stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

Miszter $ kalandjai a bolsevikok országában




MOSZKVA - Mezítlábas gyerek korom óta őrzöm a történetet iskolatársamról, Zsukov jampecről, aki folyton szűk trapéznadrágban és magas talpú cipőben grasszált, ami akkoriban természetesen főbenjáró ideológiai bűnténynek számított. Zsukov ráadásul széltében-hosszában terjesztette magaköltötte nótáját, melynek szövege ugyan a végtelenségig bugyuta volt, de kiválóan jellemezte a kort, amikor - miként az újságok írták - a Szovjetunió "biztos léptekkel haladt a kozmosz felé" és "segítő kezet nyújtott a baráti magyar népnek az ellenforradalmi elemekkel való leszámoláshoz", mely kéz később Csehszlovákiának és Afganisztánnak is "baráti rendelkezésére" állt. Szóval az a bizonyos dal így hangzott:

Little szputnyik - bi-bi-bi,
Csillogsz, mint a dollár,
Szebb vagy, mint a Rokkendroll
Ó, te, little-little szputnyik!

Zsukov jampecet ezért a dalért persze úgy kivágták az iskolából, hogy csak úgy nyekkent, hisz arra vetemedett, hogy a kor legjelentősebb szovjet vívmányát "az egész világ szemében gyűlöletes valutához" hasonlítsa, melyet "az amerikai imperialisták világuralmi törekvéseik megvalósítására próbálnak felhasználni" - dörögte a politikai gyorstalpalókon kiművelt iskolaigazgató a gyűlésen, ahol a komszomolisták bugyborgó haragáradatot zúdítottak a szerencsétlen KOZMO-politára.

Ez az irracionális indulat, amivel a jobb sorsra érdemes pénznemet kezelték, persze senkit nem lepett meg akkoriban: az ország lakosságának többsége dollárt csak a Pravda karikatúráin látott, ahol a kecskeszakállas "Oncle Sam" elmaradhatatlan cilinderén mindig ott ékeskedett a dollárjel. Még az alkotó értelmiség sem férhetett hozzá egykönnyen a misztikus fizetőeszközhöz, ha netán ebben kapta nyugati honoráriumát: az állami bank azon nyomban rátelepedett a számlájukra, és nehezebb volt kikönyörögni onnan, mint csigát a házából. Az író Vaszilij Akszjonovot egyszer kétezer $-nyi honorral boldogították volna, ám a hatóságok nagylelkűen csak annyit engedélyeztek az ifjúság e bálványának és az "új próza" koronázatlan királyának, hogy időnként némi cigarettát és italt vásárolhasson a kétezer dolcsija terhére a diplomataboltban, de aztán ezt is megtiltották, valamiféle "súlyos államérdekekre" hivatkozva. De amit nem lehetetett az ökröknek, minden további nélkül szabad volt a szovjet Jupitereknek: a szocialista tábor vezérei bőröndszámra hordták ki a dollárokat a "testvéri országok" megsegítésére és a különféle hírszerző szolgáltatások, a "felszabadító mozgalom" (értsd: terrorizmus) finanszírozására, valamint a "dolgozó nép" (saját kormánya ellen vívott) harcának támogatására, amit persze a legfőbb államtitoknak nyilvánitottak.

Így hát a derék miszter $ azért mégiscsak igen sokakat izgatott a kommunizmussal kényszerházasságra lépett Oroszhonban, a szeretet-gyűlölet-félténykenység háromszögében kavargó érzelmeket váltva ki folytonosan. Miként azt Mihail Bulgakov oly érzékletesen ábrázolta a Mester és Margaritá ban, a szovjet titkosrendőrség minden eszközt bevetett, hogy a lakosságból kivasalja az összes állítólagos valutát: napokon át kenyéren és vízen tartva kényszerítette kincseik beszolgáltatására a nép ellenségeinek kikiáltott valutázókat. Miként a korabeli "antiszovjetellenes" vicc is megörökítette: Behivatja a KGB a zsidós hangzású nevet viselő szovjet polgártársat:

- Rabinovics, tudomásunkra jutott, hogy egymillió dollárt örökölt külföldről, ön azonban mint mintaszerű szovjet állampolgár, köteles átadni ezt az összeget a szovjet kormánynak a kommunizmus építésének javára.

- Rendben van, de előbb, mint mintaszerű szovjet állampolgár, köteles vagyok ezt megbeszélni a nejemmel - így Rabinovics.

- Na, mit mondott a neje? - kérdezik tőle másnap.

- Azt, hogy mi a fenét építkezik az olyan, akinek nincs pénze.

Emlékszem, hogy még a viszonylag liberális Hruscsov érában is példásan megbüntették azt a néhány ifjút, aki különböző, illegális valutamachinációk révén néhány év alatt titokban milliomos lett, afféle "gazdasági ellenzék", akiknek legfőbb bűnként azt rótták föl, hogy a legszentebb jogot, a valuta állami monopóliumát sértették meg, aminek további kivédésére Hruscsov külön cikkelyt is bevezettetett a szovjet büntetőtörvénykönyvbe: ami minden civilizált országban elképzelhetetlen lett volna, Szovjethonban a világ legtermészetesebb dolga - főbelövetés járt a valutázóknak. Pedig ha ezek a pénzügyi zsenik megérték volna szép új világunkat, amikor Moszkva utcáin ma sűrűbben látni "Valutaváltás" feliratot, mint hajdanán az "Éljen az SZKP"-lózungot, akkor biztos ők lennének kormányunk talpkövei, s nem hagynák olyan őrültségekre pazarolni a pénzt, mint a csecsen háború vagy a "vérvörös" Lukasenkóval kötendő szövetség.

Emberarcú kapitalizmus

A szovjet emberekre megaláztatások sora várt, amint dollárszagot éreztek körülöttük. Anatolij Prisztavkin, ma neves író és köztiszteletben álló személyiség (az elnök mellett működő kegyelmi bizottság elnöke) mesélte, hogy egyszer, amikor még az "érett szocializmus" idején kellően megbízhatónak bizonyult arra, hogy a SAJÁT pénzén európai hajóúton vegyen részt egy íródelegációval, minden országban írd és mondd mindössze húsz dollár zsebpénzt kapott - a sajátjából. Ebből persze még annyira se futotta, hogy bemenjen egy nyilvános vécére, netán megigyon egy korsó sört; az anyósának is úgy vitt ajándékot, hogy kikukázott egy rozzant ernyőt a lomtalanitásból. Nem véletlen, hogy egy közismert szovjet jégkorongost utcai automata feltörésén kaptak rajta, egy híres festőnőt pedig, amint kesztyűt lopott egy londoni áruházban. Hozzáteszem, hogy idehaza egyáltalán nem számítottak szegénynek, csak odakint nem volt egy árva dollárjuk sem. Mellesleg, Prisztavkin anyósa tipikus szovjet módra fogadta a francia szuvenírt: "Na, de felvitte a dolgát a Jóisten ezeknek a franciáknak, hogy ilyen kincseket kidobálnak".

Amikor aztán a vasfüggöny egyre inkább rozsdásodásnak indult, már Leonyid Brezsnyev hobbija is a nyugati autók gyűjtése volt, a Politbüró tagjai meg csak Afrikába jártak szafarira, a "Mindenkinek - ami jár" elvét maradéktalanul megvalósítva. Sokáig persze még a kőkemény szovjet törvények se tudtak ellenállni az időnek. Öreg moszkvai taxis meséli, hogy néhány elszánt fickó annak ellenére is fogadott el dollárt, hogy társaik közül jópárat már leültettek valutázásért (s ügyükkel, akárcsak a diverzánsok, kémek, szovjetellenes tevékenységet folytatók, a társadalmi rend felforgatói ügyével a KGB foglalkozott), akik aztán többnyire mind ott is pusztultak a Gulag végtelen térségein, miközben vakmerő társaik ma már a gazdasági élet sztárjai.

A Nyugat és Kelet közötti valuta-ütközőzónát nem is a turisták képezték, hanem a szocialista országokból érkező egyetemi hallgatók, például lengyelek, ahol akkor már szabad adás-vétel tárgya volt a dollár. A vállalkozó szellemű lengyel diákok így aztán felvásárolták a valutát moszkvai valutaüzérektől, odahaza ötször olyan drágán eladták, a zlotyin hiánycikknek számító árut vettek (s annak idején a Castro-küldte kubai cigarettán kívül minden hiánycikknek számított), azt rubelért borsos felárral eladták, a rubelen újabb adag dollárt vettek, s a kör bezárult.

Érdemes megjegyezni, hogy (a hatóságok által) úgy nevezett disszidensek, emberjogi harcosok még csak véletlenül sem nyúltak dollárhoz, teljes joggal tartva a provokációtól, s az azt követő letartóztatástól. Amikor a nyolcvanas években emigrálásra kényszerített költő, Kublanovszkij 100 dollárt küldött nekem, az írószövetségből szamizdatozás miatt kiebrudalt éhenkórász írónak, kénytelen voltam udvariasan visszautasítani a meseszép papírost, s megkértem a "postás" német diákot, vegyen nekem a "berjozkában", ahova szovjet halandót be sem eresztenek, az összes pénzért viszkit, dzsint meg sört, s úgy berúgtunk a barátaimmal, mint azóta se soha.

Aztán beköszöntött az új korszak. Gorbacsov a peresztrojkát a "még több szocializmust" jelszóval hirdette meg, a totalitárius gépezet már röpítette is honunkat oda, ahol most van: a Marx-féle Vadkapitalizmus felé, mely mostanában már, ha lassan, nagy nehézségek árán is, de kezd "emberarcot" ölteni (csak el ne kiabáljam).

Akkor, a Gorbacsov-éra kezdetén azt hittem, ez is olyan szégyenletes véget fog érni, mint a "prágai tavasz", csak nálunk, az ország méreteinél fogva és a hazai vasbeton totalitarizmus következtében még véresebb lesz ez a vég.

Örülök, hogy tévedtem.

Azt hiszem viszont, a bolsevikok is ugyanúgy gondolkodtak, mint én, hogy mindjárt úgyis vége, addig hagyjuk, hadd dorbézoljon a nép. Dorbézoltunk is. 1988-ban, amint LEHETETT, beadtam az útlevélkérelmemet, hogy életemben először, külföldre menjek. Engedélyezték. Mi több, legnagyobb ámulatomra még pénzt is adtak hozzá: az új szeleknek köszönhetően 300 szovjet rubelt dollárra válthattam az akkori végtelenül komikus, ám teljesen hivatalos árfolyam szerint, azaz 1 dollárnak 0,6 rubel felelt meg. S ámulatom csak fokozódott, amikor még hozzácsapták a szovjet Külkerbankban őrzött nyugati honoráriumaimat is, amihez eladdig természetesen én sem férhettem hozzá.

Dollárja van? Nincs? Nem is vesz?

Ennek az aranyéletnek persze hamar véget vetettek: a hihetetlenül kedvező árfolyamtól hamar búcsút kellett venniük az utazási lázban égő szovjet polgároknak. Felpörgött az infláció, a népiesen csak "fabatkának" csúfolt rubel értéke másnapra felére apadt, közben 15-20 dollárból akár egy népes társaság is kirúghatott a hámból, s még csak attól sem kellett tartania, hogy desszert helyett két év börtönt sóznak rá a valutaszabályok áthágásáért.

Márpedig ELVILEG minden további nélkül leültethettek volna mindenkit, aki dollárral fizet vagy teljesen nyilvánosan, minden konspiráció nélkül dollárt vesz a gombamód szaporodó valutaváltóhelyeken, mivelhogy a fönt említett valutaszabályozás egészen a legutóbbi időkig ott díszelgett a Büntető Törvénykönyvben, hiába volt már mögöttünk a peresztrojka meg két levert kommunista puccs. A GYAKORLATBAN azonban ez a cikkely sem működött, így aztán az emberek egyre csak halmozták a dollárokat, ki azért, hogy megőrizze pénze értékét, ki azért, hogy a Nyugaton vásárolt olcsó árukat Oroszhonban jó pénzért adja tovább (ők, az "ingázók", aztán külön kasztot hoztak létre az orosz társadalomban), ki csak megélhetésre spájzolva magának. Mindenesetre - Gorbacsov kedvenc szavajárásával élve - "a gépezet beindult". A valutabeváltóhelyek melegében aztán mind egymásra találtak: egyformán fizetve a százalékokat az "operációkért", miként a világ minden, nem totalitárius államában, mindig és mindenütt szokás volt. S ha eleinte még feltünedezett is egy-egy gyanús alak a beváltóhelyek mellett, "kedvezőbb árfolyamot" kínálva, mostanra ennek vége: a valuta-feketepiac nyílt piaccá vált, aminek sok egyéb mellett az az előnye is megvan, hogy átváltáskor nem vágnak fejbe, és nem vágnak át hamis pénzzel. Így jutott Mr Dollár Oroszhon-szerte teljes uralomra. S mert minden csoda három napig tart, mostanra eltűnt a dollár körüli nagy hűhó is, s ma már mindenki a világ legtermészetesebb módján kezeli e derék zöld fizetőeszközt. Törvény ide vagy oda, ki-ki azzal fizet, ami épp van nála: a benzinkútnál hiába van kíirva, hogy DOLLÁRT NEM FOGADUNK el, senki nem lepődik meg ha mégis zöldhasút húz elő a vevő fizetéskor. Dollárral lehet fizetni, dollárt lehet örökölni, kölcsönadni, kölcsönvenni, letétbe helyezni (persze, nem hivatalosan, hanem csak úgy, a "pult alatt", s hivatalosan senki nem tartja nyilván. Megállít a múltkor egy közúti rendőr, és valami közlekedési kihágás miatt ötven dollárt követel tőlem. Csak százdollárosom van - mondom. - Sebaj - feleli az a szabad orosz ember széles mosolyával -, tudok visszaadni. S már számolja is le a visszajárót: 10-20-20 "baksz". Tíz éve még, kedves rendőrtiszt úr, 10 év börtön járt volna egy ilyen tranzakcióért.

Dehát a régi időknek vége, az újak meg még nem jöttek el: az árak itt Moszvában már magasabbak sokszor, mint Nyugaton, az átlagnyugdij meg még a 60 dollárt sem éri el. A másik oldalon viszont ott vannak az "új oroszok", meg a "nagypolitika": már botrány se robbant ki, amikor a tavalyi elnökválasztás idején egy hivatalnok egy kartondoboznyi dollár "cash"-sel a kezében vonult ki a most kormányszékházul szolgáló Fehér Ház kapuján, hogy a folyó kampányköltségeket kiegyenlítse. Nem kapta fel a fejét akkor se a közönség, amikor Lebegy tábornok, értesülve a Málij Tyeátr súlyos anyagi gondjairól, nagyvonalúan tíziezer dolláros pénzadományt nyújtott át a színigazgatónak. Hogy hol van ilyenkor a törvény? Milyen törvényről tetszenek beszélni?

Bemegy az ember egy egyszerű moszkvai műszaki boltba, nézi a választékot: porszivó - 500 m.e. A gyengébbek kedvéért az árcédula alján ott a felvilágosítás: 1 m.e. = 1 dollár. Mi az az m. e.? - kérdik a még gyengébbek, mire az eladó egykedvűen felvilágosítja őket: "megegyezéses egység". - S akkor hogy fizessek? - Dollárban vagy rubelben? - Ahogy akar - vonja meg vállát az eladó -, nekem édesmindegy.

Ezért-e vagy másért, mindenesetre a rubel inflációja az utóbbi időben érezhetően lelassult, egy-két hónapra akár már rubelt is érdemes lekötni. Hogy mi lesz jövőre, amikor megkezdődik a DENOMINÁCIÓ, azaz három nullát levágunk az óriási rubelösszegekről? Majd meglátjuk. A dollármítosznak mindenesetre vége. Összegzésül kedvenc dollárviccemet osztanám meg az olvasóval. Az1991-es augusztusi puccs után nem sokkal hazajön az "újorosz" Amerikából, és lelkendezve meséli barátainak a szenzációs felfedezést: "Képzeljétek, ezek az ostoba amerikaiak a mi BAKSZUNKAT használják DOLLÁRNAK, azzal fizetnek mindenütt!"

KISS ILONA fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret