stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mircea Cartarescu
Felvonóház

csudaszééép film! A fiú, ez a Zserárfilip szép fehér lovon jön az elején, az erdei úton, s messze, a dombon látszik egy kastély. Aztán látni lehet, ahogy bemegy a kastélyba egy vaskapun, s kiér ott, a kastélyban valahol, egy térre. Ott aztán a fiú összeverekedik egy nagyhasú emberrel, egy zsandárral, aki nem hagyja, hogy a parasztok eladjanak ezt-azt. Anyááám, micsoda bunyó, hogy ellátta a baját! Ha-ha-ha! Gyékénykosarat borított a fejére, elvágott egy madzagot a kardjával, mire annak a fejére esett egy deszka, aztán belökte a disznóólba... Odajött az őrség is, de a fiú hárommal, de még néggyel is kardozott egyszerre, s egyszer csak megtámasztotta őket a kardjával, s belebucskáztak a mocsárba. Anyám, ez aztán a verekedés! A lány meg, aki annak a kastélynak a grófjának a lánya volt, szintén odajött, de ő is lovon, s vele volt a szolgálója is. Nézte a bunyót, s amikor a fiú seggberúgott egyet-egyet, de úgy, hogy az nagyot... öt métert is repült, a lány mindig mosolygott. Szőke lány volt, szép, csuda egy hercegnő, s ki volt neki tépdesve a szemöldöke: látszik, hogy a lányok akkor is (a fenét! ilyen a film) éppen úgy cicomázták magukat, mint mostanság. Amikor aztán rengeteg sok katona is odajött és lebírkózták, s a fiú már nem bírt mit tenni, a lány elkeseredett, megfordította a lovát, és elment...
Istenem, hogy mennyire tetszett! Teljességgel megfeledkezett róla, hol van, régóta nem érezte már Costel kezét sem a kezén, egész teste és a környező világ úgy eltűnt, mintha rémálom lett volna, vagy világegyetemek, melyekben mintha senki nem születne, és senki nem képes felfogni sem valaha... ő bent volt a filmben, arcizmai az ott, a valóság és az álom közötti ablakon túl küzdők, szeretők érzelmeit tükrözték (szerettek, de soha nem szeretkeztek, nem fújták ki az orrukat, nem szellentettek, nem csuklottak, nem böfögtek, nem fordult ki a ruhahasítékuk). Megbénult, elrévült, olyan erőteljesen átélte a filmet, mintha azt nem is vászonra (egy koszos, szakadt lepedőre), hanem koponyája sima csontozatára vetítették volna, a homloklebenyek elé, s azok fehér húsában a képzettársító mezők úgy gyúltak, majd hunytak ki, akár a fényreklámok. Egész lénye elcsurrant, akár a tej, átfolyt a szőke varkocsú, csillogó szemű hercegnő piszkossárga üvegedényébe, a legkisebb szegletét, redőjét is betöltötte, és a fűzők, krinolinok páncélzatából betéve ismert jeleneteket rögtönzött. Senki nem tudta, még csak nem is gyanította, hogy Ivone Hogyishíjják tulajdonképpen Maria, aki úgy megszállta, akár egy Horla, vagy ahogyan a démonok szállják meg az ördöngősöket. Rendre kigyúlt, elborult az arca, szemében a vetítővászon négyszöge tükröződött, és Maria ismert szavakat suttogott: "Ó, Sárl, Sárl, azt hittem, már soha nem jössz...", Ivone-t is arra kényszerítve, hogy ugyanazt mondja vele együtt. Ivone vékony üvegén át érezte Gérard Philipe erős mellkasát, valahányszor a párocska összeölelkezett. Amikor aztán a fiú a gróf embereinek fogságába esett, s a gróf, a lány apja, nem tudta, hogy ő nem is kém, mert az igazi kém az a rusnya Marmandac vagy valami ilyen nevű pasas volt, és el akarta rabolni a lányt, a nézők hallották, amint azt mondja erre a lány: "Pablo, ta-tata (vagyis a film nyelvén valamit), miközben a feliraton az állt: "Sárl, lehet, hogy többé soha nem látlak?" ő viszont azt mondta, Pablo, a saját fülemmel hallottam. Én is így értettem. A filmes lány is eltátotta meglepetésében a száját, teljességgel megzavarodott, s csak azután mondta, hogy Sárl. Igen, azután mondta, hogy Sárl, én is hallottam. De azt is mondta, hogy Pablo.
Első ízben sikerült Mariának olyannyira kitöltenie egy mozihős alakját, hogy szerepét is átalakította a vásznon. Megrendült, megzavarodott, amint rájött, hogy miközben Ivone-nak súgott, a kedvese nevét is megváltoztatta. Később, más filmekben egész jeleneteket, cselszövéseket sikerült módosítania, ellenszenves alakokat hagyott ki, és teljesen logikátlanul házasságot köttetett a kedvenceivel az egész nézőközönség szeme láttára, s az döbbenten ült valamelyik nyomorúságos kis teremben, melyek az ő életterét is behatárolták: a Volgában, a Floreascában vagy a Melodiában. Mircea, ha esténként leült a televízió elé, és unaloműzőként ráguvadt valami melodrámára, látta, amint az anyja, színehagyott takaróval a térdén, a fotelba felkuporodva elsírja magát a búcsú jeleneteknél, egy-egy gyerek elvesztése (az indiai filmekben), egy-egy csodás, ám balszerencsés lány boldogtalansága láttán. Fojtottan sírt, mivel Costel, aki egy szál tornaingben és gatyában hevert a díványon, kegyetlenül kigúnyolta, hogyha meghallotta, addig utánozta, amíg át nem szaladt a szomszéd szobába, hogy kedvére kisóhajtozza magát. "Asszonyész, bármikor kész kibőgni a szemit..." Gyakran megtörtént viszont, hogy ha Maria uralkodott magán, összeszorította az öklét, és csak az arcán csíkokban lefolyó könnye csillogott a tévé fényénél, Mircea arra ocsúdott, hogy egyszer csak megváltozik a filmhősök sorsa, jóra fordulnak a dolgok, és az eredetileg tragédiának szánt film vidám mennyegzőkkel, keresztelőkkel ér véget, kibékülnek az ádáz ellenségek, megtérnek a blaszfém ateisták. Olyankor felszáradtak Maria könnyei, arca újra hipnotikus, elragadtatott kifejezést öltött, akár a boldog álmok hatására.
Miután pedig a vásznon feltűnt a VÉGE felirat, és kigyúlt a sivár, sárga fény, Maria és Costel felállt, de nem nézett egymásra, a lány mosolygott, a férfi hunyorgott a fénytől, majd a durva arcú fiatalemberek, a csupán ifjúságuk miatt vonzó lányok nyomában, lassan, gépiesen elindultak a kék táblán fehérrel írt KIJÁRAT felé, mint holmi összeláncolt rabszolgák. Ugyanilyen botladozó léptekkel vonszolták kifelé magukat a keskeny folyosón, vigyázva, nehogy rálépjenek valaki lábára, és főként nehogy őket tiporják le, lehervadtak némelyek fokhagyma szagától, mások szalámi szagától és mindannyiuk báránybunda szagától. Maria még nem is látta a kinti fényt, de boldogan megremegett a szíve, tudta már, hogy megjött a tavasz. Bíbor színű pillangó tapadt ugyanis egy fal menti csőre, és időnként összedörzsölte fonálszerű kis lábait. Maria sokáig, mohón bámulta, és megtartotta magának ezt a felfedezését. Még Costelnek sem mutatta meg, pedig annak a karjára akaszkodott, nehogy elsodorja mellőle a tömeg. Úgy tűnt, senki más nem látta a bársonyos csodát, a vérpöttyöt a zölddel vastagon bemázolt csövön, mintha a férfi ott sem lett volna, és a lepke, szeme célkeresztjében pörögve a lány mindkét agyféltekéjére ráborította volna szárnyait. És tényleg, a pillangó csak akkor vált le a csőről, amikor Maria elhaladt mellette, gépi játékként verdestek merev szárnyai a folyosóban tülekedő csorda feje fölött, majd kimenekült az örvénylő fénybe.
Mert Bukarestet most forró, illatos tavasz borította el, kék eget tükröztek vissza a tócsák, rügyet hajtottak a bulvár mentén sorakozó fák fekete ágai, gerjedelmeket és emlékeket ébresztő egyenletes, erős fehér fénnyel ragyogtak az ablakok. Az útkereszteződéseknél langy széllökések lengették meg a járókelők haját és viharkabátját, csapkodták a homlokzatokra tűzött vörös zászlókat (Május 1. közelgett ugyanis), lekapták egy-egy elegánsabb hölgy kalapját, és ezzel megnevettették a csoportosan kószáló szakiskolásokat. A rengeteg napsütéstől összeszűkült a mozik komor odújából kilépő trogloditák szeme, rángatózott a felső ajkuk, amint szétszóródtak a járdán, vagy egyenesen átvágtak a többnyire puszta bulváron, melyen nagyritkán húzott el egy Volga vagy zörömbölő villamos. A rendőrök még a téli ruhájukban integettek, hatástalanul, vastag köpenyben, usánkával a fejükön zsémbeltek holmi szekeres cigányokkal, amiért éppen a Főváros közepére pottyantott gombócot a lovuk. Hol voltak már a járdák szélére tolt hókupacok? Hol a szinte kézzel megérinthető, alacsony, tejfölös ég? Most a végtelenségig magasodott a kékség, pontosan kimutatta az Egyetem-épület szobrait, a ragyogó levegőben rózsaszínnel tündöklő, tucatnyi nagy és kis teraszos kockaházakat, a levéltelen, szurokfekete jegenye- és eperfák ágbogait. Az éles körvonalak körül már-már a fény tiszta színéig visszamenően oldódott-fakult a kékség, hogy aztán fennebb elmélyüljön és felsziporkázzon, helyenként olyan lilásra válva, hogy szinte ájulás- és kéjérzetet keltett a nézőben, aki mintha áttetsző homlokán át, a két szemöldöke között, a koponyaalapra visszacsúszott tobozmirigy szemével bámulhatta volna egyenest, miközben az törökös nyergében csak a belső világ vadállatias fényére figyelt.
A nyüzsgő szorosból szabadulva Maria és Costel is boldogan, elandalodva indult le az Egyetem felé a bulváron, elkeveredtek a tájban, elmerültek a történelmi maradványok örvényében, eggyé váltak a környező világgal, azt sem tudták, hogy egy tengerparti homokszemen éldelnek, s az tágasabb a világegyetemnél, olyan elme műve, mely átszitálta és ideszórta, és egymásnak rendelte őket, eleve eldöntve a sorsukat. Nem számított nekik, hogy csupán azért léteznek, mert elszigetelte, a legapróbb, rémálomszerű részletekig megálmodta őket az idegsejtek szörnyűséges kabalisztikája. És hogy csak ennek a szektának a számára jelentenek valamit, azért elevenek és azért csillog a szemük, amint kart karba öltve haladnak a "most"-ban, egy időtlen világban a Tisztek Háza felől le a Bulvár mozisorán, egy olyan Bukarestben, melynek minden épülete deszka- és papírhomlokzat csupán, és gyalulatlan gerendák támasztják hátulról. Egy városban, amelyet csipesszel építettek be egy zöldes színű, hasas üvegbe.
Igen ám, de milyen valóságosnak látszanak a sötét, szenvedélyes széltől égre terített felhők és visszfényeik a villamosok meleg bádogján, az Egyetem zárt tetőerkélyein! Milyen simogató az arcokon lecsurgó fehér fény, hogy kilevelezik tőle a fiatal hús párás melegében a vérrendszer, hogy pezseg benne a vágy, az álom és az adrenalin! A tavaszi révületben Maria, az egyszerű kültelki lány, aki már-már túljutott a házasulandó koron, úgy érzi, szeretni tudná a mellette baktató félszeg srácot, és gyöngéden megszorítja a karját. Szeme sarkából rápillant néha az elcsurranó mézes napvilágon: olyan, de olyan nagyon gyerek. Sovány, mint egy keszeg, a szeme kátrányfekete, és betegesen sápadt az arca. Hátrafésült, lenyalt, dióolajtól zsíros haja sötéten villódzó víztükör, és nevetségesnek is hatna, ha nem ilyen frizurát visel az összes fiatal gyári vagy kisműhelyi melós, amikor meg a reszelő vagy az esztergapad fölé hajolnak, elszabadul, szemükbe hull egy-egy tincsük, ők meg percenként idegesen hátravetik. Costel sem elég magas, sem elég szép, sem elég "jóképű" nem volt, ahogy a szőnyegszövödében mondták volna a lányok, de legalább szelíd volt és komoly, a szeme pedig (noha Maria később egyre azt panaszolta, hogy "ütődött", "fura" a férje, és soha nem tudni, mi jár a fejében) néha melegen, mélán csillogott, mintha egyszer-másszor valaki más, sokkalta magasabb rendű lény érkezett és váltotta volna fel elméjében az ITB, a közlekedési vállalat tanoncát, és ő kiszállt volna önmagából, az Isten tudja, hová. Lehet, hogy éppen pizsamásan üldögélt, és a bűzös Marasestijét szívta, de a tekintete, a nemes szemlélődése, mélységes, igazi mélabúja néha, főként estefelé úgy öntötte el az arcát, mintha nem is a sajátja volna, és nem is volt az övé, hiszen ezekben a pillanatokban Costel lénye teljességgel kiürült, és ő nem gondolt semmire, akár egy színész, aki fennkölt személyt játszik a színen, köznapi életében viszont lehet, hogy csak egy középszerű, ám szoborszép fejű ember. Maria nem ragaszkodott túlságosan a bánáti fiúhoz, de szerette, már akkor valóban szerette arcán a csalóka bánatot, melyet elfeledett ősétől, egy XVIII. századi nagy lengyel költőtől örökölt, és arra is akkor ragadt rá, amikor felmerült szövevényes zsigeri állapotából, ahogyan a pára rebben fel a kávéscsésze fölé, csakhogy megnézze egyszer a világot az övéhez, a Costeléhoz hasonló fekete szemével.
A két fiatal ember elragadtatottan szívta be az édes tavaszi adrenalint, miközben egymásba karolva haladt az üvegesen hűvös, sárga levegőben, semmiségekről fecsegve és kacagva, Maria egyre csodálkozva, hogy a fiú még nevetés közben is képes komoly maradni, az pedig úgy érezte, merőben illatos levegőből áll össze a teste, és teljes erejéből igyekezett ráhangolódni a lány algoritmusára, megfejteni (akár egy kalendáriumi feladványban a képet, amikor tudja az ember, merre forog a bonyolult szerkezet első fogaskereke, és próbálja kitalálni, miképpen fordul el a legutolsó) a lány szavakkal ki nem fejezhető eszejárását, kitudni, miképpen jön létre a kétértelmű, vidám, kesernyés, tétova mosolya, mitől fintorog elégedetlenkedve, megrémítve őt, mitől mozdul vonakodó beleegyezést jelezve a szeme, a szemöldöke, mitől csap fel a hanga, remeg meg szárnyként az orrcimpája. Az ifjú inas úgy képzelte el a szeretett lány pszichológiáját, hogy az csupa vetület és harántvonal egy műszaki rajzon, hiperbola és kör, egy nyújtható, de azért pontos gumi-mértan, amiből az ezernyi reakciók, a lehetséges változatok bármelyikét kicsikarhatja az ember, ha ismeri a törvényeit, és birtokában van a szükséges technikának. Ha viszont megszólította, vagy erősebben megszorította a karját, és a lány egészen másként reagált, mint várta tőle, Costel nem misztikus vagy költői magyarázatot talált a viselkedésére, nem is női szeszélynek tulajdonította a rejtélyes eredményt, hanem saját tökéletlen technikájának rovására írta, vagyis hogy nem eléggé figyelmesen követte az összes fogaskerekeket, bütykös tengelyeket, emeltyűket, himbákat és máltai kereszteket. Néha álmodozva nézte a csillagokat albérletének rozsdás kis erkélyéről, tornaingesen és bánáti dalocskát dúdolva:
Beállnék én katonának, / trili-li-li, tri-li-la, / ha kóró volna a puska, / tri-li-li, tri-li-la,
közben arra gondolt, hogy a csillagzatok is csak gépezetek, és igyekezett felfedezni csillogó felületükön a kenőzsírt, az esztergapad szappanos hűtővizét. Egyetlen szerkezet volt a világ, az óceán fenekén elguruló parányi homokszem is pusztító földrengést okozott a földteke másik felén; valahányszor az Antillákon megrebbentette szárnyát egy lepke, tornádó söpört végig Kansason, egy Rahova úti csavargó buja kis gondolata miatt milliárd lakott bolygóra sújtott le az istencsapása. Álmodó és hasadt elméjében, nőies pillájú szeme mögött minden illeszkedett mindenhez, általános és kristálytiszta cinkosságban.
A bulvárról az Ambasador szálló mögötti homályos, visszhangos sikátorokba tértek. Maria levette a fejkendőjét, hagyta, hadd lobogjanak utána sütővassal bodorított fürtjei. Estébe hajlott már a nappal, a levegő viszont még mindig melegen és szelesen verdeste a pusztaságtól, némaságtól kizsigerelt épületek üvegezett sarkait. Különös módon, mégis törvényszerűen abba az utcába vitte őket a léptük, amelyben egykor Maria lakott a szabóműhely fölött. Több, mint tíz év telt el a '43-as borzalmas bombázás óta, a negyedet teljesen újjáépítették. A Verona szabóság helyén most négyszögletes épület állt, névtelenül és zölden, kék üvegtáblával a bejáratánál: Fiziológiai laboratórium, Augusztus 23. körzet. Majd' mindenik épületen ehhez hasonló piros vagy kék tábla volt. A bejáratok fölül, a zászlótartókból itt sem hiányoztak a vörös lobogók, a lebegő lobogókra viszont sárga vászondarabokat varrtak, egymást keresztező sarló és kalapács volt rajtuk, búzakalász-koszorú közepén.
Maria elkomorodott, arcbőre alatt számtalan izomrost húzódott öszsze valami koponyája alatti finom emelő- és húzószál-szerkezet parancsára (amint azt Costel gondolta), hogy alig megnevezhető, meghatott kifejezést szerkesszen meg rajta. Az elszállt kamaszkor árnyéka különös domborulatokat vetített járom- és álcsontjának, felsőajka vájatának dombjaira, sekély völgyeket az asszonyi arcára, éppen úgy, ahogyan a dombokra lefolyó felhők oltják ki hirtelen a ragyogó napot, hideget és borút, valójában egy másik évszakot hozva rájuk. Maria emlékezett, vagy csak passzívan, fájón felmerült emlékezetében valami: Mioara. Cedric. Apuska, amint egy kövön ül az épen maradt ajtókeretben, és kezébe fogja a fejét. A saját sötét és csodás kamaszkora, mely soha nem tér viszsza már. Parányi szelvényes tartály alsó fele bújt elő a szeme sarkában, és választott ki egy könnycseppet. Elmentek a hajdani műhely előtt, és a lány nem szólt Costelnek, hogy egykor itt lakott. Csak vállára hajtotta fejét az utca végében, és úgy ment tovább elcsempült arccal, olyan volt a szeme, mintha Modigliani festette volna vízben oldott tussal.
Tízet sem léptek az áttetsző arany délutánban, mely minden mozdulatra hangosan megremegett, amikor Maria elhűlve és hökkenten újra felvetette a fejét: az újjáépített, stílustalan stílusú kereskedőházak fölé magasodva, kátrány-feketén kisarjadva a még mindig derűs égből, a jegenyék csúcsai fölött még mindig ott tornyosult a fáradt olajjal bemázolt dróthálós lift-ház, úgy, ahogyan tizenkét évvel ezelőtt, a bombázás után látta Maria, lábon maradt, miközben körülötte zuvathalommá omlott a háztömb... A fekete ferde hasáb csúcsán, hatalmas kerékről több ezer acélszálból font, vastag, zsíros kábelen, a legfelső emelt magasságában a liftszekrény függött, lent pedig (a házak és a lombok takarásában) a négyszögletes, tömör ellensúlya. A lány nem hitt a szemének: miképpen maradhatott épen ez a rémlátomás, amikor körös-körül mindent, de mindent lebontottak, újjáépítettek? Maria akkor még nem tudott a Hirosima központjában álló atom-dómról, sem a berlini emléktemplomról, a romokról, melyeket olyan gondosan megőriztek az agyoniparosított, csupa acél és üveg nagyvárosok közepén, akár az ősök csontjait, vagy az áldozatos vértanúk koponyáit. De ha tud is róluk, akkor sem kapcsolja össze azokat ezzel, bármely analógiát eltörölt egy hihetetlen tény, és megerősítette benne azt a rémálomszerű benyomást, azt a kényelmetlen, de az évek múlásával egyre erősödő érzést, hogy elméje nem kizárólagosan a sajátja, hanem olyan játék színpada, mely jócskán meghaladta, ugyanakkor a világban a legfontosabbá avatta személyét.
Costelt szinte átvonszolta két-három zegzugos sikátoron, majd átvágtak egy kis terecskén, melyen tériszonyos szobor álldogált, és ott találták magukat a hatalmas emlékmű lábánál, a sötétzöld liftajtó előtt. Évek múlásával megfeketedett, félköríves, homályos üvegdarab volt a tömör vasajtón. Annak jobb oldalán, a koszos réztáblán, holmi zuzmóféleségbe akadva megmaradt egy ősrégi ebonit nyomógomb. A gomb fölött kacskaringósan indázó írással egy név sejlett: MARIA. A kacskaringók véseteit belepte, szinte eltűntette a kosz. Különösnek tűnhet, de nem ez a liftajtó mellé felcsavarozott tábla dobogtatta meg a lány szívét és kergette ki a vért Costel arcából (aki ugyancsak látta a felvonóházat, ő is megdöbbent tőle, csakhogy benne erősebb volt a műszaki rajz iránti szenvedély, és inkább csak csodálta a régi, a "tőkés-földesúri rendszer" pontos szakmunkáját. Ilyen felvonókat manapság nem gyártanak), hanem amit előbb messziről, most meg kimarjult nyakkal magasba nézve láttak: valami alig kivehető rebbenést a torony csúcsán, a föld felett mintegy húsz méter magasságban függeszkedő fa- és üvegketrecben. Volt ott valaki, csillogott, átvillámlott valami a néptelen lakónegyed közepén és fölött, a magányos űri épületben. Kék fény hunyorgott, Pávafi, a Silistra utcai udvar pávakakasának azúrfényű begyére emlékeztetve Mariát.
Sarjadt a fű a fáradt olajjal bemázolt torony körül. Costel került egyet, magára hagyta a megdermedt fiatal szövőnőt, aki elkerekedett szemmel bámulta az ajtót. A dróthálóból, fémrudakból szerkesztett építmény mögött, az üres telken halomban hevertek az autógumik, hátul meg, egy tűzfalán közepén, a felső peremhez közel ablak nyílt. Az ablakban - egy beesett szemű vénasszony feje. Csecsemőknek való, kerek cuclit rágicsált, azon rózsaszínű gyűrű lógott. Vidoran biccentette meg fejét a fiatalember felé, s az undorodva fordított hátat neki. Costel odább ment az üres telken a liftháztól, és jobban szemügyre vehette a csúcson függő fülkét. Kétség nem fért hozzá, hogy emberi lény van odafent, de még valami madárforma is, egy szárnyas alak. Visszaballagott Mariához, vállára tette a kezét (a nő melegen és rémülten bújt hozzá), kérdőn feléje pillantott, s az helybenhagyólag visszabólintott, mire Costel szabad kezével megnyomta a felvonó gombját. Az ebonit henger csikorogva süllyedt be odújába, de semmi nem történt, mintha - érthető módon - nem kerengett volna villanyáram az ósdi dobozfedél alatt. Továbbra is teljes volt és sípolt a csend. Még a szél sem susogtatta meg a környező fák lágy leveleit, talán csak a fény változott el a dermedt lakónegyedben, pedig a szél meleg és illatos hullámokkal csapkodta őket, megcibálta a ruhájukat, kitakarta a lány combjait, s azok mintha áttetsző mézből vagy folyékony ámbrából lettek volna. Az alkonyi fénytől vöröslő arcú Maria jó előre tudta, hogy elindul a felvonó. A rézrozsda illatú táblán az ő neve állt. Az ő ujja kellett, hogy megnyomja a gombot, vésett mintaként hagyva rajta míves lenyomatát. Olyan kecsesen nyújtotta feléje a kezét, hogy olybá tűnt, a testéből szivárog ki, akár egy világítótestekkel teli fejláb, lassan kígyózó áramlatként ömlött a réztábla felé öt ujja deltatorkolatán át (az egyik, bárkákkal, uszályokkal, festői cölöpházakkal terhes csatorna fölött hídként ívelt át a mamutszőr gyűrűje). Mutatóujja lakkozott körmén egy pillanatra felvillant a hatalmas, narancsszínű égbolt tükörképe a házak karéjában álló épülettel, és Mircea keskeny arca, amint e fölé a lap fölé, mint egy aranyló, könyvszerű akvárium fölé hajol, majd könnyedén megérintette a dudori gombot, benyomta a sárgás lemez szintjére. Ha valaki egy angyal- (vagy egy laplace-i ördög) szemével képes lett volna felfogni nem csak a tárgyak felületén visszatükröződő fotontesteket- és hullámokat, hanem az összes részletekig menően létezőkként a tárgyakat is a maguk valójában, mégpedig minden szinten, melyeket az emberi elme művi módon, a matematika, a fizika, a vegytan, a biológia, a filozófia, a költészet révén elkülönít egymástól, és ha a teljes agy szemmé változna, az Isten billió szemének egyikeként, és így hajol olyan közel az üveges bőrű kézujjhoz, a vésetes bőrredőihez, mígnem már-már eggyé válik vele (s ugyanakkor az ebonit gomb összes molekulájával is), az a valaki két világegyetem különös és váratlan találkozásának lett volna tanúja. Azt látta volna, hogy a két felület, a hús és a valaha hús anyaga között, bármennyire erős a nyomás, mégiscsak marad egy parányi tér, és abban a no man's land-ban, akár egy idegsejt tekervényeiben, tárgyalások folynak, alkuk köttetnek, fogolycsere zajlik, kiagyalt jelszavakat váltanak, és nem is szavakkal, hanem elgörbítve, felkavarva a csillagközi űrt. Az idegi közvetítő-rendszerek vékony sárgás-zöld csóvákat bocsájtanak ki, mint az epe, vagy villanyos kék sugarak nyomulnak kémiai úton a nyomógomb érzékelői felé. És úgy beleillenek, akár kulcs a zárba, hatásukra újabb vegyületek bomlanak szét vagy állnak össze, véghetetlen párbeszédet folytatnak a szabályozó kódokkal, végül pedig felszívódnak, szétesnek, újabb és újabb anyaggá változnak át, majd a világűr veséjébe jutnak, s az végleg kiválasztja, kiüríti őket a létezésből. Eközben viszont keleties rohammal a hosszú idegvelőkön keresztül, a helyenként felbukkanó körkörös jelfogókon át, megszámlálhatatlan közvetítést, átalakulást, torzulást, akadályt lebírva, sejtről sejtre behatoltak a felvonó idegrendszerébe, eljutottak a motorikus térbe, és többéves dermedtség után beindították a villanymotor megkövesedett szerkezetét.
Maria felrezzent, lekapta ujját a nyomógombról, mintha megégette volna, hiszen látta, hogy a csúcson meglendül és csikorogva forogni kezd a kerék, az egész fekete dróthálós torony beleremeg. A felvonó, hatalmas ellensúlyát felhúzva, fenséges lassúsággal siklott le, a földszint felé a zsírozott síneken. A szekrény alján, egy poros szerkezetből tekervényes kábelek lógtak ki, mint holmi belek. A három födémlemeznél mindannyiszor olyan hangot hallatott, mint a vonat a sínvégeken, majd szinte hangtalanul ereszkedve, lassúdan mérte tovább a távolságot a következő mennyezetig. A két fiatal összefogózva, ijedten hátrált egy lépést, amikor órákon vagy évezredeken át tartó végtelen útja végén a felvonó megállapodott a földszinten, a tömör ajtó mögött. A homályos ablakon át, a fülkében bizonytalan rebbenés látszott csupán. Az a valami nem akart vagy nem tudott magától kiszállni. Maria haját éppen szétzilálta egy narancsszínű légáram, amikor a lakatos karját elengedve újra a felvonóhoz közeledett, megmarkolta a hajdan nikkelezett fénnyel csillogó, T alakú fogantyút. Balra fordította, és rémisztő csikorgással kinyitotta a sarokvason elakadt ajtót. Még mindig nem akarta felfogni a rozsdás rács által rombuszokra szabdalt mesebeli látványt, mely egyszeriben eléje tárult, ezért aztán hátratolta a rácsot, csak akkor nézte meg igazán, és a csodálkozástól elkerekedett a szeme.
A diófa burkolatú fülkében, a szivárványos fényhasábokat szóró kristályüveg ablakok között dundi asszony ült anyaszült meztelenül, szemkápráztatóan tejfehér bőrrel, egy beérett nő, és ölében, akár egy súlyos hattyút, hatalmas pillangót tartott, kövér, bársonyos tora volt, karmokban végződő, ideges lábát a nő mellének, hasának támasztotta, kerek fején titokzatos szem hunyorgott, ormánya feltekeredett, akár az órarugó. Szárnyai, melyeket nem bírt teljesen széttárni a szűk térben, kitapétázták a fülkét, villanyos kékségüktől elvakult a szem, akár a hegesztőlángtól. Jó negyvenes nő volt. Látszott a karikás, üveges szemén, a föld felé ereszkedett keble bimbaján, s azok narancsos-fehéres színű udvarában a kék hajszálereken, a hasa mély redőin. Haja olyan hosszúra nőtt, hogy jobb combját elborították a zilált tincsek, és a fülke koszlott padlóján tekergőztek bongyor fürtjei. A pillangót ölelő nő enyhe illata az édes tavaszi fuvallatokban feloldódva áradt.
Jó ideig alig mozdult, csak nézte az alkonyba merült fiatalokat. Amikor aztán felállt, azok is érezhették, milyen diadalmasan erős a nőstényi csípeje, milyen finom a száraz, göndör szőrzete, melynek nem sikerült elfödnie szeméremteste domború fehérjét, s alatta a bársonyos, függőleges vágatot. A pillangó, a falak szorításából szabadulva, szemhéj-festék kék pihéjét hagyva rajtuk, meglebbentette néhányszor a szárnyait. Kibontva több mint három méteres volt a fesztávuk. A nő, karjait gyűrűs testére fonva, teljes erejéből szorította ugyan, mégis sikerült kiszabadulnia, leírt néhány kört az üres telek felett, akár egy ragadozó madár, végül megtelepedett a hátsó ház langyos tűzfalán. Szinte a teljes sárgás falat elborította, amikor kitárta szárnyait, süttette magát egy ideig a mostanra rubinszínűre vált nappal, majd összevonta őket, és mozdulatlan maradt, akár egy szeletelőkés, éles árnyéka a pitypangokra, kamillákra vetült a táskás fal tövében. Szárnya fakókék alsó felén, a surló fényben kilátszottak az erek, idegek, a felső pereme sötétebb volt. A kémények, az éles háztető fölött, a még mindig csak délutáni fényben fehéren felderengett a körömnyi hold vékony karéja.
"Te vagy Maria", mondta a nő, mikor kilépett a fülkéből, ahol tizenkét éven át várakozott, szoptatta a különös csecsemőt, és álmodozott, vagy csak révülten bámulta magát a felvonó hátsófali tükrében. A tej- és a könnymirigyek ugyanannak a hormonnak a hatására képződnek a bőrben, úgy hogy a nő felváltva tejjel és könnyel táplálta a lepkét. Most kecsesen, tavaszba burkolózva lépkedett a meleg utcaköveken. Kétfelől mellette Costel és Maria ballagott lassan a néptelen utcán. "Charlie beszélt rólad. Csak pár percre találkoztunk, de ez alatt a pár perc alatt mindent elmesélt. Ezek az évek, mielőtt veled találkoztam, olyan gyorsan elteltek, mintha egy könyvbe csak annyit írt volna a szerző: "tizenkét év múlt el"... Ennyi volt, annyit tartott, mint egy befejezetlen mondat, mely mindkettőnket, engem és a gyermekemet a folyékonnyá vált idő kapszulájába zárt. Kiskoromban, amikor az évezredekre üvegbe zárt lényről szóló mesét elolvastam, rémülten kérdeztem magamtól, hogy lehet túlélni az ilyen végtelen csendet, dermedtséget, miközben a vonagló agy felfalja önmagát, s a tenyérbe vájt köröm addig nő, míg áthatol rajta, a fogak vadul harapdálják a nyelvet, csak hogy érezzen valamit az ember, a hisztéria időnként óriási erővel tör fel, és végül felold mérgezett savaiban... Akkor már inkább egy valódi, tisztességes pokol nevenincs kínjai, ahol tárgyszerűek a tárgyak, azok tépik fel az ember ajkát, pukkantják szét a szemét, törik szilánkokra térdkalácsát a hús alatt! Üvöltesz, fetrengsz, de tudod, hogy létezel, a történetnek, melyben szerepelsz, van kezdete és vége, még ha egy másik förtelmes szenvedés is az.
Velem azonban másképpen történt, a nőkkel máshogy történnek a dolgok. Én úgy hevertem a bábgubóban, mint egy elkorcsosult, páncélos nőstény tetű, melynek csupa zsír és tojás a hasa, de nincs szeme, idegrendszere, se reménye, és nem is vár semmire. Nem mint egy olyan elme, mely addig gondolkodik, amíg egyetlen gondolata nem marad, és kiürülve éldel az idők végezetéig, hanem úgy, mint valaki másnak a gondolata, aki nagyobb nálam, úgy, mint a betű a könyvben, színfolt egy festményen. Nem szenvedtem, hiszen én magam vagyok a szenvedés, nem gondolkodtam, hiszen egy másfajta gondolkodás, a világ eredetének fantasztikus bölcselete tart meg részeként. Üzenetemet önmagamba kódolva hordozom, én magam vagyok az, amiképpen a szentelt ostya is maga a Megváltó, és az üzenet szavai, melyeket egyedül neked szántak, a saját ujjaim, ajkaim, a csípőm, a lépem, a csigolyáim, a vastagbelem. Roppant különös valaki más történetében élni, mintha csupán a megálmodott lények egyike volnál, az agy kizárólagos, de teljes értékű teremtménye, van személyiséged, vannak vágyaid, van zöldes árnyalatú barna szemed, és nincs belső életed, gondolatod, nem látsz, nem hallasz, nem tudatosítod a létezésedet. Valaki más regényének a mellékszereplője vagy, és nem a magad teljes bonyolultságában jelensz meg a hatalmas bolygón, hanem csak behozol tálcán egy levelet. A jó francba a szíveddel, a vagináddal, a hiteddel! Átadtad az üzenetet? Akkor hát, ezután soha többé nem jelensz meg, sem ebben a könyvben, sem egy másikban. És mégis, micsoda boldogság, hogy jó hírt hoztál valakinek... Te lehettél a térdre ereszkedő szárnyas angyal, és nem-emberi hangon, de a triangulum és a harangjáték hangján azt mondhatod: "Örvendezz, Maria!" Majd feloldódsz, de nem a semmiben, hanem hogy újra eggyé válj azzal az Értelemmel, melynek egyik redője voltál, mintha az a redő elsimulna, vagy kihunyna egy mosoly, elkomorulna az arc, és csak az égi szemek mosolyognának rajta...
Én ilyen gyűrődés voltam egy lepedőn, az Isten egyik kitüremkedése. Vétés a tökélyben, csorbaság. Hiba, mely minél inkább elvakít a szépségével, szörnyeteg volta annál inkább túlterjeszkedik húsán, elméjén. A kígyófajzatok, az áttetsző farkú skorpiók, a polipok, a csupa fog mélytengeri halak, a pókok, a rühatkák, a púposok, a leprások, a hülyék és a homlokuk közepén egy szemmel született csecsemők közel sem olyan undorítóak, mint egy ifjúsága teljében tündöklő gyönyörű nő. Hiszen az az Isten egy kiszakított darabja, fényből való szerveinek szövettani metszete, egy gyötrelmes gerinccsapolás során kifröccsent váladékcsöppje. Kaverna a tökélyben, melytől bármely szörnynél, rémálomnál messzebbre került. A szépség kegyetlen dolog. A tizenkét év alatt annyit néztem magam a tükörben, míg legnagyobb és megbocsájthatatlan vétkem - hiszen a gőg a szépség másik neve csupán - világossá és elviselhetetlenné vált. Hogy örvendtem minden ráncnak az arcomon, táskának a szemem alatt! Hogy megkönnyebbültem, amikor szeplőkkel telt meg a homlokom! Napokon át boldog voltam, amint herpesz jelent meg az ajkamon, olyan volt, mint mikor felrobban egy szupernova a csillagközi térben, szétrontja a szemérmetlen anyagot, és fényéveket mázol be vérrel. Amint öregedtem, egyre kevésbé ríttam ki a Lángból, sziporkám mindinkább a hamu finom állagához hasonlított. Ennyi akarok lenni, és semmi több: betű egy könyvben, hamuból való hópihe... Áldassék tehát és legyen üdvözölve kettős tokám, esett mellem, redős hasam, visszeres lábam. Érzem, ahogy plazmaként szivárog el belőlem a szépség, dicsfényt von körém, és a véghetetlen Szépségbe visszatérve gazdagítja azt..."
Amint Maria és Costel a terebélyes odaliszk oldalán, akinek az alkonyuló fényben borvörössé váltak a mellbimbói, elértek az utca végéhez, megálltak, mélán nézték a szinte néptelen bulvár éles perspektíváját. Elhaladt azért néhány fiatalos csoport, egyensapkás, táskás gimnazisták, hátranyalt hajú egyetemi hallgatók, bongyor hajú, csipesszel kitépdesett szemöldökű lányok - Tomazin, a rádióban mókázva, átigazított szemöldökűeknek nevezte őket - , néhány sálnyakkendős úr is feltűnt nádbottal a kezében, olyan elegáns szabású ruhában, hogy felmerült a kérdés, vajon a "levitézlettek", akiket annyiszor gúnyoltak a lapok és a regények, netán mégis "aktuálissá" váltak volna? A járókelők szórakozott pillantást vetettek a sarkon megtorpant háromtagú társaságra a temetkezési bolt előtt, egy koporsófedél mellett, de semmi különöset nem vettek észre. A felvonóbeli nő mintha mézszínű levegőből lett volna, pedig szokása szerint lábujjhegyen járt, haja hátul a horgasináig lógott, és kunkori fürtjeivel csiklandta az érzékeny bőrt, azt a lehunyt szemhez hasonló tojásdad részt. A fiatal szövőnő gyanította azért, hogy a járókelők éppen olyan jól látják, akárcsak ők ketten, de úgy vélik, anynyira illik ahhoz a nosztalgikus, különös utcasarokhoz az alkonyi Bukarestben, hogy elméjükkel fel sem fogják, mintha egyenesen az érzelmek és az álmok homályos mélységeiből merült volna fel egy látomás.
Visszafordultak, újra elhaladtak a dermedt házak előtt. Néhány ablakban, a függönyök, kék papírlemezek mögött kigyulladt a fény. Maria elbűvölt emlékezetében felmerült Silistra utcai házigazdáinak számtalan csodája: a kék és rózsaszín szivacsszoknyás babák, a hópelyhekkel telefestett vázák, a kócmacskát ábrázoló festmények... Hány ilyen gyönyörűség lehetett ezek mögött a függönyök mögött! A lány ez utáni életében is mindig kedvelte a nippeket, a makramé terítőket, a bekeretezett képeket: tíz-tizenöt évvel később is két-három lejt érő angyalkákkal, mókuskákkal, fajansz kiskacsákkal rakta tele Stefan cel Mare úti otthonát, és állta férje belenyugvó gúnyolódását: "Megint vettél egy tyúkot ? Meglátod, egyszer még kihajítom az összeset!"
"Nekem nem volt gyerekkorom, sem ifjúságom. Hiába kutatok utána az emlékezetemben, pont úgy, ahogy születése előtti múltjának örökkévalóságát próbálja felidézni az ember. De azért van ott valami szürke fény, a feketénél némileg világosabb árnyalat, amivel magát a semmit jelenítjük meg, de ami semmit nem jelent, nem mutat, éppen csak jelzi, hogy létezik egy szerkezet, mely képes lenne megmutatni. Vannak olyan vakok, akik tudják, hogy képesek lennének látni, de egy sorsszerű véletlen folytán mégsem látnak, és vannak olyan vakok, akik nem tudatosítják, hogy hiányzik nekik valami, és elképzelni sem tudják, hogy láthatnának, aminthogy azt sem bírjuk elképzelni, hogy látószerv nyílik ki virágként a homlokunkon, vagy bozontos csápunk nő, akár a molynak. Mindvégig tudtam, hogy létezésre teremttettem, hogy olyan teljes értékű testtel és elmével bírok, mint a vakok vagy a holtak tágra nyílt szeme, és hogy mégsem tudom felfogni a létemet. Élet-e a korhadt levél alatt öszszetekeredett százlábú élete? Mennyit érez a világi látványból egy infúziós oldatban vergődő papucsállatka? Annyit éltem, annyit éreztem én is több mint tizenkét éven át, mint egy kisszerű vasúti bakter fakó álmaiban felmerült alak. Lehet, hogy én is végignyafogtam az éjszakákat a szoros, pisis pólyámban, miközben azért küszködtem, hogy kidugjam a kis kezecskéimet, lehet, hogy későn írattak iskolába, és a szünetekben a társaimmal dulakodtam, lehet, hogy tintával maszatoltam be az ujjaimat, az arcomat, de még a nyelvemet is... Lehet, hogy tizenhárom évesen omlatag, bárgyú kislány voltam én is, akivel bárki bármit tehetett, lehet, hogy feszélyezett és felháborított, hogy sajogva nő a mellem... hogy én is bugyimba gyömöszöltem az első vattadarabot, és egyre kínosabban viseltem el benne azt a nedvességet... Lehet, hogy nekem is udvarolt egy pattanásos ipariskolás diák, hazakísért és vitte a táskámat és bohóckodott... Fogalmam sincs. Mindez tartalmatlanabb egy filmnél, mely az ember agyában az összes többivel összekeveredik, amint kilép a terem sötétjéből, hunyorog az augusztusi fényben, a szélvédők, a színes feliratú kirakatok ragyogásától... Annyit tudok csupán, hogy a bombázásig, valami egy éven át ennek a román-német olajvállalatnak a székházában voltam liftkezelő... Egy teljes éven át napi nyolc órában ültem a sámlimon, nyitottam, csuktam a liftajtót, elhúztam a fémrácsot, nyomkodtam a gombokat, fel-alá szállítottam a tisztviselő urakat és a kölnizett titkárnőiket, és nem is láttam több esélyt, mint hogy egész életemben ugyanezt csinálom, és ebből az alig két négyzetméteres kalickából megyek nyugdíjba. Naphosszat a négy fal között ültem, és arra gondoltam, hogy mégiscsak elmehetnék munkásnőnek egy műtrágya-gyárba, és néhány hónapon belül kiköphetném a tüdőmet, vagy pincérnőnek, és egyszerre tíz tányért vagy nyolc korsó sört vihetnék ki a véraláfutásos fenekemet csipkedő összes disznóknak, piásoknak a földtekén, akik úgyis kurvának tartanak... Így legalább volt egy székem, amin ülhetek, még udvariasan rám is mosolyogtak az urak (de azért ők is szinte naponta megpróbáltak letapenyolni, amikor rémületemre egyedül szállt be a liftbe valamelyikük, és fel kellett fuvaroznom; de olyasmit is láttam néha, amit különben bármely liftkezelő gyakorta lát: hogy egy úr odalógat neki valamit, neki meg nincs ideje eltakarnia előle a szemét, megtapad a retináján - és ő még szűz, romantikus álmokkal van eltelve - az a rózsaszínű ék, hogy még a fejéből sem bírja kiverni, átsírja az éjszakát a magányos ágyikójában), de legalább parfüm- és havannaszivar illatú volt a levegő... Megvolt azért nekem a magam kis elégtétele, büszkesége: úgy rémlett, mindenki megcsodál, amikor gyors, határozott mozdulattal sikerül éppen a padlószinten megállítanom a felvonót, egy centivel sem fennebb vagy alább... Este aztán, amikor bezárt a hivatal, én is elgémberedett háttal mentem hazafelé az utcák hamujában, és többórás álomszerű utazás végen megérkeztem a szobácskámba, úgy gömbölyödtem össze az ágyon, mint egy kiskutya. Soha nem találkoztam senkivel, sehova sem jártam el. Minden vasárnap esett az eső, és én egyebet sem tettem, ültem a nedves ablaknál, néztem odakint az udvart a ház mögött, és csak azt az egy szál kis fát láttam dideregni, ahogy lökdöste-verte az eső... Csakhogy én nem andalodtam, nem is méláztam el, mint a többi hoppon maradt lány. Soha semmit nem éltem át eléggé, és nagyon hamuvá omlott minden, amihez hozzáértem. Egyre világosabbá vált számomra, hogy mivel senki nem választott magának, én vagyok a kiválasztott. Nem az a nagybetűs Kiválasztott mégsem, ehhez túlságosan kicsinek, gyöngének éreztem magam; de azért történnie kellett valaminek, eljön néhány igazi perc vagy óra. Szerepelhetek majd egy történetben, ha nem is az enyém lesz az, és abban, még ha a lehető legilluzórikusabb lesz is az összes világok valamelyikében, én méltóképpen életre kelek. Elvégre a valóság írja a mesét, nem a lényeg. Kőbe véshetnek valakit, és mégsem létezik, elvész valahol a véghetetlen homokdűnék között, ha viszont fantomként merül fel egy álomban, éppenséggel az álmodás erős fénye igazolja, építi fel a létezését. Ott, egy szunnyadó elme szövevényes meséjében valóságosabbá válhat, mint a milliárdnyi lakott világ bármelyikében létezők.
Amikor aztán egy tavaszi, nyári, őszi vagy téli estén (odalett, ha volt egyáltalán valaha a napok, évszakok iránti időérzékem) arra ocsúdtam, hogy az utolsó emeletnél fennakadtam a liftben, egyszeriben kihunyt a villanyvilágítás, a félelem szaga meg úgy kavargott körülöttem, akár a cigarettafüst arabeszkjei, tudtam már, hogy eljött az én időm a csillagórán. Odakint fülsiketítően bőgtek a szirénák, és úgy tűnt, valami metafizikus szervvel még a közelgő bombázók motorzúgását is hallom, majd nemsokára elkezdett rengeni a föld, a robbanások pedig a nyári vihar mennydörgéseiként ijesztgettek, amitől rozsdás ízt érez nyelvén az ember, és a gyerekek elbőgik magukat a fejükre húzott lepedő alatt. Ilyen mennydörgés szakította le egyetlen vakító csapással az épület tégla- és vakolathúsát, csak a fémrudakból, fekete dróthálóból szerkesztett váza maradt talpon. És a legfelső emeleten, a fa és kristályüveg ketrecben egyedül én, az éjszakai Bukarest közepén, amit időnként erőszakos villanásokkal világítottak meg a légelhárító ágyúk sorozatai, a szőnyegbombázás pusztító robbanásai. Az alanti istencsapással ellentétben az első negyedben járó tömör, kristályfényű hold szőtte körbe-körbe a rezzenetlen pókhálóját.
Akkor én levetettem a ruhámat, és anyaszült meztelenül állva vártam szárnyas vőlegényemet abban a szűk nász-szobában. Tudta ő, hogy itt vagyok, még mielőtt megpillantott volna a pilótafülkéjéből, megérezte a hasam aljából áradó feromont (az agyával, nem az orrával érezte meg, hiszen az agy nem egyéb, mint egy irtóztatóan megnőtt szaglógumó), és zuhanórepülésben érkezett az én pakurából és fémből való sivatagi templomomba. Ott termett egyszeriben a fülkében, szőke volt és meztelen, a nemi szerve merev, erős és aranyszínű, nyakában pedig vékony ezüst láncon a dögcédulája lógott. Rácsimpaszkodtam, és akkor mindent elöntött a mesésen színes fény, mintha csak egy tíz szirmú csakra dicsfényébe hatoltam volna be. Amikor pedig feltörte érintetlen pecsétemet, hasam közepébe nem csak azt a gyöngyházas nedvet lövellte be, hanem a teljes tudást, mintha sudár húskanülje közvetítő csatornává változott volna két elme között, és azon át egyetlen pillanat alatt mindent elmondtunk volna, mindent tudtunk már egymásról, az anyagcserénk vegytanától a komplexusainkig, a kedvteléseinket, a tapasztalatainkat, a képzelgéseinket is. Charlie Klosowsky volt az, Baton Rouge-ból, Lousianából. A nehézbombázókat kísérte, melyek szinte naponta szálltak fel egy máltai légitámaszpontról. Hadnagyi rangot viselt, és közel ezer órát repült már sudár Spitfire-ján, mely egy leleményes szerkezetnek hála a légcsavar lapátjai között ontotta a géppuskatüzet, miközben azok már láthatatlanná válva pörögtek. Többször átrepült a Balkán és Románia fölött. Végignézte, ahogy Ploiesti mellett levegőe repülnek a kőlajfinomítók acél hengerei, ahogy gyufaszálakként hullanak darabokra a cimpinai fúrótornyok, úgy kergetőzött az égen az IAR-okkal, a Stukákkal, mintha fogócskát játszana; látta, amint füst- és lánggömbbé változik egy-egy gyomron talált bombázó, de az egyre növekvő por-gombákat is háromezer méterrel alább, az elvont térképszerű föld hasadékaiban. Mintha egyebet sem tett volna egész életében: csak markolta a kormányfogantyút, nyomkodta a gépfegyver gombjait, s órákon át nézte a fedélzeti műszereket a magányos fülkéjében, éppen úgy, ahogyan én nyomtam a gombokat és néztem a tovatűnő emeleteket a magam fülkéjében. Mindketten egyre emelkedtünk, ereszkedtünk, egyikünknek sem volt emléke vagy magánélete. Csak azért az egyetlen pillanatért jöttünk a világra (de ugyan melyik világra?), amikor úgy párosodtunk, mint holmi bogarak, körkörös dicsfény közepén. És mindörökre így is maradtunk: talpon állva tapadtuk egymáshoz, fent a tekintetünk egyesült, lent az a megtermékenyítő vezeték kötött össze, és éreztem, amint milliárd kilobite információ árad át belém. Továbbra is így, ebben a zárt áramkörben maradtunk, abban a körben, melyben a férfi a nemi szervén keresztül átfolyik a nőbe, a nő pedig szemén át a férfiba, még akkor is, amikor szétváltunk, ő hátrált egy lépést, és egy pillanatig a verejtékes hasamat, mellemet nézte. Én is megnéztem még egyszer a göndör szőrű, ugyancsak kiizzadt mellkasát, a lelankadt nemi szervét, és ő máris újra a szürke kabinjában volt, ugyanolyan szürkére válva, akár egy fekete-fehér filmben, amilyent a háború alatt vetítettek, és folytatta a kergetőzést az ellenséges repülőkkel a hol derűs, hol borús egeken, és vagy még aznap lelőtték, vagy hosszú kort ért meg, térdén hococáréztatja az unokáit, és a haditetteiről mesél nekik. Kit érdekel?
Ami engem illet, én tizenkét éven át a felvonófülkében maradtam, öregedtem, és neveltem a gyerekemet. Méhemben már az elején éreztem őt, előbb mint szörnyűséges vak lárvát, szerencsére puhák voltak a rágói, noha a látványuk félelmetes volt. Mert láttam is, mintha kristályüveggé vált volna a hasfalam. Úgy rágta a méhlepényemet, mint hernyó a káposztalevelet. Aztán kisarjadtak a lábacskái, kirügyeztek hóna alatt a szárnyak. És egyik napról a másikra pillangó lett belőle, fel volt feszítve a méhkürtőimre, mint egy rovargyűjteményben, és ormányával egyre szívta a mézgás dugót, mely elzárta a világunktól. Amikor pedig megszületett, teljesen beburkolózott a szárnyaiba, vértől, magzatvíztől, saját ürülékétől maszatosan jött a világra, kénytelen voltam napokon át a nyálammal, a könnyeimmel, a tejemmel mosdatni. Egy hét sem telt belé, már pihés és virgonc volt, csillogott a szeme, kibontotta a szárnyát, akkor még elég helye volt, kedvére verdeshetett a tükör és a tolórács között. Az elején alig kétaraszos volt a fesztáva, és nem is villogott ilyen kékesen. Nőstény, és közel a nap, amikor beérik. Ujjaimmal fésülgetem naponta a hasa lágy tollazatát, és érzem, hogy a hátsó szelvények tájékán egyre nőnek az üregek, melyek több száz kilométeres körzetet megtöltenek majd azzal az illattal, amelyet csupán a hímek csápjai érzékelnek. Feromon az: elég egyetlen molekulája egy köbkilométer levegőbe. Bizony, nemsokára megkérik a kislányom kezét..."
Meg is érkeztek a kérők, no de milyen gyámoltalanul! Az üres telek melletti négyemeletes tömbház-sor végére érve a háromtagú társaság elhűlten pillantott meg egy fantasztikus festményt a fekete drótháló-torony mögött. A hátsó ház teljes tűzfalát ellepték a lepkék. Középen, villódzó szárnyát újra kitárva, meredten függeszkedett a liftbeli nő pillangója. Bunkós végű csápjai szimmetrikusan fogták közre a kis ablakot, melyben újra megjelent a cucli szopó vénasszony. A szabályosan, részarányosan elrendezett szárnyak köré megszámlálhatatlan, ezerféle, különböző alakú, méretű és színű lepke telepedett, elragadóan szép kárpitot alkotva. Még a kilúgozott alkonyi fényben is üvegesen, mégis bársonyosan párálltak a színek, összeolvadtak, szétváltak, visszfényük egyöntetű barnába hajlott, majd fel-felcsillant egy-egy azúrzöld, citromsárga, rőt, gránátpiros árnyalatuk, oly tisztán, akár egy kvarckristály-hasáb lángjai, vagy a hajnali harmatcsepp tűhegynyi fénye egy lila kikericsen. A magasban erős, hegyes szarvát mutogatta a hold.
Az aranylóan meztelen asszony száját tágra nyitva, hogy kilátszott a kunkori nyelve, és alatta az ín kötőfékje, éles hangot hallatott. A tetemes pillangó elrugaszkodott a faltól, azúrkék szárnya örvényében szerteszálltak a társai, és egy mezei pocokra lecsapó karvaly lendületével anyja mellére vetette magát. Bársonyos teste közel akkora volt, mint emezé. Az asszony átölelte, és Mariához fordult: "Nemsokára megesik", mondta olyan szomorúan és különösen, hogy mosolya évek múltán is feltűnt Maria rémálmaiban. S még mielőtt a fiatalok felocsúdtak volna, belökte a lepkét a felvonóba, majd amúgy tenyeres-talpasan, súlyosan térdre rogyott hajsátra alatt a lány előtt, és megcsókolta a jobb kezét. A kézfejre tapasztott ajkak mintha illékony anyagot sugároztak volna belé, s az Maria agyába szállt, ott egy pillanatra felragyogott. Costel világosan látta (majd nemsokára elfeledte), hogy szerelmese halántéka körül felszikrázik egy sugárkorona. Az asszony felállt, megfordult, látszott királynői csípeje, az alatt a már-már vadállatias vulvája, majd belépett a felvonófülkébe, leült a sámlijára, újra karjaiba ölelte a pillangót. Eközben a levegő olyan sűrű volt az ezernyi egyéb pikkelyszárnyasoktól, hogy a két fiatal egyszerűen belélegezte, orrán át a tüdejébe szippantotta őket, érezte, amint a hörgőikben verdesnek, majd visszalehelte az alkonyatba. Végül azonban, ahogy szinte teljesen elsötétült és korai csillagokkal telt meg a nyári ég (kétségtelenül beköszöntött a nyár, illatos, forró volt az éjszaka), az összes lepkék beszálltak a felvonóba, akár egy fénycsapdába, és teljesen betöltötték a szűk teret. A rácsozat mögött még csak nem is sejlett az asszony és a nagy lepkéje. Maria becsukta a vasajtót, és a lift a kátránytornyot megremegtetve elindult lassan felfelé. A csúcson, a hatalmas kerék aljában megállt, és már-már láthatatlanná vált volna, ha nem veri kékes fénnyel a hold a kristályablakát.
A bánatos Maria kézen fogta a barnahajú fiatalembert, és a szórt fényű utcákon elindultak hazafelé. Több, mint egy órába telt, amíg átvágtak a városon, és alig néhány szót váltottak közben. Costel csak a lány puha kis kezére figyelt, amint meg-megremegő ujjakkal viszonozta az ő ujjainak a simogatását. A fülledtségben az út menti fák húsos levelének, nedveinek illata érződött. Néhány villamos imbolygott el csörömpölve, útban a Vatra Luminoasa-i remíz felé. A szemetesek a járdák mellett tologatták bödönjeiket, az utcaseprő nők kettesével-hármasával, seprűnyélre támaszkodva cigarettáztak. Néhány gyár ablaka világos volt, a műhelyekben szakadozottan mozgó gépek látszottak: éjszakai műszakban dolgoztak. Eljutottak végül a Colentinára. A szappangyár felől az avas zsír elviselhetetlen szaga áradt. Két villamosmegállónyi távolságot kellett megtenniük még az alacsony, romos házikók között, kátránypapír fedte a tetejüket, mint valami raktárakat. Costel, akit a végeérhetetlen délután szinte tudtán kívül mintegy áttetsző, de áthatolhatatlan borostyán-tojásba foglalt - a csoda érzékeléséhez ugyanis más szövedékre van szükség, nem a rövidszálú makraméra, hanem a bal agyfélteke összefonódó rostjaira, Costel pedig a bal félteke igazi szektás híve volt, a mélabú logikatudósa - , egy közszájon forgó dalocskát dúdolt magában:
Egy-két, hét, hetvenhét, / Garofita, dalold még...,
és azon tűnődött, milyen részegységeket, emeltyűket kell megint működésbe hoznia, hogy összeránduljanak a lány arcizmai, és feléje fordítsa a tekintetét, hogy aztán ő, újabb ügyes manőverrel, mintha az ITB-műhelyben állítaná be a gyalugépét, apró kis mosolyt csikarjon ki belőle, a szája sarka emelkedjen meg legalább, vagy rágó- és szemizmainak szövevényes, meghatározhatatlan összehangolódása révén "a felderül" szóval jellemezhető arckifejezést öltsön. A még mindig szűz, Mariánál négy évvel fiatalabb srác elméjében hatalmas táblázat merült fel, éppen olyan, mint a szobájában található kis koszos könyvecske logaritmus-táblázatai, tele szinuszokal, koszinuszokkal, melyeken az ezernyi gesztusnak, szónak, testi jelnek, arckifejezésnek, haj- és ruhaviseletnek, cipőnek, cigarettának, felhőformának, hőmérsékletváltozásnak, csillagállásnak, politikai eseménynek, utcai kavicsnak, pillanatnyi emléknek a lány ugyanannyi reakciója felel meg, egyértelmű, közvetlen és állandó kapcsolatban amazokkal. Ehhez a gépezethez viszont több száz alkatrész kellett, és azokat egyszerre kellett volna beindítani, szinkronban kellett volna mozogniuk, csakhogy a lány futólag megsimogassa kedvese rosszul borotvált arcát, és többszázezer fogaskerékre, szíjáttételre lett volna szükség, hogy megölelje, továbbá (és itt már Costel belátta, hogy műszaki képességei hajítófát sem érnek) a világegyetemnél nagyobb, bonyolultabb szerkezetre, abban pedig az űrben száguldó fotonoknál számosabb darabra, amíg Mariát valaha is ráveszi, hogy kimondja: "Szeretlek". A táblázaton egyelőre vajmi kevés bizonyosság, viszont számtalan feltételezés szerepelt, még több törlés, változtatás. Beláthatatlanul és szabálytalanul terjeszkedett az egymáshoz közelállók között.
A műút jobb oldalán moslékszagú sötétségbe, zegzugos utcácskákra jutottak. Cirpeltek a tücskök, ugattak a kutyák, és hellyel-közzel egy-egy bácsika dugta ki a kapun a svájcisapkás fejét, jobbról-balról felmérte az utcát, és mormogott valamit. Majd becsukta a kaput és eltűnt a bolthajtásos szőlőlugasban. Egy másik udvaron a szabad ég alatt vacsoráztak néhányan viaszosvászonnal letakart asztal körül, fára akasztott villanyégő fényénél. Több ezer muslinca, szúnyog kerengett-csapongott az égő körül. A legtöbb ház azonban már néma és sötét volt, belepte a csillagpor.
Egy háromszögletű terecskén, sápadt lámpafényben virágágyás látszott, valamint egy életnagyságúnal kisebb, kisszerű katonaszobor, gipszből, előre döfött puskával. Egyik karja réges-rég leszakadt, betonvas-szerű csonka drótok meredtek ki belőle. Roppant szomorú hely volt. Az ide tévedt ember is olyan sápadttá, anyagtalanná vált benne, mint minden, ami körülvette. Maria viszont éppen ott állt meg, szembefordult Costellel, és komolyan, már-már szigorúan rászólt: "Csókolj meg!" A bánáti fiú úgy érezte, szétrobban az agya, és megrendül a világegyetem rendje. Az okozat megelőzi az okot, visszafelé folyik az idő. Egyszeriben tűzbe dobta a végtelen táblázatot, mely semmi effélét nem jövendölt, eleven zsákmányává vált ama másik agyféltekének, melyben minden ellentmondás gyöngéd fényben, egyetemes hígítóban oldódik fel. Sután átölelte a lány derekát, ahogyan a moziban látta, majd ajkával, nyelvével igyekezett felnyitni a száját, de az ellenállt, és csókjuk tipikusan ötvenes évekbelire sikeredett, romantikus és már-már szűzies volt, amilyennek mindannyian képzelték az apjuk, anyjuk csókolózását, mielőtt ők világra jöttek volna. És éppenséggel ilyen volt: hollywood-i csók, megjátszottan szenvedélyes, és benne az erotikának nyoma se. Amikor elhúzódott tőle, és Costel láthatta a feléje emelt arcát, még az is mesterkéltnek hatott, maszknak, mely kihangsúlyozza egy hajdani díva csillogó szemét, tökéletes fogsorát. Maria nem fonta Costel nyaka köré a karjait, hanem könnyedén a vállára tette, mintha táncolnának. ő maga sem tudta, miért mondta neki, hogy csókolja meg. Talán félelmében. Újra és újra eszébe ötlött a pillangós asszony iszonytató üzenete. Kétségtelenül ő volt a kiválasztott - de ugyan mire? És miért éppen ő? Istenem, gondolta, hiszen rémisztő ez a kiválasztottság, amikor az ember érzi, hogy ujjával, mint egy tőrkéssel rámutat az angyal. Amikor érzi, hogy kilépett szabadsága homályából a fénybe, élete minden pillanatában nézik, és már semmi nem az övé, még saját lelke sem. Megrendítő, hogy ráveti tekintetét Valaki, oly hatalmas és érthetetlen, hogy az sem számít már, hogy gyönyörre vagy kínzatásra szemelte-e ki? Naponta kellene fohászkodnunk, reménykedve és kétségbeesetten: "Uram, ne válassz ki engem, Uram, tedd, hogy soha ne ismerjelek meg, ne legyek benne könyvedben..." Maria rémülten és iszonyodva remegett, hiszen számára mostantól kezdve nem volt menekvés. Igenis, félelmében csókolta meg az inasiskolást, félelmében fogja szeretni, megy férjhez hozzá és tart ki mellette egész életében. Olyannyira tisztán átlátta ezt akkor! Most ő is figyelmesen megnézte magának az ifjút, mintha először látná: vajon, méltó a szerelmére? Lehet az élete igazi férfia? Fekete szemet, sápadt arcot, szomorú ajkakat látott. Egyszerre mindez közömbösnek tűnt számára. Miért éppen ő, Maria? Miért éppen ő?
Mindkét kezüket összefogva beszélgettek még egy ideig a Silistra utcai ház kapujában, majd elbúcsúztak egymástól. Mintha egy óceán legmélyén lettek volna, a csillagok pedig csupán egy másvilági hold fényében felragyogó hullámok tükörképei. Az udvarban az oleander édeskés, bódító illata áradt. Még egyszer megcsókolták egymást, alig-alig érintve össze az ajkukat, majd a lány bement az udvarba. A pávatyúk és a pávakakas csak kotyogott a dróthálós ketrecében, egy-egy csonka ágon. Marinache álmában felfújta magát, amint megsejdítette, hogy elhaladt a lány, de torkán akadt a kotkodácsolása, orrlebenye sápadtan, lágyan lógott a csőrére. Fényes volt még néhány kék papírral borított ablak, susorgó vagy veszekedő férfi- és női hangok hallatszottak. A lány a szűk lépcsőn felment az emeletre, a majdnem teljes sötétségbe, végighaladt a minden lépésre szörnyűségesen megreccsenő galérián, majd kinyitotta szobája ajtaját.
Besüt a hold az ablakon, / Kis szobánkba süt nagyon,
dúdolta, minthogy a holdsarló valóban kékre festette a padlót és az ágy egyik felét. Egyszer csak borzasztóan egyedül érezte magát. Összegömbölyödött az ágyban, fejére húzta a takarót, és sokáig sírt, akár egy gyerek, mielőtt elaludt.
Costel jó ideig ácsorgott a kapu előtt, beszívta a külváros fojtogató levegőjét, a csillagok borsos, a távoli ugatások szagának bizarr elegyét. Zsebében, a bolyhok, kenyérmorzsák között öntudatlanul pörgetett néhány pénzérmét. Maria. Számára a pillangós asszony volt Maria, mi több, az ő ajka volt a misztikus pillangó, melyre minden férfi vár, s melyet neki sikerült magába szippantania azon a vaksi terecskén. Mintha egy ragyogó lepárló készüléken át cseppenként szivárgott volna érrendszerébe kedvese merőben pszichikai képe (hiszen Costel, ölelte bár, mégsem merészelte soha még elképzelni sem, hogy birtokolhat egy Maria nevet viselő testszövet-, mirigy- és emlékbirodalmat, hogy eljuttathatja kikötőjébe az árboc csúcsáig reményekkel, tekintetekkel, simogatásokkal, ondósejtekkel, alkonyokkal megrakott dereglyéit, ezt a közlésképtelenség miatt kétségbeesett hajóhadat), a most holdfénnyel glóriázott szívébe hatolt, vivőereiből átfolyt a verőereibe, majd átlüktetett a nyaki vénáiba, ezernyi rostra, kémcsőre szétbomolva döfte apró ujjacskáit az agyba, terjedt szét a velővezetékekben: glukóz-tunikába öltözött milliárdnyi Maria fertőzte meg bűbájos spirokétaként az összes csillagos sejteket, idegdúcokat, találkozott össze egymással termekben és folyosókon, összeolvadtak, akár a higanycseppek, egyre nagyobb és szentképszerűbb Mariákat alkotva, amíg aztán a legfelsőbb csarnokban, az agy griff madarakkal környezett magasságos trónusa előtt már újra egyetlen óriási Maria képe remegett, és tükrözte vissza egy koponya lankás kitüremkedéseit, melyek alatt alig-alig jutott hely neki magának, amint lábához borulva imádta egy két évszázaddal ezelőtt elhunyt lengyel poéta. Amikor a lány ablakában kihunyt a fény, Costel cigarettára gyújtott, és elindult vissza a forró útvesztőben, ijedten rezzent meg bármely árnyalak közeledtekor. Érezte, amint minden lépésére megremeg fejében az a nő, akár egy fordulatszámláló mutatója.
Addig-addig, hogy egyre gyanúsabbá vált az éjszaka. A mocsaras utcák megsokszorozódtak, és a csillagok sem ugyanazok voltak már odafent: elhomályosultak és leereszkedtek, akár egy naiv színpadi díszlet. A kerítéseknek, melyeken szórakozottan végighúzta a kezét, olyan fénye lett, akár a kartonpapírnak. A házak alig látható körvonala kidülledt, alaktalan kupacokká váltak, a kutyaugatás letisztult, hova tovább lankadó glissandóvá egyszerűsödött. "A jó francba", mondta magában a fiatalember, és hajába túrt az ujjaival. Most olyan tömör volt a frizurája, mint egy darab gumi. Amikor pedig végigsimította az arcát, úgy érezte, elkoptak, elmosódtak a vonásai, akár egy porcelánbabáé. Még a látótere is elhomályosult. Costel alvajáróként bámulta a kezét: ujjai mintha felszívódtak volna a szögletes tenyerébe. Átvillant rajta a felismerés, hogy kilépett a Meséből, a szélre sodródott, ahol minden be van satírozva, éppen csak alakul a világ, alig-alig bimbózik tere és ideje. De azért ment, ment, amíg nem is maradt belőle egyéb, csak ez a menés. A világ most piszkos volt és alaktalan, akár a gyurma, melybe minden színt, emberkét, fácskát belegyúrt. Végül minden jellegzetességét elnyelte a végső anyaméh: az éjszaka. És az is felszívódott az el-nem-gondolt, le-nem-írt nemlétbe. Abba a fehér papírlapba, mely fölé most én hajolok, s melyet nem szentségtelenítek meg többé golyóstollam obszcén hímcsírajsejtjeivel.

CSIKI LÁSZLÓ FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret