A határok azelőtt
harcot és gyűlöletet jelentettek. Területek megosztását,
népek elválasztását szolgálták.
A berlini fal a félelem háttere volt, a háború
lehetősége. Mára új fogalmat alakítottunk
ki a határokról. Európában, Afrikában
a csere, a kereskedelem, az interakció, ide-oda vándorló
emberek helye lett. Ma a határ a béke lehetőségét
kínálja - még a háború idején
is. Nem sokkal ezelőtt a saját szememmel láthattam
ezt Libériában. Két hadvezér seregei - voltaképpen
gyerekek fegyverekkel - leengedték a fegyvereiket azon a vonalon,
ami az ő területüket határolta, és átmentek
a másikra Coca-colát és zöldséget venni.
Paradox módon éppen a határok őrzői, a
katonák és a vámosok azok, akik lerombolják
a határokat, még ha a maguk korrupt módján
is: "Vízumot parancsol? Húsz dollárt kapok." Valahogy
a terület fogalma már nem esik egybe a hatalom fogalmával.
Azelőtt az erőt és a tekintélyt azonosították
a nagy területekkel. Ez ma már senkit sem érdekel. Szudán
Afrika legnagyobb országa, de a leggyengébb is. Ma az a fontos,
milyen gazdag egy ország, mennyit kereskedik másokkal. Afrikában
közben felbomlanak azok az államok, amelyek azelőtt ezekkel
a nagy területekkel rendelkeztek, mivel a hatalom fogalma, amelyen
alapultak, jelentéktelenné vált. Zairében vagy
Csádban, Szomáliában vagy Libériában
gyakorlatilag nem lehet már államról beszélni.
Ahol azelőtt az állami hatalom létezett, ma már
csak a válság érzése maradt.
Ebben csak az a meglepő,
hogy az emberek mégis eligazodnak. Csinálják tovább
a dolgokat. Az üzletek kinyitnak. Szomáliában mindent
lehet kapni, amire az embernek szüksége van. Hogy megoldják
az életüket, az emberek évezredekkel ezelőtt szokásos
viselkedési mintákhoz térnek vissza. Újraszervezik
természetes piacaikat, akárcsak a kereskedelmi és
közlekedései útvonalaikat, nevezetesen simán
a legegyszerűbb utakat egyik helytől a másikig, amelyeket
akkor és ma is minden technika nélkül meg lehetett tenni.
Amikor 1996-ban a tuszik által kirobbantott lázadás
miatt a hutu menekültek Zairéből Ruandába áramoltak
vissza - amit az Egyesült Nemzeteknek sok éves nyomással
sem sikerült elérnie - figyelemre méltó példáját
láthattuk ennek. Pontosan emlékszem egy újságfelvételre
tízezernyi menekült jól rendezett sorairól, derűsen
tarka tradicionális öltözetükben, szalmakosarakkal,
amelyekben magukkal vitték összes javaikat - mérföldeken
át húzódott egészen a sötét esőfelhők
fedte horizont széléig. Nem valami állami hatóság
vagy segélyszervezet indította el ezt a vonulást.
Egyszerűen összeszedték minden bátorságukat,
és sorsukat követve elindultak egy a hazájukba vivő
régi ösvényen, egészen úgy, ahogy évszázadokkal
ezelőtt is tették volna. Megvan valahogy az összetartozás
és közös cél hihetetlen érzése ezek
között az emberek között, amely a nyelvükön,
sajátos kultúrájukon és a helyi istenekben
való hitükön alapul.
Nyugat-Afrikában nincs
központi bank. Maliban és a szomszédos Kamerunban, Ghánában
és Szenegálban az emberek a piacokon valahogy mégis
kiszámolták, hogyan kereskedhetnek a legkülönbözőbb
blokkok valutáiban - a francia frank illetve az angol font alapján.
Semmilyen intézmény nem rögzíti a pénzváltás
kurzusát, tisztán önszerveződő piaccal állunk
szemben. A francia antropológus, Claude Lévi-Strauss csereelméletében
megnevezett egy lehetőséget, ami segít megérteni,
mi tartja össze a társadalmi csoportokat. Lévi-Strauss
számára az embereknek és áruknak egy társadalom
tagjai közti kicserélődése a döntő.
Ez elősegíti az egymás iránti kölcsönös
érdeklődést, és ezzel a közösség
és egy közös identitás érzését.
És most íme, ez az elmélet beigazolódik a gyakorlatban
- de nemcsak a területi határokon belül, hanem azokon
átlépve is.
Ma az egész világon
a nyitottság atmoszférája uralkodik. Az emberek azt
akarják, hogy kis kertjeikben békén hagyják
őket. Nem akarnak konfliktusokat. Békésen és
normálisan akarnak élni. Államokon és határokon
át együtt akarnak működni, még a civilizációk
határain át is. A történelemben minden ebbe az
irányba halad. Ha a harmincas évekbeli európai újságokat
olvassuk, tele van a közelgő háborúra való
utalásokkal. Senki előtt nem volt kétséges,
hogy ez a háború elkerülhetetlen. A konfliktus és
a gyűlölet egyes gócai ellenére a közhangulat
a Lévi-Strauss csereelméletén nyugvó világ
felé tendál.
Összecsapás a
civilizációkon belül
A mai világban nem
vagyok képes felfedezni semmit a civilizációk hírhedt
összecsapásából, amiről Samuel Huntington
elmélete szól. Sokkal nagyobb összecsapások vannak
az egyes civilizációkon belül. A jelenlegi történelmi
pillanatban nem látok egy olyan civilizációt sem,
amely egy másikat fenyegetne. Már majdnem per definitionem
úgy jönnek létre civilizációk, hogy befelé
figyelnek, és kialakítják saját látás-
és életmódjukat. Csak egy európai hátterű
intellektuel gondolhatott ki egy ilyesfajta világkonfliktust, mert
csak a nyugati civilizáció tanúsított ilyen
expanziós tendenciát, és váltotta ki ezzel
a megfelelő ellenállást. A kínai civilizáció
végül is soha nem próbálta leigázni Európát.
A mai iszlámnak megvannak
a maga fundamentalistái, akik szemben állnak az uralkodó
véleménnyel. De törekvéseik a saját kormányzatuk
ellen irányulnak, saját polgártársaik ellen.
Az egyiptomi fundamentalisták nem a lengyel katolicizmust támadják,
hanem az egyiptomi kormányt. A médiák és a
nyelvi különbség miatt az iszlámról kialakított
kép egy sztereotípia szintjére süllyedt. Az iszlám
ugyanis megosztott, kezdve a szunnitákkal és a síitákkal.
Az arab világ muzulmánjai különböznek az afrikaiaktól,
ezek megint csak a malajziai muzulmánoktól. Valamennyien
különbözőképpen értelmezik a Koránt.
Lehetséges egy felületes konfliktus a Nyugattal - abban az
értelemben, hogy kiderült, az olyan hagyományok, amelyekről
azt hitték, hogy a Nyugati gyarmatosítás véget
vetett nekik, az emberek szívében és fejében
még mindig mélyen gyökereznek. Amikor az ötvenes
és hatvanas években először jöttem Afrikába,
az európai befolyás nagyon erős és eleven volt.
Időközben az európaiak elhagyták Afrikát.
Intézményeik már nincsenek meg. A régi mentalitás,
a régi szokások visszatértek. Semmit nem lehet megszervezni,
Mindenütt teljes a káosz. Az ember dührohamot kap, mert
mintha nem volna időérzékük. Senki nem nézi
az óráját. Egy találkozóra nem jönnek
pontosan, vagy el se jönnek egyáltalán. Ez Afrika.
Ugyanez vonatkozik a volt
Szovjetunióra, ahol a régi gyökerek ismét láthatóvá
válnak. Rá kellett jönni, hogy McDonalds-ok és
a Coca-Cola - vagy egy Lenin-szobor felállítása még
nem változtatja meg az embert. A világ, ahogy megéljük,
a sokféle kultúra és a sokféle vallás
világa. Az emberek nem élhetnek gyökerek nélkül.
Dea saját gyökereiket akarják, nem a másokét.
Bizonyos helyeken az imádkozás fontosabb, mint a munka. Más
helyeken talán a materializmus az alfa és az omega. A civilizációk
egymás mellett fognak élni.
Rezignált egyenlőtlenség
Amint elhagyjuk a nemzetközi
hotelek, repülőterek és bankok szigeteit, a planéta
többi része nagyon nyugalmas és unalmas hely, ahol minden
nagyon lassan mozdul. A legtöbb ember csak őrzi a nyáját,
és a darabka földjéből él. Gyorsaság
és jólét együtt jár. Ez katasztrofális,
mert azt jelenti, hogy a szakadék gazdagok és szegények
között, amiről azt hittük a század közepén,
hogy eltűnt, egyre tartósabb és egyre mélyebb
lesz. Az ötvenes évek minden növekedési elmélete
a fejlődő világ felemelkedéséről,
az elmaradottság behozásáról üres illúziónak
bizonyult.
A mai világ legfontosabb
ténye nem az atombomba és nem is a civilizációk
összecsapása, hanem a világméretű egyenlőtlenség.
Sajátos módon a marxi feltevéssel ellentétben
olyan egyenlőtlenségről van szó, amely az ún.
harmadik világban nem váltott ki agresszív lázadást.
Olyan egyenlőtlenség ez, amit időközben a többség
a realitások részeként fogad el. Az ötvenes és
hatvanas években, a dekolonializáció eufóriájában
a harmadik világ vezérei és követőik meg
voltak arról győződve, hogy egy hatalmas antiimperialista
felkeléssel neki tudnak menni a szegénység és
gazdagság, Észak és Dél közti szakadásnak,
és fel tudják számolni azt. Harminc év keserű
tapasztalata megtanította az embereket arra, hogy ez az út
zsákutca. A vezérek hitelüket vesztették, az
emberek az illúzióikat. Tehát megváltoztatták
a taktikájukat - a migrációval való lassú
behatolásra. Egyik a másik után, egyik család
a másik után, keres és talál magának
egy kis helyet a fejlett világban. Epret szednek és pucolnak
Kaliforniában, Rómában, a Panteon előtt vagy
a pisai ferde torony tövében szuveníreket árulnak
a turistáknak. A behatolásnak ezeket a kis aktusait, amelyek
tömegvándorlásba torkollnak, nem az ideológiák
mozgatják, hanem a túlélési ösztön.
És ha ezeknek az embereknek
sikerül bejutni a fejlett világba, egymás között
maradnak. Nem azért szerveződnek meg, hogy hatalmat szerezzenek
maguknak a befogadó országban. Legyenek ezek a lengyelek
Kanadában, a törökök Németországban
vagy a koreaiak Amerikában - űzik a kis üzleteiket, végzik
a munkájukat. Tisztességesek, nyugodtak és tartózkodóak:
elégedettek a maguk kis életével az idegen országban.
Ez a behatolás megváltoztatja
Európa ábrázatát éppúgy, ahogy
Amerikáét megváltoztatta. Egy forró nyári
estén Párizsban busszal mentem be a repülőtérről
a városba. Párizsnak egy olyan afrikai negyedén ment
át a busz, amelyik Lagosban is lehetett volna. 1991-ben este tízkor
voltam a rotterdami pályaudvaron. Ketten voltunk fehérek,
a jegypénztáros meg én. Mindenki más fekete
volt. Lehettem volna Nairobi pályaudvarán is. Ez a jelenség
fogja a jövőnkre rányomni a bélyegét. Ezek
az emberek itt maradnak, gyerekeik lesznek, a gyerekek iskolába
fognak járni és dolgozni. Behatolásuk tartóssá
válik, és a következménye egy kevert civilizációjú
társadalom lesz.
Amikor az iráni forradalomról
írtam riportokat, és megírtam róla a könyvemet,
észrevettem, hogy az iráni forradalom eszméjét,
ahogy Khomeini hirdette, külföldön komolyabban vették,
mint az országon belül. A legtöbb ember úgy vette,
hogy itt csak egy vénember mondja a magáét, és
senki se figyelt oda rá igazán. Az iszlám forradalom
kiterjesztéséről szóló elképzelésének
nem sok valódi híve volt. Nézeteinket sűrűn
felül kell vizsgálnunk, ahogy a történelem alakul,
és minden másképp van. Iránban ma nyoma sincs
Khomeininek. Nagyon pragmatikus ország. Manapság nincs semmiféle
az egész földrészt átfogó szolidaritás
Afrikában vagy Latin-Amerikában, és szó sincs
valamiféle iszlám szolidaritásról. Az egész
világon csak etnikai érdekek, kulturális kötődések
és egyének léteznek, akik a migrációban
keresik a maguk számára az egyéni kiutat.
Amit Carlos Monsiváis
mexikói újságíró mondott a saját
társadalmáról, az sok más országra is
vonatkozik. Az olyan társadalmakban, ahol a politika struktúra
korrupt, nem lehet benne bízni, ahol a gazdaság stagnál,
az emberek mindent megtesznek, hogy felszínen maradjanak. Mindenki
megalkuvóvá válik, ahogy Monsiváis mondja.
Ez az emberek elkerülhetetlen reagálása a reménytelen
körülményekre. A világ nagy részének
valóban nincs jövője. A reménytelenség
ezen a földön a gazdagság és szegénység
közti hatalmas szakadással jár együtt.
Úgy látszik,
elhagyott bennünket a képzelőerőnk, ha arról
van szó, hogyan lehetne megoldani a többség szegénységének
problémáját. Bármit próbáltak
meg eddig, nem működött. Az ázsiai kistigris országoknak
sikerült, országok egy kis csoportjának különleges
körülmények között, ami a többieknél
nincs adva. Nem kétséges, hogy az éhínség
enyhíthető itt-ott a Nyugatról érkező
humanitárius segélyekkel. De a világ minden számítógépének
összes adata sem segít a tömeges nyomor felszámolásában.
Mintha az emberi fantázia merült volna ki. Azelőtt ez
a képzelőerő hatalmas katedrálisokat emelt. De
ezzel a problémával úgy látszik, nem tud mit
kezdeni.
A kis dolgok piaca
Tudják, mi az oka
az analfabétizmusnak Afrikában? Hogy nincs elég ceruza.
Iskolák vannak. De nincs ceruza. Amikor Afrikában egy eldugott
vidékre vetődtem, eljutottam egy kis faluba, gyerekek vettek
körül. Nem ennivalót kunyeráltak vagy pénzt.
A golyóstollamat akarták, hogy tudjanak mivel írni
az iskolában.
Néhány éve
az MIT-n és Párizsban nagy terveket szőttek, hogy komputert
vigyenek Afrikába, hogy az informatika korában segítsenek
áthidalni a szakadékot a jómódúak és
a nincstelenek között. Ezekből a tervekből nem lett
semmi. De a kínaiak megjelentek a ceruzával. Ceruzákkal,
amelyek 3 vagy 5 centbe kerülnek. Kína a legeldugottabb falvakat
is elérte azzal, hogy kis dolgokat állít elő
a szegény világnak. Nemrégiben ajándékot
akartam venni a szenegáli barátaimnak. Úgy döntöttem,
hogy egy lámpát veszek nekik, mert nem volt náluk
villany. Este hat után sötétben kellett élniük.
Kimentem a környékbeli legnagyobb város egyetlen piacára,
ott találtam egy kis kínai elemes lámpát. Úgyszólván
semmibe nem került. Ezen az estén az egész falu ünnepelt,
mert végre bevonult a fény ebbe a kis zugba.
Ceruza, lámpa, egy
ing vagy műanyag cipő 50 centért - ennél többet
ezek az emberek nem engedhetnek meg maguknak. A szegényembernek
Afrikában gyakorlatilag nincs pénze - van egy darabka földje,
amin elültet egy kis paradicsomot vagy egy cseresznyefát. Kiviszi
a piacra, és eladja 50 centért. Ezért az 50 centéért
vehet néhány apró használati tárgyat,
amit Kínában állítottak elő.
A franciák elhagyták
Afrikát. Az angolok is elmentek. Bejöttek a kínaiak.
Nomádok tévé
nélkül
Nigéria északi
részén egyszer találkoztam egy félnomád
néppel. Ezek az emberek mennek a legelők után, ahol
az állatok vizet találhatnak. Ha jön a száraz
időszak, a városokba húzódnak, ahol van víz,
és ők alkalmi munkát találnak, amíg a
szárazság elmúltával a nyájukkal megint
továbbállhatnak. Egyszer valakik egy segélyszervezetből
hoztak nekik egy elemes televíziót. Tévét néztek,
amíg az elem le nem merült. Aztán visszatértek
a törzs régi nomád életmódjához,
amit már ezer éve űznek. Nem változott meg semmi.
Így van ez sokakkal a szegény világban. Belép
valami idegen az életükbe, érdekes, de mesterséges.
Aztán megint eltűnik, és az élet megy tovább,
amint azelőtt.
Egy ugandai faluban, a Viktória-tó
közelében meglátogattam egyszer egy családot
a földjén. Együtt aludtak mind az egyetlen szobából
álló kunyhóban a földön. Egy másik
kunyhó volt a konyha. Amikor megláttam az agyagból
készült edényeket és a háromszögbe
állított három nagy követ a főzésre
szolgáló tűz körül, mindez valahogy nagyon
ismerősnek tűnt nekem. Utánagondoltam, és eszembe
jutott, hogy régészhallgatóként láttam
egy ilyen konyhát az ötezer évvel ezelőtti emberek
életét illusztráló ábrán.
Egy ilyen környezetben
egészen más az emberek időérzéke. Nincs
kapcsolat e világ és a mi világunk között.
Semmi kapcsolat.
Nincs rövid út
a jövőbe
Ha le lehet vonni valami
tanulságot a 20. század összes kudarcba fulladt forradalmából,
a kommunizmusból, a pán-afrikai vagy a pán-arab szocializmusból,
ez így hangzik: Nem lehet lerövidíteni az utat a jövőbe.
Az utópia ideologikus útja illuzórikus. Nem járható,
nem működik.
Ennek következtében
a történelem egy pragmatikus szakaszába lépett.
Az emberek megpróbálják azt tenni, ami működik.
Azt teszik, amit tudnak. A meghatározó eszmék hiánya
veszélyes lehet, mert ezt a vákuumot könnyű gyűlölettel
és bizalmatlansággal kitölteni. De a világ egésze,
a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig túljutott
az ideológiákon. A illúziómentesség
mai állapotában képtelenségnek tűnik,
hogy nagy embertömegeket valamiféle eszmékkel mozgósítani
lehessen. És ez pozitív dolog. Az emberek ezáltal
kénytelenek valami középutat keresni, egy pragmatikus
utat, ami csak kis előrelépéseket enged meg aszerint,
hogy mi működik, mi nem. Elmúlt a nagy ugrások
és meghiúsult álmok korszaka.
De mi lesz az intellektuelekkel
a pragmatikus társadalmakban? Az intellektuelek a kultúra
alkotói. És a 20. század minden elveszett illúziója
közül egy adott nép kultúrája az egyetlen,
ami megmaradt az államok és az ideológiák romjai
között. Az értelmiségieknek egy fontos szerepe
lesz, hogy szemmel tartsák a média manipulációját,
az információk kiválasztását és
megformálását. El kell mondaniuk azt, ami különben
nem mondódik el, rámutatni arra, amire különben
nem mutat rá senki. Beszéljenek a realitásnak arról
a részéről, ami nem talál utat a moziba vagy
a képernyőre. Minden szelekció az információkból
- cenzúrázás. Lehet autoriter vagy adminisztratív,
mint a volt Szovjetunióban vagy a mai Kínában. Vagy
adódhat a fogyasztóknak és a termelőknek a tömegízléshez
igazodó döntéseiből. A szelekció mindkét
formája eltorzítja az igazságot. Az értelmiséginek
az a szerepe, hogy leleplezze a cenzúrázás minden
formáját.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta