stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MÁRTON LÁSZLÓ
Zoli és az emberi nagyság
 

Ezt a történetet egy nagybajuszú, kedves színházigazgatótól hallottam életem egy korábbi szakaszában, amikor még színdarabokat írtam, színházigazgatókkal találkoztam, és némely színházigazgatók vicceket vagy egész történeteket meséltek a fülem hallatára. Ez a kedves ember a nagy bajszával, ez a direktor úgy nézett rám, miközben mesélt, mintha azt várta volna, hogy írjak valamit ebből a furcsa esetből: tragédiát vagy komédiát. Vagy egyszerre mindkettőt. Gondolkoztam rajta egy darabig, el is kezdtem írni, aztán félretettem, aztán sokminden történt velem, jó és rossz egyaránt, aztán lezárult életemnek az a régebbi szakasza. Most már csak egészen ritkán találkozom színházigazgatókkal, és akkor sincs kedvük mesélni, meg nem is érnek rá, annyi gondjuk van. Mostanában mindig sietnek valahová. Úgyhogy inkább én mondom el az emberi nagyságnak ezt az emlékezetre méltó példáját.
 Volt egyszer, túl a magas hegyeken, túl a széles, hömpölygő folyókon, a jelenlegi országhatáron is túl, volt egyszer egy szép kis város. Kénytelen vagyok úgy írni, hogy volt, mert ez a város, legalábbis eredeti formájában, egy pár éve nem létezik. Egy város nemcsak házakból, hidakból és pályaudvarokból áll, hanem a házak lakóiból is; és ha a lakosság vagy annak egy jelentős része hirtelen eltűnik, akkor ez a város már nem ugyanaz. De nem erről akarok beszélni.
 Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor a háztetőig érő fenyőfa még csak az első emeleti ablakot takarta el, és amikor a legkiválóbb graffiti-festők még óvodába jártak, éldegélt ebben a szép kis városban egy törpe, aki azért volt törpe, mert nagyon kicsi volt, és azért volt nagyon kicsi, mert nem nőtt meg. Mindenki nagyobb volt nála, még az óvodás gyerekek is, és mindenki csúfolta, sőt néha meg is dobálták: vagy azért, mert kicsi volt, vagy azért, mert a Szent Sebestyén templom előtt kéregetett. Ebben a szép kis városban, amely már nem létezik, szokás volt szigorú különbséget tenni az állandó hellyel rendelkező, nyílt tekintetű koldusok és az ide-oda sunnyogó, megvetett kéregetők között.
 Ebbe az utóbbi kasztba tartozott a mi törpénk is, akit egyébként Zolinak hívtak. Neve alapján az olvasó máris rájött, hogy Zoli magyar volt. Egy magyar törpe. Illetve, mivel a magyarok a város lakosságának már akkor is legfeljebb egytized részét tették ki, egy kisebbségi helyzetben levő magyar törpe. De nem elsősorban ezért volt szokás őt megdobálni, hanem egyszerűen csak mindenki utálta.
 De aztán egy szép napon rámosolygott a szerencse. Egy budapesti színházigazgató, aki akkor már egyéb vállalkozásokon is gondolkozott, és még nem vált el a második feleségétől, barátnőjével ebben a szép kis városban töltötte a hétvégét. Verőfényes koraőszi nap volt. Abban az évben kezdődtek a fővárosból irányított nagy tüntetések, de csak novemberben. Azon a szeptember eleji szombaton még teljes volt a nyugalom, vagy legalábbis majdnem teljes. Mert amikor a színházigazgató és barátnője, akit valamiért Hófehérkének becéztek, elsétált a Szent Sebestyén templom előtt (ugyanis hat órai autózás után, amelybe a határon való viszonylag rövid várakozást is bele kell számítani, éppen kivettek egy szobát az Astoriában, és most sürgősen meg akartak ismerkedni a város nevezetességeivel), az utcán csődületre lettek figyelmesek: a templomhoz tartozó megszokott és megbecsült koldus éppen a járda szélén fekvő Zolit rugdosta, aki az imént, szokásához híven, bizonyára kéregetni próbált. Hófehérke felsikoltott örömében: hogy ő ilyen kicsi törpét még soha nem látott, és hogy amilyen kicsi a törpe, olyan hatalmas produkciót lehetne építeni rá.
 Negyedórával később az Astoria második emeletén egymás szavába vágva kiabálták, hogy a többi hat már megvolna, már csak ez az utolsó, hetedik törpe hiányzott, aki még a többieknél is jóval kisebb! Méregették Zolit, nyomkodták, simogatták; majd váratlanul rászóltak, hogy menjen ki a szobából. Ám az öröm legforróbb perceiben is úgy érezték, főleg Hófehérke, hogy Zoli majdnem olyan erősen összekapcsolja őket, mint a testi vonzalom. Másnap délután megkeresték Zolit, betették a csomagtartóba, és áthozták Budapestre.
 Zolira szép és egyre szebb napok virradtak. Etették, itatták, foglalkoztak vele. Még orvoshoz is elvitték (igen, nem a törpesége miatt, hanem csak azért, hogy nem szenved-e valamilyen fertőző betegségben). A produkció sikeres volt, minden este minden jegy elkelt; erre mondják abban a budapesti belvárosi színházban, ahol Zoli csinos kis törpesapkájában óriási tapsokat kapott, hogy "cipőkanál", tudniillik az utolsó nézőket már csak cipőkanállal lehet benyomni. Amikor aztán a televízió is megjelent a színházban, és a mi Zolinknak a színészi hivatásról kellett beszélnie a kamera előtt vagy inkább alatt, akkor csaknem az egész ország megismerte, megjegyezte és a szívébe zárta.
 Zoli eleinte nem értette, mi történik vele. Még csak elképzelni sem tudta, miért szeretik ennyien. Hiszen ő semmit sem változott: ugyanolyan, mint akkor volt, amikor a Szent Sebestyén templom előtt próbált kéregetni! (Hacsak a piros bojtos törpesapkát nem számítjuk; de amikor azt lekapta a fejéről, még jobban szerették.) Néhány hete kőzápor fogadta, ha megjelent a színen; most meg tapsvihar. Akkoriban kutyaürüléket tömtek a nyakába, a gallérja alá; most virágcsokrot kap, és izgatott kislányok állnak sorba előtte autogramért. (Még szerencse, hogy elmagyarázták neki, mi az, hogy autogram: egy kacskaringós vonal meg egy kör.) Akkoriban összerugdosták a megszokott és megbecsült koldusok; most művész úrnak szólítják, és tisztelettel kérik, szíveskedjék átvenni a fellépti díjat. Ez csakis valami félreértés lehet! Alighanem összetévesztik valakivel!
 Reggeltől délutánig a legsúlyosabb szorongás közepette vánszorogtak az órák, és a szorongásba lassacskán bűntudat is vegyült. Csak az előadás közeledte, az izgatott készülődés enyhítette kellemetlen érzéseit. Ilyenkor a férfi öltözőben együtt üldögélt a többi hat törpével, akik mindnyájan egy kicsivel nagyobbak voltak nála, de sajnos rettegésük és keserűségük is egy kicsit nagyobb volt, mint az övé. Riadtan pislogva ültek egymás mellett a padon, háttal a kellékes fiókoknak és tükröknek; egy idősebb öltöztetőnő és egy fiatal fodrászlány foglalkozott velük. Ezt a fodrászlányt igen gyakran lehívták a telefonhoz, ahol aztán magánügyek miatt izgatottan vitatkozott, rikácsolt, és néha nyolc-tíz percig is a készülék mellett felejtette magát; a törpékre szinte soha nem maradt elég ideje. A törpék mégis szerették, mivel vastagon befújta őket száraz samponnal, amitől úgy néztek ki, mint a nyolcvan éves aggastyánok (holott a legidősebbik is csak huszonhat éves volt), és amikor lehajolt hozzájuk, be lehetett látni neki.
 Zolinak volt egy jelenete Hófehérkével, amelyben a többi törpe már elment a bányába, de ő még segít Hófehérkének mosakodni: összehajtogatja a hálóingét, vizet hoz neki, odanyújtja a szappant és a törülközőt. Ez a jelenet a szellemes, pergő párbeszéd miatt sokszor nyíltszíni tapsot is kapott. Egyik este, amikor a jelenet végeztével Zoli a csigalépcsőn felment az öltözőbe, ott együtt találta a többi hat törpét. Éppen arról beszélgettek, ki milyen gyógyszert szed depresszió ellen, hányan kaptak már közülük elektrosokkot, és melyikük hogyan próbált öngyilkos lenni. Kérdezték Zolit: ő vajon hogy áll ezekkel a dolgokkal? Különben Hófehérkének sem volt könnyű. A színházigazgató második felesége és annak húga egyszer úgy megverték, hogy elrepedt az egyik bordája, és az előadást néhány napig szüneteltetni kellett. Az is igaz persze, hogy a színházigazgató ettől csak még inkább szerette.
 Attól kezdve Zoli viselkedése megváltozott. Ráébredt, hogy segítenie kell a többieken. Minden délután vett a trafikban köhögés elleni cukorkát, fellépés előtt azzal kínálgatta bajtársait. Vett egy puha fedelű viccgyűjteményt is, abból elmondott minden este hét-nyolc viccet, Hófehérkének pedig piros rózsát vett, hogy ne legyen annyira szomorú. Még azt is elhatározta, hogy tavasszal, amikor jobb lesz az idő, közös kirándulást szervez a budai hegyekbe, ahol még nem járt egyikük sem. A vicceken mindenki nevetett, leghangosabban a fodrászlány, pedig őt is nemrég teherbe ejtette egy bizonyos Pali, aki miatt igen gyakran oda kellett mennie a telefonhoz, amelynek tárcsája le volt lakatolva, ott sírnia kellett és átkozódnia, de aztán a telefonhívásoknak is egyszercsak végük lett.
 Jöttek aztán a kritikusok. Ott ültek az első sorban, és halálra kellett rémülni tőlük. Zoli volt az egyetlen, aki nem félt, mert még mindig azt hitte, hogy nem változott semmit, és ebben a viselkedésében valaki meg is erősítette. Ez a valaki egy finnyás ízlésű, idős kritikus volt, akinek jellegzetes formájú, kopasz feje bevilágított minden premiert, és akinek szenvedélyes kedvtelése volt fiatal férfiakat egy-egy pillanatra fölemelni az ítélkező szemszögének magaslataira, majd, amikor már elbízták magukat, egy megvető mozdulattal visszalökni őket a mélybe. Ő magyarázta el Zolinak, hogy amit fogyatékosságnak, születési rendellenességnek hitt, az valójában művészi adottság.
 "Az ember abban a pillanatban kezd érdekessé válni, amikor átmegy patkányba. Minden jobb színműíró patkányokat szerepeltet a darabjaiban. Jago patkány, Othello is patkány, Oidipusz király a legpatkányabb." Zoli nem igazán tudta, kik ezek a személyek, de azért nagyon örült. "Te már nem fogsz patkánnyá változni, te már eleve patkánynak születtél. Igazi városi patkánynak. Már csak a mobiltelefon hiányzik a kezedből." Ez a nagyon okos, de kissé gátlásos ember egy ideje már nem járt premierekre: minden este a Hófehérke produkciót nézte. Ott ült az első sorban, kopasz feje vörösen izzott, és, ahogy mondani szokás, kocsányon lógott a szeme.
 Zolit mindenki szerette, ő is nagyon szerette magát. Magánál is jobban szerette a művészetet, legjobban pedig önmaga törpeségét szerette. Olyan volt az ő törpesége, mint egy kamatozó takarékbetétkönyv. Mint egy bővizű kút, melyből bármikor lehet meríteni. A vizet meg lehet inni, de meg is lehet fulladni tőle; aki ez utóbbit választja, magára vessen. Ez jutott eszébe régi napjairól, ha eszébe jutott. Folyószámlát nyitott, és rendszeresen szerepelt a televízióban: haragosokat békített ki, házasságokat hozott helyre, magányos embereknek adta vissza az életbe vetett hitet. Pörgött-forgott, mint a frissen vert pénz, amelyet mindenki szíves-örömest elfogad. Azt írja az életbölcsesség kézikönyve, hogy ne mutatkozzunk gyakrabban a kelleténél, keltsünk újra meg újra meglepetést, igyekezzünk megőrizni újdonságunk varázsát; ám ezt a könyvet Zoli nem olvasta: Különben is, ami törpe, az mindig új.
 Végül a tavasz is eljött. Akkor már túl voltak a századik előadáson, a társulat összeszokott, és egy verőfényes vasárnap délelőtt a hét törpe elment a Moszkva térre kirándulni. Hófehérkét is magukkal vitték. A busz, amely a Zugliget nevű kedvelt kirándulóhely felé vitte őket, boldogan zötykölődött a szétfagyott aszfalton; a felhők jókedvűen borjadzottak a McDonald's-ház fölött; élőlények és élettelen dolgok csak úgy árasztották magukból a vidámságot. Hófehérke mégis kedvetlenül hallgatott, legfeljebb, ha felsóhajtott időnként. Pedig a törpék majd kibújtak bőrükből örömükben, hogy velük tart. Máskor nem szokott ráérni vasárnaponként.
 A libegőre párosával ültek fel a törpék. Zoli mellé, aki utolsónak maradt, Hófehérke ült. Alattuk tíz méterrel a kiskertekben szorgos munka folyt, virágzott és zöldült az egész Tündér-hegy, a Tündér-szikla pedig boldogan porladozott, mint aki arra vár, hogy egyszer majd őt is feltámasztja valaki a tetszhalálból. Hófehérkét azonban, aki ezen az élményen estéről-estére átesett, mindez vajmi kevéssé érdekelte. Ismét felsóhajtott, és azt mondta Zolinak: "Kurva rosszul esik, hogy nem vesz feleségül!" Zoli, aki addig a nyakát tekergette, most visszafordult. Alig látszott ki az ülésből, de most már nem kívánta élvezni a kitárulkozó világ panorámáját. Amikor egy kicsit magasabbra jutottak, Hófehérke még ezt is mondta: "Benned, Zolikám, legalább megvan az emberi nagyság!"
 Zoltán ekkor elhatározta, hogy meg fog nőni hatalmas nagyra, és feleségül veszi Hófehérkét.
 Elhatározását nagyban segítette két véletlen körülmény. A kopasz kritikus, aki egy ideje szakállat kezdett növeszteni, egy kora délután (tudniillik a törpéknek fél ötig volt kimenőjük) elvitte Zolit a Városligetbe, ahol az Állatkert, majd a Vidám Park és Vajdahunyad-vár világszínvonalú érdekességei után a Műcsarnok perspektíva-kiállítását is megtekintették. A zsúfolt kukucskálódobozok, a zsinegek és rudacskák, a leképezések, az enyészpontok és a horizontok rádöbbentették Zolit, hogy az emberi nagyság nem egyéb, mint rövidülés.
 Még aznap este bekopogtatott hozzá az öltözőbe egy piros arcú kövér ember, akit Cuklender Károlynak hívtak, és ugyanabban a szép kis városban élt a közelmúltig, ahonnét Zoli csomagtartóban érkezett Budapestre. Mondta, hogy ő természetgyógyász, és hogy annak idején sokszor elsétált a Szent Sebestyén templom előtt, viszont az a helyzet, hogy most már lépni volt muszáj. Közben sokminden történt a szép kis városban és környékén, jó és rossz egyaránt, főleg rossz. A házak összedőltek, a hidak belerogytak a folyóba, a lakosság pedig (hiszen egy város nemcsak házakból és hidakból áll) más vidékre költözött. Vagy aki annyira fáradtnak érezte magát, hogy mégis ott maradt, az nyitott szemmel, szétvetett karokkal pihent az utca közepén. De Cuklender Károly nem erről akart beszélni.
 Mondta Zolinak és a többieknek: add hozzá a törpéhez a megszépítő messzeséget, és megkapod a nagy embert. Ezen jót nevettek. Azt is mondta, hogy meg lehet nőni, nem probléma. Az emberi nagyság lényegében a hormonoktól függ. Ő tud egy hormonkezelést, ám az nagyon, de nagyon sokba fog kerülni. Erre meg Zoli mondta, hogy nem probléma.
 Néhány hét múlva növekedni kezdett, eleinte lassan, aztán egyre szembeötlőbben. Már magasabb volt a legnagyobb törpénél is. Már majdnem olyan nagy volt, mint a legkisebb jegyszedő néni. És ahogy növekedett, úgy lett egyre gonoszabb. Már nem vigasztalta a többi törpét, hanem csúfolta és kínozta őket. Lopott az öltözőben, és árulkodott a titkárságon. A mérgezett almába rajzszögeket szúrt, és az üvegkoporsó alját bekente ragasztóval. A hálóingre vérpatront erősített, a nézők pedig azt hitték, hogy Hófehérke menstruál. Azt meg végképp nem értették, miért van a színpadon csak hat törpe, s mit keres mellettük az a sunyi pofájú, pattanásos fiatalember, aki semmiképpen sem lehet a mesebeli királyfi.
 Aznap, amikor Zoli beszakította a női mosdó ajtaját, és olyan eszeveszett mohósággal vetette magát Hófehérkére, hogy alig bírták levenni róla, a színházigazgató mindenki füle hallatára kijelentette, hogy: Zoli sajnos kinőtte a törpejelmezét, nagyobb jelmezre nincs keret; inkább a meglevőhöz kell keresni egy rendes, igazi törpét. Ennek mindenki örült, mert olyan utolsó szemétládát, mint amilyen ez a megnőtt Zoli, még nem hordott a hátán a föld. Aztán a színházigazgató behivatta az irodájába Hófehérkét, aki addigra már három vagy négy tértivevényes levelet is kapott egykori szerelmétől, és közölte vele, hogy most van a szerződtetések ideje, tehát okosan tenné, ha máshová szerződne.
 Zoli most már majdnem akkora, mint a többi ember, talán csak egy kicsit kisebb. A Nyugati-pályaudvarnál, az aluljáróban kéreget. Akik nem adnak neki, azoknak azt kívánja, rohadjanak meg. Akik ellenben adnak neki, azoknak legszívesebben saját kezűleg vágná el a torkát. Az is igaz, hogy ez utóbbiak törpe kisebbségben vannak, a legtöbb ember kikerüli a gyűlölettől rángatózó roncsot. Zoli sapkájában, amelyet még a színházból sikerült kilopnia, ritkán csörrennek meg az érmék, így hát van ideje gondolkodni rajta, mit ér az emberi nagyság.


Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörő
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca
Jelenkor, 1999

"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale,19.

"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale,29.

"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale,34.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret