stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PRESSIG LAJOS

Azok a műértők és kritikusok, akik nem ismerik SI-LA-GI szellemi hátterét, művészete előtt gyakran tanácstalanul állnak. Alkotásaiban a legkülönbözőbb égtájakról és kultúrákból származó stílusjegy, technikák és formai elemek keverednek. Ez azonban nem a nagyvilágot beutazó művész valamiféle zavaros eklekticizmusát tükrözi. Ellenkezőleg: alkotásai eszköz- és műfajbéli gazdagságuk ellenére is jellegzetes egységet képeznek, rímelnek egymásra, és megszólítják egymást. A művész identitását nem valamely iskola, műfaj vagy technika ismérveivel való azonosulása adja, hanem saját emberi élményei, találkozásai és fölismerései, amelyek láthatóvá tétele érdekében bátran, szabadon és szuverén módon használ bármilyen eszközt, stílust és kifejező közeget. Ez a szabadság, mely egyformán képes megnyilvánulni a minimalizmus vagy az expresszivitás közegében, nem szubjektivitásból vagy személyes önkényből fakad. SI-LA-GI szabadsága a születési, faji, kulturális és lélektani kondicionáltságát áttörő, egyetemes jelentőségére ráébredő ember méltóságának a kifejeződése, aki alkotója és használója, de nem rabszolgája eszközeinek és létfeltételeinek.

E szabadságvágy a művész egyik meghatározó vonása, ez űzi őt világcsavargóvá a közép-Kádár-kor szellemi állóvizéből. A szabadság lényege a számára a külső feltételektől való függetlenség és meg-nem-határozottság. E végső értelemben felfogott szabadságot politikai rendszerek se el nem vehetik, se meg nem adhatják: kizárólag belső korlátaink áttörésén és minden pillanatban adott választási lehetőségeink fölismerésén múlik.

SI-LA-GI külső utazásai a belső átalakulás és a személyes korlátok áttörésének, az egyetemes emberi keresésének zarándokútjává nemesednek. Ennek során a külső és belső közötti határvonalak egyre inkább elmosódnak: a belső megnyílással egyidejűleg a lehetőségek mintegy mágikus módon kívül is mind láthatóvá válnak; s az utazóban elkezd felsejleni a formák és határok káprázat-jellegére vonatkozó felismerés.

Ahhoz, hogy közel tudjunk kerülni SI-LA-GI művészetéhez, nekünk nézőknek is át kell lépnünk bizonyos belső korlátokat. Ha a művek előtt első benyomásként valamiféle feszengő értetlenséget élünk át, az nem az alkotás formai vagy stílusbeli idegenségének következménye, inkább mert túlságosan is közvetlenül, túlságosan mélyen szólít meg bennünket. Az első igazság, ami oly nagy hangsúlyt kap SI-LA-GI képein, a múlandósággal való találkozás. Pedig végső szabadságunk titka éppen múlandóságunk megélésén és elfogadásán múlik, miközben az ettől való menekülés tesz bennünket az aktuális formák, feltételek, látszatok, divatok és talmi értékek rabjaivá.

Miközben SI-LA-GI alkotásaiban a hagyományos technikák mellett a legmodernebb művészeti kifejezőeszközöket - különféle fotótechnikai, nyomdai és video eljárásokat, sőt hétköznapi tárgyakból összeállított installációkat - is használ, mondanivalóját és művészi mentalitását tekintve egy már-már elfeledett művésztípust és művészeti funkciót tesz ismét jelenvalóvá. Nem szórakoztatni kívánó mutatványos vagy ügyes kézműves ő, nem gyönyörködtető formák önfeledtségre csábító mestere. Kompozícióinak szigorú megszerkesztettsége a művészet szakrális gyökereihez, a műalkotás mágikus-szakrális funkciójához tér vissza. Nem elkábítani igyekszik, hanem ébreszt. Nem törekszik önkifejezésre (vagyis nem tetszeleg), s a "realitásnak" nevezett látszatok és kondicionáltságok szenvelgő bemutatásával sem foglalkozik. Műveiben ehelyett a valóság közvetlen feltárásán és minden szintű, intellektuális és érzelmi megértetésén fáradozik.

SI-LA-GI alkotásaiban a mű és a hétköznapi élet közötti határok elmosódnak. A művész megláttatja velünk hétköznapi banalitásaink esztétikumát, s ezen keresztül felmutatja a bennük jelenlévő valóságot úgy, hogy konvencionális világunk a benne rejlő mély szellemi igazság kinyilatkoztatásává válik. Az utolsó vacsora című képhez kapcsolt installáció a képet meghívássá változtatja: vegyünk részt saját, bizonyosan bekövetkező utolsó vacsoránkon. Hogy melyik vacsora lesz az utolsó, nem tudhatjuk, mint ahogy nem tudjuk, nem ez a mostani-e "a megmérettetés előtti utolsó cselekedetünk". Mindenesetre nézhetnénk úgy is, mintha ez, itt és most lenne az utolsó pillanat Nemcsak az élet egésze múlandó, de minden pillanat külön-külön is az. Ez a pillanat is, itt és most, első és egyben utolsó, megismételhetetlen mindörökre. Ki bírná el a pillanatok jelentőségének e roppant súlyát?

Az utolsó vacsora helyzetéből nézve nem látunk többé személyeket, s nem látunk többé "én"-t sem, csak evés és ivás van - vágyak, test-lelki halmazatok, érzések és tendenciák személytelen kavargó áramlása. Ráébredünk, hogy a jelenségek pusztán jelenségek, melyek lényegük szerint üresek, s minden nekik tulajdonított tartalom és szubsztancia csupán belevetítésen alapult. Az üresség végső valóságát azonban éppen konvencionális, hétköznapi világunk teszi láthatóvá. Az igazság nem valahol a dolgok mögött keresendő, hanem magában hétköznapi életünkben és annak ürességében rejlik. Ezt az ürességet mi magunk töltjük meg tartalommal, mi teremtjük rávetítéseinken keresztül azzá, amiként megnyilvánulni látszik. Zsidó - egy puszta szó, feketén-fehéren, s mégis zsigeri reakciók mozdulnak bennünk. Ha nincs személy, ha mi magunk is oly üresek vagyunk, mint a kép, akkor vajon ki az, aki gyűlöl, aki szeret, s aki fél?

Aki a választ erre az utolsó kérdésre is megtalálja, annak számára az üresség félelmetes valósága egyszerre csak megszelidül. Az otthontalanságban, melybe támasztékaink szétfoszlása taszított bennünket, felismerjük igazi otthonunk. S a világ, mely az üresség rádöbbenésében semmivé olvadni látszott, újra felragyog, ezerszeres gazdagságban. Szemellenzők, sémák, illúziók, belső korlátok és preferenciák nem szűrik és nem terelik többé megismerésünket saját kisszerűségünk és sorsunk szűkre szabott pályáira. Az igazság utolsó arca. Túl az ürességen, a jelenségek pompázó sokszínűsége, melyek minden lehetséges módon, korlátok nélkül egymással is relációba lépve és egymást áthatva tudnak tapasztalásunkba lépni, könnyedén és szabadon, mint álomképek áramlása. Eltűnnek a határok időben és térben egyaránt, mert kiderül, hogy idő és tér maguk is csupán gondolkodásunk béklyózó konstrukciói voltak; s az egész világ a szellem szabad játékának megnyilatkozásává válik.

A mindent mindennel áthatásban, tükröződve, számtalan variációban megélő és megmutató SI-LA-GI képein csak egyetlen jellegzetesség ismétlődik, a személy következetes feloldása. Ez ugyanis a szemlélet szabaddá válásának feltétele. Csak jelenségek vannak: tengerparti hangulat, az azt megélő személyek helyén üres fekete foltok. A negatív felvétel a lámák földjén és a Manhattenben kóborló művész képein a személyiséget annak ellentétévé, negatívjává varázsolja: az ember súlyos tárgyiasultsága visszájáról nézve lebegő ürességként mutatkozik, s a személyben összesűrűsödő homály a másik oldalról nézve fényleni kezd, és világosságunk megnyilatkozásává válik.

Szabadságunk titka e szempontváltás végrehajtásának képességében rejlik. Figyelmünk többnyire arra tapad, hogy mik is vagyunk gyarló emberekként. Engedjünk azonban SI-LA-GI meghívásának, s váltsunk át személyünk negatív szemléletére: nézzük meg ugyanezeket a dolgainkat, érzelmeinket és tulajdonságainkat úgy, mint amelyek nem vagyunk. Ha meg merjük tenni e lépést, személyünk korlátai hirtelen belső ürességünk, szabadságunk és világosságunk kifejeződésévé válnak. SI-LA-GI maga talán úgy fogalmazta volna ezt, hogy konkrét-személyes élettörténetünket mi magunk szőjük, végtelen lehetőségekből merítve, kivetítéseinken és azonosulásainkon keresztül. Itt-és-most, teljesen szabadon. SI-LA-GI azonban ezt valószínűleg mégsem mondta volna. Mert jóllehet nézhetnénk így visszájáról is a dolgokat, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan akarja nézni. Hiszen szabadok vagyunk, magának a nézőpontnak a megválasztásában is.

Aki azonban úgy dönt, hogy elfogadja a művész meghívását, annak ügyelnie kell, nehogy az alkotások formai megjelenésénél leragadjon. E képek lényege éppen az, hogy nem megrögzíteni kívánnak bennünket, hanem bekapcsolni a határokat feloldó áramlásba, ahol saját magunk is megnyílunk, s teret engedünk valóságot teremtő álmainknak. A képek csak kapuk, amelyek önmagunkra nyílnak, s magasabb értelmet annyiban nyernek, amennyiben rajtuk keresztül valóban belépünk.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret