stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FÉLIX GUATTARI

Ökozófia

A mindennapi élet rutinja és a médiákban megjelenő világ banalitása egy olyan megnyugtató légkörrel vesz körül minket, amelyben semminek nincs valódi következménye. Elfüggönyözzük a tekintetünket, megtiltjuk magunknak, hogy elgondolkodjunk időnk zajos múlásáról, ami rendkívüli gyorsasággal hajítja minél messzebbre legmeghittebb múltunkat; kiolt olyan lét- és életmódokat, amelyek még elevenen élnek az emlékezetünkben, és jövőnket meglehetősen ködös horizontra tolja. Annál inkább igyekszünk megnyugtatni magunkat, mivel már semmi sem biztos. Ökológiai katasztrófák, éhínség, munkanélküliség, a rasszizmus és az idegengyűlölet fokozódása nyomja rá a bélyegét más fenyegetésekkel együtt az ezredvégre. Másfelől rendkívüli sebességgel fejlődnek a tudományok és a technika, és virtuálisan minden eszközt megadnak az embernek, ami ahhoz szükséges, hogy megoldja anyagi problémáit. De az emberiségnek nem sikerül élni ezekkel, tompán és tehetetlenül megtorpan a kihívások előtt, amelyekkel szembekerül. Passzívan nézi a vizek és a levegő egyre szennyezettebbé válását, az erdők ritkulását, az éghajlati zavarokat, számos élő faj kipusztulását, a bioszféra géntartalékainak elszegényedését, természeti tájak tönkretevését, a városok fuldoklását, kulturális értékek és az emberi szolidaritás és testvériség erkölcsi normáinak fokozatos feladását... Az emberiség elveszteni látszik a fejét, pontosabban a feje nincs többé összehangolva a testével. Hogyan találhatna rá újra a megfelelő iránytűre, hogy eligazodjék egy olyan modernitásban, amely bonyolultságának hullámaival mindenfelől átcsap a feje fölött?

Elgondolni a komplexitást, különösen lemondani a tudományba vetett hit redukcionista öncsalásáról, amikor arról van szó, hogy megkérdőjelezzük elfogultságait és rövidlátó érdekeit: ez a médiák utáni, posztmediális korba való belépés perspektívája; mert a jelen minden nagy fordulata akár pozitív, akár negatív - a dolgoknak csak a kis, eseményszerű aspektusát megragadni képes médiaipar szűrőjén átjutó információk mércéjével mérhető, s ez soha nem azt problematizálja, ami valóban kockán forog.

Nehéz az egyéneket rávenni arra, hogy föladják mindentől való elzárkózásukat, és elgondolkodjanak jelenről és jövőről. Hiányoznak erre a kollektív ösztönzések.

Elég ösztönzés-e a katasztrófától való félelem? A Csernobil-szerű ökológiai katasztrófák bizonyára éberebbé tették valamelyest a közvéleményt. De ne felejtsük el, hogy a veszély lenyűgözően is tud hatni. A katasztrófa előérzete kiválthatja az öntudatlan vágyat is a katasztrófára, a semmibe kívánkozást, a romboló ösztönt...

Egy demokratikus káosz felé

Az "ökozófiai" perspektíva esetében semmiképpen nem egy olyan hegemón ideológia feltámasztásáról van szó, amilyenek a nagy vallások voltak vagy a marxizmus. Teljesen abszurd volna például, ha a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank egyetlen növekedési modell általános megvalósítását írná elő a harmadik világ országainak. A kapitalista növekedés tisztán kvantitatív marad, míg egy komplexebb fejlődés modellje lényegében a kvalitatívra vonatkozik. Sem az állam teljhatalma (mint a bürokratikus szocializmus esetében), sem a világpiacé (a neoliberális ideológiák égisze alatt) nem vállalkozhat arra, hogy fölülről akarja szabályozni az emberi cselekvés jövőjét és alapvető célkitűzéseit.

Világméretű véleménycserét kellene kezdeményezni, és a különbözés (a differencia) egy új etikáját előmozdítani, és eközben a mai kapitalizmus hatalmi struktúráit egy olyan politikával helyettesíteni, amely a különböző népek eltérő kívánságait veszi alapul. De vajon ez a perspektíva nincs-e kitéve annak a veszélynek, hogy káoszhoz vezet? Erre csak annyit válaszolhatok, hogy a demokratikus káosz mindenképpen jobb, mint az a káosz, amely az autoritarizmussal jár. Individuumok és csoportok nem úszhatnak meg egy bizonyos egzisztenciális ugrást a káoszba. Ugyanis éppen ezt tesszük minden éjjel, amikor átadjuk magunkat az álom univerzumának. Az a kérdés, tudjuk-e, mit hozunk magunkkal ebből az alámerülésből: a katasztrófa és az összeomlás érzését, vagy az új lehetőségpályák megnyilatkozását? Ki irányítja manapság a kapitalista káoszt? Értékpapírtőzsdék, multinacionális konszernek és (csökkenő mértékben) az államhatalom. Lényegében lélektelen organizmusok.

Egy világpiac megléte bizonyára elengedhetetlen a nemzetközi gazdasági kapcsolatok strukturálásához. De ettől a piactól nem lehet elvárni, hogy csodatévő módon szabályozzon minden emberi csereviszonyt ezen a földgolyón. Az ingatlanpiac hozzájárul a metropoliszok nyugtalanságához. A művészetek piaca eltorzítja a művészi alkotást. Ezért van elsőrendű jelentősége annak, hogy a kapitalista piac mellett helyi piacok is megjelenjenek, amelyek meghatározott szociális formációkra támaszkodnak, és azok értékszempontjait is érvényre juttatják. A demokratikus káoszból annak kell kijönnie, amit "érték-attrakciónak" szeretnék nevezni, heterogén, sokféle és disszenzuális értékek vonzerejének.

A marxisták a történelem mozgását az osztályharc szükségszerű dialektikus előrehaladására alapozták. A gazdasági liberalizmus hívei vakon hisznek abban, hogy a piac szabad játéka képes a feszültségek és egyenlőtlenségek megoldására, és a lehetséges világok legjobbikának megteremtésére. Az eddigi események azonban azt bizonyítják, hogy a haladás sem mechanikusan, sem dialektikusan nem kötődik sem az osztályharchoz, sem a tudomány és technika fejlődéséhez, sem a gazdasági növekedéshez, sem a piac szabad játékához... A növekedés nem a haladás szinonímája, ahogy ezt a városokban feléledő szociális nyugtalanságok, interetnikai konfliktusok és a világméretű gazdasági feszültségek elég ijesztően tanúsítják.

A szociális és erkölcsi haladás elválaszthatatlanul kapcsolódik az ezt elősegíteni próbáló kollektív és individuális gyakorlathoz. A nácizmus és fasizmus nem múlandó betegségek voltak, nem a történelem azóta túlhaladott "balesetei": Állandóan jelenlevő potenciált képviselnek, továbbra is benépesítik virtuális univerzumunkat; a Gulag sztálinizmusa vagy a maoista despotizmus holnap új kontextusban újra feltámadhat. A legkülönbözőbb formákban hatol be társadalmaink próusaiba egy mikro-fasizmus. Felbukkan a rasszizmusban, az idegengyűlöletben, a vallási fundamentalizmusokban, a militarizmusban, a nők elnyomásában. A történelem nem garantálja a "haladás küszöbének" végérvényes átlépését. Egyes-egyedül az emberi gyakorlat és egy kollektív voluntarizmus óvhat meg minket a legrosszabbfajta barbárságba való visszahullástól. Ebben a tekintetben teljesen illuzorikus volna az "emberi jogok" vagy a "kollektív jogok" védelme formális normáira hagyatkoznunk. A jogok a létüket biztosító intézmények és hatalmi formák vitalitásán nyugszanak.

Életöröm, szolidaritás és együttérzés olyan eltűnőben lévő érzéseknek tekintendők, amelyeket érdemes óvni, újra élettel megtölteni, és új irányba terelni. Az etikai és esztétikai értékek nem imperatívuszokon és transzcendens kódokon alapulnak. Az egyén egzisztenciális részvételét kívánják meg, egy mindig újra elérendő immanenciából kiindulva. Hogyan lehet ilyen érték-univerzumot teremteni? Erkölcsi prédikációkkal biztosan nem.

Az információelmélet szuggesztív ereje segített elleplezni a kommunikációbeli megnyilatkozás-dimenzió jelentőségét. Emiatt sokszor elfeledkeznek arról, hogy egy üzenet értelme csak azzal jön létre, ha veszik ezt az üzenetet, nem a közvetítés puszta tényével.

Amire nyomatékosan szeretnék rámutatni, az éppen a mai szubjektivitás mélységesen pluralisztikus, multicentrális és heterogén jellege - a homogenizálás ellenére, aminek a tömegmédia mindent átfogó hatása folytán ki van téve. Ebben a tekintetben egy individuum eleve heterogén összetevőkből álló "kollektívum". Egy szubjektív lény személyes területére - a testre, az énre - utal, ugyanakkor kollektív területekre is - mint a család, a csoport, az etnikum. És ehhez csatlakoznak a többi szubjektiváló folyamatok, amelyek a nyelvben, írásban, informatikában és a technikai eszközökben öltenek testet.

A prekapitalista társadalmakban az élet fontos dolgaiba és a világ rejtelmeibe való beavatás a családon belül ment végbe, a nemzedékek viszonyában, klánok, testületek, rituálék stb. keretei között. Az egyének közti közvetlen érintkezésnek ez a fajtája eltűnőben van. A szubjektivitás immár sokszoros közvetítéseken át formálódik, miközben a nemzedékek, a nemek és a szomszédségok csoportok közti egyéni kapcsolatok egyre inkább beszűkülnek. Így tűnik el például igen gyakran a nagyszülőknek a nemzedékeken átnyúló emlékezetet őrző szerepe. A gyerek egy tévé, számítógépes játékok, telekommunikáció és képregények meghatározta kontextusba nő bele. Egy újfajta gépi magányosság jött létre, amelynek bizonyára nemcsak teljesen negatív sajátosságai vannak, amelyet azonban mégis egyre-másra újból tematizálni kell, és fel kell dolgozni, hogy összhangba hozható legyen a társadalmi együttlét megújuló formáival. Nem annyira szembefordulásról van szó, inkább arról, hogy polifon összefonódásokat lehessen teremteni egyén és társadalom között. Még rá kell találni a szubjektivitás muzsikájára.

Egy gépi demokráciáért - a technika a hierarchiák ellen

Az új világot átfogó tudatnak újra végig kell gondolnia a gépekhez való viszony problémáit. Ebben az összefüggésben a gépet gyakran szembeállítják az emberi lélekkel. Egyes filozófusok úgy vélik, hogy a modern technika elállja a létünk alapjaihoz és a legfőbb lényeghez való eljutás útját. De mi volna, ha ezzel szemben lelki megújulást és a humanista értékek megerősödését éppen a géppel kötendő új szövetségtől várhatnánk? A biológusok napjainkban a sejt, a szerv, az élő szervezet fogalmain keresztül keresnek kapcsolatot az "élet" fogalma és a gépi világ új megközelítése között.

A gépek nem önmagukban zárt totalitások. Pontosan meghatározott kapcsolatokat tartanak fenn egy tér-időbeli külvilággal, valamint a jelek világával és virtuális mezőkkel. Egy gépi rendszer esetén a külső és a belső kapcsolata nemcsak az energiafelhasználásból és - termelésből áll: genetikai alapforrásokból is formálódik. Egy gép számára a jelen egy lejátszott leszármazási sor határpontja, és az a kiindulási hely vagy töréspont, ahonnan egy továbbfejlődő leszármazási sor kibontakozhat. Ezek a genealógiák és alteritás-mezők komplex módon jelennek meg. Szakadatlanul ki van téve a tudományok, művészetek és társadalmi kezdeményezések alkotóerői hatásának, amelyek kölcsönösen áthatják egymást, és a bioszféránkat körülvevő "gépi szférát", "mechanoszférát" alkotják. Ezt a körülvevést azonban nem valami szorító nyakvasként vagy ráadott páncélzatként kell elképzelnünk, hanem egy elvont gépi burkolatként, ami újabb perspektívákat keres az emberi létnek.

Az emberiségnek érdek- és szerelmi házasságra kell lépnie a gépi világ sokféle elágazásaival, ha nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy belesüllyed a káoszba. A demokrácia megújításának célja lehetne az őt alkotó gépek együttesével való pluralisztikus bánásmód.

A mai technikai-gazdasági és társadalmi gépezetek potenciálisan képesek volnának minden embernek élelmet, ruházatot, közlekedési eszközöket és megfelelő oktatást nyújtani. A kezünkben vannak az eszközök, amelyek biztosíthatnák a Föld 10 milliárd emberének a megélhetését. Ami hiányzik, az a megfelelő motivációk rendszere a javak megtermelésére és méltányos elosztására. A testi és lelki jólét fejlesztéséért, a szociális és mentális ökológiáért való fellépést éppolyan értékesnek kellene tekinteni, mint az ipar csúcsszektoraiban vagy a pénzügyi spekulációk terén való tevékenykedést

Nem könnyű, de mégis elengedhetetlen, hogy átlapozzuk végre a régi referencia-rendszerek lapjait, amelyek a bal-jobb, szocializmus-kapitalizmus vagy piacgazdaság-tervgazdaság merev szembeállítására épültek. A közvélemény már jóval a politikai osztály előtt allergiás lett a programatikus kinyilatkoztatásokra, és türelmetlen a dogmák iránt. De amíg a nyilvános viták és állásfoglalási módok nem találnak újabb kifejezési formákat, fennáll a veszélye annak, hogy az emberek egyre inkább elfordulnak a demokratikus gyakorlattól, hogy vagy a passzív távolmaradást választják, vagy a reakciós csoportosulások aktivizmusának adják át magukat. A valóság nem egy és oszthatatlan többé. Olyan sokrétű lehetőségirányok járják át, amelyeket az emberi praxis képes röptében megragadni. Az energia, az információ és az új nyersanyagok mellett az új - akár technikai, szociális, elméleti vagy esztétikai jellegű gépezetek centrumában ott van a választani akarás és a kockázatvállalás készsége.

A megalkotandó "ökozófikus térképeknek" meglesz az a sajátosságuk, hogy nemcsak a jelen, hanem a jövő dimenzióit is átfogják. Azzal a kérdéssel, hogy mi lesz harminc év múlva az emberi élettel a Földön, épp olyan intenzíven fognak foglalkozni, mint azzal, hogy mi lesz a városi közlekedés problémáival három éven belül.

Mindemellett szó sincs visszaesésről a múlt totalitárius és autoritárius vízióiba, a messianizmusokba, amelyek "jövendő Napállamok" nevében, vagy az ökológiai egyensúly nevében akarták minden egyes egyén életét megrendszabályozni. Minden feltérképezés a világ egy partikuláris látásmódját képviseli, amely még ha az egyének nagy számban osztják is, mégiscsak magában rejti a bizonytalanság csíráját. És valójában ez a legértékesebb tőkéje. Mert ebből kiindulva lehet eljutni a másikra való hiteles odafigyeléshez. Az odafigyelés a diszparátra, az egyedire, a marginálisra, még az őrületre is, nemcsak a tolerancia és testvériség parancsán alapul. Egzisztenciális propedeutikát jelent, állandó figyelmeztetést a bizonytalanságok e rendjére, a káosz erőinek felszabadítását, amelyek szakadatlanul keresztülfolynak az önmagukkal eltelt, önelégült uralmi struktúrákon. Az odahallgatás fel tudja forgatni ezeket a struktúrákat, új értelmet vinni beléjük, új potencialitással töltve fel őket, és belőlük kiindulva új menekülési irányokat kibontva.

Például a felháborodásból, amit akkor érzek, ha a másik nem fogadja el az én álláspontomat, vagy a világ megátalkodottsága fölött, hogy nem hajlik az akaratomra. Ezt az ellenállást azonban nemcsak akceptálnom kell, hanem még örülni is neki, keresni kell, beszédbe elegyedni vele, felszínre csalni és elmélyíteni. Mert ez az ellenállás teszi majd lehetővé, hogy kilépjek narcizmusomból és bürokratikus vakságomból, visszaadja nekem a végesség iránti érzéket, az érzéket a végesség telje iránt, amelyet az infantilizáló tömegmédia-szubjektivitás egész apparátusa elködösíteni próbál.

Egy ökozófiai demokrácia nem megy bele a konszenzusos megegyezés kényelmességébe, inkább invesztál az az egyet nem értésre (a vitára) irányuló metamodell kialakításába. Ezzel a felelősség kilép önmagából (az én-be zártságból), hogy hidat verjen a másik felé. A differencia, atipikusság és utópia e szubjektivitásának nem kellő kifejlettsége miatt korunk könnyen belecsúszik olyan rettenetes identitáskonfliktusokba, amilyenen a volt Jugoszlávia népei mentek át mostanában. Hiába is próbálunk a morálra, a jogok tiszteletben tartására apellálni. A szubjektivitás eltűnik az ürességben, amit a profit és hatalom megmozdulásai hagynak maguk után. A médiák jelenlegi státuszának elutasítása új szociális interakciók, intézményi kreativitás és az érték-univerzumok gazdagításának keresésével együtt fontos lépés lehet a társadalmi gyakorlat új alapokra helyezésének útján.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret