stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SERGIO BENVENUTO

Vigyázó szemetek Londonra vessétek!



RÓMA - Úgy látszik, 1997-ben az olaszok tömegével válnak az angol kultúra megszállottjaivá. Olasz újságok, folyóiratok, magazinok különszámokat szentelnek Angliának: "London, Európa fővárosa" "London, caput mundi" vagy ehhez hasonló címmel ellátva. Valóban, London csak úgy hemzseg az előadások és kiállítások özönétől, az új rock- és acid-jazz énekesektől. Néhány film - Az angol beteg vagy a Titkok és hazugságok - még tetszett is; meg aztán felbukkannak olyan új író-nagyságok, mint Ian McEwan vagy Kureishi. Úgy vélem azonban, hogy az olaszoknak ez a swinging London iránti lelkesedése nem más, mint annak a növekvő csodálatnak a jele, amely Nagy-Britannia társadalmi és politikai rendszerét övezi - nehéz a közvéleménynek elfogadni, ha valakinek a baloldal felé húz a szíve.

Az olasz értelmiségnek évszázadok óta háromféle modellje van a külföldhöz való viszonyulását illetően: létezik angolszász-, francia- és német-utánzás. Való igaz, hogy a politizálás szenvedélye következtében - amely ma már kihunyni látszik elaggott politikai bölcsességünkben - más országok is felkerültek a csodált nemzetek Olümposzára: a marxistáknak a Szovjetunió, Kína, sőt a szétdarabolt Jugoszlávia is; a fasisztáknak Franco Spanyolországa; azonkívül Ingmar Bergman, a jóléti állam eszményképe és a svéd turisták, akik a 60-as években elárasztották az olasz strandokat, Svédországot is beemelték a karizmatikus példaképek sorába.

Az utóbbi időben azonban Anglia áll a külföldiek imádatának zenitjén. A kifejezés az olaszoknál egész Nagy-Britanniát jelenti, ami egyébként Ęállandó forrása a különböző baklövéseknek és egyéb kínos helyzeteknek, amikor például skótokkal vagy wales-iekkel találkozunk, akik számunkra valamennyien "angolok". Ez az anglofília mind a D'Alema-féle baloldalt, mind Berlusconi és a "poszt-fasiszták" jobboldalát megfertőzni látszik. Elég, ha arra gondolunk, milyen egyenlőtlen fogadtatásban részesítette az olasz baloldal a brit Munkáspárt és a francia baloldal választási győzelmét: míg Blair győzelmét minden olasz kommentátor harsány éljenzéssel üdvözölte, még a konzervatívok is, Jospin sikerét száraz mosolygások és diszkrét köhintések kísérték csupán (kivéve a kommunistákat, akik mind lelkes Jospin-rajongók); mert a francia baloldal programja vesztesnek, maradinak, egyszóval pre-thatcherinek tűnik.

Végre egy jobboldali politikát folytató baloldali kormány

És mintha a brit választóknak egyfajta csalhatatlanságot is tulajdonítanánk: ha az angolok (értsd: a britek) Blairt választották, nyilvánvaló, hogy ő a legjobb. Csodálattal adózunk a britek hálátlanságának karizmatikus vezéreikkel szemben. Blair olyan, mint Attlee, aki 1945-ben győzelmet aratott ugyan a háborús bajnok Churchill felett, de nem azért, mintha a britek azt gondolták volna, hogy nem kell véget vetni a Hitler elleni háborúnak. Úgy gondoljuk, hogy, mutatis mutandis , a Blairt megválasztó britek nem Thatcher szocializmus feletti győzelme ellen szavaztak. És valóban, rokonszenvvel fogadtuk a tényt, hogy Blair, amint hatalomra jutott, rögtön olyan intézkedéseket tett, amelyeket a konzervatívok sohasem mertek volna megtenni: teljes autonómiát biztosított az Angol Nemzeti Banknak, s ezzel felszabadította az állam "szocialista" befolyása alól; megszüntette a leányanyáknak járó segélyt (Nagy-Britanniában 800 ezer leányanya él munka nélkül); és, mint azt southwarki nyilatkozatában bejelentette, félretette a jóléti állam, a welfare state eszméjét, noha azt épp egy angol, Lord Beveridge dolgozta ki, noha fél évszázad óta minden európai baloldali irányzat erről ismerszik meg: helyette ezután a workfare fog érvényesülni, vagyis "ha munkanélküli vagy, én, az állam, kizárólag akkor adok neked segélyt, ha elvégzed azt a társadalom számára hasznos munkát, amivel megbízlak".

Nem is rossz kezdés egy baloldali kormánytól! De Olaszországban ez a vakmerőség kedvező fogadtatásra lelt: egyre inkább meg vagyunk győződve arról, hogy olyan baloldali kormányra van szükség, amely végre egyszer következetesen jobboldali politikát folytat. Vagyis: célul tűzi ki a versenyképesség növekedését, úgy, hogy közben csökkenti az adót, az állami kiadásokat, félreteszi a jóléti állam gondolatát; ezenkívül rugalmasabb lesz, és elősegíti az ipari létesítmények és szolgáltatások privatizációját. A mi vezetésünk is egyfajta Thatcher-politikát szeretne (és nem sikerül neki a kommunista ellenzék miatt), de Prodi olyan előnyt mondhat magáénak, amelyet Thatcher vagy Berlusconi bajosan szerezhetne meg: az önkormányzatok és a szegényebb rétegek támogatását. A baloldali pártok általában a jobboldalnál sokkal hatékonyabban képesek meggyőzni a választókat, hogy beletörődjenek a megváltoztathatatlanba: abba, hogy egyetlen lehetséges politika létezik: a thatcherizmus. Így aztán a Prodi-kormánynak is sikerült elindítania egy úgynevezett "konzervatív újítást", amelyet a kereszténydemokraták ötven év alatt sem tudtak elérni: vagyis hogy államilag támogatják a magániskolákat, amelyek nálunk túlnyomórészt a papok és szerzetesrendek kezében vannak.

Ezek szerint az olaszok anglofíliája az Egyesült Államok növekvő fölényének és az angolok nemzetközi gazdasági területeken való hódításainak a következménye lenne csupán. Nem, ez csak részben igaz. Az utóbbi időben egy olyanféle Amerika-ellenesség is terjeng, amelyhez hasonlót a vietnami háború óta nem tapasztalhattunk. Két esemény váltotta ki ezt a gyűlöletet a közelmúltban: O'Dell halálraítélése Virginiában, amely Olaszországban, mondhatni, lökést adott Sacco és Vanzetti elítélésének, és Versac meggyilkolása. Mindkét esetet úgy értelmezte a közvélemény, mint az Amerikában uralkodó féktelen erőszak látványos megjelenését. Amerika túlságosan embertelen és győzelem-orientált országnak tűnik ahhoz, hogy számunkra elérhető modell legyen. Viszont az amerikaiak keménységével szemben Angliát (értsd: Nagy-Britanniát) boldog és sikeres országnak látjuk, ahol mindenki mosolygó orvosokhoz jár, akik ingyen gyógyítják őket, és ahol az összes különcök szent békességben élnek alacsony házaikban és a Spice Girls-t hallgatják (az írországi terrorcselekményeket teljes mértékben alábecsüljük). Az olasz újságok elégedetten írnak arról, hogy az angol zenei élet jeles képviselői, az Oasis-től a Blurig, lassan túllépik eladott lemezeikkel az Egyesült Államokban megjelent zenék eladási számát. A fiatalok mind Angliába mennek angolt tanulni, és rendszerint lelkesedéstől túlfűtötten térnek vissza. Még silány konyhájukat is megbocsátják az angoloknak, ami nem kis dolog egy olasztól, akinél mindig az asztal örömei a legfontosabbak.

Az angol-amerikai, az euro-kontinentális és a kelet-ázsiai modell

Ez az angolimádat még a baloldal számára is jóváhagyja azt a modellt, amelyet Ralph Dahrendorf - angol-amerikainak nevez, és amely a világkultúra elterjedésének korában jött létre. Dahrendorf, Olaszországban megjelent nagyhírű írásában háromféle modellt különböztet meg, mint lehetséges választ a globalizáció kihívásaira, a maguk előnyeivel és hátrányaival egyetemben: angol-amerikai, euro-kontinentális és keleti-ázsiai modelleket. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában minden a versenyzésre összpontosul, s ettől kisebb lett az állam szerepének jelentősége, és csökkentek az adók is: ennek a - konzervatív-forradalomnak az ára Dahrendorf szerint a tömeges analfabetizmus, az alsóbb osztályok perem felé sodródása, a tömeges eltérés a társadalmi normáktól, a bűnözés, a nagyvárosok központjaiban zajló pusztítás. És az a jelenség, amit trainspotting-szindrómának neveznék, Dany Boyle Trainspotting című kultuszfilmje alapján, amely a kallódó új generációk életét jeleníti meg. Az angol-amerikai modell politikai és gazdasági téren nyertesnek mondható - állítja Dahrendorf -, de a polgári életben lehangoló képet ad.

A kontinentális Európában viszont (paradigmatikus országok: Olaszország és Svédország) a civil-társadalom virágzik, ám ennek a gazdasági hanyatlás és a fennálló rendszerek mozdulatlansága az ára. Ennek paradigmájául szolgálhat az Olaszországban jól ismert "nyugdíjas bébi"-szindróma: egy 4 év körüli nő minden további nélkül nyugdíjba mehet, és élete hátralevő részét nyugdíjasként élheti le. Ennek a rendkívüli nagyvonalúságnak, a sokféle lehetőségnek viszont hátrányt jelent a növekvő munkanélküliség és a versenyképesség folyamatos esése.

Ami pedig az "ázsiai kistigriseket" illeti (paradigmatikus ország: Malaysia), itt a gazdasági versenyképesség magas, a polgári élet összefogott, az érem másik oldalán azonban a politika áll: ezekben az országokban önkényuralmi rezsim pusztít, amely nem ismeri el a sajtószabadságot és a politikai ellenzék irányzatait. E három modell mindegyikét boldogtalanság kíséri tehát: ahhoz, hogy egy rendszer a "gazdagok világában" maradjon, számolnia kell valamelyik káros következménnyel - a "trainspotting"-, a "nyugdíjas bébi"-, vagy a "maláj"-szindrómáéval.

Most tekintsünk el a dahrendorfi kiábrándulástól, és vessünk egy pillantást arra a folyamatra, ahogy az olasz politikusok és maître penseur -ök tömegével veszik át az angol-amerikai modell versenyképesség-orientációját. Meg kell jegyeznünk, hogy miközben az európai országoknak, amelyek azért törik magukat - ki inkább, ki kevésbé -, hogy elérjék az átkos Maastricht-csúcsot, évek óta nem sikerült igazán jelentős gazdasági eredményeket felmutatniuk, a brit gazdaság teljes gőzzel halad előre, sőt Hollandiával egyetemben, amely az olaszok másik példaképe, azzal büszkélkedhet, hogy ott a legkisebb a munkanélküliség aránya az egész Európai Unióban. Ráadásul az olaszok gazdasági sikereiket, ha vannak, elsősorban a klasszikus manufaktúra-termékeknek köszönhetik, a ruháknak és a boroknak, a dísztányéroknak és a személygépkocsiknak; Nagy-Britannia és Hollandia viszont a csúcstechnológiára alapozza sikereit: az elektronikára, hiradástechnikára, biotechnológiára, az új médiákra és az informatikára. Ezek azok a területek, amelyek vezető pozícióba emelnek egy országot, és amelyek nincsenek kitéve a szegényebb országok konkurenciájának, ahol olcsóbb a munkaerő. A brit Health System sokkal jobban működik a mi egészségügyi rendszerünknél - hirdetik az anglománok -, az olasz egészségügyi kiadások mégis meghaladják a GNP 2,24 százalékát, míg az angol kiadások csak a 6,94 százalékot érik el. Olaszországnak több mint 30 évig centrista-baloldali kormánya volt, mégis az egyik legkevésbé egyenlőségre törekvő ország Nyugaton: 1995-ben az egyenlőtlenség-index 0, 31-et mutatott, ami nagyon magas. Ezzel szemben a Vaslady kormányozta Nagy-Britannia, Finnországgal együtt, a leginkább egyenlőségre törekvő országok egyike: az egyenlőtlenségi aránya csak 0,222. Nagy-Britanniában 25 millió ember tulajdonosa valamilyen hitelkártyának - Olaszországban csak hatmillió. Nagy-Britanniában naponta 20 millió példányt adnak el napilapokból - Olaszországban csak hatmilliót. Vegyük figyelembe továbbá, hogy Nagy-Britannia csak a GDP 2,2 százalékát költi tudományos kutatásokra, kevesebbet, mint Németország vagy Franciaország (2,6 százalék), és jóval kevesebbet, mint az Egyesült Államok és Japán; ám tudományos termelékenysége és a szabadalmaztatott termékek aránya az elsők között van a világon.

McFood, Waltculture, Rupertnews

A britek előszeretettel panaszkodnak a minőség bizonyos intézmények javára történő hanyatlásáról, amelyeket ők a következő három betűszóval jelölnek: McFood (ez a McDonald's szóból származik), Waltculture (a Walt Disney-ből), és Rupertnews (a Rupert Murdoch-ból). De a trainspotting-szindróma elítélésének nálunk nem sok hitele van. Hogyan is beszélhetnénk a polgári élet válságáról, amikor az Egyesült Királyság fővárosa virágzó kultúrával rendelkezik, és az európai fiatalok mind rohanvást sietnek Angliába, hogy feltöltsék magukat az angol kultúrával (és azonosuljanak vele)? De az olaszok anglomániája mögött a thatcherizmus iránti vonzódás húzódik meg. Olaszországban gyakran idéznek egy mondatot Tomasi di Lampedusa A párduc című regényéből, mely így hangzik: "mindent meg kell változtatni [a felszínen], hogy ne változzon semmi [belül]". Ma ennek az ellenkezője érvényes: "ne változtassunk meg semmit [például maradjunk a baloldalnál], hogy mindent megváltoztathassunk [vagyis: társadalmunk teljes mértékben elüzletiesedjen]". Európában a jobboldali erők veszítenek, és a baloldal nyer, mert azt gondoljuk, hogy a Konzervatív Forradalmat csakis a baloldal valósíthatja meg, a D'Alema- és a Blair-féle baloldal.

Ezeknek a baloldali kormányoknak tehát, Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt, "olyan jobboldali politikát kell folytatniuk, melyben több teret kap a compassion ". Angol vagy angolbarát körökben az számít baloldalinak, aki azt mondja: "I have compassion" , ami azt jelenti hogy "észreveszem a bajt azokon, akik rosszul állnak". More compassion (Több együttérzést) - ez volt Blair győztes szlogenje, aki aztán mégiscsak megvonta a segélyt a leányanyáktól. Ez tehát a kör négyszögesítése, hogy az európai népek ma arra kérik a politikusokat, akiket hatalomra juttatnak - csináljatok úgy, mint Thatcher, tegyetek bennünket olyanokká, mint az angolok, de úgy, hogy közben ügyeltek a compassion ra. Még akkor is, ha senki sem tudja pontosan, hogy miféle mércék tudnának konkrétan bizonyságot adni erről a találmányról. Blair találmánya, a workfare ? Vagy az a törekvése, hogy Nagy-Britannia az Egyesült Államok után a világ második fegyverexportőrje maradhasson?

Mindenesetre az Európa-ellenes irányzatok, amelyek Olaszországban mindig is földalatti szervezkedéseknek számítottak, miután az Európai Unióval szemben állni nálunk felér az istenkáromlás bűnével, az utóbbi időben mintha kezdenének erőre kapni: ha a britek suttogják, hogy jobb szeretnének kimaradni belőle, bizonyára jó okuk van rá. És bárcsak ne hibáztunk volna el mindent mi sem, amikor erre a szenilis és bürokratikus Európára voksoltunk! Bár úgy cselekedtünk volna, mint az angolok (értsd: a britek)!

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret