stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KORONCZI ENDRE képeit bemutatja BÁN ANDRÁS


Az a furcsa, hogy te nagyon erősen szeretnéd, ha az, aki bejön egy kiállításodra, vagy kezébe veszi egy katalógusodat, értse, pontosan értse, hogy mit miért csinálsz, miről van szó, s mert ezzel kimondatlanul azt mondod: olyan precíz fogalmazásra törekszel a munkáidban, hogy ezzel azok szövegnek is tekinthetők. Miért nem elég a megérzés, a belelátás?

Mert azt szeretném, hogy ne a mű legyen az előtérben, hanem az, amiről a mű beszél. Ha valaki a művet mint művet nézi, talán nincs is lehetősége a gondolat visszafejtésére. Egy-egy adott munka, vagy ezeknek a munkáknak az összessége egy nagyon jól lokalizálható pontra mutat, és mutatott eddig minden esetben.

Ezek a mondatok a nézőt abban hivatottak megerősíteni, hogy elhiggye, amit lát. Pontosabban fogalmazva, ne a mű mögé akarjon benézni, hanem a művön át valami más felé. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy laza mozdulattal kiiktatod a hivatásos interpretátort, az elméletcsinálót, a kritikust, aki régóta szükséges alkatrészévé vált a jelenkori képzőművészeti tevékenységnek. Nem nagyon kockázatos ez számodra?

Nem kiiktatom, csak megkérem, hogy ő is arról beszéljen amiről én. Azt szeretném, ha minél pontosabban beszélnénk, ahogy a művek is minél pontosabban szeretnének beszélni.

Azt mondod, van egy pont, amire ezek a dolgok rámutatnak...

Igen, jobb ha "dolgok"-at mondunk, és nem műveket, mert a tárgyak és képek mellett a hozzájuk kapcsolt szövegek is lényegi elemek, s a képzőművészeti és a szöveges elemek annyira különbözők a néző számára, annyira különböző módon közelítik meg ugyanazt a pontot, hogy a célzás ezáltal talán pontosabbá válik.

Ha ennyire fontos számodra a pontosság, akkor miért használsz képeket? Hiszen a képek sokkal inkább kínálják magukat az asszociatív, analógiás megközelítésnek. Miért nem használsz olyan eszközöket, mint mondjuk a rituális közös átélés, amikor közvetlenül befolyásolhatod a többieket, hogy veled tartsanak? Vagy miért nem használsz szövegeket, amelyek alkalmasabbak az árnyalt fogalomhasználatra.

Ami a szöveget illeti, egyértelmű a válasz: nem hiszem, hogy verbális úton megközelíthető ez a dolog. Ami pedig a vizuális fogalmazást illeti: természetesen azért erről közelítek, mert képzőművészettel foglalkozom. Ugyanakkor magukat a munkákat nem tekintem szigorú értelemben vett műtárgyaknak.

Hogyan tudsz magad felé elszámolni azzal, hogy amit az ember letesz, az mindig esetleges?

Van valami, amitől egy munka jó lesz vagy nem lesz jó. De azt nem tudom megmondani, mi ez a valami. Senki nem tudja megmondani. Ha jó a mű: az esetlegességek, ki tudja miért, a segítségére szolgálnak. Mindig saját magam fotózom le a kiállításaimat, és ha a fotók jól sikerülnek, úgy értem, jó képek lesznek, akkor úgy gondolom, hogy ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a kiállítás sikerült. És fordítva. Ha nem lehet rendesen lefotózni a termet, akkor valószínűleg baj van a művel is.

Ezek a megfontolások nagyon erősen kötődnek a saját civilizációs helyzetünkhöz: az asszociációid, a hivatkozásaid, az utalásaid... Ugyanakkor amit meg akarsz fogalmazni - itt: az életkörülményeknek és a test formálódásának összefüggése -, ezek a megfigyelések szerinted általános érvényre tartanak igényt. Foglalkoztat-e műveid igazságának hatóköre?

Szándékosan teremtek olyan szituációkat, amelyek közvetlen rám vagy ránk vonatkoznak. Nem véletlen, hogy az én csuklómról van szó, az én hajamról van szó, az én testemről van szó, az én életemről van szó - ettől nem akarok eltávolodni. A hétköznapiság fontos ezekben a munkákban: a velem és a környezetemmel folyamatosan történő dolgokról beszélünk - az általánost magunkon keresztül közelítjük meg. De mindeközben igyekszem tudomásul venni, hogy ami az én számomra mindennapos, az másnak esetleg nem. Egy korábbi munkámra utalok például, amely az Ernst Múzeumba készült, egy pontosan meghatározott helyszínre és alkalomra. Egy olyan falszakaszt választottam, ahol kapcsolótáblák, konnektorok, meg ilyesmik voltak. Erre a négy méter hosszú falszakaszra gyártottam le a lambériát úgy, hogy illeszkedjen a falon lévő 'zavaró' elemekhez. A lambéria-falat a kiállítás előtt otthon összeállítva elkezdtem 'használni'. Egy zakóban sétáltam előtte, és a zakó könyökével mindig hozzáértem. Ez a hosszas gyaloglás könyökmagasságban kopáscsíkot hozott létre a lambérián, valamint a lambéria elkoptatta a zakó könyökét. A kiállításon a lambériát és a zakót állítottam ki, valamint a folyamat hangját, de ennél a munkánál is a kopást tekintem a műnek, amely a 15.7 kilométer gyaloglás során jött létre. Természetesen nem véletlen, hogy a lambériát választottam a koptatás hordozójának, mert erről is az otthoni eltitkolandó dolgok jutnak eszünkbe, tudjuk, hogy ez vesz körül bennünket, de nem vagyunk rá büszkék. A borozóban is a nedves és málló falat lambériával burkolják, mert az teszi barátságossá és otthonossá a helyet. Aztán a lambérián ottmaradnak a hosszas-hosszas használat nyomai.

Még egyértelműbb lenne, ha a kiállításra nem csak a konyhaasztalodat hoznád el, hanem az egész konyhát. Vagy ha nem is hoznád el, hanem a néző menne el a konyhádba.

Amire utalsz: a Duchamp-kiállításon valóban odavittem a konyhánkat. Pontosabban egy mintát vettem a konyhánkból. A konyhaasztalunkat és a székeket tényleg elvittem a kiállítóterembe, a konyhafalunknak pedig egy rekonstrukcióját készítettem el. És sokat gondolkodtam azon, hogy igazából akkor működne ez a dolog, ha az emberek jönnének el a konyhánkba, és néznék meg, mi történt ott. Talán csak praktikus okai vannak az ilyen ötletek elvetésének.

Úgy választasz meg helyzeteket, anyagokat, hogy azok szándékosan ellentmondjanak a vizualitás tanult nyelvtanának? Az egyik munkádban a mű lényegét adó két bevakolt doboz, hogy fogalmazzak finomabban, ormótlan volt. Nem is akart megfelelni a ránézés kellemessége igényének. Működik benned egy ellenszegülés?

Tudatosan nem. Viszont azzal, hogy nem teszek az érdekében semmit, nyilván azt érem el, hogy ezeknek a kritériumoknak nem fog megfelelni, amit csinálok. Amikor kitalálom a dolgokat, sokkal inkább foglalkoztat az elkészítés, a klasszikus munkafolyamatok: az anyagbeszerzés, az anyagok megmunkálása, a felületek kialakítása - ezt amúgy mind magam csinálom. Nem is bírnám elviselni, ha más csinálná: kiadjam egy asztalosnak és kifizessem. A lehetőségeimen belül tökéletességre törekszem - vállalva, hogy ezek az én lehetőségeim. Az igyekezet ellenére a végeredmény mégiscsak tákolás, ami ezzel együtt része az ideának: rólunk van szó, igenis mirólunk, a mi tárgyainkról, a mi környezetünkről, stb.

Görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy a kívülálló megértse, amit csinálsz. Ez a megértés szavakra átfordítást jelent - miközben nem a szavakat, de a szövegre fordíthatóságot még a legvadabb koncept is utálta. A kiállításon szereplő tárgyakat újra eredeti rendeltetése szerint használni kezded. S egy sor egyéb nem igazán illendő dolgot művelsz a művészet szalonjában. Miközben professzionális módon ura vagy az eszközeidnek, szándékod szerint megfosztod a műveket az enigmától. Hogy veszed ehhez a bátorságot?

Te tényleg illetlen dolgoknak érzed ezeket? Ha már illetlenségről beszélünk, számomra sokkal inkább 'különös' volt az, hogy valakinek az önálló kiállításán más művészek munkái is szerepelnek. Szerintem ezt kevésbé tudták kezelni az emberek. Amiket felsoroltál, arra pedig azt mondom: fontosabbnak tartom a célt, mint ezeket a szokásokat mérlegelni. Ami tudatos, az a trendekhez, a divathoz való tartozás elutasítása (bár a divatok nem kerülhetők meg teljesen). De még ez sem érdekel különösebben.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret