stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



IVAN KRASZTEV - KRASZTEV PÉTER

Mindig a másik a Balkán

- négykezes -


A Balkán berendezése

1922-t írunk, alig öt éve ért véget a "nagy háború", Európa a békekötés utáni új világrendben rejlő lehetőségeket kutatja, és igyekszik feledni a háborús évek agyrémét. Ugyanennek az 1922-es évnek a decemberében az ismert történészprofesszor, Robert Seton-Watson, Az európai nacionalizmusok kialakulása című könyv szerzője A történész mint politikai erő Közép-Európában címen tart előadást. Ezzel megnyitja az egyetem Közép-Európa-történeti tanszékét, melynek illetékessége - Seton-Watson meghatározása szerint - "az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területére, valamint Görögország kivételével a balkáni államokra" terjedne ki.

1993-at írunk, nincs még öt éve sem, hogy ledöntötték a berlini falat, és véget ért a hidegháború. A Nyugat az új világrendben rejlő lehetőségeket kutatja, és igyekszik kiheverni a győzelem okozta tanácstalanságot. Ugyanennek az 1993-as évnek a nyarán a Foreign Affairs című amerikai folyóirat közli az ismert politológusprofesszor, Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című tanulmányát. A cikk az amerikai nemzetbiztonság szempontrendszerének átalakulását vizsgáló kutatási terv eredményeit foglalja össze.

Első pillantásra Seton-Watson szinte feledésbe merült előadása és Huntington hisztérikusan vitatott írása között csupán annyi közös vonást lehet felfedezni, hogy mindkettő angolul íródott. Előbbi angol, utóbbi amerikai, előbbi történész, utóbbi politológus-stratéga, Seton-Watson az első világháború után létrehozott, londoni intézmény közönségéhez szól, Huntington pedig egy olyan lapban publikálja tanulmányát, mely múlhatatlan érdemeket szerzett a hidegháború megnyerésében.

A kísértést, hogy párhuzamosan elolvassam a két szöveget, az az intuíció szülte, hogy - az angol nyelven túlmenően - még az a tény is összeköti őket, hogy végső soron mindkét szerző azonos problémával szembesül, nevezetesen: hogyan lehetséges, ha lehetséges, egyáltalán egy olyan új világrend, mely nem az "erőegyensúly" és a "befolyási övezetek" elvén alapul, hanem az egyetemes humanizmus elképzelésén. A húszas években a kérdés úgy merül fel, életképes-e a wilsoni világrend, mely a Népszövetségben ölt testet, a kilencvenes években pedig úgy, milyenek az amerikaiak körvonalazódó, elkötelezett "eszmei politizálásának" az esélyei. Ahhoz, hogy ezt az ördögi kérdést megválaszolják, mind Seton-Watson, mind Huntington kénytelen felfedezni a "Balkán kulcsát". A két szerzőt elválasztó hetven évben rengeteg olyan esemény zajlott le, mely tökéletesen "megzavarta" a valóságot, a kérdés azonban ugyanaz maradt. Századunk húszas és kilencvenes éveiben egyaránt a háború utáni állapot paradigmája nyújtja: a balkáni konfliktus egyedüli interpretációs lehetőségét a Balkán az a "páciens", melynek leletei megmutatják, milyen hosszan tart a béke.

Az Oroszország mint a Nyugat tudatalattija című tanulmányában az orosz származású filozófus és művészettörténész Boris Groys kifejti, hogy Oroszországban azért nem terjedhetett el a pszichoanalízis, mert maga Oroszország tölti be a Nyugat tudatalattijának a szerepét. A Balkán az európai béke elnyomott tudatalattijának szerepét veszi át, ez Kusturica filmjének pincéje, ahol a háború soha nem ér véget. A világrend erre a föld alatti üregre épül, a Balkán-stratégia kialakítása az új világrend kulcsa. Seton-Watson Európa-központú gondolatvilágában a Balkán az egyetlen ilyen teszt, Huntington globális világképében csak az egyik a sok közül, de mindkét esetben stratégiáról van szó, a jövő stratégiájáról.

A Huntington-tervezet

Huntingtont az különbözteteti meg a hidegháború utáni nyugati elemzők túlnyomó többségétől, hogy hiányzik belőle a diadalittasság érzése. Az ő elemző elméje az egyik konfliktus végét egy következő összetűzés kezdetének tekinti, s ebben az értelemben a hidegháború vége sem egyéb, mint szomorú ürügy az azt követő eseményekre. Ha minden áron arra lennénk kíváncsiak, mi "ihlette" a Civilizációk összecsapásá t, arra a következtetésre jutnánk, hogy az a tény, hogy a Nyugat, és részben az USA nem tudott mit kezdeni a győzelemmel. Amikor Huntington a boszniai konfliktusról ír, nem az etnikai tisztogatáson szörnyed el, hanem az amerikai kormány azon döntésén, hogy beavatkozik a konfliktusba, és megpróbál "multikulturális" államot faragni Boszniából. Huntington szemében ez egy második Jugoszlávia létrehozására tett kísérlet, mely még az elsőnél is groteszkebb. Ez a következtetés abból vonható le, hogy Huntington Összecsapásá nak egyik rejtett kiindulópontja az, hogy a "másik" nem ismerhető meg, tehát meg sem változtatható. Az USÁ-nak vissza kell vonulnia és saját civilizációját védelmeznie, lévén a mohamedánok és a szerbek "civilizációsan mások".

Nem szeretném a Huntington-hipotézis politikai következményeit ecsetelni, még kevésbé érzek kísértést arra, hogy a politikai korrektség szemszögéből értékeljem. Itt Huntington stratégiájának az a része érdekel, mely azt javasolja, hogy mindenki húzódjon vissza saját civilizációs határa mögé, miáltal a Balkánt ontológia nélküli térként határozza meg. A volt Jugoszláviához hasonlóan ez a térség mindig a kulturális varratok mentén szakad szét. A Balkán a lehetetlen identitás területe. A Balkán vagy a mások múltja, vagy a sajátunk.

A Seton-Watson-tervezet

Seton-Watson tervezete a "másik" megismerésének stratégiája. Abban a távoli 1922-es esztendőben, amikor a szabályozott világrend utópiája kiszorította a háborús káosz iszonyatát, a londoni professzor úgy határoz, hogy éppen a regionális kutatások hozhatnak békét, és tarthatják életben a Népszövetséget. A Közép-Európa történelme tanszék létrehozása és a regionális kutatások általában nem annyira tudományos, mint inkább politikai tervezet. "A Közép-Európa törnénelme tanszékkel folytatott kísérletnek két oldala van: az egyik tisztán akadémikus, és kizárólag a történelmi tárgy tudományos és kritikai elemzésén alapul, a másik pedig megmarad a gyakorlati politika területén." A történelmi kutatásnak ez a gyakorlati-politikai oldala egy univerzális történelmi nézőpont kialakítását célozza. Míg a háború előtti időben a történelmi tudás a saját birodalom megismerésének a része (Nagy-Britannia), vagy az állami politika eleme (Németország), addig a háború után a kérdés úgy vetődik fel, hogy lehetséges-e olyan történelmi megismerés, mely a Népszövetség eszméit szolgálja. "S még ezekben a sötét időkben is, melyekben az egyedüli fényt a Népszövetség eszméje jelenti, a történész nem vádolható meg propagandatevékenységgel, amennyiben a legtisztességesebb módon felvállalja, hogy az egész nagyobb a résznél, s ennek következtében a nemzetek feletti felette áll a nemzetinek."

Az angol történész éppen egy ilyen nézőpont létrehozásában találja meg a nem nacionalista történelem megalapozásának lehetőségét. A történelmi megismerés a békefenntartó erők szerepét töltheti be.

Egy ilyen történelemszemlélet meghatározása és bevezetése szempontjából a Balkán, de ezzel együtt a közép-európai térség egésze is kivételes kihívást jelent. És nem azért, mert a Balkán történelme más lenne, különbözne, vagy vészjósló volna, hanem azért, mert a Balkánon a politika és a történelem annyira egymásba gabalyodik, mint sehol másutt. "A múlt a jelen kulcsa - írja Seton-Watson - ez minden országra és történelmi korra igaz. A jelen a múlt kulcsa: ez már olyan igazság, mely Közép- és Dél-Európára érvényes."

A bukás

A huszadik század végi nyugati politikai képzelőerő válsága éppen abban keresendő, hogy egyetlen olyan diskurzus sem képes érvényre jutni, mely a balkáni politikát és történelmet a maga összefonódottságában gondolja el. A Balkán úgy él együtt a saját történelmével, ahogy Marko, az Underground egyik hőse lemegy a pincébe. A Balkánon a történészek politikusok, a páciens (KaradziÇ) pedig pszichiáter. A regionális kutatások tervezete nem úgy bukott meg, mint a térség történelmét kutató tervezet, hanem mint módszer arra, hogy megismerjék a balkáni politikacsinálás módját, s ez arra kárhoztatja az új világrendet, hogy belenyugodjon a vereségbe. Mert Huntington civilizációs gettója sok szempontból emlékeztet Kusturica pincéjére: egyikben sincs hely egyetemes értékek számára. A politika és történelem, múlt és jelen szétválaszthatatlansága magyarázattal szolgál arra a sajátos balkáni hagyományra, hogy a népek azokat a helyeket övezik különös tisztelettel, ahol vereséget szenvedtek, nem pedig azokat, ahol győztek. Egyedül a vereség emlékeztet arra, hogy a háború sosem ér véget.

A Balkán megrendezése

Felképezés

Az elmúlt öt évben három jelentős filmkísérlet született arra, hogy elmagyarázza a nagyvilágnak, mi is a Balkán: az Odüsszeusz pillantása , az Underground és az Eső előtt . Csakhogy amikor valaki a Balkánt emlegeti, rendszerint egészen másról beszél. Amikor pedig a Balkánról filmet rendeznek, az nem film, hanem metafora, képes-magyarázó adalék a Balkánt konstruáló valamelyik narratívához: a dokumentarista-tévés szakzsargon ezt nevezi "felképezésnek" - snittekkel fedik le a vágások helyét, hogy az elmondott történet egybefüggőnek tűnjön.

Az Odüsszeusz pillantásá ban az Utazó elindul, hogy felkutassa egy század eleji dokumentarista, Manukijasz előhívatlanul maradt tekercsét. A főhős bejárja az összes balkáni országot, míg aztán eljut az ostromlott Szarajevóba, ahol végül sikerül előhívni, de amikor levetítik, kiderül, hogy semmi sem látszik rajta. A film persze unalmas, három óra hosszat Balkán-sztereotípiákat sorol, következetesen érezteti a nagyérdeművel, hogy ebben a térségben addig volt kultúra, amíg a görögöket ki nem utálták mindenhonnan, azután követhetetlen káoszba, barbárságba fulladt az élet - de ezek csak a legfeltűnőbb gyengeségek. A gyermekded tanulság: a tekerccsel együtt örökre megsemmisült a "kulcs", mellyel az egykori békés és multikulturális Balkán titka kipattintható lenne, az idill többé nem rekonstruálható.

Angelopulosz - azĘesztétizált történelem

A szóban forgó tekercs valójában azért nem kerül meg, mert nem is létezhetett, vagy ha mégis, akkor csak nyugatiak forgathatták le. A Balkán ugyanis - amint ez, többek között, Maria Todorova Imagining the Balkans (A Balkán elképzelése) című alapos történeti munkájából is kiderül - egy nyugaton konstruált imázs, mely a különbözőség érzékeltetésére szolgál. A helyi nyelvekben a Balkán szónak nincs is különösebb jelentése, közösségteremtő, szolidaritás-gerjesztő árnyalata még kevésbé. A térség lakója tehát semmiképpen sem "balkániként" határozza meg önmagát, vagy ha mégis, akkor már nem is balkáni, hanem európai, hiszen magára vonatkoztat egy kívülről jött meghatározást, mely a "másikat" jelöli. A kívülről feléjük sugárzott imázst részben elfogadták, egyfajta velük szembeni elvárásnak tekintették, tehát még idomultak is hozzá. Annyira azonban soha, hogy "balkáni pillantással" olyan filmet lehetne leforgatni, mely kulcs a későbbi balkáni történelemhez, hiszen ez azt jelentené, hogy a bentiek helyet cseréltek a kintiekkel: előállna az az abszurd helyzet, melyben a bentiek a kinti "másokhoz" viszonyítva alakítják tudatosan az önképüket. Ilyesmiről azonban szó sincs - a tekercsen azért nem látszik semmi, mert balkáni önkép nem létezik.

Teo Angelopulosz elég sokáig élt Nyugaton ahhoz, hogy a Balkán elmesélhető történetté váljon számára, melyet saját emlékeivel "képez fel". Amikor az Odüsszeusz pillantását nézzük, metaforát látunk, amely kívülesik az igaz-hamis (hazug) értékítéleten: neki ilyen a Balkán, szerinte a görögökről szól, úgy gondolja , az a hely eredendően békés volt, vagyis elég a múltat, a történelmet átesztétizálni ahhoz, hogy új történet szülessen. Az ő álláspontja lényegét tekintve rímel Seton-Watson tiszteletre méltó projektjére: történelmi-kultúrtörténeti magyarázatot keres az eseményekre, elképzeli, hogy ezekhez létezik valamiféle kulcs, amelyet elvesztett ugyan, de ha egyszer megkerül, a dolgok - elvben - még jóra fordulhatnak. Mindent egybevetve ez nemzetek feletti elképzelés: a történelmi megismerés látja el a békefenntartó erő szerepét, Közép- és Délkelet-Európa jelene pedig, amint a brit tudós is megmondta, kulcs a múlthoz.

Mancsevski és Kusturica - azĘesztétizált antropológia

A másik két fontos Balkán-mozi rendezője, Emir Kusturica ( Underground ) és Milcso Mancsevszki ( Eső előtt ) szintén elég távol élnek eredeti hazájuktól - Boszniától, illetve Macedóniától -, hogy gátlások nélkül fel tudjanak képezni egy történetet. Mindketten ugyanarról beszélnek, Mancsevszi ügyesebben és burkoltan, Kusturica brutálisan és nyíltan vállalva kétes elkötelezettségét. Mindketten bemutatják, hogy a Balkán, az más: misztikum, hagyomány, rítus, melyet ember - az itt élőkön kívül - meg nem érthet, tehát nem tud rajta változtatni; ezért jobb is volna, ha minden illetéktelen betolakodó visszamenne oda, ahonnan jött. És ezzel már szinte szó szerint idéztem Huntingtont.

Mancsevszki ügyel a politikailag korrekt hangvételre. A - szerinte - küszöbön álló albán-macedón etnikai konfliktus mindkét oldalán vannak jók és rosszak, csakhát - állítja a rendező - ebben a térségben az erőszak olyan, mint a természeti csapás, itt is minden ugyanolyan körforgásban ismétlődik, mint a természetben: amikor eljön az ideje, az emberek átmetszik egymás torkát. Márpedig az idő meglehetősen cselesen viselkedik a filmjében: a Nyugaton egyenesvonalúan haladó idő macedón terepen megbotlik, és bizonyos események később következnek be, mint ahogy a róluk készült fotó megjelenik egy londoni lakás asztalán. Ez persze apró villanás, az emberben csak akkor csak tudatosul, ha videón többször visszanézi a jelenetet, de ott van, akárcsak a londoni falfirka, mely szerint: "Az idő nem hal meg soha, a kör nem kerek". A békefenntartó erő nála már konkretizálódik - néha megjelenik a vásznon egy-egy kéksisakos, de ezek vagy az egekben köröző dögkeselyűket bámulják mélyértelműen, vagy a hullák eltakarításával foglalkoznak.

Mancsevszki filmjén csak ámult a világ, Kusturicának viszont Cannes-ban odaítélték az Arany Pálmát, a filmjét Közép-Európában a földbe döngölte a kritika a rendező szerbpárti nézetei miatt, a dél-kelet-európai régióban viszont az egekig magasztalták mindazok, akik a töméntelen sztereotípia láttán újra saját önképükben gyönyörködhettek. Az Underground ban az a sokkoló, ahogy a rendező sűrű és ragacsos masszává keveri a pszichoanalízisből kölcsönzött alsó és felső tudatot, a balkáni folklór (állítólag bogumil-gnosztikus eredetű) kétszintű mitikus terét és a Baudrillard-féle szimulacrum-ötletet. Ez a látszólag agyonszofisztikált látomás persze egy pillanatig sem tartja vissza a rendezőt attól, hogy minden további nélkül lefasisztázza a szlovénokat, horvátokat és részben a muzulmánokat.

Kusturicának esze ágában sincs szalonképesnek lenni, interjúiban állandóan hangsúlyozza, hogy ez az ő szubjektív világa, mely az "emberi, biológiai idő" szerint működik, tehát nincs helye az idegen, a hely szellemétől távoli szempontoknak, amilyen a politikai korrektség. Ennél sokkal fontosabb a több szintű, minden szintjén szimulált valóságot produkáló világ metaforáját elhietetni a külvilággal. A föld alatti világban az emberek az időn kívül, amúgy békességben élnek, elhiszik, hogy odafönn még dúl a háború, a felszini, osztálynélküli boldogságot szimuláló világ pedig a háború emlékén élősködik. Amikor a két tér egy véletlen robbanás folytán egybenyílik, a fentiek éppen a lentiek egykori hőstetteiről forgatnak filmet: a két szimulált világ találkozása groteszk és értelmetlen vérontással végződik.

A film harmadik része már nem a hamis háborús tudatról szól, hanem a háborúról magáról. Itt végleg elszabadul a misztikus-látomásos pokol: a szereplők egy kúton keresztül közlekednek az egyes világok között, akár a népmesékben, az egyes szintek között fátylak viszik az üzenetet, a legkisebbik fiú (természetközeli, tiszta lélek) bosszút áll a tömeggyilkos, majd fegyverkereskedő fivérén. Mindeközben kiderül, a Nyugat nagyvárosait alagút köti össze, ezen át konspirál a világ Jugoszlávia ellen, a kéksisakosok jelenléte nem csak jelzésszerű, hanem itt ők a nyugati alvilág legvészjóslóbb démonai: pénzt szednek a bosnyák ágrólszakadtaktól.

A háború, melyet Kusturica is természeti csapáshoz hasonlít, a tudat és a tér minden szintjén egyszerre zajlik, az ő történetében ez a természetes állapot, vagyis - amint Huntigton állította - az egyik konfliktus csak azért szűnik meg, hogy átengedje a helyét a másiknak.

Mancsevszki és Kusturica az antropológia átesztétizálásával "képezik fel" Huntington Balkán-történetét, valamiféle tér és idő által eleve meghatározott rezervátumként mutatják be a térséget. Nyilván, ezek sem csak filmek, hanem metaforák, manipulációra születtek, de így is rendkívül hatásosak, mert - ha sikerül róluk leválasztani a mitikus-mesei maszlagot - részben igazak is, hiszen a hétköznapi megfigyelések is éppen a civilizációk közötti különbségeket igazolják: itt más a törvényhez való viszony (vendetta, önbíráskodás), más az időfogalmuk (késnek), egy megállapodás csak körvonalaz bizonyos kötelességeket (megbízhatatlanok), az állami intézményekhez véletlenül sem lojálisak (nem fizetnek adót), családi-törzsi kötelékek szövik át a tarsadalmat (korruptak), más az élet értéke (semmiért is ölik egymást) stb. A Nyugat körülbelül ezt látja, ennyi elég is, hogy kirázza tőle a hideg, és a legegyszerűbb megoldást, a kivonulást válassza, s csak akkor térjen vissza egy-egy expedíció erejéig, amikor a saját múltját akarja megtekinteni in vivo , ahogy a századforduló angolszász utazói tették, vagy ahogy Kusturica az Arizonai álmodozók első néhány snittjében gondolatban elkalandozik az eszkimókhoz, hogy jobban érzékeltesse, milyenek az igazi (érintetlen) ember vad, de makulátlan ábrándjai.

A rezervátum

Mindez így is volna persze, ha létezne ez a Balkán elnevezésű rezervátum. Csakhogy Huntington megfeledkezik arról, hogy amit ezzel a szóval illetnek, azt minden ízében a Nyugat hozta létre. Amikor azt mondja, kár a liberális demokráciát erőltetni ott, ahol a hagyományos közeg ilyen erősen ellenáll, nem gondol arra, hogy ezt a "hagyományos közeget" is a Nyugatról átszármazott eszmék formálták a megkésett és kellően eltorzult formában megjelent felvilágosodás korában. Nem azért állnak ellen ezek a társadalmak a modernizációnak, mert "későn szabadultak fel az idegen uralom alól, és főleg szegényparasztokból álltak", amint azt Aleksa Djilas véli, hanem mert a korábban Nyugatról érkezett eszméket a helyi értelmiség nemzeti doktrinák és politikai programok formájában oktrojálta rá a társadalomra, és ezáltal fogalmazódott meg a "balkániak" önképe, minden, ami ezután következett, csak ehhez viszonyítva fejtette ki a hatását. A korábbi modernitás projektumai szegülnek szembe korunk aktuális modernizációs törekvéseivel.

A leszélsőségesebb, s ezért legjobb példa erre Törökország esete, ahol Atatürknek olyan hatásosan sikerült elhitetnie az eredetileg soknemzetiségű birodalom lakóival, hogy mindannyian törökök, akik saját nemzetállamukban élnek, hogy napjainkban az évek óta húzódó belső polgárháború ellenére se lehet egyetlen olyan politikai erőt találni, mely tudatosítaná a közvéleményben: él köztük egy kisebbség, melynek elemi jogai lehetnek. Amikor Atatürk tűzzel-vassal bevezette a köztársaságot, a demokráciát, a világi államot és a nacionalizmust, ez elegendőnek tűnt neki a korszerű Törökországhoz; arra már nem gondolt, hogy egyszer megváltoznak az európaiság kritériumai.

A Balkán mint rezarvátum metaforában tehát az a legalamuszibb trükk, hogy az európai modernitás rég lejárt eszméit csontkemény helyi hagyományként adja el a Nyugatnak. Huntington ebben a tévhitben írja meg Balkán-stratégiáját, Kusturica és Mancsevszki értőn felképezték, a belgrádi és a szkopjei költségvetés pedig finanszírozta a kivitelezést. Vagy: a belgrádi és a szkopjei költségvetés megtámogatta Kusturicát és Mancsevszkit, hogy rendezzék meg a rezrvátumot, Huntington pedig ebből okulva létrehozta a maga stratégiai koncepcióját. Vagy... de ez tulajdonképpen már mindegy, világrendező stratégia ebből úgysem lehet soha. Ezzel szemben viszont megkaptuk az albán piramisjáték klasszikus modelljét: annak is haszna volt belőle, aki kitalálta, annak is, aki propagálta, annak is, aki ellenezte, csak azok lőtték halomra egymást, akik részt vettek benne.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret