stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

Utazzatok Budapestre...

"Utazzatok Budapestre, és legyetek megint berliniek" -- írta Robert Musil, valamikor 1910-11-ben. De a mondat ezzel még nem fejeződött be. Musil így folytatta: "...legyetek megint berliniek, de olyan berliniek, akik jártak Budapesten"

Feltöltekezni -- de nem ittmaradni. Élményekkel meggazdagodni -- majd pedig gyorsan távozni. Valahogy így érzett Musil. "Egy nyári nap Budapesten. A kemény aszfalton zötykölődő fogatok, könnyű patadobogás, gumikerekek, közöttük a postaládákat ürítő levélkihordók motorbiciklijei. Kiabálás, kurjongatás -- könyörtelen, vad, üzletiesen hajszolt élet. Wirz Salamon úrnak és Roszenthal úrnak nincs semmi ideje, de Naplopó István úrnak és Nincstelen József úrnak bőven van ideje és egy kapualjban heverésznek, a meleg, árnyékos kövezeten." Az ellentétek városának látja Budapestet Musil. S ezeket áthidalhatatlanoknak is látja. "Kitűnő cipők, az előkelőké talán kevésbé szép, de az is lehet, éppolyan szép, mint Londonban vagy Bécsben." De a következő mondatban: "Sok mezítlábas."

Mire gondolhatott Musil a lábak láttán? Talán arra, hogy egyesek Nyugat-Európából jönnek (vagy éppen oda sietnek). Mások pedig Keletről csoszognak ide, vagy arrafelé bandukolnak. Vannak, akiknek semmire nincsen ideje; mások viszont bővelkednek benne. S látta azt is, hogy egyesek hihetetlenül elegánsak; sokan viszont olyanok, mintha egy egzotikus földrészről kerültek volna ide. Az arcvonások időnként rettentően kifinomultak. Máskor meg mintha vademberek vicsorognának egymásra. Nézik egymást az emberek -- de mintha nem látnák egymást. Talán feltűnhetett Musilnak, hogy a sok változatosság közepette senki nem figyel a másikra. Pedig lenne rá alkalmuk: az utcákon nagy a nyüzsgés, a testek folyamatosan érintik, súrolják egymást. De az emberek ettől inkább úgy érzik magukat, mintha a lábukra tapostak volna. Összezártság, minden meghittség nélkül. Némelyeknek mintha kőből lenne az arca. Vannak, akik elhúzzák az orrukat. A többség pedig szitkozódik, sőt káromkodik. Egyesek szájában a nyelv éterivé finomodik. Mások viszont, amint megszólalnak, lefordíthatatlanul durvává torzítják a szavakat.

Nemcsak Musilt érték homlokegyenest ellenkező élmények. Tizenhárom évvel később, 1924-ben, amikor Thomas Mann ellátogatott Budapestre -- nem először, s nem utoljára, akkor az egzotikus magyar nyelvet hallgatva "enyhe mongol vagy török beütéseket" vélt felfedezni benne. Talán ezzel is magyarázható, hogy amikor majd Adrian Leverkühn a magyar Tolnára utazik a Balaton közelébe, ott a "részben török cselédség alázatos gondoskodását" élvezte -- amit a korabeli magyar kritika természetesen zokon vett. De nemcsak a "török" cselédség nyűgözte le Leverkühnt; a Tolna-birtokon "az ötnyelvű könyvtárat, a zeneterem két remek hangversenyzongoráját, a háziorgonát és minden egyéb fényűzést" is élvezte. Az ötnyelvű könyvtár valóban létezett: Hatvany Lajosnak a lakásán, a budai várban. S a zongorát sem a képzelet szülte. 1936-os budapesti látogatásán Thomas Mann -- rossz közérzetére hivatkozva -- nem volt hajlandó résztvenni Hóman Bálint akkori kultuszminiszter fogadásán, hanem ehelyett Hatvanyékhoz ment vendégségbe, ahol Bartók Béla és Reinitz Béla zongorázott. A zsidó származású Hatvanyt egyébként, aki a magyar irodalom mecénása volt, de németül írt és Berlinben publikált, mint erre Madl Antal rámutatott, a Doktor Faustus ban megemlíti Mann. Eredeti nevén, mely így hangzott: Deutsch. Német-magyar irodalmi kapcsolatok.

Az ellentétek Thomas Mann figyelmét sem kerülték el. 1936-ban egy magyar újságnak adott interjújában ezt nyilatkozta: "Engem különösen az az ellentét fogott meg, hogy itt Budapestnek, ennek a kultúra magas fokán álló világvárosnak a közelében ilyen primitív sorsban élnek az emberek... Míg a mélységben élnek a milliók, addig a napos csúcsokon él az úri osztály. E két réteg között nagyon nehéz a magyar író helyzete, akinek se felfelé, se lefelé nincs meg a hatási lehetősége, a polgári osztály pedig, amelyikre támaszkodhatna, hiányzik. Ilyen speciális viszonyok között a magyar szellem sorsa szomorú, de azért nem reménytelen."

A kontrasztot mindenekelőtt szociálisnak nevezi Mann. De a "török cselédség", amiről ír, és a magyar nyelvben érzékelt mongol és török jelleg arról árulkodik, hogy a szociális kontraszt mögött egy mélyebb és ősibb kontraszt érvényesül: Európa és Ázsia kontrasztja, amely Budapesten, a Duna mentén jobban érezhető, mint bármely más európai országban. Kelet és Nyugat, a fent és a lent, az ősi és a modern érintkezik itt -- a mezítlábasság és a kiváló cipők, aminek eredményeként Berlinben a Kurfürstendamm legelegánsabb cipőboltjának ma is ez a neve: "Budapester Schuhe". Az eltérő mentalitások összecsapása miatt áthidalhatatlanok a szociális ellentétek. És emiatt olyan sajátos a magyar kultúra is: nehezen fordíthatóságának, ismeretlenségének nem az egyébként valóban nehéz nyelv az oka, hanem az a mélységes belső meghasonulása, amely a nyelvet is sajátossá teszi.

Ha Musil vagy Thomas Mann értettek volna magyarul, észrevették volna azt, amivel Európában a magyaron kívül más nép nemigen büszkélkedhet: hogy nyelvével egyszerre tud a lehető legmagasabbra szárnyalni, s közben a legmélyebbre süllyedni is. Igen, a magyar költészet lefordíthatatlansága, amit nálunk rendszerint sajnálkozva szoktak emlegetni. De titokban azért büszkeséggel tölt el bennünket. Hisz különlegességünk jele ez. A lefordíthatatlanságba burkolózva megközelíthetetlennek szeretnénk tudni magunkat. A magyar nyelv felmérhetetlen finomságokra képes, miközben felmérhetetlen durvaságok kimondására is alkalmas. A legválasztékosabb cirkalmasságokat lehet kifejezni vele; de ázsiai szitkozódásra is alkalmas -- ami, az értő fül számára, legalább olyan bonyolult, szövevényes és rafinált, mint egy francia vagy spanyol barokk költemény. E szidalmakat éppúgy nem lehet idegen nyelvre lefordítani, mint Arany János vagy József Attila verseit. S talán nem vétek az igazság ellen, ha megkockáztatom: klasszikus költőink nyelve attól is tud olyan követhetetlenül magasra szárnyalni, mert a nyelv, amelyből táplálkoznak, páratlanul mélyre is tud bukni. Az áldás magyar nyelven a legváratlanabb pillanatokban átokká tud torzulni. A kettő nem idegen egymástól. Az átok: negatív áldás. S amilyen utolérhetetlenül áldják a magyarok a sorsot (vagy Istent, aki persze korántsem mindenkinek, hanem a magyaroknak az istene) amiért, olyanná formálta őket, amilyenek, éppúgy átkozzák is ezt az istent. Ugyancsak azért, amiért olyanná tette őket, amilyenek. A fennköltségben éppolyan felülmúlhatatlanok vagyunk, mint a trágárságban. Kitűnő cipők és sok mezítlábas. Török cselédség és koncertzongora. E. M. Ciorant, aki beszélt magyarul, lenyűgözte a magyar káromkodás; azt tervezte, hogy ha haldoklani fog, akkor magyar nyelven átkozza meg a teremtést. De nemcsak a káromodásunkért rajongott. Párizsi lakásának ablakából a sötét égre kitekintve sajnálta, amiért a világ soha nem fogja megismerni Vörösmarty Mihály tragikus költészetét. Aki szintén a nagy lefordíthatatlanok sorába tartozik.

Herder jóslata

Nehéz egy ilyen nép kultúrájával mit kezdeni. A nemzeti büszkeség és önsajnálat az idegent könnyen elriasztja. Nem kínál lehetőséget arra, hogy tartósan meg lehessen kapaszkodni valamiben. "Komp-országnak" nevezte Magyarországot Ady Endre. De ki szeretne egy kompon berendezkedni? Aki Keleten él, az Nyugatra vágyik, és viszont. De aki a kettő között reked meg, annak nem marad más hátra, minthogy egyszerre tartsa magát elátkozottnak és érezze mégis úgy, hogy a mennyben van. Nem csoda, hogy az idegenek hol reménytelenül földhözragadtnak, közönségesnek látnak bennünket, holpedig mesés, délibábszerű lényeknek.

Amikor élete végén, 1810-11-ben Heinrich von Kleist a Berliner AbendblÄtter t szerkesztette, igyekezett mindenről tájékoztatni olvasóit -- politikáról, gazdaságról, de még a bűnügyekről is. Figyelme egész Európára kiterjedt, Helgolandtól Párizsig, Itáliától Lengyelországig. Magyarország valahogyan kimaradt -- úgy, ahogyan a nyolcvanas évek végéig a nyugat-európai TV-állomások időjárásjelentéseiben sem szerepelt soha. A Berliner AbendblÄtterben Kleist két alkalommal mégis szóba hozta a magyarokat -- szándékán kívül. Az Anekdota az utolsó porosz háborúból című híressé vált anekdotájában egy porosz lovas történetét mesélte el, aki a jenai csata után, egy franciáktól körülzárt faluban haláltmegvető bátorsággal -- vagy inkább nemtörődömséggel --, ahelyett, hogy menekült volna, egyik pálinkát a másik után töltötte magába. Három francia lovas már fel is tűnt a falu végén, de a porosz még arra is szakított időt, hogy rágyújtson. S ezekután fölkiáltott: Bassa Manelka!", rárontott a franciákra, kivetette őket a nyeregből, majd újra elrikkantotta magát: "Bassa Teremtetem!", s ezzel diadalmasan elvágtatott.

A porosz lovas nem németül káromkodott, hanem magyarul -- méghozzá a lehető legtrágárabban. Annak lelkét átkozta el ("basszam a lelkét!"), aki a másikat teremtette -- a Jóistenét. Nem ő volt persze az első német, aki magyarul szólalt meg. Attól kezdve, hogy a 18. században magyar huszárok is megjelentek a porosz hadseregben, a német katonák nemcsak a sujtást, a csákót és a szablyát vették át tőlük, hanem a káromkodásukat is. Kleist előtt mások is leírták e szavakat, anélkül, hogy sejtették volna, mely nyelvből valók. Például a 18. század derekán egy másik Kleist, Ewald, akinek verseit -- már Heinrich életében -- az a Csokonai Vitéz Mihály fordította magyarra, aki a trágárságot és a legválasztékosabb, anakreoni stílust a mai napig páratlanul tudta egyesíteni a magyar költészetben.

Egy másik anekdota békésebb helyzetről szól. Vízilények és szirének a címe, s a magyar Königssee, azaz Fertő-tó csodáival ismerteti meg az olvasókat. Pontosabban azzal a mezítelen, négylábú lénnyel, amelyet a halászok fogtak ki, s amelyről kiderült, hogy ember. Azonnal Kapuvárra szállították a körülbelül 17 éves teremtményt; "erős, izmos testalkatú" volt, "csak a lába és a karja volt görbe, mivel a földön mászott; kéz- és lábujjai között finom úszóhártyaszerű bőr feszült, úgy úszott, mint bármelyik vízi állat, s testének legnagyobb részét pikkely borította."

Bassa Manelka und vízilények. Káromkodó huszárok és mesebeli lények. Ami közös bennük: egyikkel sem lehet szót érteni. A huszárt hiába sürgeti a fogadós, az senkire nem hallgat; a vízilényt pedig hiába bújtatják ruhába, s hiába tanítják meg beszélni (feltehetően magyarul), nem fog rajta a műveltség. Első adandó alkalommal, meséli Kleist, beugrott a vízbe s örökre eltűnt. Alkalmatlanok bármilyen civilizált társalgásra. Az egyik dühöng, a másik álmodozik. Megszólíthatatlanok. S ha beszélnek, abban nincs sok köszönet. A többiek, a nem magyarok nem is jósolnak nekik sok jövőt. Amikor Herder 1778-ban kiadta a Volkslieder című gyűjteményét, még az eszkimók dalait is bevette a válogatásba. De a magyarok kimaradtak -- amit sokan a mai napig a szemére hánynak. Herder ugyanis a magyarok közeli kipusztulását jósolta meg -- mi pedig úgy reagáltunk, ahogyan várható is volt: átkozódva és önmagunkat fölmagasztalva.

Milyen színű a Duna?

"Folyó zúgását hallani: abba kell hagyni tervezgetésed." A század elején írta ezt Krúdy az Álmoskönyv ben, néhány évvel Sigmund Freud Álomfejtés című könyvének megjelenése után. Talán nem a legszerencsésebb gondolat egy olyan régióban, amely egy ideje kizárólag csak a jövőbe próbál előre tekinteni, a múltjáról pedig a legszívesebben teljesen megfeledkezne. Ám ezúttal egy álmoskönyvről van csak szó. De vajon véletlen-e, hogy éppen itt, a Duna prtján, Bécsben és Budapesten születtek alapvető művek az álmokról?

"Glücklich ist, wer vergiβt, was nicht mehr zu Ändern ist." Nagyon is közismert szavak; öröm és mélabú árad a Denevér soraiból, érezni bennük a gondtalan elfojtás utáni vágyat, de a sors megmásíthatatlansága miatti szomorúságot is. E sorok is a Duna partján születtek -- a kék Duna mentén, amely Délt és Északot, Keletet és Nyugatot, de a nappalt és az éjszakát, az álmot és az ébrenlétet is összeköti, a legkülönbözőbb kultúrákon hömpölyög át, ellentéteket kapcsol egybe, anélkül, hogy valaha is megszüntetné őket. Folyása emlékeztet a pszichoanalízisre is, amelyet nem véletlenül a Duna mentén fedeztek föl és amely a lélek nem sejtett rétegeit hozza felszínre. Egon Schiele festményén ez meg is jelenik. Címe: Város a kék folyó mentén , alcíme azonban: Halott város . A képen Duna kékjén az iszapos sárga, a szürke, sőt a fekete szín is áttűnik.

Ellentmondásossága miatt válhatott a Duna egy olyan kultúra jelképévé, amely egységes ugyan, de egyértelműen mégsem határozható meg. Európában a Habsburg-birodalom volt az egyetlen, ahol a politikai egységet soha nem lehetett összhangba hozni a nyelvi, kulturális és nemzeti egységgel. A Duna, melynek forrása évszázadokon át éppolyan rejtélyes volt, mint a Nílusé Egyiptomban, soha nem tudta egységessé tenni a Birodalmat -- miközben ő maga az egyedüli és kizárólagos folyó maradt, Ulmban és Passauban éppúgy, mint Bécsben, Budapesten, Újvidéken, vagy éppen Brailában. Népeket és tájakat kötött össze, melyeknek látszólag semmi köze nincsen egymáshoz. És mégis: valamennyien ennek a folyónak a tükrében ismertek magukra.

A Dunára gondolva mindenekelőtt ez jut eszembe: "Haláltánc". És nemcsak az 1838. március 13-i nagy árvízre gondolok. Ez az árvíz a későbbi, 1848-as forradalom előhírnöke is volt, amely a Bécsből jött hírek hatására robbant ki -- melyek természetesen szintén a Dunán érkeztek. E forradalom, bár leverték, annak a későbbi ellentmondásokkal terhes polgári fejlődésnek a nyitánya is volt, amely mind a mai napig számos alkalommal folyamodott a nyugodt és mégis veszélyes Duna jelképéhez. Árulkodó, hogy az első Duna-hidat, a Lánchidat 1849-ben avatták fel -- a modernizáció szimbólumaként. A Lánchíd a korlátlan fejlődésbe vetett hit jelképe is volt -- azé a hité, hogy végre kiléphetünk elzárkózottságunkból. Ám amikor 1873-ban a második hidat is felavatták, Pest és Buda lakóinak már más gondjai voltak. Arany János Hídavatás ában a Margit híd éppolyan jelképes, mint korábban a Lánchíd volt; de már nem Keletről nyílt meg az út Nyugat felé, hanem az életből a halálba.

A hidat Aranynál öngyilkosok népesítik be -- a modernizáció áldozatai. Akik számára semmilyen más kiút nem kínálkozik. A híd, ahelyett, hogy összekötne, zsákutcává válik. E paradoxonnak mély történelmi gyökerei vannak. A Duna mindig is limes volt, s azoknak, akik átkeltek rajta, számolniuk kellett a veszéllyel. Már a rómaiak is csak a nyugati oldalát hódították meg, Pannóniát, s Diocletianus a Duna nyugati partjáig terjeszetette ki a világbirodalmát. A Duna volt az a határ, amely a déli és a nyugati civilizációt védte a Kelettől és az Északtól. A civilizációt és a barbárságot választotta szét, a csillogó értelmet és a sötét ösztönöket különítette el. A honfoglaló magyarok egyedüli esélye, hogy később európaiaknak mondhassák magukat, az volt, ha Pannóniát is elfoglalják -- ami persze nem akadályozta meg őket abban, hogy a délnyugatról (Velencéből) érkezett Gellért püspököt éppen a Dunába lökjék a nevét viselő hegy szirtjéről.

E kettős arculatával magyarázható, hogy a Duna a magyarokat nemcsak büszkeséggel tölti el, hanem örökös félelemmel is. Olyan ez a folyó, mint egy seb, írta már Petőfi is, akit másfél évszázaddal később, éppen a Duna kapcsán Kornis Mihály is megidézett Dunasirató című írásában, amely nélkül immár elképzelhetetlen a magyar irodalom Duna-képe. Petőfi annak idején ezt írta: "Folyam, kebled hányszor repeszti meg / Hajó futása s dúló fergeteg! // S a seb mi hosszu és a seb mi mély! / Minőt a szíven nem vág szenvedély!" Honnan a sebzettségnek ez az érzése? Talán onnan, hogy a Dunát -- a természetes, magától értetődő Tiszával ellentétben -- mindig meg kellett hódítani. Idegenből érkezik -- Nyugatról, ahol talán még kék a színe --, és idegenbe megy tovább, a Balkánra, hogy végül feketén torkolljon a tengerbe. Nálunk nem kék, de nem is fekete. Inkább fenyegetően szürke. Szellemi folyam: szétválasztja a hagyományokat, a generációkat, a kultúrákat, az ízléseket, de ugyanazzal a mozgással össze is köti őket. "A magyar lélek számára mindigis fennáll a kettészakadás veszélye: egy keleti és egy nyugati, urbánus és népies, pannón és szkíta félre." Tábor Ádám írja ezt egy a Dunáról szóló szövegben, melynek címe jellemző módon: A senkivizén . Örökös mozgásban van, és mégis mindenütt egy és ugyanaz marad. Gazdagsága a megszüntethetetlen ellentétek sokaságában van. A Dunát meghódítani nem kevesebbet jelent, mint megtanulni egyensúlyozni Kelet és Nyugat, Észak és Dél, vagy, mint a költő írja, "mult, jelen s jövendő" között.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret