stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

Válság, krach, csőd, krízis

(MOSZKVA) "Válság, krach, csőd, krízis" - ezt hallom reggeltől-estig mindenütt. A gyerek nyafog, hogy nem hoz neki az idén a Mikulás "SONY PLAY STATION"-t, az asszony pöröl, hogy már 19 rubel egy apró tojás, pedig nemrég még a nagyját is ötért lehetett kapni. A középosztály sopánkodik, hogy nem mehet a Kanári-szigetekre (ott van nektek a Krím, oda bezzeg, a testvéri Ukrajnába nem vágyik egyiktek se), miközben a metrónál leperkálja az ember az utolsó rubeljeit, ha nem akarja kivárni, míg nyugdíjas lesz, hogy reggeltől estig ingyen tömegközlekedhessen. Van, aki már lakni se tud, s újabb cső után néz, másokat meg milliók miatt szorongat az adórendőr - hiába, mert a delikvens elbukta a pénzét mind. Van, akinek az arany nem elég fényes, másnak meg a túl száraz kenyérből is kevés jut. Ahogy a Tolsztojból népi bölcsességgé avanzsált mondás tartja: "Az Oblomov-házban minden öszszekavarodott".

Úgy emlékszem, jól elvoltunk

A szovjet gróf, Alekszej Tolsztoj rendkívül érzékletesen írja le a halhatatlan bolsevik tábor által rendezett úgynevezett októberi forradalom nyomában támadt zurzavart és összeomlást: a vidéki kisváros nyomorúságos piacán cukrot, öngyújtót, fejadaggal járó kenyeret árulnak. Egy "múlt rendszerbeli" úr kályhaezüsttel fényezett papíroroszlánt kínál: "Aha, szóval ékszerekkel seftelsz!?" - löki oldalba egy részeg lumpen kárörvendve, - "megyek máris, feljelentelek!"

Szerencsére én még nem éltem meg a szovjetrendszer eme "ezüstkorát", de nagyon is emlékszem, micsoda kincset érő pompával kísérték a másvilágra távozó generalisszimusz-türannoszt, Joszif Visszarionovicsot.

A Jeges-tengerbe ömlő J. melletti K. városában éltem akkor, annak a faháznak a hátsó traktusában, amelyet a húszas évek derekán még nagyapám vásárolt. Nagyapám a falujából, Jemeljanovóból még kulákként menekült el, ám a városban már mint élmunkás került a dicsőségtáblára. Ezer szerencséje volt, hogy elhalálozott, mielőtt még leleplezték volna igazi osztályhelyzetét a közeledő háború előtti nagy tisztogatásban. Ezer szerencsém volt nekem is, hogy én meg mindennek utána, 1946-ban láttam napvilágot abban a bizonyos hátsó traktusban, amelynek alapterülete alig volt 30 négyzetméter, s abból is a legnagyobb helyet a nagy orosz kemence foglalta el. Ott laktunk egy szobában, én, Zsenya Popov, édes jó szüleim, valamint testvérnéném, a másikban meg Ira néném, unokaöcsém, nagyanyám, aki még zarándokoknak is szorított helyet, egy apácának, Anfjuskának, meg az öreg Tatának, akinek igazolványa se volt, végül pedig a folyosó végén, elfüggönyözött sarokban a másik nagyanyám (tanítónő, kivégzett pap özvegye) húzta meg magát. A funérlemezzel lekerített konyhában is mindig lakott valaki, Kolja, az öreg zsebtolvaj meg a Gyemjannak csúfolt neje, aki a legkülönbözőbb iparcikkeket sózta el a kolhozpiacon. Egyszóval, legalább egy tucatnyian voltunk a 30 négyzetméteren, azaz, alig 2,5 négyzetméter jutott egyőnkre. És még csak azt se mondhatom, hogy szegények voltunk, nekem például volt egy biciklim, a házban folyton szólt a rádió, hallgattuk, hogy a komenisták miként lőtték fel az urbe előbb a Lajka kutyát utána magát Jurij Gagarint. Igaz, lisztért mi is éjszakákon át álltunk "élősorban", ahol háromjegyu számot véstek a tenyerünkbe lila tintaceruzával, s szombatonként ugyancsak háromjegyu számmal a tenyerünkön reménykedtünk, hogy csak bejutunk végre a közfürdőbe (saját fürdőszobája, melegvize szinte senkinek nem volt). Szurkosvászon csizma, posztónadrág, pufajka volt az átlagöltözet - mégis úgy emlékszem, jól elvoltunk, ünnepeltük szépen a sok forradalmi ünnepet, kicsit a karácsonyt, a húsvétot, a mindenszenteket. Kórusban szidtuk Volját, a burzsujt, akinek egyedül volt az utcánkban autója, egy rozzant, ütött-kopott, de muködő Moszkvicsa.

De nemigen lehetett jobb helyzetben a többi kortársam sem. Mindenki emlékszik a hatalmas közelharcokra az üzletekben, ahol a moszkvaiak és a vidékiek mentek ölre egy kis vajért, sajtért. Mindenki emlékszik a végtelenül szomorú, ócska viccre: "Zöld, hosszú és kolbászszaga van. Mi az? - A moszkvai HÉV." Ha elfelejtették - hál' istennek. Most van minden, csak pénz legyen. Eltunik a társbérlet is, vehet bárki önálló lakást, csak pénze legyen. Mehet külföldre is, nem kell végigzarándokolnia előbb az összes pártinstanciát, végighallgatva az összes pártinstrukciót, kinek mikor mit mondhat, mikor hogyan viselkedhet szovjet emberhez méltó módon az ellenséges kapitalista környezetben, mehet isten hírével, csak pénze legyen.

Csak pénze legyen - de pénz az nincs

De pénz - az nincs. Nem lehet csak úgy megkeresni se. De hát máshol is voltak már ilyen vészhelyzetben, túlélték máshol is - csak túléljük mi is, nem?

Mert szörnyu világ ez, szörnyu tapasztalat a kizökkent idő - erről regélt már Hamlet királyfi is: civilizált országok tapicskoltak vérben, mocsokban, de mégiscsak kikecmeregtek valahogy a gyulöletmocsárból a viszonylagos nyugalom szigetére. Hátha ez történik velünk is. Szocialista paradicsomból a peresztrojka ködébe csöppentünk, szólásszabadság, konvertibilis valuta, kommunista puccs, piramisjáték várt ránk, most meg itt van lám, az összeomlás. Pallérozott-civilizált nyugati elme se bírná ki épen - hát velünk mi lesz?

És mégis, és mégis. Az ország talpon van, az aszszonyok, a gyerekek, az öregek. Akármilyen mélyre zuhantunk, akármekkora szennyben hemperegtünk, mégiscsak itt élünk, ez a föld a mienk. Nincs más választásunk. Kalandorok, lecsúszottak, szélhámosok, deviánsok, rablók, különcök, félresikerült zsenik vannak körülöttünk mindenütt, pedig az országnak egyszeru LAKOSOKra lenne szüksége. NORMÁLIS munkásokra, normális parasztokra, normális kereskedőkre, bankárokra, gyárosokra.

Talán majd eljön az az idő, amikor a kommunizmus ideje alatt felgyülemlett gyulölet ugyanolyan hasznos energiává válik, mint az amúgy halálos ereju atom. Hisz Oroszország most is hatalmas, Moszkva még mindig ott van, ahol a történelem során mindig, a Volga még mindig a Kaszpi-tengerbe ömlik, a reggeli köd ugyanúgy könnyu fátylat borít a tóra, mint régen, a fenyőerdő pókhálófinom rajzolatán most átüt a napfény, a kertekben ugyanúgy érik a gyümölcs, mint a cárok idején.

Csakhogy az új Oroszország már ne társbérlet legyen, ne nagycsaládok kényszeregyüttléte. Hanem különálló házak, önálló egyének együttese, akik csak egyvalamiben akarnak egyet: nyugalmat, csendet akarnak, hogy gyarapodhassanak, szaporodhassanak, gazdagodhassanak. Egyszeruen élni akarnak - a maguk kedvére, nem valamiért, nem valaminek a nevében.

Mózes annak idején negyven éven át vezette népét, hogy elfeledtesse velük a rabságot. Esztelen és veszélyes vállalkozás lenne, ha le akarnánk pipálni Mózest, ha megpróbálnánk egyetlen ugrással ott teremni a fényes jövendőben...

Amíg odaérünk, addig is még sokáig 19 rubel lesz a tojás, a Nyugat továbbra sem ad pénzt "csak úgy", Lukasenko, a külföldi kolhozparaszt elvtárs még sokszor csókot vált a mi Jelcinünkkel, banditák gyilkolják egymást, csinovnyikok várják a baksist, Zsirinovszkij teli torokból zengi a szovjet esztrádslágereket, hogy "Nem kell nekünk a török part, nem kell nekünk Afrika se", nekikeseredett polgártársak pocskondiázzák a hatalmat, de közben fő a fejük, hogy maradhatnának talpon, hogy élhetnének meg a kapott új viszonyok közt. Ahogy egy nagyon okos, de nagyon trágár barátom mondta nemrég: "Válság? Csőd? Káosz? Most éljek, vagy szarjam öszsze magam?"

KISS ILONA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu





     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret