stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Timothy Garton Ash
Közép-Európa? Az meg hol van?

"Örömömre szolgál - jelentette ki Henry Kissinger - hogy itt lehetek Kelet-Európában ... akarom mondani Közép-Európában". Ez Varsóban történt, 1990 nyarán, és ebben a pillanatban tudtam, hogy Közép-Európa győzelmet aratott.
 Közel  negyven éven át majdnem teljesen hiányzott ez a fogalom az európai politika szótárából. Hitler alatt megmérgeződött, a hidegháború és a Kelet-Nyugat közti vasfüggöny idején feledésbe merült. A 80-as években cseh, magyar és lengyel írók, mint Milan Kundera, Konrád György és Czeslaw Milosz elevenítette fel a szovjetek uralma alatt álló "Kelet-Európa" politikai-szellemi alternatívájaként. Annak idején írtam egy egyszerre reménykedő és kétkedő esszét "Létezik-e Közép-Európa?" címen.
 1989 után Közép-Európa ismét a hivatalos politikai szótár részévé vált. Ez abból a tényből is kiviláglik, hogy mind az amerikai mind a brit külügyminisztériumnak lett időközben közép-európai főosztálya. Bár magánbeszélgetésben "Kelet-Európát" mond, az ifjú diplomata tudja, hogy a posztkommunista országokat együttvéve "Közép- és kelet-európai országoknak" kell nevezni, amit körülményessége miatt sokszor csak CEE-nek (Central and Eastern Europe) rövidítenek az angolban. Még Erzsébet királynő is Közép-Európáról beszélt a brit parlamentben tartott uralkodói beszédében. Ezáltal tehát hivatalos lett. Ha a királynő és Henry Kissinger beszél róla, akkor bizonyosan léteznie is kell a dolognak.
 Csak egy kérdés marad: Hol terül el? "Közép-Európa - ezt írta Madelaine Albright, az amerikai külügyminiszter - több, mint húsz országot és 200 millió lakost fog át". Ezt a fogalmat azonban gyakorta kizárólag azokra az országokra alkalmazzák, amelyek most tavasszal csatlakoztak a NATO-hoz (tehát Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság), illetve amelyek a posztkommunista országok "első hullámával" lépnek majd be az Európai Unióba (tehát ugyanez a három plusz Észtország és Szlovénia).
 Az ilyen ingadozó szóhasználat nem újdonság. Egy 1954-ben közölt cikkében a földrajztudós Karl Sinnhuber 16 különböző Közép-Európa-definíciót vizsgált meg. Európának egyetlen olyan része van, amelyik e definíciók egyikében sem fordult elő, és ez az Ibér-félsziget. A valamennyi definícióban előforduló centrális mag csak Ausztriát, Cseh- és Morvaországot foglalja magában. Mondd meg, mit értesz Közép-Európán, megmondom, ki vagy.
 A 20. század első felében annak a kérdésnek a megvitatása, hogy ki tartozik Közép-Európához és ki nem, valódi politikai jelentőséggel bírt. Ma megint ez a helyzet. "Közép-európainak" lenni a mai politikai szóhasználatban annyit tesz, mint civilizáltnak, demokratikusnak és kooperatívnak lenni - és ennélfogva jobb esélyekkel bírni az Európába és a NATO-ba való belépéshez. Valójában azonban ez az érvelés kezd körben-forgóvá válni: a NATO és az EU szívesen fogadja a "közép-európaiakat", következésképpen azok a "közép-európaiak", akiket a NATO és az EU szívesen fogad.
 Közép-Európa különböző definícióinak versengése földrajzi, történelmi, kulturális, vallási, gazdasági és politikai érveken nyugszik. Nagy különbségek vannak az egyes országok önértelmezése és mások általi megítélése között is. Mivel az országok nem egyedi személyek, és sokan vannak a "mások", ezért mindenképpen kényes dolog nemzeti és egyéni látásmódok egész palettáját egyetlen fogalomba sűríteni. Mivel Közép-Európa per definitionem középen terül el, minden határa - a keleti vagy a nyugati, az északi vagy a déli - egyaránt vitatott. Amennyiben tehát Közép-Európát behatároljuk, egyúttal a mai Európa más geopolitikai régióinak a határait is kijelöljük.

Hol húzódnak a nyugati, az északi, a keleti és a déli határai?
Érdekes módon az a határ, amelyet a század elején a leghevesebben vitattak, ma a legkevésbé sem képezi vita tárgyát: a nyugati határ. Ez reménykeltő. Az első világháborúban a Közép-Európa-eszme robbanékony nézeteltérésre adott alapot: az egyik oldalon álltak a német imperializmus olyan liberális képviselői, mint Friedrich Naumann, akik egy német-osztrák hegemónia alatt álló Mitteleuropát képzeltek el; velük szemben léptek fel olyan államférfiak, mint TomaŠ Garrige Masaryik, Csehszlovákia majdani köztársasági elnöke, akik egy kisállamokból álló "Štrední Evropa" vagy "Europa SŒrodkowa" mellett foglaltak állást, amelynek mentesnek kellene lennie a német, osztrák és orosz befolyástól. Ennek a két elképzelésnek a küzdelme végighúzódott az 1914-től 1945-ig tartó "második harmincéves háborún". Az ausztriai német Adolf Hitler azon kísérletében kulminált, hogy a németek keleti szomszédaira saját torz Közép-Európa-vízióját kényszerítse rá.
 Amikor ezt a fogalmat a 80-as években újra felelevenítették, érthető nyugtalanság támadt Németország szomszédai körében és magán Németországon belül is. Sok német író szívesebben használta "Zentraleuropa" történelmileg kevésbé megterhelt fogalmát. De az elmúlt évekre elmúlt ez a rossz érzés. Néhány vita után Václav Havel, a 90-es évek Masarykja elhívta Richard von WeizsÄcker szövetségi köztársasági elnököt a "közép-európai államfők" rendszeres találkozóira - és a német elnök ettől kezdve mindig ott van ezeken a találkozókon. Időközben a legtöbb német politikus elismeri azt a tényt, hogy újraegyesített országuk egyszerre része Nyugat-Európának és Közép-Európának. Németország ma, ahogy Havel nekem egyszer kifejezte, "egyik lábával" Közép-Európában áll.
 Tény, hogy voltak zavarok Németország és a Cseh Köztársaság között. Az ilyen feszültségek az EU-kiszélesítés lassú közeledtével csak éleződni fognak: mert míg a németeket a lengyel és a cseh konkurencia nyugtalanítja a munkaerőpiacon, a lengyelek és a csehek attól tartanak, hogy a németek felvásárolják az országukat. (Ez a félelem különösen eklatáns Lengyelország nyugati, valaha német részein és a mai Cseh Köztársasághoz tartozó egykori Szudéta-vidéken.) Mindazonáltal mégsem állíthatja komolyan senki, hogy jelenleg alapvető politikai különbség állna fenn aközött, amit egy átlagos német politikus "Mitteleuropá"-nak, egy cseh államfő "Štrední Evropá"-nak vagy egy lengyel "Europa SŒrodkowá"-nak nevez. Egyre inkább csupán ugyanazon dolog különböző megnevezéseiről van szó. Ez valamennyi érintett fél politikai érettségét tanúsítja, és jópontok közé tartozik a századvég európai térképén.
 Eközben az osztrákok a saját Közép-Európa-víziójukat követik, amin nem értenek se többet, se kevesebbet, mint az egykori Osztrák-Magyar császári birodalom területét. Jellemző, hogy Ausztria első Európatanács-beli elnökségét "a közép-európai kultúra fesztiváljával" ünnepelte. Az Austrian Airlines kínálja ma a legegyszerűbb módot az egykori Habsburg-birodalom beutazására, és a légi-közlekedés ellenőrzésére hivatott Közép-Európai Központnak Bécsben lesz a székhelye. Ugyanakkor az osztrákok még a németeknél is kevésbé örülnek azoknak a kilátásoknak, hogy az egykori kettős monarchia területének lakói hozzájuk jöhetnek majd élni és dolgozni.
 A teljesség kedvéért Olaszország keleti részeit is meg kell említeni, amelyeket speciális kapcsolatok fűznek Szlovéniához, Horvátországhoz és Ausztriához. Mert egyfelől az olasz állam területe kiterjed Dél-Tirolra is ("Alto Adigo"), egy kis, németajkú területre, amely azelőtt Ausztriához tartozott; másfelől az egykori Olaszország egy keskeny csíkja - Kelet-Friaul és Trieszt környéke, valamint Isztria - ma Szlovéniához ill. Horvátországhoz tartozik. Némelyek idesorolják még a német Svájcot és Liechtensteint is, bár a Svájciak csak ritkán nézik magukat ebből a perspektívából. Minden ilyen esetben a történelmi örökség érvényesül ezerféle kötődésben és feszültségben. Itt van előttem egy turisták számára készült "Guida alla Mitteleuropa", amelyet 1992-ben adtak ki Firenzében, amely egy olasz "Közép-Európát" vázol fel Milánótól St. Moritzon, Vaduzon és Beureuthon át Prágáig, majd vissza Bécs, Budapest, Zágráb vonalán át Triesztig, Velencéig és Veronáig.
 Szerintem érdemes különbséget tenni a nyugati Közép-Európa (ami főleg Németországból áll, de Ausztriából és Olaszország említett csücskéből is) és a keleti Közép-Európa között. De aki az angolban Közép-Európáról, "Central Europe"-ról beszél, az rendszerint kizárólag ez utóbbira gondol. Mivel Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság időközben nemcsak hogy nyugatias jellegű, kapitalista demokráciává vált, hanem NATO-tagállammá is, és  - minden valószínűség szerint - az Európai Unióba is be fognak lépni, egyre jobban elmosódik majd a különbség Nyugat- és Közép-Európa között. Azoknak, akik ezt a fogalmat a 80-as években felelevenítették, ezen nincs mit sajnálkozniuk, inkább csak örülhetnek neki.
 Az a határ, amely a legkevesebb gondot okozhatja, az északi. Azon fáradozva, hogy egy zászló alá sorakoztasson fel minden kis nemzetet, Masaryk a saját Mitteleuropáját északra a Lappföldig, délre egészen a görögökig hagyta terjeszkedni. Ez a régió, hangoztatta kevéssé meggyőzően, "az Északi-sarktól egészen a Matapan-fokig" terjed. De Skandináviának megvan a saját jól körülhatárolt identitása. A balti országok kétség kívül érdekes határesetet képviselnek. A litvánok úgy gondolják, hogy az ő országuk hozzátartozik az északi vagy balti régióhoz és Közép-Európához is. Litvánia szerintük híd ezek között a régiók között. Mivel azonban Skandinávia mégiscsak a nyugati kapitalista világ része, és a balti államok kicsik, az ő köztes helyzetük önmagában még nem jelent politikai problémát. Ez csak attól keletkezik, hogy az oroszok kifogást emelnek a balti államok NATO-tagsága ellen, a kalinyingrádi orosz enklávé problémája kapcsán.
 Politikailag jelenleg legtöbbet a keleti és a déli határokat vitatják. A Közép-Európa-eszme, amelyet Milan Kundera és mások elevenítettek fel, a "Kelet" ellen, tehát mindenekelőtt a Szovjetunió ellen irányult. Közép-Európa, az "elrabolt Nyugat", ahogy egykor Kundera kifejezte, 1945-ig korlátlanul részt vett a Nyugat nagy kulturális áramlataiban a nyugati kereszténységtől a reneszánszon és a felvilágosodáson át egészen az expresszionizmusig és a kubizmusig. Politikailag azonban rabul ejtette a Kelet. A kulturális múltból Kundera olyan fegyvert kovácsolt, amelyet a Kelet ellen fordított. Érvelése persze, ahogy erre Joszif Brodszkij rámutatott, meglehetősen igazságtalan volt az orosz kultúrával. De politikailag igazolható és hatásos volt, egy monolit "Kelet-Európa" még sokkal kérdésesebb fogalmának ellenszeréül szolgált.
 A 90-es években ez a kulturális fegyver inkább fordult Dél, mint Kelet ellen. Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia új köztársaságai annak idején céltudatosan kezdtek meg egy közép-európai együttműködést, ami 1991 februárjában a "Visegrád-csoport" megalakításával öltött konkrét formát. Ez az összefogás részben annak a Közép-Európa-eszmének köszönhette a létrejöttét, amelyet Havel és az akkor új magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád a 80-as években hirdetett meg, és arra volt hivatott, hogy elejét vegye a két háború közti korlátolt nacionalizmusok feléledésének. Ennek az együttműködésnek az is szándékában állt, hogy a Nyugat kedvében járjon. Ami sikerült is.
 Aztán jött következett a volt Jugoszlávia véres összeomlása. Ez vezetett egy régen feledésbe merült másik geopolitikai fogalom, a "Balkán" újra előbukkanásához. Az asszociációk, amelyeket ez a fogalom felidézett, olyan negatívak voltak, amilyen pozitívvá váltak időközben Közép-Európa konnotációi. A manicheus ellentét a tiszta fényben ragyogó "Közép-Európa" és a vérben fürdő "Balkán" között ellenállhatatlan klisévé vált a kontinens minden politikusa, de mindenekelőtt a lengyel, magyar és cseh politikusok számára.
 Ezt aztán csak tetézte a politológus Samuel Huntington nagyhatású tézise arról, hogy a világpolitika törésvonalai a jövőben a "kultúrák összecsapásai" mentén jönnek létre - ezeket a kultúrákat pedig elsősorban vallási eredetük határozza meg. Kundera Közép-Európa-víziója, amelyben a politikai vonatkozások a kulturálisak felől határozódnak meg, tökéletesen illik Huntington érvelési mechanizmusába, ennélfogva kevéssé volt meglepő, hogy az amerikai politológus örömmel át is vette ezt a fogalmat. De Huntington még tovább megy, és úgy érvel, hogy Közép-Európa keleti- és déli határa egyúttal Európának és a "nyugati kultúrának" is a határát képezi.
 Miről is van szó ezzel a határral, amely még a hidegháború vasfüggönyénél is mélyebbnek látszik? Huntington szerint egyfelől a nyugati (katolikus és protestáns) kereszténység, másfelől a keleti (ortodox) kereszténység és az iszlám közti választóvonalról van szó. Ez a választóvonal 500 éve alig változott, és eredete a Római Birodalomnak a Krisztus utáni 4. században bekövetkezett szakadására megy vissza. Mivel Törökország és Görögország ennek a határnak a rossz oldalán található, Huntington még ezeknek az államoknak a NATO-n belüli teljes tagsága esetleges megszűnésével is számol - Görögország esetében ezt a EU-tagságra is vonatkoztatja. Érdekes módon azonban a balti országok, Nyugat-Ukrajna nagyobbik része, fél Románia, az egész Horvátország, sőt Bosznia és Szerbia egy kis része is (a korábbi magyar terület, a Vajdaság) is a "nyugati" oldalon található.
 Az eredmény a legrosszabb esetben a kultúrdeterminizmus szélsőséges formája. A vulgármarxizmus analógiájára egy vulgár-huntingonizmusról beszélek. Szimpla tézise így hangzik: aki a nyugati kereszténységet, a reneszánszot, a felvilágosodást, a Német Birodalmat vagy Ausztria-Magyarországot, a barokk építészetet és a tejszínhabos feketét kulturális öröksége részének tudhatja, az hivatott a demokráciára. De mi van azokkal, akiknek a keleti (ortodox) kereszténység vagy az iszlám, az orosz vagy oszmán birodalom, a minaretek, a burek és a török kávé szerepel a kulturális örökségében? Az diktatúrára ítéltetett. Ez persze olcsó leegyszerűsítés, majdnem karikatúra. De az a mód, ahogy eszméket a napi politikában alkalmaznak, gyakran szintén nagyon szimpla. És a "közép-európaiak" nem különösebben érdekeltek abban, hogy visszatérjenek a fáradságos disztingváláshoz.
 De ez a szélsőséges kultúrdeterminizmus érdekes módon együtt jár egy nem kevésbé szélsőséges politikai voluntarizmussal. A nyugati szóhasználatban bizonyos országoktól egyik napról a másikra megvonják a "közép-európaiság" jópontját, vagy éppen odaítélik nekik - mindenkori politikai magaviseletük szerint. Erre Szlovákia a legjobb példa.

Vajon Szlovákia része-e Közép-Európának?
1990-ben csak kevesen kételkedtek abban, hogy Szlovákia Közép-Európához tartozik. Csehszlovákia integráns alkotórészeként Szlovákia is a "visegrádi csoport" tagja volt. A kapcsolat a Sinnhuber összegyűjtött definíciói szerint Közép-Európa szívét kitevő Bohémiával ebben bizonyára a javukra vált. De Szlovákiának saját jogon is számos közép-európai tulajdonsága van: földrajzi középhelyzet, túlnyomóan katolikus vallás, Habsburg múlt és egy olyan főváros, amely   - ugyan inkább Pressburg és Pozsony, semmint Bratislava néven - egykor kozmopolita közép-európai város volt.
 Ugyanakkor azonban a szlovák politikusok nagyobb autonómiára törekedtek Prágától, és jobb gazdasági pozíciókat akartak szerezni a csehszlovák föderáción belül. Ezek a nacionalista követelések eszkalálódtak a demagóg populista Vladimir Mecčiar alatt - míg aztán Václav Klaus, a cseh miniszterelnök váratlanul sokkal többet engedett, mint amennyit a szlovákok többsége - magát Mecčiart is beleértve - szeretett volna: a kilépést a teljes függetlenségbe szuverén államként 1993. január elsején. Egy cseh újság címszalagja így összegezte a cseh miniszterelnök megfontolásait: "Egyedül Európába vagy a szlovákokkal - a Balkánra?"
 Majdnem hét éven át, rövid hat hónapos megszakítással, működtetett Mecčiar egy korrupt, nacionalista, fél-autoriter rezsimet, amelyet egy latin-amerikai kifejezés alkalmazásával demokratúrának is szoktak nevezni. Jobban hasonlított a Tudjman-rezsimhez  Horvátországban vagy még a Milosevics-rezsimhez is Szerbiában, mint a Cseh Köztársaság politikai rendszeréhez. Az egykori Csehszlovákiának, Masaryk országának két fele meglepő sebességgel távolodott el egymástól. ("Időnként a cseh tévére is átkapcsolunk - mesélte egy szlovák barátom. - Majdnem olyan, mint amikor a kommunista időkben az osztrák tévét néztük.")
 Mecčiar (akárcsak Tudjman és Milosevics) demokratúrájának három pillére az állami tévé, a titkos rendőrség és a volt állami szektornak a rezsim tagjai és hívei általi privatizálása. Az állami tévé manipulálva volt, mégpedig groteszk egyoldalúsággal. A titkosrendőrség, amelyet úgy hívtak "Szlovák Információs Szolgálat", Mecčiar ellenfeleit lehallgatási procedúrákkal, betörésekkel és megfélemlítő intézkedésekkel zaklatta. Nagy valószínűséggel része volt Michal Kovacčnak, az államelnök fiának elrablásában, és egy résztvevő meggyilkolása, aki fényt akart deríteni az ügyre, szintén az ő művük lehetett. A "privatizálás" Mecčiar Szlovákiájában csak eufémizmus volt az eltulajdonításra. És végül a szlovákiai magyar kisebbségnek, amely az új állam lakosságának mintegy 11%-át teszi ki, a bűnbak szerepét kellett játszania: Olyan elemi kisebbségi jogokat tagadtak meg tőlük, mint utcatáblák a saját nyelvükön, és Mecčiar a "heccműsorában" (ahogy egy szlovák demokratától emlegetni hallottam) rendszeresen gyalázta őket. A Magyarországhoz fűződő kapcsolatok a mélypontra süllyedtek.
 Ily módon Szlovákia maga zárta ki magát Közép-Európából. Eltűnt a NATO-ba és az EU-ba való belépésre jelölt országok listájának "első hullámából". A csehek viszont, akik kétségbeejtőnek találták korábbi partnerüket, egyre jobb kapcsolatokat alakítottak ki Szlovéniával, a volt Jugoszlávia legészakibb, legjobban élő, legbékésebb részével, amelynek sikerült közép-európai országként elfogadtatnia magát. (Már viccek is születtek a jövendő Csehszlovéniáról.) Madelaine Albright, aki maga is cseh származású, 1998 elején arra figyelmeztetett, hogy Szlovákia azzal fenyeget, hogy "lyuk lesz belőle Európa térképén". Augusztus végén azt írta nekem Martin Šimecčka, az ország egyik vezető független újságíró személyisége: "A helyzet itt egyre rosszabbá válik. Tegnap valami nem stimmelt a Markiza nevű privát tévé-állomással, Mecčiar át fogja venni. Tanul Tudjmantól és Milosevicstől".
 De aztán hirtelen minden megváltozott. 1998 szeptemberében Mecčiar elvesztette a választásokat. Az ellenzéki pártokból alakult nagykoalíció, polgári kezdeményezések, szakszervezetek, független médiák és a katolikus egyház egyes részeinek támogatásával döntő vereséget mért rá.  Amikor novemberben Pozsonyban jártam, ott igazi felszabadultságot lehetett érezni. Az 1989-es "bársonyos forradalom" valahogy elkerülte Szlovákiát, Martin Bútora szociológus úgy fogalmaz, Mecčiar békés megbuktatása "volt a mi megkésett bársonyos forradalmunk". Aki az előző években részt vett Csehszlovákia megalakulásának október 28-i megünneplésein, mindig ideges volt, és félt, tartott Mecčiar ügynökeinek megfigyeléseitől vagy provokációitól.
 Ebben az évben csak jókedv és ünnepi hangulat uralkodott. A Twist nevű magánrádió tulajdonosa arról számol be, hogy ideje háromnegyed részét a rendszer túlkapásai, engedély-megvonások, bírságok vagy újságok betiltása elleni hadakozások vitték el, Most aztán annyi szabad ideje lesz, mondja derűsen, hogy még unatkozni is fog.
 A parlamentben tanúja lehettem, mint bontották le a "demokratúra" két oszlopát: A képviselők új felügyelőbizottságot választottak az állami tévének, és új vezetőt neveztek ki a titkosrendőrség élére. Egy elnökhelyettes elmondta, hogy új kormányuk hogyan fog egy valódi piacgazdaságot kiépíteni. Egy másik, maga is magyar származású, azt hangsúlyozta, hogy ezentúl tiszteletben tartják a magyar kisebbség jogait.
 A kormánykoalíció törékeny egyensúlyon nyugszik, de eddig minden tagja a kisebbségi jogokról, jogállamiságról, igazi piacgazdaságról és a NATO- és EU-tagságnak való megfelelésről szóló demonstratív nyilatkozatokkal bizonygatta legjobb szándékait. A Nyugat ezt jóindulattal honorálta. Madelaine Albright januárban kijelentette az új szlovák külügyminiszternek, hogy "ha Szlovákia tovább halad a reformok útján, és folyamatosan javítja kapcsolatait a szomszédaival", akkor komoly jelölt lehet a NATO-bővítés következő körében. A francia külügyminiszter megerősítette Pozsony várakozásait atekintetben, hogy az EU talán még ebben az évben meghívja Szlovákiát felvételi tárgyalásokra. Mintegy csoda folytán Szlovákia egy csapásra megint Közép-Európa része lett.
 Arra a kérdésre, hogy "Egyáltalán hogyan került ki belőle?", többféle válasz adható. Az egyik úgy szól, hogy Mecčiar az erős magyar kisebbséget használta bűnbaknak Szlovákia problémáiért - számos szlovák ugyanis még mindig a volt elnyomókat látja a magyarokban.  (Szlovákia 1918-ig Magyarországhoz tartozott, és erős "magyarosításnak" volt kitéve.) A 90-es évek fejleményeiből úgyszólván egy történelmi ököljogot lehet levezetni: Minél inkább vegyes etnikumú volt egy posztkommunista ország lakossága, annál nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy ez az ország inkább autoriter, semmint liberális-demokratikus utat válasszon. A demokratizálás jótanulói - Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia - etnikailag valamennyien viszonylag homogének. (Persze ezt a szabályt is erősíti egy kivétel: Észtországé, ahol hatalmas orosz kisebbség él.)
 Ebben van egy paradoxon. A 80-as években Közép-Európa szószólói nem utolsósorban a régió népeinek keveredésére és kulturális elegyére hivatkoztak az első világháború előtti időből: olyan vegyes lakosú városokra, mint Prága, Czernowitz vagy Bratislava (mielőtt még így hívták volna), ahol az emberek rendszerint három vagy négy nyelven tudtak; komoly kisebbségek, elsősorban zsidók és németek; röviden egy multikulturális életforma avant la lettre. De ahhoz, hogy be lehessen kerülni a 90-es években a közép-európaiak politikai klubjába, majdnem előfeltétel volt, hogy egy ország ne legyen "közép-európai" ebben a korábbi értelemben. Vagy másként kifejezve: Szlovákia megbukott azon, hogy még mindig közép-európai volt ebben a hagyományos értelemben.
 Szlovákia átmeneti kigolyózását magyarázzák még egyéb okok is, amelyek ellenzékük kommunizmus alatti gyengeségével függnek össze. "Tulajdonképpen csak két ellenzéki volt Pozsonyban" - meséli a volt chartás Miroslav Kusy. (A másik Milan Šimecčka volt, Martin édesapja.) Nem volt tehát liberális ellen-elit, amely a kommunizmus bukása után átvehette volna a hatalmat - és éppen ez adott esélyt egy olyan tehetséges demagóg populistának, mint Mecčiar. Ehhez járul még az is, hogy Monsignore Jozef Tiso klerikál-fasiszta rendszere, amely Hitler segédletével jött létre a II. világháború éveiben, volt a szlovákok egyetlen történelmi tapasztalata az önálló nemzeti állammal. És végül a szlovák társadalom még mindig eléggé agrár jellegű volt, viszonylag gyenge polgársággal. Más szóval: Szlovákiából hiányzott néhány lényeges kritérium, hogy sikerrel kiállja a 90-es évek közepének Közép-Európa-vizsgáját.
 Ezzel felmerül a kérdés, hogy-hogy időközben mégis sikerült pótolniuk ezt a penzumot. Nos, ebben bizonyára segített a pozitív példák közvetlen szomszédsága. Szlovákia be van ékelve Lengyelország, Magyarország és Csehország közé, és Pozsony busszal mindössze egy órányi távolságra van Bécstől. Volt jelentős nyomás is Nyugatról - mind közvetlen bírálat, mind a szlovák belépési törekvések közvetett felhasználása (ami arra az érvre futott ki, hogy: Ha ezt vagy azt nem teszitek meg, zárva marad előttetek a kapu! De a döntő valószínűleg a Közép-Európa-teszt egy másik, lényeges kritériuma volt: a civil társadalom.
 Szlovákiának még a "mecčiarizmus" legsötétebb pillanataiban is aktív civil társadalma volt, egy "harmadik szektor" (ahogy a szlovákok hívják). Volt egy erős katolikus egyház. (Bár nem annyira a klérus volt az, mint inkább prominens világi katolikusok, akik nyíltan fel merték emelni a szavukat Mecčiar ellen.) Voltak független rádióállomások, folyóiratok és a Markiza nevű magán tévéállomás. És volt számtalan az államtól független szervezet (NGO). Az őszi választások alkalmával 60 ilyen szervezet fogott össze egy országos kampányban, hogy az állampolgárokat állásfoglalásra és a szavazásban való részvételre buzdítsák. A kampány a legeldugottabb falvakban kezdődött meg, és végül eljutott egészen Pozsonyig. Voltak tömeggyűlések, plakátok, röplapok, előnyomott trikók, jelvények, baseball-sapkák és "Rock the Vote"- koncertek. Valószínűleg ez döntötte el a választások kimenetelét. Mecčiar pártjának abszolút szavazat-száma valamelyest emelkedett ugyan az 1994-eshez képest, de a választásokon való részvétel megnőtt - legalább részben ennek a kampánynak köszönhetően - 75%-ról 84%-ra. Ezek az új választók voltak azok, akik végül is elintézték a Rettenetes Vladimirt. Amikor szerb ellenzéki barátaimnak meséltem egy héttel később erről a civil kampányról, a kétségbeesés és az irigység érzésével csapták össze a kezüket. Közép-Európa megint győzött.
 Mindent egybevéve a "Mecčiar-jelenség" azt mutatja, hogy a közép-európai örökség önmagában nem elegendő egy pozitív politikai fejlődéshez, azaz a demokráciához. Politikai leváltásának körülményei mégis megengedik azt a következtetést, hogy ennek az örökségnek része lehetett benne.

III. A Nyugat keleti vagy a Kelet nyugati határa
A geopolitikai határok nem egyszerűen vonalak, amelyeket diplomaták húznak elegáns konferenciatermekben a térképekre. Realitást teremtenek, amely minden határátlépő számára azonnal kézzelfoghatóvá válnak. A vasfüggöny is ilyen volt: csak 10 lépéssel a Checkpoint Charlie-tól egy másik világ kezdődött. Aki manapság Európában ilyen választóvonalat keres, menjen át egyszer gyalog a szlovákiai VyŠné Nemecké és az ukrán Uzsgorod között a határon.
 Én megtettem ezt a kirándulást egy hideg novemberi estén, és rögtön megéltem ezt a sokkot. A szolid aszfaltutak hirtelen gödrökkel és macskakövekkel tarkított utakban folytatódtak. Az ukrán határállomás láthatólag kopaszra nyírt, rövid fekete csizmás, fekete pulóveres és fényes fekete bőrdzsekis férfiak kezén volt - ez a posztkommunista maffiózók egyenruhája. Láttam, ahogy a vámosokat egy sötét sarokba tuszkolták, hogy aztán ott valamit megtárgyaljanak. Majdnem olyan volt, mintha a korrupció szó csikorgott volna a sűrű, jeges ködön keresztül. Belekaffogtak a mobiljaikba, beugráltak súlyos fekete Limuzinjaikba, a legújabb és legerősebb Volvókba, és felbőgő motorral elszáguldottak.
 Egy kis szünet után, amikor óráinkat átállítottuk közép-európai időről a kelet-európai idő szerint, egy ismerősömmel átsétáltunk egy villanegyeden - el a nagy, extravagáns rezidenciák előtt, hatalmas parabola antennákkal, biztonsági kamerákkal, magas falakkal és vaskapukkal. "Új Ukrajna!" - kiáltott fel kísérőnk, egy professzor az uzsgorodi egyetemről, akinek havi fizetése éppen hogy eléri az 50 dollárt - és arra is hiába vár három hónapja. A kemény valutát, amit egy napi munkája után ajánlottam neki (kb. egy havi fizetésének felelt meg), a hála és a sértett önérzet valamiféle keverékével fogadta el. Kétségbeesetten próbáltunk úgy tenni mindketten, mintha ez volna a szokásos érintkezési mód a nagyhírű oxfordi és az uzsgorodi egyetem együttműködése során.
 A szállodában ragaszkodtak ahhoz, hogy előre kell fizetni, és persze készpénzben, és azt tanácsolták, hogy haladéktalanul zárjuk be belülről az ajtókat. Egy barátunk mesélt az apósa balesetéről a fekete Volvók egyikével a közelmúltban. Négy feketébe öltözött férfi ugrott ki a kocsiból. "Ez 4500 dollárodba fog kerülni. Készpénzben. Holnap reggel bejövünk az irodádba!" Hívta a rendőrséget, és megadta a Volvo rendszámát, hogy nézzenek utána. Egy órával később visszahívták a rendőrségről. Azt tanácsolták: "Ha ezek az emberek holnap feltűnnek, fizesse ki őket." Ez egy másik világ. Akárcsak Szerbiában, legfőbb tulajdonságai a mindenütt jelenlévő korrupció, az erőszakkal párosult önkény és egy olyan állam, amelyik nem tud védelmet nyújtani, vagy maga is kriminalizálva van.
 A mai határvonal Közép-Európa és Kelet-Európa között - azaz Ukrajna, Belorusszia és az európai Oroszország - mindennél világosabb és nagyon valóságos. Ezt megpróbáltam anekdotikusan szemléltetni; de lehetne szisztematikusabban is bizonyítani, kimerítő görbékkel és statisztikákkal. Semmi esetre sem akarok ezzel a kulturális determinizmus mellett szót emelni. A Huntington-vonal, a Curzon-vonal mai utóda, ennél sok-sok kilométerrel keletebbre húzódik. Az a határ, amelyet Uzsgorodnál lép át az ember, nem a nyugati kereszténység keleti határa, hanem a volt Szovjetunió nyugati határa. Azt sem akarom állítani, hogy ezek az országok örök időkre korrupcióra, káoszra és szegénységre ítéltettek.  Nagyon is van rá reális esély, hogy Nyugat-Ukrajna és Belorusszia (amelyek, mint a balti államok, csak két és nem három nemzedéken át tartoztak a Szovjetunióhoz), gyorsabban felgyógyulnak, mint a Kelet többi része. De mind a természet, mind az átmenet problémáinak a keleti szláv országokban felmerülő puszta méretei is politikai választóvonalat képeznek, ami még legalább egy évtizedig fennmarad. A Nyugat keleti határa többé már nem az Elba vagy az Odera-Neisse vonal mentén húzódik, hanem két másik folyó mentén, amelyeknek a nevét a legtöbben talán nem is hallották: a Bug és az Uzs mentén.
 A déli határon Közép-Európa és aközött, amit mostanában ismét Balkánnak hívunk, a határon átkelő kevésbé tapasztal éles kontúrokat. Aki Magyarországról megy át Észak-Romániába, ismerős világban marad. Részben azért, mert a határ mindkét oldalán magyarok laknak. Mind Erdély északon, mind a Bánát Nyugaton - a kettő együtt Románia jó egyharmadát teszi ki - még mindig a kettős monarchia kulturális örökségéből táplálkozik. De még ha Románia déli és keleti részeit nézzük is, amelyek valamikor az oszmán birodalomhoz tartoztak, a Románia és Magyarország közti társadalmi, politikai és gazdasági különbségek korántsem hasonlíthatók azokhoz, amelyek Szlovákia és Ukrajna között állnak fenn.
 Aki végül Isztria szlovén részéből tér át a horvát részébe, az már egyáltalán semmilyen különbséget nem észlel. Ahogy az én "Guida alla Mitteleuropa"-m helyesen megállapítja: a katolikus - és azelőtt Habsburg - Horvátország történelmileg egyértelműen Közép-Európa része. Politikailag azonban Horvátország egyelőre még a Balkánon van. De - máshelyütt már utaltam erre - jó esélyek vannak arra, hogy ismét utat találjon a Közép-Európához való csatlakozáshoz, amint Tudjman demokratúra-rendszere összeomlik - még a halála előtt, vagy csak az után. Az új etnikai homogenitás (amelyet "etnikai tisztogatásokkal" értek el, amíg a Nyugat nem nézett oda) kedvező előfeltételt biztosít a Közép-Európába való visszatéréshez.
 Persze az még egy további évtizedig eltarthat, amíg mindazok az államok, amelyek helyzetük, történelmük vagy kultúrájuk alapján meggyőzően tarthatnak igényt egy közép-európai identitásra, valóban Közép-Európának azt a részét képezik, amelyet a 90-es években definiáltak újra - azaz: aktuális politikájuknak és a nyugati fogadtatásnak köszönhetően. Még tovább fog tartani, amíg ez a Közép-Európa Nyugat-Európa normális részévé válik - mint mára már Észak- és Dél-Európa. Ugyanakkor olyan országok, mint Ukrajna, felzárkózhatnak, különösen, ha a Nyugat határozottan melléjük áll, mint az elmúlt években.
 Közép-Európának valahol mégiscsak véget kell érnie. Ennek a térnek tisztán politikai, voluntarista definíciója éppolyan abszurd volna, mint egy tisztán kultúrdeterminista meghatározás. Bár nagyon is ésszerű, hogy a Nyugat politikai felvételi szempontokhoz ragaszkodik, ami arra a maximára fut ki, hogy "közép-európai az, aki közép-európai módon viselkedik." De vajon demokrácia, tolerancia, jogállamiság, a kisebbségek védelme és a békés nemzetközi együttműködésben való érdekeltség elegendő ahhoz, hogy egy posztkommunista országot ipso facto Közép-Európa részévé tegyen? Még ha Szerbia egy szép napon eleget tenne mindezeknek a politikai kritériumoknak, akkor sem válik Közép-Európa részévé. Továbbra is a Balkánon lesz található.
 Persze az ilyen besorolások a mai helyzetünkben mindennek mondhatók, csak érték-semlegesnek nem. Erős töltésük van, az első esetben pozitív, a másodikban negatív. Mindig ez a veszélyes abban, ha földrajzi fogalmakat speciális értékelképzelésekhez vagy célokhoz kapcsolunk. Ilyen "Európa" dicsőítése  is (mint az "európai értékekre" való hivatkozás), vagy a "Nyugaté" (mint a "nyugati kultúra" vagy a "nyugati értékek" emlegetése az "ázsiai értékekkel" szemben).
 A nehézség abban rejlik, hogy Közép-Európa értékszempontú meghatározása nem teljesen önkényes - ahogy Európa vagy a Nyugat meghatározása sem. Van valami igaz(ság) magva. Európa fejlődésében volt egy centrum és egy periféria. A különbség a nyugati kereszténység (állam és egyház alapvető szétválasztásával) és a keleti kereszténység között, cezaropapista örökségével együtt, jelentős, ha azt vizsgáljuk, hogy például Franciaország politikai története miért tér el alapvetően Oroszországétól. És ez nemcsak történelemre igaz. A jelen keserűbb leckéire is vonatkozik. Amikor Heathrow repülőteréről készültem Szlovákiába repülni, találkoztam egy bankár ismerősömmel, aki sokat utazik Közép- és Kelet-Európába. Személyes tapasztalatait keresetlenül így összegezte: "Minél keletebbre illetve délebbre ér az ember, annál nagyobb a korrupció és a káosz."
 A kardinális hiba az, ha a valószínűségekből bizonyosságot, a szürke zónákból fekete és fehér közti szigorú határokat csinálunk, és az ideiglenes leírásokkal "önbeteljesítő jóslatokat". Tudjuk, hogy vannak olyan szótársítások, amelyekből nem egykönnyen lesz valóság, mint: balkáni tolerancia, ukrán jólét, orosz demokrácia, az emberi jogok törökös tisztelete. De aki az ilyen szókapcsolatokat eleve contradictio in adjectonak minősíti, nemcsak a saját értékeinket vonja kétségbe. Árulást követ el számtalan sok ember ellen, akik sok helyen küzdenek éppen ezekért a dolgokért - a legsúlyosabb körülmények között, sokszor az életükkel játszva.
 Lassan két évtizede emelek szót Közép-Európa mellett. Úgy gondolom, hogy megérte, és hozzájárult ahhoz, hogy Európa közepe jó felé vette az irányt. De felháborítónak tartom, ahogy újabban a Közép-Európa-eszmét a kirekesztő és a relativizáló politika használja, ahogy visszaél vele. Bármi legyen is és bárhol terüljön el Közép-Európa, ehhez a torzképhez nem lehet köze.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kiemelés
aki a nyugati kereszténységet, a reneszánszot, a felvilágosodást, a Német Birodalmat vagy Ausztria-Magyarországot, a barokk építészetet és a tejszínhabos feketét kulturális öröksége részének tudhatja, az hivatott a demokráciára. De mi van azokkal, akiknek a keleti (ortodox) kereszténység vagy az iszlám, az orosz vagy oszmán birodalom, a minaretek, a burek és a török kávé szerepel a kulturális örökségében?
- balkáni tolerancia, ukrán jólét, orosz demokrácia, az emberi jogok törökös tisztelete.


Bibliográfia

GARTON ASH, Timothy
LI 27

Kell-e nekünk Közép-Európa?
Századvég - különszám, 1989

MILOSZ, Czeslaw

KONRÁD György
Európa köldökén

KUNDERA, Milan
Szamizdat
AB-Független Kiadó, 1990

BRODSZKIJ, Joszif
LI 19

SIMECKA, Milan
LI 4-6

VAJDA Mihály
Orosz szocializmus Közép-Európában
Századvég-Osiris, 199

HOBSBAWM, Eric
HANÁK Péter
LI 3-5

TISMANEANU, Vladimir
LI 20

HELLER Ágnes
LI 26

TAMÁS GÁSPÁR Miklós
A törzs idoluma
Atlantisz, 1999
 

HUNTINGTON, Samuel
LI 28

RUPNIK, Jacques
LI 33

Andy Warhol Mezőlaborcon
LI 13

SZÜCS Jenő
Vázlat Európa három régiójáról

BIBÓ István


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret