az
emberi cselekvés veszít az erejéből. Az emberi
cselekvés kétségtelenül sokat veszít az
erejéből, ha reflektált. Ha viszont nem reflektált,
akkor a következő lépésben animálissá
válik, s akkor jön a Balkán, a balkáni háború,
vagy akár a nagy európai nemzetek reagálása
a balkáni háborúra, mely szintén animális,
értetlenségből, taktikából áll,
megjelenik benne a klasszikus diplomácia összes ócska
egoista szándéka és eszköze. S akkor aztán
az animálisnak két fajtája áll egymással
szemben. Hogy ezt elkerüljük - persze kérdés, hogy
el kell-e kerülni, de én szeretném elkerülni -,
nem lehet mást csinálni, mint a gesztusokat és cselekvéseket
analizálni, akár halálra analizálni. Ettől
nem félek. Pontosan arról van szó, amit mond, bár
elég keményen hangzik, és nem különösebben
rokonszenvesen, saját személyemet az analízis tárgyának
tekinteni. Nem hiszem, hogy valami más lehetnék munka közben,
és nagyon sok órát dolgozom egy nap. Ez a tárgy
arra való, hogy eleven, egész, testi közegben érzékeljem,
kontrolláljam mások emberi lehetőségeit, etikai,
kulturális, nagyon sok tekintetben. Még a saját nememet
is alkotó elemeire kell bontanom. Képes legyek átélni
egy nőt, bármilyen helyzetben, ez csodálatos, testileg
nőnek érezni magam, vagy fordítva, olyan férfinak,
aki egyáltalán nem vagyok.
EMK: Kilépni a saját pszichéjéből,
át egy másik személyiségbe.
NP: Nem. Ha tárgyként fogom fel magam, ha nem a saját
személyemre vonatkoztatom mindazt, ami engem kitüntet, akkor
érzek másokat. Ha a saját individualitásomról
lemondva lépek át a közös szintérre, a többes
szám első személyének a színterére
- ami először C. G. Jung munkáiban kap kitűntetett
jelentőséget - ha az önmagára utalt énből
átlépek egy nem politikai, hanem antropológiai közösbe,
akkor a közös tulajdonságok tudatában, minden további
nélkül akár nő is vagyok. Persze nem veszélytelen,
egy fajta örvény, egy fajta szenvedély, amikor az ember
testileg már nem férfinak érzi önmagát,
de csodálatos. Ez egy olyan helyszín, ahová nem kell
kilépnem vagy belépnem - azt inkább színészek
csinálják, amikor belebújnak egy szerepbe vagy kimásznak
belőle -, ez azonban nem szerep, hanem a személyes létezés
egyik alapstruktúrája, s csak akkor megjeleníthető,
ha tárgyként szemlélem az énemet, aminek viszont
a végtelenbe nyúló analízis az ára.
Felettébb kétes dolog. Érzéki eredményre
törekszem, és intellektuális tevékenységgel
jutok el hozzá. Érzékiséggel ellenőrzöm,
intellektuális vállalkozásom eredményeit. Ezek
az ellentmondások vagy igazolják egymást, vagy kizárják.
Nem, rossz úton jársz, vissza kell fordulnod.
EMK: Akkor ez olyan lenne, mint valami erotikus élmény,
amelyet az ember nem egyetlen személy által, hanem kettő
helyett érez?
NP: Igen, ilyesmi. A tolakvó példát azonban inkább
a dolog világos érzékeltetése érdekében
mondtam. Az én szakmám napi eseményeivel kapcsolatban
erotikus lehetőségek nem nagyon jöhetnének szóba,
legfeljebb valamilyen intellektuális Eroszról lehetne beszélni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu