stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



RADA IVEKOVIC
Mellette vagy ellene - Európa balkanizálása

PÁRIZS - 1989-ben azon a márciusi napon, amikor felmondták Kosovo 1974-ben elnyert autonómiáját, éppen Belgrádban voltam egy konferencián. Tanúi lehettünk a visszataszító örömujjongásnak az utcákon, miközben Pristinában hivatalosan soha meg nem erősített számban voltak a halottak. Milosevicsnek a szerb párton belüli puccsa óta Belgrádban elviselhetetlenné vált a hangulat. Ahogy visszatérve megállapítottam, Zágrábban hamarosan szintén. Már ennek a lassan nyolc éve folyó háborúnak, deportálásnak és tömegmészárlásnak a legelején is ettől tartott mindenki, hogy az, ami itt Kosovóval elkezdődött, egyszer még vérfürdőbe torkollik. (Bár a horvát nacionalizmus rögtön "itt nálunk"-ot kiáltott.) Akkoriban még nem tudhattuk, hogy egy NATO-beavatkozás és egy értetlenül álló Európa lesz a dolog vége.
Még itt Franciaországban is minden oldalról drasztikus javaslatokkal halmoznak el minket. És ebben az a leginkább meglepő, hogy nem látszik nagy különbség az állásfoglalásokban és az érvelésekben az itteni médiában és magán a Balkánon tapasztalható zűrzavar között. A politikusok és értelmiségiek Franciaországban, Európában és az Egyesült Államokban időnként egy orosz vagy a szerencsétlen érintettek valamely "képviselője" a francia újságokban egy hónapja "mellette" vagy "ellene" nyilatkozik. Egészen úgy fest, mintha beindult volna teljesen Európa balkanizálódása, mintha csak a bombák és az "etnikai tisztogatások" közül lehetne választani. "Mellette" volnának eszerint a kosovói albánok, még a legmérsékeltebbek is, "ellene" meg a szerbek, még a nem-nacionalisták is.
Az etnizálás vírusa
A klisé megpróbál a háborúból vallásháborút csinálni, az ortodoxia védelme az egyik oldalon (ezzel lehetne magyarázni az oroszok, macedónok és görögök szolidaritását) és az iszlámé a másikon. Mintha az "etnizálás" vírusa már a végsőkig megállíthatatlanul elterjedt volna. Mintha (a NATO gyámsága miatt) Európa mások kizárásával és erőszakkal vonná meg a határokat, és hozna létre ott is korlátlan etnokráciákat, ahol egykor az ellenkezőjét hirdette és áhította is bizonyára, azaz egy polgári jogállamot.  A médiákban működő intellektuelek, azok, akik egyetlen csatát sem hagynak ki, felültek hatalmas harci ménjeikre, elfoglalták állásaikat - és a közvélemény időközben olyan túlfeszítetté vált, hogy már senki nem nyilatkozhat "mellette" vagy "ellene" anélkül, hogy az egyik vagy a másik oldal be ne kebelezze. Igen vagy nem, ma világosan áll az egyik vagy a másik zászlón, úgyhogy a francia értelmiségiek nagy része már egyáltalán nem próbál megszólalni, attól tartva, hogy így beskatulyázzák őket.
Ilyen körülmények között hálás az ember minden tárgyilagos ábrázolásért: történelemről van szó, vallásokról, a volt Jugoszlávia politikai struktúráiról és arról, hogy megmutassák Európa és Oroszország viszonyát. A zavarodottság ilyen fokára érve, amikor Európa felelőssége forog kockán, az értelmiségi számára egyetlen értelmes megoldás marad: tájékozódni, hogy tájékoztatni tudjon, átfésülni a valószínűtlenül nagy tömegű információt, és megpróbálni megérteni. Ehhez a tanulási folyamathoz elméleti szinten tudom a legmelegebben ajánlani Radomir KonstantinoviÇ filozófus könyvét, "Filozofija palanka" (A falu filozófiája). "A szerb nácizmus éppúgy lehetséges, mint bármilyen más nácizmus. Nem az 'idegen' műve, vagy ahogy sokszor megállapítják, egy 'torzulásé': Ha valóban elidegenedésről volna szó, akkor az istenített saját utódok elidegenedése értelmében"...
Szuverenisták és intervencionisták
Eleinte azt lehetett volna feltételezni, hogy a vélemények választóvonala Franciaországban a politikai meggyőződéseknek megfelelően alakul: a jobboldal volna a bombázások mellett, a baloldal ellene. De nem így történt. Míg a szocialistákkal kormányzó Kommunista Párt és a még balosabb balosok egy része a bombázások ellen van, a szélsőbal egy része a fasizmus és a belgrádi rém elleni harc nevében mellette. Míg a szélsőjobb Miloseviccsel szolidárisnak mondja magát, és ezzel a bombatámadások ellen foglal állást, a republikánus (neo)liberális jobboldal a jogállamiságért folyó küzdelem nevében nagyon is mellette van. Bármilyen szokatlan is ez a kép, Jospin miniszterelnök és Chirac államelnök egyek abban az elhatározásukban, hogy megvédjék az emberi jogokat Kosovóban (azaz Milosevicset adott esetben Hágába idéztessék), hogy a formálódó Európa többi államával egyetemben felelősséget vállaljanak, és egyúttal támogassák a NATO-t. A hivatalos Franciaország ugyanakkor rémülten nézi néhány szerencsétlen menekült érkezését. Először 27-en(!) voltak, aztán valamivel 30 fölött, aztán megint valamivel 300 fölött, és most fogcsikorgatva említik a lehetőséget, hogy legfeljebb néhány ezret fogadnak be (ötezret, hogy pontosak legyünk, Bernard Kouchner miniszter és a "Medicin sans frontieres" alapítója napokban adott nyilatkozata szerint). És mindezt azzal az ürüggyel, hogy a menekültek a határok közelében kell hogy maradjanak, és szeretnének is maradni, hogy mihamarabb visszatérjenek, mintha a visszatérés lehetősége összeegyeztethetetlen volna Franciaországba való ideiglenes befogadásukkal, (eltekintve attól, hogy a bombatámadások okozta rombolás sajnos napról napra valószínűtlenebbé teszi a visszatérést). A dezertőröktől megtagadták a vízumot. De Franciaország lakossága távolról sem ilyen elutasító: Több, mint százezer francia család mutatkozott késznek menekültek befogadására - akiknek a hatóságok végül is nem adtak beutazási engedélyt.
A Szerbia és Kosovo ügyéről folyó vita elfed más nézeteltéréseket: katalizátornak bizonyul politikai pozíciók megszólaltatására, amelyek Franciaország és Európa jövőjére vonatkoznak, politikai döntések halogatására, az európai és a francia identitás megkérdőjelezésére. De az Egyesült Államokhoz való viszonyról is szó esik, a kifejezett anti-amerikanizmustól (ami jellemző alkotóeleme a francia nacionalizmusnak jobbról és balról egyaránt) egészen a nagyobb világhatalom szerepének nyílt elfogadásáig, amennyiben ez Európának megint csak segíthet megszabadulni egy konok fasizmustól és egy tarthatatlan rezsimtől (senki sem kifogásolja manapság a szövetségesek több, mint 50 évvel ezelőtti normandiai partraszállását).
És végül itt van még a vita egyfelől a "szuverenisták" (akik egy még a hidegháború idejéből származó nemzetközi jog felfogás nevében elutasítanak minden külső beavatkozást egy "szuverén" ország ügyeibe - és objektíve szemlélve a szerb nacionalistákkal szolidárisak) másfelől azok között, akik egy még ezentúl kialakítandó 1989 utáni új nemzetközi jog szerint és az emberi jogok tiszteletben tartása  szempontjából üdvözlik a beavatkozást, és az "etnikai tisztogatások" és a fasizmus bevezetését fölébe helyezik az állami szuverenitásnak: eszerint elvben már senkinek sincs joga a saját országában büntetlenül elnyomni a lakosság egyes részeit.
A háború elfoglalta az e-mailünket is: az elektronikus háború. A legkülönbözőbb fajta felhívások Szerbiából, Kosovóból, most az albán menekülteket befogadó országokból is, Franciaországból és az Egyesült Államokból, honfitársaktól, akik 1991 óta emigrációban élnek - és mindenfelől szállingóznak a levelek virtuális postaládánkba. Nem tudjuk, hogy ezek a magánszemélyek és egyesületek hogyan jutottak e-mail-címünkhöz, de az biztos, hogy semmi nem óvhat meg minket az üzenetektől: kiáltványok, felhívások, a reagálások ezekre, szemrehányások és támadások. Abban, ami elér hozzánk, nincs egyetértés az érintett felek között. De tudjuk, hogy a nők és a feministák utolsóként tartják fenn a "transzetnikai" kapcsolatokat. Egyébként a többé vagy kevésbé meggyőződéses bombázás-ellenzők vannak itt, akik kölcsönösen marják egymást többnyire anélkül, hogy foglalkoztatná őket az elűzöttek szenvedéseinek és jövőjének kérdése.
Az értelmiség és az erőszak logikája
Időnként csodálkozva látom, ahogy francia és más értelmiségiek, akik egyébként elég tisztánlátóak, hogyan csatlakoznak az erőszak logikájához. Így például Julia Kristeva egy igen szakavatott pszichoanalitikus tanulmányban próbálja meg feltárni az ortodoxia sajátszerűségét. Az ortodox misztika ezek szerint lényegénél fogva végzetesen nihilista, és a szenvedés, az önfeláldozás vágya is hozzátartozik. Ez a leírás akár találó is lehet, bár a vallási magyarázóséma abszolutizálása meglepő. És ami még jobban meglep, az az írónő azirányú javaslata, hogy a vallásnál mint politikai projektumnál kellene kezdeni a háború okozta sebek begyógyítását. "...a kereszténység különböző áramlatai összeköthetnék, ami most még többnyire megosztja Európa spiritualitását. Ez az egyházak kötelessége, de az értelmiségé is. E nehezen keresztülvihető, de elengedhetetlen szövetség alapján következhet el egy morális és szubjektív újjáépítés az egykor kommunista ortodox országokban. Csak ekkor, feldolgozott és megújított tradíciójukból kiindulva lehetne elvégezni egy valóban világi és kritikai munkát... amely tényleges szekularizációhoz vezethet."
Mit lehet ehhez szólni? Hogy Huntington tanulhatna tőlünk? Hogy a "tisztogatás" egész fogalmi apparátusát, a vallási kategóriákat, az identitás fogalmait komolyan kéne venni, el kéne sajátítani? ... Mintha ezek a fogalmak egyértelműen definiálva volnának, mintha nem éppen a kiüresedett voltuk nyitná meg a kaput az ideológiai manipulációnak? Hogy is lehetne átvenni a "tisztogatás" logikájának fogalmait? Szerencsére a francia médiában olyan hangokat is lehetett hallani, amelyek részben higgadtan, részben éleslátóan szólaltak meg, és eközben távolról sem voltak mindig egy véleményen. A Kanadába emigrált szerb író, David Albahari és a Franciaországba emigrált szerb író, Vidoslav StevanoviÇ a rezsim ellenfelei. Az íróparlament egyik alapító tagja, Salman Rushdie kitűnő megfontolásokat ad közre a rockzene szerepéről a forradalmakban. Wole Soyinka, aki szintén tagja ennek a parlamentnek, elgondolkodik az elhúzódó balkáni háború világméretű tanulságairól, és kihatásairól a nagy tengerek régiójában, Nigériában, Algériában és másutt, tehát olyan országokban, ahol kiküszöbölték az eliteket, és amelyek aztán fejetlenül rohantak bele az erőszakba. Susan Sontag, aki a háború alatt ismerte meg Szarajevót, kimutatja, hogy ha Európa nem hajlandó beavatkozni (mert ez még nem tárgya a politikának), ezt valaki másnak meg kell tennie helyette, hogy megóvja az időközben több, mint 750 000 embert, akit külföldre űztek, hogy véget vessenek a deportálásnak, és hazajuttassák az elűzötteket.
Vonakodhat-e Európa még tovább az ennyire elnéptelenedett Kosovo láttán, hogy beengedje az elűzötteket? Értetlenül szemléli bennük  a vállalhatatlan princípiumokat, amelyre emberjogi diskurzusuk támaszkodik (őszinteség és képmutatás között ingadozva). Mert paradox módon mindkét magatartás illik Európához. Melyiket válassza, hogy sokadszorra megújulhasson?
A döntő alapkérdések Franciaország és Európa számára kétségkívül a NATO-ba való beletartozás és a tőle való függetlenség paradox viszonya valamint az európai egyesülés politikai alapjai. Az egyetlen, ami ebben a pillanatban biztos, hogy az uralkodó erőszak kezdettől fogva beletartozik. És ez jóra nem visz, nem vihet soha.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány          LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret