stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



GEORGES CANGUILHEM

Haladás
Egy utópikus eszme tündöklése és bukása

"Eszmék éppúgy nem folynak visszafelé, mint a folyók... És a haladás e titokzatos erejétől mindent elvárhatunk, ami egy szép napon egy emlékmű tövében egyesíti Keletet és Nyugatot, és a nagy piramis belsejében összehozza egy beszélgetésre Bonapartét és az imámokat". Victor Hugo 1862-ben vallásos szókészletet mozgósít egy világi eszme szolgálatában. "Az emberi nem kezdeteitől való fejlődésében nézve úgy mutatkozik meg a filozőfus szeme előtt, mint hatalmas egész, amelynek, mint minden egyes egyénnek, megvan a saját gyermekkora és előrehaladása... Az emberi nem a maga egészében folytonosan, bár lassú léptekkel, halad egy nagyobb tökéletesség felé." A haladást az emberi nem tökéletesedésének határtalan képességére alapozni, nem jelentett-e jóslásokba bocsátkozást? Ezt még Kant is így látta.

És ha nem látszik teljesen légbőlkapottnak Hugót és Kantot egymás mellé állítani, miért ne tehetnénk még egy további lépést, rámutatva, hogy a történelmi haladás irreverzibilitását Hugo a vízfolyás irányának megfordíthatatlanságához hasonlítja, amit Kant A tiszta ész kritikájá ban annak szemléltetésére hoz fel, amit a jelenségek objektív egymásrakövetkezesének nevezett, azaz a kauzalitás irreverzibilis rendjére.

Mégsem egészen korrekt dolog analógiába állítani a haladás szerepét az emberi történelem alakulásának és értelmének "megalkotásában", "konstituálásában" a kauzalitás szerepével a természetről szóló tudomány megalkotásában. A haladás Kantnál nem működhet kategóriaként. Eszme, amely arra való, hogy elrendezzen egy empirikus sokféleséget, eközben a "vezérfonal" szerepét tölti be.

A tökéletesedő emberi természet megmaradásának elve

A 18. századi francia filozófusok, a haladás elméletének megalapítói a haladást minden tényleges előrelépés summájaként és minden lehetséges haladás anticipálásaként ábrázolták. Kantnál és Condorcet-nál az a paradox, hogy az emberi haladás korlátlan kibontakozása a kozmológiai állandóság törvényének van alárendelve. Condorcet-nál ez explicit módon jelenik meg. A Vázlat elején a tökéletesedés kibontakozását a Föld mint bolygó fennmaradásától teszi függővé, amelyre a természet az embert helyezte.

A haladás kibontakozása sosem fordulhat vissza "legalábbis, amíg a Föld megtartja helyét a világegyetem rendszerében, és ennek a rendszernek az általános törvényei nem hívnak életre olyan átalános fordulatot vagy változást ezen a planétán, ami az emberi nem számára többé nem tenné lehetővé, hogy ebben a környezetben megtartsa és továbbfejlessze ugyanazokat a képességeket..." Newton Principiá i garantálják tehát még Laplace Exposition ja előtt a Vázlat igazát.

Vajon nem jogosít-e föl bennünket a haladásba vetett bizalom alátámasztásának a csillagászat törvényeiből levezethető biztosítási kísérlete arra, hogy a 18. század haladás-eszméjét a megmaradás elvével hozzuk kapcsolatba, amely analóg volna a 17-18. század tudósainak hasonló elveivel: az ember tökéletesedő természete megmaradásának elve?

Valóban, ha egy intellektuálisan turbulens korszak kellős közepén csupán Condorcet-nál vizsgáljuk meg az ember korlátlan tökéletesedésének alapjait és igazolásait, fölismerhetjük a földrajzi és időbeli gyökereket. Akár az eszmék rendjéről és az ész szabályairól van szó, akár a gyermekkori stúdiumról a tudás és a nevelés kapcsán, akár a tudományok struktúrájáról és történetéről, a tudományok alkalmazásáról, különösen a matematikai tudományokéról a művészetek gyakorlatában, beleértve az orvoslás és a politika művészetét, akár a fogyasztási javak termeléséről, akár az állampolgári jogokról és szabadságokról van szó, mindig ugyanaz a kérdés merül föl. Nem a kultúra egyik történelmi formájával állunk-e szemben, amely úgy szemlélte magát saját felvilágosodása fényében, mint egy tükörben, és annyira csodálta magát a történelem ábrázolásában elért rangjáért és helyéért, hogy ebben a megkettőződésben nem kiteljesedést vélt felfedezni, hanem szabályos menetet, a csillagok mozgásához hasonlóan? Ha így áll a helyzet, akkor a haladás eszméjének a megmaradás elvéhez való hasonlítása megengedné, hogy hanyatlását ne úgy magyarázzuk, mint előreláthatatlan visszaesést az irracionalitásba.

Mielőtt az ún. Carnot-Clausius elv a zárt rendszeren belüli változásokat az energia csökkenéseként ábrázolta volna, mielőtt filozófusok és örök homályos próféciák céljára használatba vették volna a termodinamika fogalmait, mélységes csalódottság vett erőt politikai és társadalmi téren az általában a haladásba vetett hitben egyesített remények körében, amelynek okai egy új szociotechnikai és kulturális konfigurációban voltak keresendők. Az újdonság olyan horderejú találmány volt, amely nem redukálható egyszerű fejlődésre: Watt gőzgépe, amelyet a 19. század elején trónjától megfosztott Woolf gőzgépe. Egy gép, amelyet föltaláltak, és teljesítményében feljavítottak, mielőtt a működését megmagyarázó elmélet egyáltalán létrejött volna. Egy gép, amely a gépkorszakot beharangozva és bevezetve, a haladásnak olyan gyerekek arcát kölcsönözte, akik napi tizenöt órát dolgoztak a szövőgyárakban és a bányákban.

Aligha állíthatjuk, hogy Victor Hugo hite a haladás megfordíthatatlanságában a gazdasági téren jelentkező rabszolgaság iránti érzéketlenségén alapult. De a keletkező történelmi materializmus kortársaként a társadalmi problémákat továbbra is a 18. századi filozófusokhoz hasonlóan kezelte. A történelem motorja a megismerés fénye. A haladás a sötétség helyén támadó világosság. A 19. században azonban már nem a fény fizikai jelensége szolgál a történelmi haladás szimbólumául, hanem a hő. De a fénnyel ellentétben, amelynek folyamatos sugárzását a naprendszer stabilitása biztosítja, az ipari segédeszközként kitermelt hő ásványi tüzelőanyagok egyszeri, meg nem újítható alkalmi előfordulásától függ. Renan és Cournot egyszerre figyelt föl a termelőerőket megsokszorozó energiahordozók egyikének erre a megváltoztathatatlan csökkenésére. Friedrich Engels joggal vált híressé azzal a tételével, miszerint az ő korában az emberiség története két felfedezés között helyezhető el: a tűz fölfedezése, azaz mechanikus mozgás hővé alakítása, és a gőzgép, azaz hőnek mechanikus mozgássá alakítása között. De a technikai haladás racionalista magyarázatától félrevezetve Engels még nem tesz különbséget a találmányok két fajtája között. Az egyik esetben olyan technikai találmányokkal állunk szemben, amelyek megelőzik a tudást, amely működési elvük megértésével fokozni fogja teljesítőképességüket, a másik esetben olyanokkal, amelyek visszavezethetők a tudásra, amelyet alkalmaznak.

A cáfolatokat kell tehát keresnünk, amelyeket a történelem egyre ésszerűbb lefolyására vonatkozó optimista megállapítással szemben maga a történelem hozott fel, azaz azt kell vizsgálnunk, hogy a 18. és 19. századi gondolatépítményekben felmerült tézisek az idők folyamán, megfogalmazásuk percétől kezdve, beigazolódtak-e vagy sem.

Kilábalni a kiskorúságból vagy oda visszavágyni

A haladáselmélet keretein belül, ahogy Turgot és Condorcet felfogja, vagy ahogy Auguste Comte a három stádium törvényében szisztematikusan kifejti, a haladás, a tökéletesedés és a fejlődés fogalmai kölcsönösen felcserélhetők. A "fejlődés" fogalma kínálja a legalapvetőbb jelentést: egy organikus magban tartalmazott lehetőségek egymásra következő megvalósulását. Ennek a ténynek az alapján az eredet nem a tapasztalat lehetséges tárgya, és nem is lehet az. De lehet a gyerekkor modellje szerint elképzelni, és ez így is történik. A haladás átmenet a gyerekkorból a felnőttkorba, eljutás az éretlenségből és tudatlanságból az érettséghez és a tudáshoz.

Pascal azt mondja a gyerekekről, hogy kezdeti gyengeségüket nem küszöbölik ki a felnövekedésük folyamán. Bossuet azt írta dogmatikus szigora teljében, hogy a gyerekkor az állati létnek felel meg. Ezzel szemben az Enciklopédiá ban a gyereket képesnek nyilvánítják arra, hogy már nyolc évesen elérjen az ész korába. E szerint a modell szerint a haladás abban áll, hogy az ember maga mögött hagyja az emberi nem "gyerekségeit", az előítéleteket, és tudatára ébredjen saját tévedéseinek.

Rousseau és az Emile ellenére a gyereket csak a célból hozzák kapcsolatba a felnőttel, hogy a nevelés által kiszabadítsák kezdeti helytelen állapotából. A tévedés tartja fogva, mégis hozzáférhető a javító szándék számára. A dolgokhoz és a felnőttekhez való viszonya révén a helyes nyomra vezethető, és ezáltal e kapcsolatok összhatása folytán korlátlan tökéletesedésre képes.

Ez a kép csak erősödött a 19. század folyamán a biológiai fejlődés iránti érdeklődés feltámadásával. Lehetett azt a tételt képviselni, és Haeckel többek között ezt is képviselte, hogy a gyerek pszichikai fejlődése a megelőző törzsfejlődés megismétlése, és ennélfogva egy haladást reprodukál.

De ugyanakkor ezzel szemben azt is lehetett állítani, hogy a biológiai gyerekkornak az emberi nemre jellemző meghosszabbítása pozitív szerepet játszott az ember fejlődésében. Ahogy John Fiske mondta, a gyerekkor azt hozza ki az emberből, ami. Ez a megállapítás váratlan támaszra talált a pszichoanalízis részéről. A felnőtt alakjában nem láttak többé a gyerekkori fejlődést előrevivő ideálképet. Ellenkezőleg, a felnőtt a gyerek számára kezdeti függő helyzete miatt konfliktusok forrása, amelyek a tudattalanban tartós komplexusokként internalizálódnak. A felnőtt megtanulta, hogy a gyerekkorát nem lehet egyértelműen feladni, és egy sor antiautoritárius és nem-represszív neveléselmélet sokszor fogékonnyá tette arra a gondolatra, hogy a gyermeki lehetőségek sokfélesége értékek fontos tartalékát rejti magában. A haladás iránya megfordult. A forrásnál, a kezdeteknél találhatjuk, ha nem is a tökéletességet, de legalább a gazdagságot. A gyerekkorról kialakított újfajta kép, s az újfajta eredetmodell szemszögéből könnyebben érthető, hogyan lehet azonosítani a haladást és a hanyatlást. A kiinduló állapot szempontjából a tőle egyre távolabbra vivő előrehaladás hanyatlásnak számít, és ezt bizonyíthatja az a tény, hogy ez az eltávolodás hosszú távon az elveszett kezdetek iránti nosztalgiát váltja ki, és a naivitás általi regeneráció vágyát. "A degenerálódás a haladás egy betegsége".

A felfedezések hatása - a letelepedés, az írás, a tüzérség és a könyvnyomtatás

Általánosan elfogadott, hogy a tudományok 18. századi történetének egy bizonyos felfogása Turgot-tól Auguste Comte-ig a haladás elméletét támasztja alá. Condorcet és Fontenelle szerint is a technika, politika és morál területén végbemenő minden más haladás bennefoglaltatik a matematika és a csillagászat haladásában.

De a tudománytörténet lerombolta a tudomány egyenesvonalú haladásáról kialakított képet, mégpedig az egyenes azon per definitionem megkövetelt tulajdonságának kétségbevonásával, hogy egy rajta kívül fekvő ponton át csak egyetlen párhuzamos húzható. Még a nem-euklideszi geometriánál is inkább hozzájárult a nem-klasszikus mechanika a dialektikus fejlődés gondolatának bevezetéséhez a tudományok történetébe. A folytonos haladás a konzervatív episztemológia fogalma. Aki a haladást hirdeti, holnapot csinál a mából. De csak holnap lehet majd a tegnapról beszélni.

Miután Condorcet a történelmi lefolyást korszakokra osztotta, két rendkívüli történelmi horderejű eseményt a nála harmadikként szereplő korszakba sorolt: az ember letelepedését a földművelő kultúrák életformájában és az alfabetikus írás felfedezését. A kumulatív haladás két feltételéről van itt szó. Az első nélkül nem volna stabil és szervezett társadalom, következésképpen tartós kommunikációs szükséglet sem. A második nélkül nem volnának meg ennek az eszközei. Kommunikáció nélkül nem létezne a tapasztalat összegyűjtése és megsokszorozása, a tudás gyarapítása.

Az általa felállított hetedik és nyolcadik korszakban helyezett el Condorcet két közvetlenül politikai jelentőségű technikai vívmányt: a tüzérséget és a könyvnyomtatást. Ebben csak Baconhez kapcsolódik, aki ezeket a találmányokat az iránytűvel együtt újnak és ismeretlen eredetűnek mondja. Könnyen elképzelhető, hogy a felvilágosodás korában a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése, a könyvek sokszorosítása és az első újságok megjelenése olyan jelenségnek tűnhetett, ami a cenzúra ellenére a műveltség elterjedését, a nyilvánosság tájékoztatását és a józan ész használatát segítette elő. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy valaha is elvitathatják az ábécé és a nyomtatott betű találmányának a kulturális emancipáció elősegítésére való alkalmasságát. Pedig éppen ez történt a modern tömegmédiák, a rádió és a televízió feltalálásának következtében. Ahogy Rousseau "A nyelvek eredetéről" szóló esszéjében az írásban az emberek egymástól való elválasztásának eszközét látta, aminek romboló hatása van minden együttélésre, Marshall McLuhan Gutenberg-Galaxis ában (1962) is sajnálkozhatott afölött, hogy az intellektuálisan csupán a nyomtatott médiákból táplálkozó ember lelki elsatnyulásra van ítélve. A képi és hangbeli kommunikációs eszközök terén végbement technikai haladás a haladás irányának megfordulását hozta magával, a tradicionális társadalmi struktúrákhoz kötődő affektív értékek restaurációját.

Az eredetileg várt hatások megfordulása az új technikai felfedezések során a haditechnika esetében még nyilvánvalóbbá vált, mint a kommunikációs eszközöknél. Condorcet úgy hivatkozik a tüzérségre, ami a múlt tekintetében a feudális rend lerombolását alapozta meg, a jövőre nézve pedig mint az egyre gyilkosabbá váló konfliktusok csökkentésének lehetséges eszköze. Michelet Bevezetés e a világtörténetbe a nép felszabadítását ünnepli "a mindenkit egyenlővé tevő ágyúgolyó által".

Egy technikai találmány politikai és társadalmi kihatásainak kiszámíthatatlanságára vonatkozó 20. századi tapasztalatok messze felülmúlnak minden korábbit ezen a téren, és indokolttá teszik, hogy a Raymond Aron Permanens háború című könyvében bevezetett "technikai meglepetés"-fogalomban a történelem, politika és társadalom területén a Gaston Bachelard által a tudománytörténetben használt "episztemológiai törés"-fogalom ellenpárját lássuk.

A haladás térképe

Condorcet is, mint előtte és utána sokan mások, a haladás valódi irányát a nap keletről nyugatra haladásának mindenki által látott modelljét követve rajzolta meg. Ázsia és Afrika metszéspontjára helyezi tényleges eseményként és a történelem normatív eszméjeként is azt a bizonyos értelemben abszolút találmányt, amelyre a haladás épül, az alfabetikus írást. Eközben a kisugárzás epicentrumait, az újjászületés, a reneszánsz helyeit a barbárságba való visszaesések után kelet-nyugati irányban rendezi el. Ilymódon adódik egy sor Athéntől Itálián át, Párizs, a mórok Spanyolországa, Anglia egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Amerika, az új Nyugat, amely felfedezi a maga Nyugatját. De mintha a haladás útja elérkezve a "Távol-Nyugatra" nem szakadhatna meg, megindul, ezúttal nyugatról keletre a haladás egy új alakjának elterjedése, egy olyan népé, amely olyan alkotmányt ad magának, amely biztosítja az egyének szabadságát és jogaik egyenlőségét. A forradalom nyugatról halad kelet felé, Amerikából Európába, ott Franciaországban véve kezdetét.

Condorcet felvázol egy törvényt, amelyet a forradalom nyugat-keleti irányban fokozódó radikalizálódása törvényének lehetne nevezni. Mintha a forradalom keleti irányban terjedve szükségképpen totálisabbá válna azáltal, hogy a társadalmakban, amelyek átalakulását előidézi, az egyre nagyobb megkésettség következményeit a haladás ösvényére lépve még külön is le akarná küzdeni. Az erőszak annál hevesebb, minél archaikusabb, minél kevésbé nyugatias lényegét tekintve az érintett hatalom.

A felvilágosodás földrajzi elterjedésének ez a térképe a haladástörténet képeként messze túlélte szellemi atyjait. Láttuk, hogy Victor Hugo a haladást rejtélyes erőnek tartotta, amely a piarmisoknál összeköti a Keletet a Nyugattal. Proudhon kitűnően összefoglalta és kigúnyolta ezt az elméletet. Minden bizonnyal Nietzsche volt az, akitől a legkeményebb döféseket kapta A hatalom akarásá nak jegyzeteiben: "...a tizenkilencedik század nem haladás a tizenhatodikhoz képest: és 1888 német szelleme visszalépés 1788 német szelleméhez képest... Az "emberiség" nem jut előbbre, még csak nem is létezik... Az ember nem haladás az állathoz képest: a kultúr-puhány torzszülött egy arabhoz vagy egy korzikaihoz képest, a kínai jólsikerült típus, nevezetesen tartósabb az európainál..." Ezért nevezhette Bernard Pautrat az örök visszatérés gondolatát, amely Zarathustrát eltölti, joggal "a Keletre való visszatérés"-nek. Oswald Spengler az első világháború végét követően megjelent könyvének címével ( A Nyugat alkonya ) azt akarta jelezni, hogy sikerült diszkreditálni a felvilágosodásnak a haladásról kialakított képét, amelyet a 18. századi filozófusok a csillagászat történetéből kölcsönzött érvvel támasztottak alá.

A haladás jövőbeli folytatódásának reményét Condorcet-nál egy nyugtalanító megfontolás kíséri. Vajon ha az ismeretek, a művészetek és az ipar terén várható haladás meghozza a kívánt haladást az emberi jólét terén is, nem fogja-e a népesség számának megnövekedése az ezt lehetővé tevő haladást korlátozni vagy éppenséggel aláásni?

Röviden a 18. század filozófiája nagyon is tisztában volt a források szűkösségével a kereslet és a rászorulók számához képest, a megoldást az emberi élet egészének kontrolljával valamint az elemek hasznunkra fordításának művészetével képzelték el. Condorcet, akárcsak korának sok közgazdásza, tudatában van a megélhetési problémáknak, amelyeket az agrártársadalmak iparivá alakulása vet föl. De az ő korában senki nem tudta elképzelni, hogy a nagyipar az ásványi nyersanyagok milyen roppant mennyiségét fogja elhasználni. A kérdésfeltevés hamar bekerült a köztudatba. Pécuchet, aki sötéten látta az emberiség jövőjét, "a hő vége általi világvégét" hirdeti meg. Amire Bouvard, aki rózsaszínben látta az emberiség jövőjét, így válaszolt: "A csillagokon fognak járkálni. És ha majd a Földet elhasználták, az emberiség kivándorol a csillagokra." Ezzel írja le Gustave Flaubert 1875-ben a 19. század kétség és remény közt ingadozó szellemi állapotát.

A tudás fénye és a hőhalál perspektívája

Néhány hónappal halála előtt Georges Dumézil elismerte "Szívesen lettem volna a 18. század embere, hozzávéve a múlandóság és az elérhetetlenség iránti érzéket, ami ezekből a nagy szellemekből hiányzott. Szívesen lettem volna egy D'Alembert vagy egy Montesquieu, de olyan, aki olvasta Darwint és Boppot". Darwint mint, aki az emberiség történetének protagonistáit besorolta az élet történetébe. Boppot pedig mint olyat, aki a nyelvet a tudás eszközéből a tudás tárgyává tette, fölfedezte mint a hagyományok közvetítőjét és kollektív életmódok emlékezetét.

Világosan felismerhető, hogy a haladás régebbi korokbeli teoretikusai a történelmi létet egy bizonyos azonosság mellett gondolták el, miközben önmagukban minden történetiségtől távol álló eszközökkel hangsúlyozták a kezdeteken való túljutást és a lehetőségek kibontakozását. Ez az elképzelés modelljeinek törékenysége és előrelátásai jórészének megdőlése miatt érvényességének határaiba ütközött.

A 20. században immár megértjük, hogy a 19. század, miközben azt hitte, hogy a 18. század nyomdokain halad, valójában kritikai ítéletet mondott felette. Ma ismerjük, jobban mint a 18. század, annak a jelentőségét, amit a kor fizikájának tudomásul kellett vennie: hogy az energiamegmaradás tétele mellett van még az egyensúlytalanság elve és a növekvő káosz elve is, amely irreverzibilis változásokat jelez. Egy zárt rendszer egyedi állapotban instabil rendszer, amelynek fejlődése szükségképpen stabilabb, azaz valószínűbb állapothoz vezet. Hasonlóképpen egy üzenet egy információt hordoz, amelynek a tartalma a kommunikációs aktus során csökkenhet, nem gyarapodhat.

A 18. században nem tudták elképzelni, hogy a tudás továbbadása annál a kizárólagos ténynél fogva, hogy meghatározott médiák általi továbbadásról van szó, a zavar veszélyének van kitéve, amit a megismerés fényének metaforáján belül nem is lehetett elgondolni. A fény esetében nincsenek "zörejek".

A mechanikus munka és a hőenergia mennyiségi de nem minőségi megfelelésének a 19. századi fizikára jellemző kérdése fogalmazódik valahogy újra a politikai gazdaságtan és a társadalmi igazságosság vonatkozásában, amikor a nyereséget termelő munka mennyisége és ennek bérezése közötti meg nem felelés problémájáról van szó a kapitalista társadalomban. A tudományos szocializmus éppen ennek a problémának a megoldását tűzi ki feladatul maga elé. Most kiderül, hogy mi a különbség a hőenergia ipari felhasználásának tényleges kihatásai és a megismerés fényének egy általános nevelési folyamatban feltételezett elterjedése és ennek kihatásai között. A haladásfilozófia szerint az ész eloszlatja az előítéleteket és az igazságtalanságokat, ahogy a nap eloszlatja a sötétséget. De a dialektikus szocializmus számára a munkásosztály méltatlan helyzete nem olyan hiányosság, mint a sötétség. Kizsákmányolás követezménye. A lehetséges korrekció nem abban áll, hogy megszüntetjük a hiányt, hanem abban, hogy legyőzzük a tarthatatlan állapot forrását. A haladás mindenki számára csak egy második, igazi forradalom után válhat valóra, amely az idealista előrelátásokat egy materialista történelemfelfogással váltja fel.

De a "tűz hajtóereje" a haladás fénnyel szimbolizált erejének nemcsak a társadalmi-gazdasági téren fellépő közvetett következményei miatt hat ellene. A termodinamikai koncepciók filozófiába való bevezetésével is hozzájárult a haladásgondolat hanyatlásához. William Thompson (Lord Kelvin) volt az, aki 1852-ben Clausius után megfogalmazta az energia disszipációjának vagy csökkenésének elvét, miszerint egy rendszer belső energiáinak egy része nem alakítható át mechanikai energiává. És hamarosan felbukkant a halál is az energiadisszipáció horizontján. Wilhelm Ostwald német fizikus (1853-1892) megpróbált egy értékelméletet felállítani a termodinamika második tétele alapján. Mivel egy gép hatásfokát a kifejtett munka és a befektetett energiatömeg viszonya határozza meg, a különböző emberi cselekvések értékét is hasonlóan lehet kiszámítani. Innen ered a figyelmeztetés, hogy ne pazaroljuk az energiát, igyekezzünk a leghatékonyabban befektetni. Nem mulasztották el ezt összefüggésbe hozni a Bécs Kör két alapító atyjának, Richard Avenariusnak és Ernst Machnak a gondolkodás ökonómiájára vonatkozó tételével.

Azóta az energiafelhasználás történetét forradalmasította az atommag és a magenergia műszaki hasznosításának felfedezése. Bár joggal lehet tudományos és technikai haladásról beszélni, az emberi cselekvés számára rendelkezésre álló eszközök felhasználásának konkrét eredményei tekintetében semmi sem változott. Mert az atommag által felszabadított energiát továbbra is kizárólag csak hőenergia formájában használják. Növekvő entrópia diktátuma alatt a tömegenergia és az elektromágneses sugárzás energiája között felismert ekvivalencia azóta aláásta a hő és a fény ekvivalenciáját. De annak a ténynek a folytán, hogy a magfizika első technikai alkalmazása az atombomba volt, az atommag energiája, ami mindennek ellenére az élet egyik forrása a földön, mégis a halál és a pusztulás rémisztő képét idézi föl.

Ha ma alig akadnak is Pécuchet-k, akik a "hő elfogyása" miatt várnák a világ végét, annál nagyobb azoknak a száma, akik a haladás teremtette szeméthalmok és ipari hulladékhegyek alá temetve érzik magukat. Az ökológiából mint tudományos sztárdiszciplínából kölcsönzött fogalmak sagítségével kidolgozzák az egyszerű élethez való visszatérés pszeudo-filozófiai elméletét. A természet szolgál receptként. A "vadság" fogalmát újraértékelik az emberről szóló tudományok régi evolúciós elméleteire való reakcióképpen. Az ún. fogyasztói társadalombeli apológiája által kompromittálódott haladás számos vádlója jámbor megtérésnek tartja azt, ami végső soron csupán egy a német gondolkodásban különösen kedvelt romantikus téma felelevenítése: az autentikusság egy ősi rezervátuma utáni nosztalgia, ahol az ember meg van óva a torzulástól és a hanyatlástól. Védelmi övezet, ahol mindenre vigyáznak. Ahogy a történelem megmutatta, ennél a témánál az archaikus báj mögött gyakran a nihilizmus kábulata rejtőzik.

Primitív és civilizált vagy hideg és forró társadalmak

Van azonban az evolucionizmus és egy lineáris haladásfelfogás elutasításának egy olyan lehetősége is, amely mintha fel volna vértezve a visszafelé forduló naivitás minden kísértése ellen. Különböző társadalmak összehasonlításáról, vagy ugyanazon társadalom eltérő fejlődési stádiumainak összehasonlításáról van szó többféle szempontból és eltérő kritériumok szerint. Ez az álláspont, amit Claude Lévi-Strauss foglal el számos munkájában, különösen beható módon a "Faj és történelem" és "A fekvő Diogenész" című két rövid írásában. Az ún. primitív társadalmak eszerint nem olyan fejlődési szakaszokat mutatnak, amelyeket az ún. civilizált társadalmak a haladás során már maguk mögött hagytak, hanem másféle megoldásokat analóg problémákra, ezeknek a megoldásoknak az értékét nem lehet tőlük idegen mércével mérni. Mindenki, aki a kulturális viselkedés strukturált egységeit vizsgálja, arra kényszerül, hogy ítéletét felossza, és egyik irányban haladást egy másikban nyugalmi állapotot vagy visszalépést állapítson meg. Az etnológus relativizmusa olyan kulturális toleranciához vezet, aminek az egyetlen vonalú (unilineáris) haladás elmélete egyáltalán nem kedvez. "A haladásban hívők annak a veszélynek teszik ki magukat - éppen mert oly kevésre tartják -, hogy nem veszik észre azt a roppant gazdagságot, amit az emberiség annak a keskeny ösvénynek a két oldalán felhalmozott, amelyre az ő tekintetük kizárólag szegeződik, azzal, hogy lebecsülik a múltbeli erőfeszítések jelentőségét, leértékelik mindazokat is, amelyek még előttünk állnak." ( Szomorú trópusok ) De mindezek az erőfeszítések, mindez az energiaráfordítás egy eredeti rend felbomlását sietteti. A civilizáció egészében véve rendkívüli bonyolultságú gépezet, amelynek az a funkciója, hogy növelje az entrópiát. Bizonyos tekintetben a repetitív történetű "hideg" társadalmak kevésbé teszik ki magukat hanyatlási folyamatoknak, mint a kumulatív történelmű "forró" társadalmak, amelyeknek a működése jelentős egyensúlytalanságokat előfeltételez.

Claude Lévi-Strauss értett ahhoz, hogy a "civilizáltak" paradoxonát hangsúlyozza, ő maga saját társadalmának haladáshívő ideológiáját támadja rámutatva arra, hogy ez a társadalom éppen abban a pillanatban kezd el érdeklődni az alacsonyabb szinten álló társadalmak kutatása iránt, amikor a haladás nevében az eltűnésüket sietteti.

Lévi-Strauss kontra Sartre

Ugyanebben a szellemben reagált hevesen Sartre-nak "A dialektikus ész kritikája"-beli néhány megállapítására. Sartre kiemelte és a maga módján adta elő a 19. századi energetikai elméletek által inspirált filozófiai irányzat néhány témáját: a hiányt és a tehetelenséget. "Az ember olyan praktikus organizmus, amely a hozzá hasonlók sokaságával él együtt a hiány mezején." Az erőforrásokban való hiány a gyakorlati-tehetetlen mezőben, ahol az emberi cselekvés zajlik, akár természeti erőforrásokról akár gépekről van szó, arra készteti az embert, hogy munkájában viselje az energiafelhasználás következményeit. Az olyan társadalmakban, ahol a hiány a történelem lehetőségét, de nem a valóságát alapozza meg, elmaradott csoportok találhatók, "tönkrement" emberek élnek az elhanyagolt földön, olyan csoportok, amelyek az ismétlődésben stabilizálják magukat, és akiknek legendákból álló története a történelem tagadása.

Lévi-Strauss nem volt hajlandó elfogadni, hogy a "hideg" társadalmakat termelőeszközeik elavultsága miatt rossz színben tüntessék fel, éppenséggel józanul alacsony energiafelhasználásuk miatt. Az a feltételezés, hogy a béke az egyensúlyban, egy tehetetlenségi állapotban és végső soron a halálban lelhető fel, tudatos visszautasítása minden kultúrának, amely azt állítja magáról, hogy rendelkezik egy olyan kritériummal, amely megengedi neki, hogy megítélje a saját haladását és mások elmaradottságát.

"A dialektikus ész kritikájában" Sartre azt írja, hogy a marxizmus maga az öntudatra ébredt történelem. Ez a tétel azonban másként is érthető, mint ahogy Sartre tette. A marxizmus azzal kérkedik, hogy az elidegenedés kritikájában felfedezte a haladás megvalósításának gyakorlati alapjait. Bár néhányszor már megpróbálták egy kalap alá vonni Marx és Freud tanításait. mégis úgy tűnik, hogy a Kommunista Kiáltván yból és a Rossz közérzet a kultúrában -ból egyáltalán nem lehet azonos végkövetkeztetéseket levonni. Az előbbiben egy társadalmi osztály halálát hirdetik meg, amely maga termeli ki saját sírásóit. A másodikban az egész emberiség van úgy ábrázolva mint önnön sírásója, oly mértékben, ahogy a halálösztön az agresszív és az együttélésre nézve romboló viselkedési módokban megnyilvánul. Freud a maga ösztönelméletébe beépített olyan koncepciókat is, amelyeket a 19. századi energetikai elméletekből kölcsönzött.

Jacques Lacan 1959-60-as szemináriumán széles teret adott a halálösztön vizsgálatának, és az összevetést hangsúlyozta az anyag egy olyan rendszerével, amely egy egyensúlyi állapotba igyekszik visszajutni. E gondolat forrásaként később Jean Laplanche Helmholtz tanításait mutatta fel.

Az eddigiekben arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk mindmáig azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek között egy eszme elvesztette tekintélyét és jelentőségét. Freud 1938-ban azt írta, mielőtt elment volna Bécsből Londonba a Mózes -esszé első bevezetésében: "Különlegesen sajátos korban élünk. Csodálkozva tapasztaljuk, hogy a haladás a barbársággal lépett szövetségre". A Freud példáit egy bizonyos életkort elért mai olvasó egész sor újabb példával tudná kiegészíteni.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret