csudaszééép
film! A fiú, ez a Zserárfilip szép fehér lovon
jön az elején, az erdei úton, s messze, a dombon látszik
egy kastély. Aztán látni lehet, ahogy bemegy a kastélyba
egy vaskapun, s kiér ott, a kastélyban valahol, egy térre.
Ott aztán a fiú összeverekedik egy nagyhasú emberrel,
egy zsandárral, aki nem hagyja, hogy a parasztok eladjanak ezt-azt.
Anyááám, micsoda bunyó, hogy ellátta
a baját! Ha-ha-ha! Gyékénykosarat borított
a fejére, elvágott egy madzagot a kardjával, mire
annak a fejére esett egy deszka, aztán belökte a disznóólba...
Odajött az őrség is, de a fiú hárommal,
de még néggyel is kardozott egyszerre, s egyszer csak megtámasztotta
őket a kardjával, s belebucskáztak a mocsárba.
Anyám, ez aztán a verekedés! A lány meg, aki
annak a kastélynak a grófjának a lánya volt,
szintén odajött, de ő is lovon, s vele volt a szolgálója
is. Nézte a bunyót, s amikor a fiú seggberúgott
egyet-egyet, de úgy, hogy az nagyot... öt métert is
repült, a lány mindig mosolygott. Szőke lány volt,
szép, csuda egy hercegnő, s ki volt neki tépdesve a
szemöldöke: látszik, hogy a lányok akkor is (a
fenét! ilyen a film) éppen úgy cicomázták
magukat, mint mostanság. Amikor aztán rengeteg sok katona
is odajött és lebírkózták, s a fiú
már nem bírt mit tenni, a lány elkeseredett, megfordította
a lovát, és elment...
Istenem, hogy mennyire tetszett!
Teljességgel megfeledkezett róla, hol van, régóta
nem érezte már Costel kezét sem a kezén, egész
teste és a környező világ úgy eltűnt,
mintha rémálom lett volna, vagy világegyetemek, melyekben
mintha senki nem születne, és senki nem képes felfogni
sem valaha... ő bent volt a filmben, arcizmai az ott, a valóság
és az álom közötti ablakon túl küzdők,
szeretők érzelmeit tükrözték (szerettek,
de soha nem szeretkeztek, nem fújták ki az orrukat, nem szellentettek,
nem csuklottak, nem böfögtek, nem fordult ki a ruhahasítékuk).
Megbénult, elrévült, olyan erőteljesen átélte
a filmet, mintha azt nem is vászonra (egy koszos, szakadt lepedőre),
hanem koponyája sima csontozatára vetítették
volna, a homloklebenyek elé, s azok fehér húsában
a képzettársító mezők úgy gyúltak,
majd hunytak ki, akár a fényreklámok. Egész
lénye elcsurrant, akár a tej, átfolyt a szőke
varkocsú, csillogó szemű hercegnő piszkossárga
üvegedényébe, a legkisebb szegletét, redőjét
is betöltötte, és a fűzők, krinolinok páncélzatából
betéve ismert jeleneteket rögtönzött. Senki nem tudta,
még csak nem is gyanította, hogy Ivone Hogyishíjják
tulajdonképpen Maria, aki úgy megszállta, akár
egy Horla, vagy ahogyan a démonok szállják meg az
ördöngősöket. Rendre kigyúlt, elborult az arca,
szemében a vetítővászon négyszöge
tükröződött, és Maria ismert szavakat suttogott:
"Ó, Sárl, Sárl, azt hittem, már soha nem jössz...",
Ivone-t is arra kényszerítve, hogy ugyanazt mondja vele együtt.
Ivone vékony üvegén át érezte Gérard
Philipe erős mellkasát, valahányszor a párocska
összeölelkezett. Amikor aztán a fiú a gróf
embereinek fogságába esett, s a gróf, a lány
apja, nem tudta, hogy ő nem is kém, mert az igazi kém
az a rusnya Marmandac vagy valami ilyen nevű pasas volt, és
el akarta rabolni a lányt, a nézők hallották,
amint azt mondja erre a lány: "Pablo, ta-tata (vagyis a film nyelvén
valamit), miközben a feliraton az állt: "Sárl, lehet,
hogy többé soha nem látlak?" ő viszont azt mondta,
Pablo, a saját fülemmel hallottam. Én is így
értettem. A filmes lány is eltátotta meglepetésében
a száját, teljességgel megzavarodott, s csak azután
mondta, hogy Sárl. Igen, azután mondta, hogy Sárl,
én is hallottam. De azt is mondta, hogy Pablo.
Első ízben sikerült
Mariának olyannyira kitöltenie egy mozihős alakját,
hogy szerepét is átalakította a vásznon. Megrendült,
megzavarodott, amint rájött, hogy miközben Ivone-nak súgott,
a kedvese nevét is megváltoztatta. Később, más
filmekben egész jeleneteket, cselszövéseket sikerült
módosítania, ellenszenves alakokat hagyott ki, és
teljesen logikátlanul házasságot köttetett a
kedvenceivel az egész nézőközönség
szeme láttára, s az döbbenten ült valamelyik nyomorúságos
kis teremben, melyek az ő életterét is behatárolták:
a Volgában, a Floreascában vagy a Melodiában. Mircea,
ha esténként leült a televízió elé,
és unaloműzőként ráguvadt valami melodrámára,
látta, amint az anyja, színehagyott takaróval a térdén,
a fotelba felkuporodva elsírja magát a búcsú
jeleneteknél, egy-egy gyerek elvesztése (az indiai filmekben),
egy-egy csodás, ám balszerencsés lány boldogtalansága
láttán. Fojtottan sírt, mivel Costel, aki egy szál
tornaingben és gatyában hevert a díványon,
kegyetlenül kigúnyolta, hogyha meghallotta, addig utánozta,
amíg át nem szaladt a szomszéd szobába, hogy
kedvére kisóhajtozza magát. "Asszonyész, bármikor
kész kibőgni a szemit..." Gyakran megtörtént viszont,
hogy ha Maria uralkodott magán, összeszorította az öklét,
és csak az arcán csíkokban lefolyó könnye
csillogott a tévé fényénél, Mircea arra
ocsúdott, hogy egyszer csak megváltozik a filmhősök
sorsa, jóra fordulnak a dolgok, és az eredetileg tragédiának
szánt film vidám mennyegzőkkel, keresztelőkkel
ér véget, kibékülnek az ádáz ellenségek,
megtérnek a blaszfém ateisták. Olyankor felszáradtak
Maria könnyei, arca újra hipnotikus, elragadtatott kifejezést
öltött, akár a boldog álmok hatására.
Miután pedig a vásznon
feltűnt a VÉGE felirat, és kigyúlt a sivár,
sárga fény, Maria és Costel felállt, de nem
nézett egymásra, a lány mosolygott, a férfi
hunyorgott a fénytől, majd a durva arcú fiatalemberek,
a csupán ifjúságuk miatt vonzó lányok
nyomában, lassan, gépiesen elindultak a kék táblán
fehérrel írt KIJÁRAT felé, mint holmi összeláncolt
rabszolgák. Ugyanilyen botladozó léptekkel vonszolták
kifelé magukat a keskeny folyosón, vigyázva, nehogy
rálépjenek valaki lábára, és főként
nehogy őket tiporják le, lehervadtak némelyek fokhagyma
szagától, mások szalámi szagától
és mindannyiuk báránybunda szagától.
Maria még nem is látta a kinti fényt, de boldogan
megremegett a szíve, tudta már, hogy megjött a tavasz.
Bíbor színű pillangó tapadt ugyanis egy fal
menti csőre, és időnként összedörzsölte
fonálszerű kis lábait. Maria sokáig, mohón
bámulta, és megtartotta magának ezt a felfedezését.
Még Costelnek sem mutatta meg, pedig annak a karjára akaszkodott,
nehogy elsodorja mellőle a tömeg. Úgy tűnt, senki
más nem látta a bársonyos csodát, a vérpöttyöt
a zölddel vastagon bemázolt csövön, mintha a férfi
ott sem lett volna, és a lepke, szeme célkeresztjében
pörögve a lány mindkét agyféltekéjére
ráborította volna szárnyait. És tényleg,
a pillangó csak akkor vált le a csőről, amikor
Maria elhaladt mellette, gépi játékként verdestek
merev szárnyai a folyosóban tülekedő csorda feje
fölött, majd kimenekült az örvénylő fénybe.
Mert Bukarestet most forró,
illatos tavasz borította el, kék eget tükröztek
vissza a tócsák, rügyet hajtottak a bulvár mentén
sorakozó fák fekete ágai, gerjedelmeket és
emlékeket ébresztő egyenletes, erős fehér
fénnyel ragyogtak az ablakok. Az útkereszteződéseknél
langy széllökések lengették meg a járókelők
haját és viharkabátját, csapkodták a
homlokzatokra tűzött vörös zászlókat
(Május 1. közelgett ugyanis), lekapták egy-egy elegánsabb
hölgy kalapját, és ezzel megnevettették a csoportosan
kószáló szakiskolásokat. A rengeteg napsütéstől
összeszűkült a mozik komor odújából
kilépő trogloditák szeme, rángatózott
a felső ajkuk, amint szétszóródtak a járdán,
vagy egyenesen átvágtak a többnyire puszta bulváron,
melyen nagyritkán húzott el egy Volga vagy zörömbölő
villamos. A rendőrök még a téli ruhájukban
integettek, hatástalanul, vastag köpenyben, usánkával
a fejükön zsémbeltek holmi szekeres cigányokkal,
amiért éppen a Főváros közepére
pottyantott gombócot a lovuk. Hol voltak már a járdák
szélére tolt hókupacok? Hol a szinte kézzel
megérinthető, alacsony, tejfölös ég? Most
a végtelenségig magasodott a kékség, pontosan
kimutatta az Egyetem-épület szobrait, a ragyogó levegőben
rózsaszínnel tündöklő, tucatnyi nagy és
kis teraszos kockaházakat, a levéltelen, szurokfekete jegenye-
és eperfák ágbogait. Az éles körvonalak
körül már-már a fény tiszta színéig
visszamenően oldódott-fakult a kékség, hogy
aztán fennebb elmélyüljön és felsziporkázzon,
helyenként olyan lilásra válva, hogy szinte ájulás-
és kéjérzetet keltett a nézőben, aki
mintha áttetsző homlokán át, a két szemöldöke
között, a koponyaalapra visszacsúszott tobozmirigy szemével
bámulhatta volna egyenest, miközben az törökös
nyergében csak a belső világ vadállatias fényére
figyelt.
A nyüzsgő szorosból
szabadulva Maria és Costel is boldogan, elandalodva indult le az
Egyetem felé a bulváron, elkeveredtek a tájban, elmerültek
a történelmi maradványok örvényében,
eggyé váltak a környező világgal, azt sem
tudták, hogy egy tengerparti homokszemen éldelnek, s az tágasabb
a világegyetemnél, olyan elme műve, mely átszitálta
és ideszórta, és egymásnak rendelte őket,
eleve eldöntve a sorsukat. Nem számított nekik, hogy
csupán azért léteznek, mert elszigetelte, a legapróbb,
rémálomszerű részletekig megálmodta őket
az idegsejtek szörnyűséges kabalisztikája. És
hogy csak ennek a szektának a számára jelentenek valamit,
azért elevenek és azért csillog a szemük, amint
kart karba öltve haladnak a "most"-ban, egy időtlen világban
a Tisztek Háza felől le a Bulvár mozisorán,
egy olyan Bukarestben, melynek minden épülete deszka- és
papírhomlokzat csupán, és gyalulatlan gerendák
támasztják hátulról. Egy városban, amelyet
csipesszel építettek be egy zöldes színű,
hasas üvegbe.
Igen ám, de milyen
valóságosnak látszanak a sötét, szenvedélyes
széltől égre terített felhők és
visszfényeik a villamosok meleg bádogján, az Egyetem
zárt tetőerkélyein! Milyen simogató az arcokon
lecsurgó fehér fény, hogy kilevelezik tőle a
fiatal hús párás melegében a vérrendszer,
hogy pezseg benne a vágy, az álom és az adrenalin!
A tavaszi révületben Maria, az egyszerű kültelki
lány, aki már-már túljutott a házasulandó
koron, úgy érzi, szeretni tudná a mellette baktató
félszeg srácot, és gyöngéden megszorítja
a karját. Szeme sarkából rápillant néha
az elcsurranó mézes napvilágon: olyan, de olyan nagyon
gyerek. Sovány, mint egy keszeg, a szeme kátrányfekete,
és betegesen sápadt az arca. Hátrafésült,
lenyalt, dióolajtól zsíros haja sötéten
villódzó víztükör, és nevetségesnek
is hatna, ha nem ilyen frizurát visel az összes fiatal gyári
vagy kisműhelyi melós, amikor meg a reszelő vagy az
esztergapad fölé hajolnak, elszabadul, szemükbe hull egy-egy
tincsük, ők meg percenként idegesen hátravetik.
Costel sem elég magas, sem elég szép, sem elég
"jóképű" nem volt, ahogy a szőnyegszövödében
mondták volna a lányok, de legalább szelíd
volt és komoly, a szeme pedig (noha Maria később egyre
azt panaszolta, hogy "ütődött", "fura" a férje,
és soha nem tudni, mi jár a fejében) néha melegen,
mélán csillogott, mintha egyszer-másszor valaki más,
sokkalta magasabb rendű lény érkezett és váltotta
volna fel elméjében az ITB, a közlekedési vállalat
tanoncát, és ő kiszállt volna önmagából,
az Isten tudja, hová. Lehet, hogy éppen pizsamásan
üldögélt, és a bűzös Marasestijét
szívta, de a tekintete, a nemes szemlélődése,
mélységes, igazi mélabúja néha, főként
estefelé úgy öntötte el az arcát, mintha
nem is a sajátja volna, és nem is volt az övé,
hiszen ezekben a pillanatokban Costel lénye teljességgel
kiürült, és ő nem gondolt semmire, akár egy
színész, aki fennkölt személyt játszik
a színen, köznapi életében viszont lehet, hogy
csak egy középszerű, ám szoborszép fejű
ember. Maria nem ragaszkodott túlságosan a bánáti
fiúhoz, de szerette, már akkor valóban szerette arcán
a csalóka bánatot, melyet elfeledett ősétől,
egy XVIII. századi nagy lengyel költőtől örökölt,
és arra is akkor ragadt rá, amikor felmerült szövevényes
zsigeri állapotából, ahogyan a pára rebben
fel a kávéscsésze fölé, csakhogy megnézze
egyszer a világot az övéhez, a Costeléhoz hasonló
fekete szemével.
A két fiatal ember
elragadtatottan szívta be az édes tavaszi adrenalint, miközben
egymásba karolva haladt az üvegesen hűvös, sárga
levegőben, semmiségekről fecsegve és kacagva,
Maria egyre csodálkozva, hogy a fiú még nevetés
közben is képes komoly maradni, az pedig úgy érezte,
merőben illatos levegőből áll össze a teste,
és teljes erejéből igyekezett ráhangolódni
a lány algoritmusára, megfejteni (akár egy kalendáriumi
feladványban a képet, amikor tudja az ember, merre forog
a bonyolult szerkezet első fogaskereke, és próbálja
kitalálni, miképpen fordul el a legutolsó) a lány
szavakkal ki nem fejezhető eszejárását, kitudni,
miképpen jön létre a kétértelmű,
vidám, kesernyés, tétova mosolya, mitől fintorog
elégedetlenkedve, megrémítve őt, mitől
mozdul vonakodó beleegyezést jelezve a szeme, a szemöldöke,
mitől csap fel a hanga, remeg meg szárnyként az orrcimpája.
Az ifjú inas úgy képzelte el a szeretett lány
pszichológiáját, hogy az csupa vetület és
harántvonal egy műszaki rajzon, hiperbola és kör,
egy nyújtható, de azért pontos gumi-mértan,
amiből az ezernyi reakciók, a lehetséges változatok
bármelyikét kicsikarhatja az ember, ha ismeri a törvényeit,
és birtokában van a szükséges technikának.
Ha viszont megszólította, vagy erősebben megszorította
a karját, és a lány egészen másként
reagált, mint várta tőle, Costel nem misztikus vagy
költői magyarázatot talált a viselkedésére,
nem is női szeszélynek tulajdonította a rejtélyes
eredményt, hanem saját tökéletlen technikájának
rovására írta, vagyis hogy nem eléggé
figyelmesen követte az összes fogaskerekeket, bütykös
tengelyeket, emeltyűket, himbákat és máltai
kereszteket. Néha álmodozva nézte a csillagokat albérletének
rozsdás kis erkélyéről, tornaingesen és
bánáti dalocskát dúdolva:
Beállnék én
katonának, / trili-li-li, tri-li-la, / ha kóró volna
a puska, / tri-li-li, tri-li-la,
közben arra gondolt,
hogy a csillagzatok is csak gépezetek, és igyekezett felfedezni
csillogó felületükön a kenőzsírt, az
esztergapad szappanos hűtővizét. Egyetlen szerkezet
volt a világ, az óceán fenekén elguruló
parányi homokszem is pusztító földrengést
okozott a földteke másik felén; valahányszor
az Antillákon megrebbentette szárnyát egy lepke, tornádó
söpört végig Kansason, egy Rahova úti csavargó
buja kis gondolata miatt milliárd lakott bolygóra sújtott
le az istencsapása. Álmodó és hasadt elméjében,
nőies pillájú szeme mögött minden illeszkedett
mindenhez, általános és kristálytiszta cinkosságban.
A bulvárról
az Ambasador szálló mögötti homályos, visszhangos
sikátorokba tértek. Maria levette a fejkendőjét,
hagyta, hadd lobogjanak utána sütővassal bodorított
fürtjei. Estébe hajlott már a nappal, a levegő
viszont még mindig melegen és szelesen verdeste a pusztaságtól,
némaságtól kizsigerelt épületek üvegezett
sarkait. Különös módon, mégis törvényszerűen
abba az utcába vitte őket a léptük, amelyben egykor
Maria lakott a szabóműhely fölött. Több, mint
tíz év telt el a '43-as borzalmas bombázás
óta, a negyedet teljesen újjáépítették.
A Verona szabóság helyén most négyszögletes
épület állt, névtelenül és zölden,
kék üvegtáblával a bejáratánál:
Fiziológiai laboratórium, Augusztus 23. körzet. Majd'
mindenik épületen ehhez hasonló piros vagy kék
tábla volt. A bejáratok fölül, a zászlótartókból
itt sem hiányoztak a vörös lobogók, a lebegő
lobogókra viszont sárga vászondarabokat varrtak, egymást
keresztező sarló és kalapács volt rajtuk, búzakalász-koszorú
közepén.
Maria elkomorodott, arcbőre
alatt számtalan izomrost húzódott öszsze valami
koponyája alatti finom emelő- és húzószál-szerkezet
parancsára (amint azt Costel gondolta), hogy alig megnevezhető,
meghatott kifejezést szerkesszen meg rajta. Az elszállt kamaszkor
árnyéka különös domborulatokat vetített
járom- és álcsontjának, felsőajka vájatának
dombjaira, sekély völgyeket az asszonyi arcára, éppen
úgy, ahogyan a dombokra lefolyó felhők oltják
ki hirtelen a ragyogó napot, hideget és borút, valójában
egy másik évszakot hozva rájuk. Maria emlékezett,
vagy csak passzívan, fájón felmerült emlékezetében
valami: Mioara. Cedric. Apuska, amint egy kövön ül az épen
maradt ajtókeretben, és kezébe fogja a fejét.
A saját sötét és csodás kamaszkora, mely
soha nem tér viszsza már. Parányi szelvényes
tartály alsó fele bújt elő a szeme sarkában,
és választott ki egy könnycseppet. Elmentek a hajdani
műhely előtt, és a lány nem szólt Costelnek,
hogy egykor itt lakott. Csak vállára hajtotta fejét
az utca végében, és úgy ment tovább
elcsempült arccal, olyan volt a szeme, mintha Modigliani festette
volna vízben oldott tussal.
Tízet sem léptek
az áttetsző arany délutánban, mely minden mozdulatra
hangosan megremegett, amikor Maria elhűlve és hökkenten
újra felvetette a fejét: az újjáépített,
stílustalan stílusú kereskedőházak fölé
magasodva, kátrány-feketén kisarjadva a még
mindig derűs égből, a jegenyék csúcsai
fölött még mindig ott tornyosult a fáradt olajjal
bemázolt dróthálós lift-ház, úgy,
ahogyan tizenkét évvel ezelőtt, a bombázás
után látta Maria, lábon maradt, miközben körülötte
zuvathalommá omlott a háztömb... A fekete ferde hasáb
csúcsán, hatalmas kerékről több ezer acélszálból
font, vastag, zsíros kábelen, a legfelső emelt magasságában
a liftszekrény függött, lent pedig (a házak és
a lombok takarásában) a négyszögletes, tömör
ellensúlya. A lány nem hitt a szemének: miképpen
maradhatott épen ez a rémlátomás, amikor körös-körül
mindent, de mindent lebontottak, újjáépítettek?
Maria akkor még nem tudott a Hirosima központjában álló
atom-dómról, sem a berlini emléktemplomról,
a romokról, melyeket olyan gondosan megőriztek az agyoniparosított,
csupa acél és üveg nagyvárosok közepén,
akár az ősök csontjait, vagy az áldozatos vértanúk
koponyáit. De ha tud is róluk, akkor sem kapcsolja össze
azokat ezzel, bármely analógiát eltörölt
egy hihetetlen tény, és megerősítette benne
azt a rémálomszerű benyomást, azt a kényelmetlen,
de az évek múlásával egyre erősödő
érzést, hogy elméje nem kizárólagosan
a sajátja, hanem olyan játék színpada, mely
jócskán meghaladta, ugyanakkor a világban a legfontosabbá
avatta személyét.
Costelt szinte átvonszolta
két-három zegzugos sikátoron, majd átvágtak
egy kis terecskén, melyen tériszonyos szobor álldogált,
és ott találták magukat a hatalmas emlékmű
lábánál, a sötétzöld liftajtó
előtt. Évek múlásával megfeketedett,
félköríves, homályos üvegdarab volt a tömör
vasajtón. Annak jobb oldalán, a koszos réztáblán,
holmi zuzmóféleségbe akadva megmaradt egy ősrégi
ebonit nyomógomb. A gomb fölött kacskaringósan
indázó írással egy név sejlett: MARIA.
A kacskaringók véseteit belepte, szinte eltűntette
a kosz. Különösnek tűnhet, de nem ez a liftajtó
mellé felcsavarozott tábla dobogtatta meg a lány szívét
és kergette ki a vért Costel arcából (aki ugyancsak
látta a felvonóházat, ő is megdöbbent tőle,
csakhogy benne erősebb volt a műszaki rajz iránti szenvedély,
és inkább csak csodálta a régi, a "tőkés-földesúri
rendszer" pontos szakmunkáját. Ilyen felvonókat manapság
nem gyártanak), hanem amit előbb messziről, most meg
kimarjult nyakkal magasba nézve láttak: valami alig kivehető
rebbenést a torony csúcsán, a föld felett mintegy
húsz méter magasságban függeszkedő fa-
és üvegketrecben. Volt ott valaki, csillogott, átvillámlott
valami a néptelen lakónegyed közepén és
fölött, a magányos űri épületben. Kék
fény hunyorgott, Pávafi, a Silistra utcai udvar pávakakasának
azúrfényű begyére emlékeztetve Mariát.
Sarjadt a fű a fáradt
olajjal bemázolt torony körül. Costel került egyet,
magára hagyta a megdermedt fiatal szövőnőt, aki
elkerekedett szemmel bámulta az ajtót. A dróthálóból,
fémrudakból szerkesztett építmény mögött,
az üres telken halomban hevertek az autógumik, hátul
meg, egy tűzfalán közepén, a felső peremhez
közel ablak nyílt. Az ablakban - egy beesett szemű vénasszony
feje. Csecsemőknek való, kerek cuclit rágicsált,
azon rózsaszínű gyűrű lógott. Vidoran
biccentette meg fejét a fiatalember felé, s az undorodva
fordított hátat neki. Costel odább ment az üres
telken a liftháztól, és jobban szemügyre vehette
a csúcson függő fülkét. Kétség
nem fért hozzá, hogy emberi lény van odafent, de még
valami madárforma is, egy szárnyas alak. Visszaballagott
Mariához, vállára tette a kezét (a nő
melegen és rémülten bújt hozzá), kérdőn
feléje pillantott, s az helybenhagyólag visszabólintott,
mire Costel szabad kezével megnyomta a felvonó gombját.
Az ebonit henger csikorogva süllyedt be odújába, de
semmi nem történt, mintha - érthető módon
- nem kerengett volna villanyáram az ósdi dobozfedél
alatt. Továbbra is teljes volt és sípolt a csend.
Még a szél sem susogtatta meg a környező fák
lágy leveleit, talán csak a fény változott
el a dermedt lakónegyedben, pedig a szél meleg és
illatos hullámokkal csapkodta őket, megcibálta a ruhájukat,
kitakarta a lány combjait, s azok mintha áttetsző mézből
vagy folyékony ámbrából lettek volna. Az alkonyi
fénytől vöröslő arcú Maria jó
előre tudta, hogy elindul a felvonó. A rézrozsda illatú
táblán az ő neve állt. Az ő ujja kellett,
hogy megnyomja a gombot, vésett mintaként hagyva rajta míves
lenyomatát. Olyan kecsesen nyújtotta feléje a kezét,
hogy olybá tűnt, a testéből szivárog ki,
akár egy világítótestekkel teli fejláb,
lassan kígyózó áramlatként ömlött
a réztábla felé öt ujja deltatorkolatán
át (az egyik, bárkákkal, uszályokkal, festői
cölöpházakkal terhes csatorna fölött hídként
ívelt át a mamutszőr gyűrűje). Mutatóujja
lakkozott körmén egy pillanatra felvillant a hatalmas, narancsszínű
égbolt tükörképe a házak karéjában
álló épülettel, és Mircea keskeny arca,
amint e fölé a lap fölé, mint egy aranyló,
könyvszerű akvárium fölé hajol, majd könnyedén
megérintette a dudori gombot, benyomta a sárgás lemez
szintjére. Ha valaki egy angyal- (vagy egy laplace-i ördög)
szemével képes lett volna felfogni nem csak a tárgyak
felületén visszatükröződő fotontesteket-
és hullámokat, hanem az összes részletekig menően
létezőkként a tárgyakat is a maguk valójában,
mégpedig minden szinten, melyeket az emberi elme művi módon,
a matematika, a fizika, a vegytan, a biológia, a filozófia,
a költészet révén elkülönít
egymástól, és ha a teljes agy szemmé változna,
az Isten billió szemének egyikeként, és így
hajol olyan közel az üveges bőrű kézujjhoz,
a vésetes bőrredőihez, mígnem már-már
eggyé válik vele (s ugyanakkor az ebonit gomb összes
molekulájával is), az a valaki két világegyetem
különös és váratlan találkozásának
lett volna tanúja. Azt látta volna, hogy a két felület,
a hús és a valaha hús anyaga között, bármennyire
erős a nyomás, mégiscsak marad egy parányi tér,
és abban a no man's land-ban, akár egy idegsejt tekervényeiben,
tárgyalások folynak, alkuk köttetnek, fogolycsere zajlik,
kiagyalt jelszavakat váltanak, és nem is szavakkal, hanem
elgörbítve, felkavarva a csillagközi űrt. Az idegi
közvetítő-rendszerek vékony sárgás-zöld
csóvákat bocsájtanak ki, mint az epe, vagy villanyos
kék sugarak nyomulnak kémiai úton a nyomógomb
érzékelői felé. És úgy beleillenek,
akár kulcs a zárba, hatásukra újabb vegyületek
bomlanak szét vagy állnak össze, véghetetlen
párbeszédet folytatnak a szabályozó kódokkal,
végül pedig felszívódnak, szétesnek, újabb
és újabb anyaggá változnak át, majd
a világűr veséjébe jutnak, s az végleg
kiválasztja, kiüríti őket a létezésből.
Eközben viszont keleties rohammal a hosszú idegvelőkön
keresztül, a helyenként felbukkanó körkörös
jelfogókon át, megszámlálhatatlan közvetítést,
átalakulást, torzulást, akadályt lebírva,
sejtről sejtre behatoltak a felvonó idegrendszerébe,
eljutottak a motorikus térbe, és többéves dermedtség
után beindították a villanymotor megkövesedett
szerkezetét.
Maria felrezzent, lekapta
ujját a nyomógombról, mintha megégette volna,
hiszen látta, hogy a csúcson meglendül és csikorogva
forogni kezd a kerék, az egész fekete dróthálós
torony beleremeg. A felvonó, hatalmas ellensúlyát
felhúzva, fenséges lassúsággal siklott le,
a földszint felé a zsírozott síneken. A szekrény
alján, egy poros szerkezetből tekervényes kábelek
lógtak ki, mint holmi belek. A három födémlemeznél
mindannyiszor olyan hangot hallatott, mint a vonat a sínvégeken,
majd szinte hangtalanul ereszkedve, lassúdan mérte tovább
a távolságot a következő mennyezetig. A két
fiatal összefogózva, ijedten hátrált egy lépést,
amikor órákon vagy évezredeken át tartó
végtelen útja végén a felvonó megállapodott
a földszinten, a tömör ajtó mögött. A homályos
ablakon át, a fülkében bizonytalan rebbenés látszott
csupán. Az a valami nem akart vagy nem tudott magától
kiszállni. Maria haját éppen szétzilálta
egy narancsszínű légáram, amikor a lakatos karját
elengedve újra a felvonóhoz közeledett, megmarkolta
a hajdan nikkelezett fénnyel csillogó, T alakú fogantyút.
Balra fordította, és rémisztő csikorgással
kinyitotta a sarokvason elakadt ajtót. Még mindig nem akarta
felfogni a rozsdás rács által rombuszokra szabdalt
mesebeli látványt, mely egyszeriben eléje tárult,
ezért aztán hátratolta a rácsot, csak akkor
nézte meg igazán, és a csodálkozástól
elkerekedett a szeme.
A diófa burkolatú
fülkében, a szivárványos fényhasábokat
szóró kristályüveg ablakok között dundi
asszony ült anyaszült meztelenül, szemkápráztatóan
tejfehér bőrrel, egy beérett nő, és ölében,
akár egy súlyos hattyút, hatalmas pillangót
tartott, kövér, bársonyos tora volt, karmokban végződő,
ideges lábát a nő mellének, hasának támasztotta,
kerek fején titokzatos szem hunyorgott, ormánya feltekeredett,
akár az órarugó. Szárnyai, melyeket nem bírt
teljesen széttárni a szűk térben, kitapétázták
a fülkét, villanyos kékségüktől elvakult
a szem, akár a hegesztőlángtól. Jó negyvenes
nő volt. Látszott a karikás, üveges szemén,
a föld felé ereszkedett keble bimbaján, s azok narancsos-fehéres
színű udvarában a kék hajszálereken,
a hasa mély redőin. Haja olyan hosszúra nőtt,
hogy jobb combját elborították a zilált tincsek,
és a fülke koszlott padlóján tekergőztek
bongyor fürtjei. A pillangót ölelő nő enyhe
illata az édes tavaszi fuvallatokban feloldódva áradt.
Jó ideig alig mozdult,
csak nézte az alkonyba merült fiatalokat. Amikor aztán
felállt, azok is érezhették, milyen diadalmasan erős
a nőstényi csípeje, milyen finom a száraz, göndör
szőrzete, melynek nem sikerült elfödnie szeméremteste
domború fehérjét, s alatta a bársonyos, függőleges
vágatot. A pillangó, a falak szorításából
szabadulva, szemhéj-festék kék pihéjét
hagyva rajtuk, meglebbentette néhányszor a szárnyait.
Kibontva több mint három méteres volt a fesztávuk.
A nő, karjait gyűrűs testére fonva, teljes erejéből
szorította ugyan, mégis sikerült kiszabadulnia, leírt
néhány kört az üres telek felett, akár egy
ragadozó madár, végül megtelepedett a hátsó
ház langyos tűzfalán. Szinte a teljes sárgás
falat elborította, amikor kitárta szárnyait, süttette
magát egy ideig a mostanra rubinszínűre vált
nappal, majd összevonta őket, és mozdulatlan maradt,
akár egy szeletelőkés, éles árnyéka
a pitypangokra, kamillákra vetült a táskás fal
tövében. Szárnya fakókék alsó felén,
a surló fényben kilátszottak az erek, idegek, a felső
pereme sötétebb volt. A kémények, az éles
háztető fölött, a még mindig csak délutáni
fényben fehéren felderengett a körömnyi hold vékony
karéja.
"Te vagy Maria", mondta a
nő, mikor kilépett a fülkéből, ahol tizenkét
éven át várakozott, szoptatta a különös
csecsemőt, és álmodozott, vagy csak révülten
bámulta magát a felvonó hátsófali tükrében.
A tej- és a könnymirigyek ugyanannak a hormonnak a hatására
képződnek a bőrben, úgy hogy a nő felváltva
tejjel és könnyel táplálta a lepkét. Most
kecsesen, tavaszba burkolózva lépkedett a meleg utcaköveken.
Kétfelől mellette Costel és Maria ballagott lassan
a néptelen utcán. "Charlie beszélt rólad. Csak
pár percre találkoztunk, de ez alatt a pár perc alatt
mindent elmesélt. Ezek az évek, mielőtt veled találkoztam,
olyan gyorsan elteltek, mintha egy könyvbe csak annyit írt
volna a szerző: "tizenkét év múlt el"... Ennyi
volt, annyit tartott, mint egy befejezetlen mondat, mely mindkettőnket,
engem és a gyermekemet a folyékonnyá vált idő
kapszulájába zárt. Kiskoromban, amikor az évezredekre
üvegbe zárt lényről szóló mesét
elolvastam, rémülten kérdeztem magamtól, hogy
lehet túlélni az ilyen végtelen csendet, dermedtséget,
miközben a vonagló agy felfalja önmagát, s a tenyérbe
vájt köröm addig nő, míg áthatol rajta,
a fogak vadul harapdálják a nyelvet, csak hogy érezzen
valamit az ember, a hisztéria időnként óriási
erővel tör fel, és végül felold mérgezett
savaiban... Akkor már inkább egy valódi, tisztességes
pokol nevenincs kínjai, ahol tárgyszerűek a tárgyak,
azok tépik fel az ember ajkát, pukkantják szét
a szemét, törik szilánkokra térdkalácsát
a hús alatt! Üvöltesz, fetrengsz, de tudod, hogy létezel,
a történetnek, melyben szerepelsz, van kezdete és vége,
még ha egy másik förtelmes szenvedés is az.
Velem azonban másképpen
történt, a nőkkel máshogy történnek
a dolgok. Én úgy hevertem a bábgubóban, mint
egy elkorcsosult, páncélos nőstény tetű,
melynek csupa zsír és tojás a hasa, de nincs szeme,
idegrendszere, se reménye, és nem is vár semmire.
Nem mint egy olyan elme, mely addig gondolkodik, amíg egyetlen gondolata
nem marad, és kiürülve éldel az idők végezetéig,
hanem úgy, mint valaki másnak a gondolata, aki nagyobb nálam,
úgy, mint a betű a könyvben, színfolt egy festményen.
Nem szenvedtem, hiszen én magam vagyok a szenvedés, nem gondolkodtam,
hiszen egy másfajta gondolkodás, a világ eredetének
fantasztikus bölcselete tart meg részeként. Üzenetemet
önmagamba kódolva hordozom, én magam vagyok az, amiképpen
a szentelt ostya is maga a Megváltó, és az üzenet
szavai, melyeket egyedül neked szántak, a saját ujjaim,
ajkaim, a csípőm, a lépem, a csigolyáim, a vastagbelem.
Roppant különös valaki más történetében
élni, mintha csupán a megálmodott lények egyike
volnál, az agy kizárólagos, de teljes értékű
teremtménye, van személyiséged, vannak vágyaid,
van zöldes árnyalatú barna szemed, és nincs belső
életed, gondolatod, nem látsz, nem hallasz, nem tudatosítod
a létezésedet. Valaki más regényének
a mellékszereplője vagy, és nem a magad teljes bonyolultságában
jelensz meg a hatalmas bolygón, hanem csak behozol tálcán
egy levelet. A jó francba a szíveddel, a vagináddal,
a hiteddel! Átadtad az üzenetet? Akkor hát, ezután
soha többé nem jelensz meg, sem ebben a könyvben, sem
egy másikban. És mégis, micsoda boldogság,
hogy jó hírt hoztál valakinek... Te lehettél
a térdre ereszkedő szárnyas angyal, és nem-emberi
hangon, de a triangulum és a harangjáték hangján
azt mondhatod: "Örvendezz, Maria!" Majd feloldódsz, de nem
a semmiben, hanem hogy újra eggyé válj azzal az Értelemmel,
melynek egyik redője voltál, mintha az a redő elsimulna,
vagy kihunyna egy mosoly, elkomorulna az arc, és csak az égi
szemek mosolyognának rajta...
Én ilyen gyűrődés
voltam egy lepedőn, az Isten egyik kitüremkedése. Vétés
a tökélyben, csorbaság. Hiba, mely minél inkább
elvakít a szépségével, szörnyeteg volta
annál inkább túlterjeszkedik húsán,
elméjén. A kígyófajzatok, az áttetsző
farkú skorpiók, a polipok, a csupa fog mélytengeri
halak, a pókok, a rühatkák, a púposok, a leprások,
a hülyék és a homlokuk közepén egy szemmel
született csecsemők közel sem olyan undorítóak,
mint egy ifjúsága teljében tündöklő
gyönyörű nő. Hiszen az az Isten egy kiszakított
darabja, fényből való szerveinek szövettani metszete,
egy gyötrelmes gerinccsapolás során kifröccsent
váladékcsöppje. Kaverna a tökélyben, melytől
bármely szörnynél, rémálomnál messzebbre
került. A szépség kegyetlen dolog. A tizenkét
év alatt annyit néztem magam a tükörben, míg
legnagyobb és megbocsájthatatlan vétkem - hiszen a
gőg a szépség másik neve csupán - világossá
és elviselhetetlenné vált. Hogy örvendtem minden
ráncnak az arcomon, táskának a szemem alatt! Hogy
megkönnyebbültem, amikor szeplőkkel telt meg a homlokom!
Napokon át boldog voltam, amint herpesz jelent meg az ajkamon, olyan
volt, mint mikor felrobban egy szupernova a csillagközi térben,
szétrontja a szemérmetlen anyagot, és fényéveket
mázol be vérrel. Amint öregedtem, egyre kevésbé
ríttam ki a Lángból, sziporkám mindinkább
a hamu finom állagához hasonlított. Ennyi akarok lenni,
és semmi több: betű egy könyvben, hamuból
való hópihe... Áldassék tehát és
legyen üdvözölve kettős tokám, esett mellem,
redős hasam, visszeres lábam. Érzem, ahogy plazmaként
szivárog el belőlem a szépség, dicsfényt
von körém, és a véghetetlen Szépségbe
visszatérve gazdagítja azt..."
Amint Maria és Costel
a terebélyes odaliszk oldalán, akinek az alkonyuló
fényben borvörössé váltak a mellbimbói,
elértek az utca végéhez, megálltak, mélán
nézték a szinte néptelen bulvár éles
perspektíváját. Elhaladt azért néhány
fiatalos csoport, egyensapkás, táskás gimnazisták,
hátranyalt hajú egyetemi hallgatók, bongyor hajú,
csipesszel kitépdesett szemöldökű lányok
- Tomazin, a rádióban mókázva, átigazított
szemöldökűeknek nevezte őket - , néhány
sálnyakkendős úr is feltűnt nádbottal
a kezében, olyan elegáns szabású ruhában,
hogy felmerült a kérdés, vajon a "levitézlettek",
akiket annyiszor gúnyoltak a lapok és a regények,
netán mégis "aktuálissá" váltak volna?
A járókelők szórakozott pillantást vetettek
a sarkon megtorpant háromtagú társaságra a
temetkezési bolt előtt, egy koporsófedél mellett,
de semmi különöset nem vettek észre. A felvonóbeli
nő mintha mézszínű levegőből lett
volna, pedig szokása szerint lábujjhegyen járt, haja
hátul a horgasináig lógott, és kunkori fürtjeivel
csiklandta az érzékeny bőrt, azt a lehunyt szemhez
hasonló tojásdad részt. A fiatal szövőnő
gyanította azért, hogy a járókelők éppen
olyan jól látják, akárcsak ők ketten,
de úgy vélik, anynyira illik ahhoz a nosztalgikus, különös
utcasarokhoz az alkonyi Bukarestben, hogy elméjükkel fel sem
fogják, mintha egyenesen az érzelmek és az álmok
homályos mélységeiből merült volna fel
egy látomás.
Visszafordultak, újra
elhaladtak a dermedt házak előtt. Néhány ablakban,
a függönyök, kék papírlemezek mögött
kigyulladt a fény. Maria elbűvölt emlékezetében
felmerült Silistra utcai házigazdáinak számtalan
csodája: a kék és rózsaszín szivacsszoknyás
babák, a hópelyhekkel telefestett vázák, a
kócmacskát ábrázoló festmények...
Hány ilyen gyönyörűség lehetett ezek mögött
a függönyök mögött! A lány ez utáni
életében is mindig kedvelte a nippeket, a makramé
terítőket, a bekeretezett képeket: tíz-tizenöt
évvel később is két-három lejt érő
angyalkákkal, mókuskákkal, fajansz kiskacsákkal
rakta tele Stefan cel Mare úti otthonát, és állta
férje belenyugvó gúnyolódását:
"Megint vettél egy tyúkot ? Meglátod, egyszer még
kihajítom az összeset!"
"Nekem nem volt gyerekkorom,
sem ifjúságom. Hiába kutatok utána az emlékezetemben,
pont úgy, ahogy születése előtti múltjának
örökkévalóságát próbálja
felidézni az ember. De azért van ott valami szürke fény,
a feketénél némileg világosabb árnyalat,
amivel magát a semmit jelenítjük meg, de ami semmit
nem jelent, nem mutat, éppen csak jelzi, hogy létezik egy
szerkezet, mely képes lenne megmutatni. Vannak olyan vakok, akik
tudják, hogy képesek lennének látni, de egy
sorsszerű véletlen folytán mégsem látnak,
és vannak olyan vakok, akik nem tudatosítják, hogy
hiányzik nekik valami, és elképzelni sem tudják,
hogy láthatnának, aminthogy azt sem bírjuk elképzelni,
hogy látószerv nyílik ki virágként a
homlokunkon, vagy bozontos csápunk nő, akár a molynak.
Mindvégig tudtam, hogy létezésre teremttettem, hogy
olyan teljes értékű testtel és elmével
bírok, mint a vakok vagy a holtak tágra nyílt szeme,
és hogy mégsem tudom felfogni a létemet. Élet-e
a korhadt levél alatt öszszetekeredett százlábú
élete? Mennyit érez a világi látványból
egy infúziós oldatban vergődő papucsállatka?
Annyit éltem, annyit éreztem én is több mint
tizenkét éven át, mint egy kisszerű vasúti
bakter fakó álmaiban felmerült alak. Lehet, hogy én
is végignyafogtam az éjszakákat a szoros, pisis pólyámban,
miközben azért küszködtem, hogy kidugjam a kis kezecskéimet,
lehet, hogy későn írattak iskolába, és
a szünetekben a társaimmal dulakodtam, lehet, hogy tintával
maszatoltam be az ujjaimat, az arcomat, de még a nyelvemet is...
Lehet, hogy tizenhárom évesen omlatag, bárgyú
kislány voltam én is, akivel bárki bármit tehetett,
lehet, hogy feszélyezett és felháborított,
hogy sajogva nő a mellem... hogy én is bugyimba gyömöszöltem
az első vattadarabot, és egyre kínosabban viseltem
el benne azt a nedvességet... Lehet, hogy nekem is udvarolt egy
pattanásos ipariskolás diák, hazakísért
és vitte a táskámat és bohóckodott...
Fogalmam sincs. Mindez tartalmatlanabb egy filmnél, mely az ember
agyában az összes többivel összekeveredik, amint
kilép a terem sötétjéből, hunyorog az augusztusi
fényben, a szélvédők, a színes feliratú
kirakatok ragyogásától... Annyit tudok csupán,
hogy a bombázásig, valami egy éven át ennek
a román-német olajvállalatnak a székházában
voltam liftkezelő... Egy teljes éven át napi nyolc
órában ültem a sámlimon, nyitottam, csuktam a
liftajtót, elhúztam a fémrácsot, nyomkodtam
a gombokat, fel-alá szállítottam a tisztviselő
urakat és a kölnizett titkárnőiket, és
nem is láttam több esélyt, mint hogy egész életemben
ugyanezt csinálom, és ebből az alig két négyzetméteres
kalickából megyek nyugdíjba. Naphosszat a négy
fal között ültem, és arra gondoltam, hogy mégiscsak
elmehetnék munkásnőnek egy műtrágya-gyárba,
és néhány hónapon belül kiköphetném
a tüdőmet, vagy pincérnőnek, és egyszerre
tíz tányért vagy nyolc korsó sört vihetnék
ki a véraláfutásos fenekemet csipkedő összes
disznóknak, piásoknak a földtekén, akik úgyis
kurvának tartanak... Így legalább volt egy székem,
amin ülhetek, még udvariasan rám is mosolyogtak az urak
(de azért ők is szinte naponta megpróbáltak
letapenyolni, amikor rémületemre egyedül szállt
be a liftbe valamelyikük, és fel kellett fuvaroznom; de olyasmit
is láttam néha, amit különben bármely liftkezelő
gyakorta lát: hogy egy úr odalógat neki valamit, neki
meg nincs ideje eltakarnia előle a szemét, megtapad a retináján
- és ő még szűz, romantikus álmokkal van
eltelve - az a rózsaszínű ék, hogy még
a fejéből sem bírja kiverni, átsírja
az éjszakát a magányos ágyikójában),
de legalább parfüm- és havannaszivar illatú volt
a levegő... Megvolt azért nekem a magam kis elégtétele,
büszkesége: úgy rémlett, mindenki megcsodál,
amikor gyors, határozott mozdulattal sikerül éppen a
padlószinten megállítanom a felvonót, egy centivel
sem fennebb vagy alább... Este aztán, amikor bezárt
a hivatal, én is elgémberedett háttal mentem hazafelé
az utcák hamujában, és többórás
álomszerű utazás végen megérkeztem a
szobácskámba, úgy gömbölyödtem össze
az ágyon, mint egy kiskutya. Soha nem találkoztam senkivel,
sehova sem jártam el. Minden vasárnap esett az eső,
és én egyebet sem tettem, ültem a nedves ablaknál,
néztem odakint az udvart a ház mögött, és
csak azt az egy szál kis fát láttam dideregni, ahogy
lökdöste-verte az eső... Csakhogy én nem andalodtam,
nem is méláztam el, mint a többi hoppon maradt lány.
Soha semmit nem éltem át eléggé, és
nagyon hamuvá omlott minden, amihez hozzáértem. Egyre
világosabbá vált számomra, hogy mivel senki
nem választott magának, én vagyok a kiválasztott.
Nem az a nagybetűs Kiválasztott mégsem, ehhez túlságosan
kicsinek, gyöngének éreztem magam; de azért történnie
kellett valaminek, eljön néhány igazi perc vagy óra.
Szerepelhetek majd egy történetben, ha nem is az enyém
lesz az, és abban, még ha a lehető legilluzórikusabb
lesz is az összes világok valamelyikében, én
méltóképpen életre kelek. Elvégre a
valóság írja a mesét, nem a lényeg.
Kőbe véshetnek valakit, és mégsem létezik,
elvész valahol a véghetetlen homokdűnék között,
ha viszont fantomként merül fel egy álomban, éppenséggel
az álmodás erős fénye igazolja, építi
fel a létezését. Ott, egy szunnyadó elme szövevényes
meséjében valóságosabbá válhat,
mint a milliárdnyi lakott világ bármelyikében
létezők.
Amikor aztán egy tavaszi,
nyári, őszi vagy téli estén (odalett, ha volt
egyáltalán valaha a napok, évszakok iránti
időérzékem) arra ocsúdtam, hogy az utolsó
emeletnél fennakadtam a liftben, egyszeriben kihunyt a villanyvilágítás,
a félelem szaga meg úgy kavargott körülöttem,
akár a cigarettafüst arabeszkjei, tudtam már, hogy eljött
az én időm a csillagórán. Odakint fülsiketítően
bőgtek a szirénák, és úgy tűnt,
valami metafizikus szervvel még a közelgő bombázók
motorzúgását is hallom, majd nemsokára elkezdett
rengeni a föld, a robbanások pedig a nyári vihar mennydörgéseiként
ijesztgettek, amitől rozsdás ízt érez nyelvén
az ember, és a gyerekek elbőgik magukat a fejükre húzott
lepedő alatt. Ilyen mennydörgés szakította le
egyetlen vakító csapással az épület tégla-
és vakolathúsát, csak a fémrudakból,
fekete dróthálóból szerkesztett váza
maradt talpon. És a legfelső emeleten, a fa és kristályüveg
ketrecben egyedül én, az éjszakai Bukarest közepén,
amit időnként erőszakos villanásokkal világítottak
meg a légelhárító ágyúk sorozatai,
a szőnyegbombázás pusztító robbanásai.
Az alanti istencsapással ellentétben az első negyedben
járó tömör, kristályfényű hold
szőtte körbe-körbe a rezzenetlen pókhálóját.
Akkor én levetettem
a ruhámat, és anyaszült meztelenül állva
vártam szárnyas vőlegényemet abban a szűk
nász-szobában. Tudta ő, hogy itt vagyok, még
mielőtt megpillantott volna a pilótafülkéjéből,
megérezte a hasam aljából áradó feromont
(az agyával, nem az orrával érezte meg, hiszen az
agy nem egyéb, mint egy irtóztatóan megnőtt
szaglógumó), és zuhanórepülésben
érkezett az én pakurából és fémből
való sivatagi templomomba. Ott termett egyszeriben a fülkében,
szőke volt és meztelen, a nemi szerve merev, erős és
aranyszínű, nyakában pedig vékony ezüst
láncon a dögcédulája lógott. Rácsimpaszkodtam,
és akkor mindent elöntött a mesésen színes
fény, mintha csak egy tíz szirmú csakra dicsfényébe
hatoltam volna be. Amikor pedig feltörte érintetlen pecsétemet,
hasam közepébe nem csak azt a gyöngyházas nedvet
lövellte be, hanem a teljes tudást, mintha sudár húskanülje
közvetítő csatornává változott volna
két elme között, és azon át egyetlen pillanat
alatt mindent elmondtunk volna, mindent tudtunk már egymásról,
az anyagcserénk vegytanától a komplexusainkig, a kedvteléseinket,
a tapasztalatainkat, a képzelgéseinket is. Charlie Klosowsky
volt az, Baton Rouge-ból, Lousianából. A nehézbombázókat
kísérte, melyek szinte naponta szálltak fel egy máltai
légitámaszpontról. Hadnagyi rangot viselt, és
közel ezer órát repült már sudár
Spitfire-ján, mely egy leleményes szerkezetnek hála
a légcsavar lapátjai között ontotta a géppuskatüzet,
miközben azok már láthatatlanná válva
pörögtek. Többször átrepült a Balkán
és Románia fölött. Végignézte, ahogy
Ploiesti mellett levegőe repülnek a kőlajfinomítók
acél hengerei, ahogy gyufaszálakként hullanak darabokra
a cimpinai fúrótornyok, úgy kergetőzött
az égen az IAR-okkal, a Stukákkal, mintha fogócskát
játszana; látta, amint füst- és lánggömbbé
változik egy-egy gyomron talált bombázó, de
az egyre növekvő por-gombákat is háromezer méterrel
alább, az elvont térképszerű föld hasadékaiban.
Mintha egyebet sem tett volna egész életében: csak
markolta a kormányfogantyút, nyomkodta a gépfegyver
gombjait, s órákon át nézte a fedélzeti
műszereket a magányos fülkéjében, éppen
úgy, ahogyan én nyomtam a gombokat és néztem
a tovatűnő emeleteket a magam fülkéjében.
Mindketten egyre emelkedtünk, ereszkedtünk, egyikünknek
sem volt emléke vagy magánélete. Csak azért
az egyetlen pillanatért jöttünk a világra (de ugyan
melyik világra?), amikor úgy párosodtunk, mint holmi
bogarak, körkörös dicsfény közepén. És
mindörökre így is maradtunk: talpon állva tapadtuk
egymáshoz, fent a tekintetünk egyesült, lent az a megtermékenyítő
vezeték kötött össze, és éreztem, amint
milliárd kilobite információ árad át
belém. Továbbra is így, ebben a zárt áramkörben
maradtunk, abban a körben, melyben a férfi a nemi szervén
keresztül átfolyik a nőbe, a nő pedig szemén
át a férfiba, még akkor is, amikor szétváltunk,
ő hátrált egy lépést, és egy pillanatig
a verejtékes hasamat, mellemet nézte. Én is megnéztem
még egyszer a göndör szőrű, ugyancsak kiizzadt
mellkasát, a lelankadt nemi szervét, és ő máris
újra a szürke kabinjában volt, ugyanolyan szürkére
válva, akár egy fekete-fehér filmben, amilyent a háború
alatt vetítettek, és folytatta a kergetőzést
az ellenséges repülőkkel a hol derűs, hol borús
egeken, és vagy még aznap lelőtték, vagy hosszú
kort ért meg, térdén hococáréztatja
az unokáit, és a haditetteiről mesél nekik.
Kit érdekel?
Ami engem illet, én
tizenkét éven át a felvonófülkében
maradtam, öregedtem, és neveltem a gyerekemet. Méhemben
már az elején éreztem őt, előbb mint szörnyűséges
vak lárvát, szerencsére puhák voltak a rágói,
noha a látványuk félelmetes volt. Mert láttam
is, mintha kristályüveggé vált volna a hasfalam.
Úgy rágta a méhlepényemet, mint hernyó
a káposztalevelet. Aztán kisarjadtak a lábacskái,
kirügyeztek hóna alatt a szárnyak. És egyik napról
a másikra pillangó lett belőle, fel volt feszítve
a méhkürtőimre, mint egy rovargyűjteményben,
és ormányával egyre szívta a mézgás
dugót, mely elzárta a világunktól. Amikor pedig
megszületett, teljesen beburkolózott a szárnyaiba, vértől,
magzatvíztől, saját ürülékétől
maszatosan jött a világra, kénytelen voltam napokon
át a nyálammal, a könnyeimmel, a tejemmel mosdatni.
Egy hét sem telt belé, már pihés és
virgonc volt, csillogott a szeme, kibontotta a szárnyát,
akkor még elég helye volt, kedvére verdeshetett a
tükör és a tolórács között. Az
elején alig kétaraszos volt a fesztáva, és
nem is villogott ilyen kékesen. Nőstény, és
közel a nap, amikor beérik. Ujjaimmal fésülgetem
naponta a hasa lágy tollazatát, és érzem, hogy
a hátsó szelvények tájékán egyre
nőnek az üregek, melyek több száz kilométeres
körzetet megtöltenek majd azzal az illattal, amelyet csupán
a hímek csápjai érzékelnek. Feromon az: elég
egyetlen molekulája egy köbkilométer levegőbe.
Bizony, nemsokára megkérik a kislányom kezét..."
Meg is érkeztek a
kérők, no de milyen gyámoltalanul! Az üres telek
melletti négyemeletes tömbház-sor végére
érve a háromtagú társaság elhűlten
pillantott meg egy fantasztikus festményt a fekete drótháló-torony
mögött. A hátsó ház teljes tűzfalát
ellepték a lepkék. Középen, villódzó
szárnyát újra kitárva, meredten függeszkedett
a liftbeli nő pillangója. Bunkós végű
csápjai szimmetrikusan fogták közre a kis ablakot, melyben
újra megjelent a cucli szopó vénasszony. A szabályosan,
részarányosan elrendezett szárnyak köré
megszámlálhatatlan, ezerféle, különböző
alakú, méretű és színű lepke telepedett,
elragadóan szép kárpitot alkotva. Még a kilúgozott
alkonyi fényben is üvegesen, mégis bársonyosan
párálltak a színek, összeolvadtak, szétváltak,
visszfényük egyöntetű barnába hajlott, majd
fel-felcsillant egy-egy azúrzöld, citromsárga, rőt,
gránátpiros árnyalatuk, oly tisztán, akár
egy kvarckristály-hasáb lángjai, vagy a hajnali harmatcsepp
tűhegynyi fénye egy lila kikericsen. A magasban erős,
hegyes szarvát mutogatta a hold.
Az aranylóan meztelen
asszony száját tágra nyitva, hogy kilátszott
a kunkori nyelve, és alatta az ín kötőfékje,
éles hangot hallatott. A tetemes pillangó elrugaszkodott
a faltól, azúrkék szárnya örvényében
szerteszálltak a társai, és egy mezei pocokra lecsapó
karvaly lendületével anyja mellére vetette magát.
Bársonyos teste közel akkora volt, mint emezé. Az asszony
átölelte, és Mariához fordult: "Nemsokára
megesik", mondta olyan szomorúan és különösen,
hogy mosolya évek múltán is feltűnt Maria rémálmaiban.
S még mielőtt a fiatalok felocsúdtak volna, belökte
a lepkét a felvonóba, majd amúgy tenyeres-talpasan,
súlyosan térdre rogyott hajsátra alatt a lány
előtt, és megcsókolta a jobb kezét. A kézfejre
tapasztott ajkak mintha illékony anyagot sugároztak volna
belé, s az Maria agyába szállt, ott egy pillanatra
felragyogott. Costel világosan látta (majd nemsokára
elfeledte), hogy szerelmese halántéka körül felszikrázik
egy sugárkorona. Az asszony felállt, megfordult, látszott
királynői csípeje, az alatt a már-már
vadállatias vulvája, majd belépett a felvonófülkébe,
leült a sámlijára, újra karjaiba ölelte
a pillangót. Eközben a levegő olyan sűrű
volt az ezernyi egyéb pikkelyszárnyasoktól, hogy a
két fiatal egyszerűen belélegezte, orrán át
a tüdejébe szippantotta őket, érezte, amint a
hörgőikben verdesnek, majd visszalehelte az alkonyatba. Végül
azonban, ahogy szinte teljesen elsötétült és korai
csillagokkal telt meg a nyári ég (kétségtelenül
beköszöntött a nyár, illatos, forró volt az
éjszaka), az összes lepkék beszálltak a felvonóba,
akár egy fénycsapdába, és teljesen betöltötték
a szűk teret. A rácsozat mögött még csak
nem is sejlett az asszony és a nagy lepkéje. Maria becsukta
a vasajtót, és a lift a kátránytornyot megremegtetve
elindult lassan felfelé. A csúcson, a hatalmas kerék
aljában megállt, és már-már láthatatlanná
vált volna, ha nem veri kékes fénnyel a hold a kristályablakát.
A bánatos Maria kézen
fogta a barnahajú fiatalembert, és a szórt fényű
utcákon elindultak hazafelé. Több, mint egy órába
telt, amíg átvágtak a városon, és alig
néhány szót váltottak közben. Costel csak
a lány puha kis kezére figyelt, amint meg-megremegő
ujjakkal viszonozta az ő ujjainak a simogatását. A
fülledtségben az út menti fák húsos levelének,
nedveinek illata érződött. Néhány villamos
imbolygott el csörömpölve, útban a Vatra Luminoasa-i
remíz felé. A szemetesek a járdák mellett tologatták
bödönjeiket, az utcaseprő nők kettesével-hármasával,
seprűnyélre támaszkodva cigarettáztak. Néhány
gyár ablaka világos volt, a műhelyekben szakadozottan
mozgó gépek látszottak: éjszakai műszakban
dolgoztak. Eljutottak végül a Colentinára. A szappangyár
felől az avas zsír elviselhetetlen szaga áradt. Két
villamosmegállónyi távolságot kellett megtenniük
még az alacsony, romos házikók között, kátránypapír
fedte a tetejüket, mint valami raktárakat. Costel, akit a végeérhetetlen
délután szinte tudtán kívül mintegy áttetsző,
de áthatolhatatlan borostyán-tojásba foglalt - a csoda
érzékeléséhez ugyanis más szövedékre
van szükség, nem a rövidszálú makraméra,
hanem a bal agyfélteke összefonódó rostjaira,
Costel pedig a bal félteke igazi szektás híve volt,
a mélabú logikatudósa - , egy közszájon
forgó dalocskát dúdolt magában:
Egy-két, hét,
hetvenhét, / Garofita, dalold még...,
és azon tűnődött,
milyen részegységeket, emeltyűket kell megint működésbe
hoznia, hogy összeránduljanak a lány arcizmai, és
feléje fordítsa a tekintetét, hogy aztán ő,
újabb ügyes manőverrel, mintha az ITB-műhelyben
állítaná be a gyalugépét, apró
kis mosolyt csikarjon ki belőle, a szája sarka emelkedjen
meg legalább, vagy rágó- és szemizmainak szövevényes,
meghatározhatatlan összehangolódása révén
"a felderül" szóval jellemezhető arckifejezést
öltsön. A még mindig szűz, Mariánál
négy évvel fiatalabb srác elméjében
hatalmas táblázat merült fel, éppen olyan, mint
a szobájában található kis koszos könyvecske
logaritmus-táblázatai, tele szinuszokal, koszinuszokkal,
melyeken az ezernyi gesztusnak, szónak, testi jelnek, arckifejezésnek,
haj- és ruhaviseletnek, cipőnek, cigarettának, felhőformának,
hőmérsékletváltozásnak, csillagállásnak,
politikai eseménynek, utcai kavicsnak, pillanatnyi emléknek
a lány ugyanannyi reakciója felel meg, egyértelmű,
közvetlen és állandó kapcsolatban amazokkal.
Ehhez a gépezethez viszont több száz alkatrész
kellett, és azokat egyszerre kellett volna beindítani, szinkronban
kellett volna mozogniuk, csakhogy a lány futólag megsimogassa
kedvese rosszul borotvált arcát, és többszázezer
fogaskerékre, szíjáttételre lett volna szükség,
hogy megölelje, továbbá (és itt már Costel
belátta, hogy műszaki képességei hajítófát
sem érnek) a világegyetemnél nagyobb, bonyolultabb
szerkezetre, abban pedig az űrben száguldó fotonoknál
számosabb darabra, amíg Mariát valaha is ráveszi,
hogy kimondja: "Szeretlek". A táblázaton egyelőre vajmi
kevés bizonyosság, viszont számtalan feltételezés
szerepelt, még több törlés, változtatás.
Beláthatatlanul és szabálytalanul terjeszkedett az
egymáshoz közelállók között.
A műút jobb
oldalán moslékszagú sötétségbe,
zegzugos utcácskákra jutottak. Cirpeltek a tücskök,
ugattak a kutyák, és hellyel-közzel egy-egy bácsika
dugta ki a kapun a svájcisapkás fejét, jobbról-balról
felmérte az utcát, és mormogott valamit. Majd becsukta
a kaput és eltűnt a bolthajtásos szőlőlugasban.
Egy másik udvaron a szabad ég alatt vacsoráztak néhányan
viaszosvászonnal letakart asztal körül, fára akasztott
villanyégő fényénél. Több ezer muslinca,
szúnyog kerengett-csapongott az égő körül.
A legtöbb ház azonban már néma és sötét
volt, belepte a csillagpor.
Egy háromszögletű
terecskén, sápadt lámpafényben virágágyás
látszott, valamint egy életnagyságúnal kisebb,
kisszerű katonaszobor, gipszből, előre döfött
puskával. Egyik karja réges-rég leszakadt, betonvas-szerű
csonka drótok meredtek ki belőle. Roppant szomorú hely
volt. Az ide tévedt ember is olyan sápadttá, anyagtalanná
vált benne, mint minden, ami körülvette. Maria viszont
éppen ott állt meg, szembefordult Costellel, és komolyan,
már-már szigorúan rászólt: "Csókolj
meg!" A bánáti fiú úgy érezte, szétrobban
az agya, és megrendül a világegyetem rendje. Az okozat
megelőzi az okot, visszafelé folyik az idő. Egyszeriben
tűzbe dobta a végtelen táblázatot, mely semmi
effélét nem jövendölt, eleven zsákmányává
vált ama másik agyféltekének, melyben minden
ellentmondás gyöngéd fényben, egyetemes hígítóban
oldódik fel. Sután átölelte a lány derekát,
ahogyan a moziban látta, majd ajkával, nyelvével igyekezett
felnyitni a száját, de az ellenállt, és csókjuk
tipikusan ötvenes évekbelire sikeredett, romantikus és
már-már szűzies volt, amilyennek mindannyian képzelték
az apjuk, anyjuk csókolózását, mielőtt
ők világra jöttek volna. És éppenséggel
ilyen volt: hollywood-i csók, megjátszottan szenvedélyes,
és benne az erotikának nyoma se. Amikor elhúzódott
tőle, és Costel láthatta a feléje emelt arcát,
még az is mesterkéltnek hatott, maszknak, mely kihangsúlyozza
egy hajdani díva csillogó szemét, tökéletes
fogsorát. Maria nem fonta Costel nyaka köré a karjait,
hanem könnyedén a vállára tette, mintha táncolnának.
ő maga sem tudta, miért mondta neki, hogy csókolja
meg. Talán félelmében. Újra és újra
eszébe ötlött a pillangós asszony iszonytató
üzenete. Kétségtelenül ő volt a kiválasztott
- de ugyan mire? És miért éppen ő? Istenem,
gondolta, hiszen rémisztő ez a kiválasztottság,
amikor az ember érzi, hogy ujjával, mint egy tőrkéssel
rámutat az angyal. Amikor érzi, hogy kilépett szabadsága
homályából a fénybe, élete minden pillanatában
nézik, és már semmi nem az övé, még
saját lelke sem. Megrendítő, hogy ráveti tekintetét
Valaki, oly hatalmas és érthetetlen, hogy az sem számít
már, hogy gyönyörre vagy kínzatásra szemelte-e
ki? Naponta kellene fohászkodnunk, reménykedve és
kétségbeesetten: "Uram, ne válassz ki engem, Uram,
tedd, hogy soha ne ismerjelek meg, ne legyek benne könyvedben..."
Maria rémülten és iszonyodva remegett, hiszen számára
mostantól kezdve nem volt menekvés. Igenis, félelmében
csókolta meg az inasiskolást, félelmében fogja
szeretni, megy férjhez hozzá és tart ki mellette egész
életében. Olyannyira tisztán átlátta
ezt akkor! Most ő is figyelmesen megnézte magának az
ifjút, mintha először látná: vajon, méltó
a szerelmére? Lehet az élete igazi férfia? Fekete
szemet, sápadt arcot, szomorú ajkakat látott. Egyszerre
mindez közömbösnek tűnt számára. Miért
éppen ő, Maria? Miért éppen ő?
Mindkét kezüket
összefogva beszélgettek még egy ideig a Silistra utcai
ház kapujában, majd elbúcsúztak egymástól.
Mintha egy óceán legmélyén lettek volna, a
csillagok pedig csupán egy másvilági hold fényében
felragyogó hullámok tükörképei. Az udvarban
az oleander édeskés, bódító illata áradt.
Még egyszer megcsókolták egymást, alig-alig
érintve össze az ajkukat, majd a lány bement az udvarba.
A pávatyúk és a pávakakas csak kotyogott a
dróthálós ketrecében, egy-egy csonka ágon.
Marinache álmában felfújta magát, amint megsejdítette,
hogy elhaladt a lány, de torkán akadt a kotkodácsolása,
orrlebenye sápadtan, lágyan lógott a csőrére.
Fényes volt még néhány kék papírral
borított ablak, susorgó vagy veszekedő férfi-
és női hangok hallatszottak. A lány a szűk lépcsőn
felment az emeletre, a majdnem teljes sötétségbe, végighaladt
a minden lépésre szörnyűségesen megreccsenő
galérián, majd kinyitotta szobája ajtaját.
Besüt a hold az ablakon,
/ Kis szobánkba süt nagyon,
dúdolta, minthogy
a holdsarló valóban kékre festette a padlót
és az ágy egyik felét. Egyszer csak borzasztóan
egyedül érezte magát. Összegömbölyödött
az ágyban, fejére húzta a takarót, és
sokáig sírt, akár egy gyerek, mielőtt elaludt.
Costel jó ideig ácsorgott
a kapu előtt, beszívta a külváros fojtogató
levegőjét, a csillagok borsos, a távoli ugatások
szagának bizarr elegyét. Zsebében, a bolyhok, kenyérmorzsák
között öntudatlanul pörgetett néhány
pénzérmét. Maria. Számára a pillangós
asszony volt Maria, mi több, az ő ajka volt a misztikus pillangó,
melyre minden férfi vár, s melyet neki sikerült magába
szippantania azon a vaksi terecskén. Mintha egy ragyogó lepárló
készüléken át cseppenként szivárgott
volna érrendszerébe kedvese merőben pszichikai képe
(hiszen Costel, ölelte bár, mégsem merészelte
soha még elképzelni sem, hogy birtokolhat egy Maria nevet
viselő testszövet-, mirigy- és emlékbirodalmat,
hogy eljuttathatja kikötőjébe az árboc csúcsáig
reményekkel, tekintetekkel, simogatásokkal, ondósejtekkel,
alkonyokkal megrakott dereglyéit, ezt a közlésképtelenség
miatt kétségbeesett hajóhadat), a most holdfénnyel
glóriázott szívébe hatolt, vivőereiből
átfolyt a verőereibe, majd átlüktetett a nyaki
vénáiba, ezernyi rostra, kémcsőre szétbomolva
döfte apró ujjacskáit az agyba, terjedt szét
a velővezetékekben: glukóz-tunikába öltözött
milliárdnyi Maria fertőzte meg bűbájos spirokétaként
az összes csillagos sejteket, idegdúcokat, találkozott
össze egymással termekben és folyosókon, összeolvadtak,
akár a higanycseppek, egyre nagyobb és szentképszerűbb
Mariákat alkotva, amíg aztán a legfelsőbb csarnokban,
az agy griff madarakkal környezett magasságos trónusa
előtt már újra egyetlen óriási Maria
képe remegett, és tükrözte vissza egy koponya lankás
kitüremkedéseit, melyek alatt alig-alig jutott hely neki magának,
amint lábához borulva imádta egy két évszázaddal
ezelőtt elhunyt lengyel poéta. Amikor a lány ablakában
kihunyt a fény, Costel cigarettára gyújtott, és
elindult vissza a forró útvesztőben, ijedten rezzent
meg bármely árnyalak közeledtekor. Érezte, amint
minden lépésére megremeg fejében az a nő,
akár egy fordulatszámláló mutatója.
Addig-addig, hogy egyre gyanúsabbá
vált az éjszaka. A mocsaras utcák megsokszorozódtak,
és a csillagok sem ugyanazok voltak már odafent: elhomályosultak
és leereszkedtek, akár egy naiv színpadi díszlet.
A kerítéseknek, melyeken szórakozottan végighúzta
a kezét, olyan fénye lett, akár a kartonpapírnak.
A házak alig látható körvonala kidülledt,
alaktalan kupacokká váltak, a kutyaugatás letisztult,
hova tovább lankadó glissandóvá egyszerűsödött.
"A jó francba", mondta magában a fiatalember, és hajába
túrt az ujjaival. Most olyan tömör volt a frizurája,
mint egy darab gumi. Amikor pedig végigsimította az arcát,
úgy érezte, elkoptak, elmosódtak a vonásai,
akár egy porcelánbabáé. Még a látótere
is elhomályosult. Costel alvajáróként bámulta
a kezét: ujjai mintha felszívódtak volna a szögletes
tenyerébe. Átvillant rajta a felismerés, hogy kilépett
a Meséből, a szélre sodródott, ahol minden be
van satírozva, éppen csak alakul a világ, alig-alig
bimbózik tere és ideje. De azért ment, ment, amíg
nem is maradt belőle egyéb, csak ez a menés. A világ
most piszkos volt és alaktalan, akár a gyurma, melybe minden
színt, emberkét, fácskát belegyúrt.
Végül minden jellegzetességét elnyelte a végső
anyaméh: az éjszaka. És az is felszívódott
az el-nem-gondolt, le-nem-írt nemlétbe. Abba a fehér
papírlapba, mely fölé most én hajolok, s melyet
nem szentségtelenítek meg többé golyóstollam
obszcén hímcsírajsejtjeivel.
CSIKI LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta