stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JUAN GOYTISOLO

Éden mozi


Van a moziknak egy sajátos, kihalással fenyegetett fajtája, amelyek nézőtere és előcsarnoka sokkal erősebben és fényesebben marad meg az emlékezetben, mint a bemutatott filmek cselekménye vagy csúcspontjai. Amit gyerekként ezeken a helyeken átéltem, nagyon fontos volt nekem, ezért azóta is vonzódom az olyan mozikhoz, amelyek ezekre az első mozilátogatásaimra emlékeztetnek.

Ezek a filmszínházak annak a barcelonai negyednek a közelében voltak, ahol születtem, és ahova néhány hónappal Franco győzelme után immár kisebb családommal visszaköltöztem. Az egyik mozit Murilló nak hívták - a háború előtt még Tavasz nak, ezt a nevet az ötvenes években visszakapta, mielőtt végleg bezárta volna kapuit, és átadta helyét egy lakóháznak a Paseo de la Bonanova és Calle de Angli sarkán. A másik mozinak Bretón volt a neve, ez kisebb volt és szerényebb, a Sarria nevű előváros, akkor még álmos fészek, szívében feküdt.

A nézők majdnem mind fiatalok voltak, csupa tűz és lobogás: már jóval a műsor megkezdése előtt ott tolongtak a pénztárnál, vagy sorbaálltak és a várakozás idejét az éppen játszott vagy a következő hétre meghirdetett filmek képeinek és plakátjainak nézegetésével tették édesebbé, merengve falták a szotyolát vagy a cukorkát a legvadabb színekben, és feketére kenték a szájukat egy ragadós rúd medvecukorral.

A belső helyiség egy zsöllyéből és egy esetlen karzatból állt, inkább úgy hatott, mint egy fészer vagy egy raktárhelyiség, nem úgy, mint egy valódi moziterem. A fegyelmezetlen lármázó mozilátogatók megnézték a kötelező híradókat, előbb a németből fordított Ufa-híradókat, majd a spanyol Nodót, és a Wehrmacht feltartóztathatatlan előrenyomulásának, akárcsak a Caudillo fellépéseinek a felnőttek felállva felemelt karral tisztelegtek. Végül jöttek a horror-, kaland- vagy cowboyfilmek, amelyek az iskolaév folyamán nem túl nagy változatossággal következtek egymásra: a mozilátgatóknak nem az újdonság volt a fontos, éppen ellenkezőleg, azért jöttek, hogy átadják magukat a jól ismert történeteknek és helyzeteknek. A női közönségnek szóló szentimentális filmek nekünk unalmasak voltak, otthagytuk a Murilló t a maga vegyes közönségével, és áttelepültünk a Bretón ba.

Emlékszem még, milyen kerekre nyílt szemmel jöttünk ki a teremből, a filmvászon varázsától megbűvölten, és hogyan tárgyaltuk aztán meg a barátainkkal a hős világraszóló tetteit, a legnagyobb veszély és feszültség pillanatait. Azokban az években gyalog jártam a moziba, egyedül vagy a testvéreim kíséretében, és csak a legritkábban szálltam fel a metróra Sarriában, ha a Roxy, a Vargara vagy a Capitol felé tartva Graciáig vagy Catalunáig utaztam. Az elegáns Montecarlo akkor még nem nyílt meg, és nem volt meg még a káprázatos Windsor sem, amelynek szentélyébe csak sokkal később léphettem be nagyravágyóan, egy gazdag fiú jelmezében.

A Luxor és a Mabruka

Ilyen mozikat, mint a gyerekkorom mozijai, amelyeknek az atmoszférája voltaképpen még vonzóbb mint a program maga, az elmúlt harminc évben a világ legkülönbözőbb helyein sikerült találnom: Párizsban (a Luxor és a Palais Rochechouart ), Tangerben (a Vox ) Essaouirában (a Caruso ), Adenben (a Belkis ) és főleg Marakesben: a Rif, a Mabruka, a Mauretanien, az Eden .

A Luxor - neki szenteltem Makbara című regényem néhány oldalát - igazi mozipalota volt zsöllyével, emelettel és galériával egységáron, és változatos tarkaságú közönségét csak mérsékelten érdekelte az, ami a vásznon történt: a valódi cselekmény sokuk számára a vécékben, a pincében, két emelet között, az emeleti hátsó sorokban és a galérián mindenütt zajlott.

A kuncsaftok többnyire a Maghrebből valók voltak, ehhez járult egy hűséges és heterogén meleg kisebbség, egy festett hajú "spanyol szépségtől" hajba tűzött fésűvel és legyezővel egészen a szemiológus Roland Barthes-ig. E mozilátogatók némelyike sose tudta meg, miről is szóltak a bemutatott, néha valóban figyelemre méltó filmek, nekik más volt a fontos.

Ha egy pajzán nővérke nem tudta magánál tartani a kezét, és előrenyújtogatott ujjaival eljutott egészen a zsöllye sűrűjéig, ahol a jegyszedőnő zseblámpája rajtaütött in flagranti, egy királynő gőgjével válaszolt a szűrét kitevő alkalmazottnak: "Csak nem képzeli, hogy nem a filmjei kiválóságáért fizetem a beléptidíjat?"

A marakesi piactér közvetlen közelében fekvő Mabruka moziról számos legenda kerengett. A western és Kung-Fu filmek kettős bemutatóira a bejáratnál csoportba verődő fiatalok megengedték maguk közül a legtréfásabb kedvűeknek és a legügyesebbeknek, hogy evező mozdulatokkal "átússzanak" társaik feje fölött, és vízszintes helyzetben jussanak el a pénztárig, ahol aztán megválthatták a jegyüket. Amikor egy nap felhőszakadás támadt a városban, és az áradat a térről beömlött az utcára, és vízzel árasztotta el az egész épületet, a publikum a szemtanúk szerint nem mozdult egy tapodtat sem: Az emberek levették a cipőjüket, felkuporodtak az ülésekre, amíg az áradat elérte a húsz centiméteres magasságot, és a termet általános tiltakozás, szitkozódás és morgás közepette ki nem kellett üríteni. A legfelvágósabbak azt állítják, hogy néhányan kitartóan továbbnézték a filmet, míg már a nyakukig ért a víz.

Eden

Az Eden létesítménye egyesíti magában a mozi eddig felsorolt minden lényeges sajátosságát és vonzerejét. Szokatlanul jó helyen van, közel a zajos forgalmi főútvonal, Riad Zitoun el Jedid ívéhez vagy tölcséréhez, és hála nagy udvarának, amely a játékbódékra nyílik automatákkal és asztali focikkal, egy üdítőital-kimérésre és egy parkolóra motoroknak és kerékpároknak, egyetlen széles és zegzugos terep, amelynek a moziterem csak a legbenső, legszentebb darabja.

Míg az embertömeg elvonul a bejáratnál, a nézelődők, akik a plakátokat bámulják, akadályozzák a forgalmat, dugókat okoznak, és az autósok dühödt dudálása keveredik a motorosok szitoktirádáival, a gyalogosok kiabálásával és az ittlakók rezignált vagy tréfás megjegyzéseivel. Ha mozgóárusok egész serege, hatalmas műanyagszatyrokban cipelve minden áruját, egy rendőri razzia elől menekülve hirtelen átviharzik a téren, csak növekszik a vidám káosz, a forró zűrzavar mindennapi apoteózisa.

Megszokott módon árad a forgalom: lovaskocsik robognak el, hangos balek, balek figyelmezteti a vigyázatlanokat, fürge biciklisták kígyóznak át nyaktörő cikk-cakkban a tömegen, súlyos teherrel megrakott szamarak viselik sztoikusan gazdáik botütéseit. De az egész tolongás közben a gyalogosok, pedálozók, gépjárművezetők és kocsisok kiváncsi vagy álmodozó tekintete egy pillanatra elidőz az Eden- mozi reklámtábláin, mágneses erővel odavonzzák a szerelmes vagy erőszakos jelenetek, egy súlyos közlekedési baleset veszélyének terhe mellett. Isten azonban kiterjeszti a város fölé a könyörület köntösét, sérülésekre vagy összeütközésekre meglepően ritkán kerül sor.

Mandulát és földimogyorót, keménytojást, élénk színekbe csomagolt bonbont, cukorkát vagy cigarettát nagyban áruló árusok vonulnak szorosan a fal mentén az udvar felé, hogy elfoglalják állásaikat. A szünetben a kapu zárva marad, és a nézők a kerítésnél tolonganak, kidugva karjukat a rácson, hogy utolsó előkotort fillérjeiken egy kis zacskó rágcsálni valót vegyenek, szendvicset, egy szerény Marquise-t, vagy egy csomag áhított, előkelő Marlborót. Kívülről nézve a jelenet zsúfoltságával és a kinyújtott kezekkel önkéntelenül is börtönre emlékeztet.

A főnökség nem ad semmi esélyt a csalni és potyázni akaróknak, és a bezárt mozilátogatók arra használják a szünetet, hogy szomjukat csillapítsák vagy éhüket enyhítsék, lejátsszanak egy parti asztali futballt, vagy könnyítsenek magukon. A fiatalemberek egyaránt bejárnak a női és a férfivécékbe: a női közönség a távollétével tüntet.

Egyetlen nőnek nem jutna eszébe se egyedül, se kísérettel benyomulni az Eden sűrűn tömött, durva termébe. Kizárólag két-három lány a térről jár el a moziba, farmerben és ingben, fiúsra vágott hajjal, akik a másik nem szabadságáért föladták korábbi korlátozott státuszukat, és őket nem zaklatja senki. Új társaik egyöntetűen respektálják szokatlan és merész döntésüket.

Amikor az előadás végén a közönség kiözönlik az utcára, sok még mindig ámuló mozilátogató vet egy utolsó pillantást az éppen most látott film plakátjaira, mintha meg akarnának bizonyosodni annak az illékony világnak a valódiságáról, amelybe az imént belekerültek, és amelyben most már éppolyan hirtelen nincsenek többé benne.

Hindi, hindi!

A mozi műsora rendszerint két filmből áll: egy indiai melodrámából és egy karate-filmből. Az utóbbi helyett néha egy western megy, az előbbi helyett pedig egy kellemes soft-pornó. Hogy éppen mit játszanak, azt az utcáról könnyű kitalálni: A géppuskaropogás és a golyók fütyülése még egy süketet is felébresztene a legmélyebb álmából, a filmvászon neglizsében levő szépének kéjes nyögése elvegyül a közönség felgerjedt hörgésével, egy magas hangon előadott mézédes melódia az indiai film hősnőjének magányáról és vágyakozásáról tudósít.

Az Eden törzsvendégei élvezik, ha az amerikai vagy a tajvani erőszak köréből átkerülhetnek a hindusztáni produkciók mágikus és csodás atmoszférájába. Mindenki tudja a városban, hogy a mozi tulajdonosáé a Regens mozi is Gueliz európaizált kerületében. Egy meghatározhatatlan korú vézna emberke motorozik minden nap a filmtekercsekkel egyik helyről a másikra. A pontossága közmondásos, és a filmek, amelyeket a Regens ből hoznak ide, az Eden ben mindig a beígért időben kerülnek vetítésre.

Egyszer azonban mégsem érkezett meg a küldönc. Mint később kiderült, baleset érte útközben. Az indiai mindenesetre nem jött, és a közönség frusztráltsága és türelmetlensége egyre inkább tomboló tajtékokat vetett: egyre hangosabbá vált a kiabálás, fütyülés, ordibálás, és néhány suhanc már azzal fenyegetőzött, hogy szétveri a házat. A mozi vezetője, aki az előtt a siralmas választás előtt állt, hogy maga bánik el a lázadókkal, vagy hívja a rendőrséget, fölmászott a dobogóra, és azzal állt ki a publikum elé, hogy az indiai film késik, de helyette levetít egy másikat, kívánság szerint, egy gengszter- vagy egy westernfilmet.

Az ajánlat lepergett a felhevült bandáról, amely ritmikusan ütötte az ülések fatámláit, és azt skandálta: hindi, hindi! Sem ígéretek, sem fenyegetések nem hatottak a tömegre, amely úgy érezte, hogy megfosztják kedvenc filmjétől. Különböző próbálkozások és népszavazások után, amelyek körülményesebbek voltak, mint a genfi béketárgyalások, az érintett felek végül megegyezésre jutottak: mindenki kapott egy szabadjegyet, amellyel másnap ingyen megtekinthette az előadást. Bár e történelmi békekötés szerzői meggyőzőbbek voltak, mint az ENSZ főtitkára és az Európai Közösség tiszteletreméltó képviselői az akkoriban zajló balkáni konfliktusban, a lakónegyed évkönyveibe mégsem jegyezték be a nevüket.

A karatefilmek misztériuma

A hetvenes évek elején mindig eljártam a karatefilmek premierjeire. Ebben az időben irodalomelméleti szemináriumokat tartottam a New York University-n, és ennek az új műfajnak a keletkezése lehetővé tette, hogy elemezzem az alapmintát és változatait, mint Propp klasszikus tanulmánya az orosz népmese morfológiájáról.

Az anyag még nem szilárdult megváltoztathatatlan kódexszé, inkább ingadozott, mint az első cowboyfilmek, ahol a hősöket arról lehetett megismerni, hogy van-e bajuszuk, vagy nincsen, és az ingük színéről - fehér volt a borotvált arcú hősé, fekete a szőrösképű rosszemberé -; ingadozott a különböző lehetőségek között, és mintha csak tapogatózott volna, míg Bruce Lee csillagfényű ragyogásában nem sikerült elérni a rituálé teljes tisztaságát: versengő bandák párhuzamos összecsapásai, a karatézók csodálatos ugrásai, az ellenfél felszámolása egyenként, az alapoktól fel az egész hierarchikus piramis csúcsáig. A Barbes és a Pigalle vasárnap délutánonként zsúfolásig megtelt mozijaiban Európába való visszetértem után megállapítottam az ars combinatoricának a lehetőségek egy minimumára való leszűkülését egy koreografikus kánonra, amelyben a harcokat úgy fogják fel és viszik végbe, mint eltáncolt szertartást.

Magrebi barátaimat ez éppúgy magával ragadta, mint engem. A filmek manicheizmusa, a világos különbség elvetemültek és igazak között, segített nekik legalább pillanatokra elmenekülni egy olyan világból, ahol a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közti határok bizonytalansága zavarta őket számkivetettségük és elidegenedettségük igazi okainak megértésében. Míg én a műfaj törvényszerűségeit próbáltam fellelni, ők tapssal ünnepelték a győztes előrelátható hőstetteit. Az én érdeklődésem persze más természetű volt, de valódi, és szívélyes közösségbe olvadt a bevándorlókéval.

Minden műfaj megteremti a saját paródiáját, és a karatéé sem váratott sokáig magára. Néhány, a 68-as május vidám szellemétől áthatott anarchista megszerezte egy tajvani film jogait, a szinkronizálásnál szabadjára engedték a képzeletüket, és elérték, hogy a filmet átvegye egy sor kisebb mozi, amelyet túlnyomórészt vendégmunkások látogattak.

A cím, A dialektika a követ is átvágja, nyilvánvalóan Mao egyik mondását karikírozta. Az elkobzott cselekmény nagyjából a következő volt: Egy könyörtelen háborúban fiatalkorúak két bandája áll szemben egymással: a bürokraták és az anarchisták. Az utóbbiak vezére - nevezzük Ling Pinek - egyedül száll harcba két tucat állig fölfegyverzett ellenséggel. Kishúga, Miu harcolni szeretne az oldalán, de a hős nem engedi: "Helytelen politikai vonalad miatt nincs jogod hozzám csatlakozni. Hagyj fel a Marx és Lenin brosúrák tanulmányozásával, mélyedj el inkább de Sade összes műveinek olvasásában!"

A kislány sírva baktat haza. "Miért sírsz, Miu?", kérdi aggódva az apja. "Ling Pi nem engedte meg, hogy segítsek neki a bürokraták likvidálásában. Azt mondja, nincs meg bennem a politikai érettség, és ahelyett, hogy a kommunista klasszikusokra vesztegetném az időmet, jobban tenném, ha de Sade-ot tanulmányoznám." "Ebben nagyon igaza van, szépséges Mium. A Szodoma százhúsz napja sokkal tanulságosabb egy kislány számára, mint az egész marxi humbug."

A következő képsor Ling Pit karateművészete tetőfokán mutatja, ahogy tenyere élének biztos csapásaival rendet vág a bürokraták soraiban. "Tökfejek, hagyjátok abba Marchais vezércikkeinek szajkózását az Humanité ből!" A rivális főnök: "Revizionista, áruló!" Ling Pi: "Mindjárt megérzed egy Nietzsche- és Lou Andreas Salomé-tanítvány erejét!" és így tovább.

A filmtől el voltam ragadtatva, ezt nem is kell mondanom. De éppígy el volt tőle ragadtatva a többi néző is, akik a vásznon látható csodálatos ütésektől lenyűgözve alig figyeltek oda a szemtelenül kiforgatott dialógusokra. Ha nem tévedek, Tono és Miura egy régi bécsi film esetében, amelynek az Ein Schnauzer für zwei címet adták, hasonló módon vezették más sínekre a cselekményt. A vicc egyik esetben sem talált célba, s az én narratív struktúrákról szóló szemináriumaim elméleti malmára hajtották a vizet, amelyek tárgyát addig főleg Corin Tellados, amolyan spanyol Courths-Mahler, fotóregényei és a legyőzhetetlen James Bond hősi eposzai képezték.

Az indiai melodrámák varázsa

Előszeretetem az indiai film iránt későbbről származik. Marakesben való első tartózkodásom idején, mielőtt még Djemaa el Fna közelében telepedtem volna le, béreltem magamnak egy kis házat Kasbahban, amelynek egyetlen mozija máig is megvan, és még mindig Mauritániának hívják. Ez az Új-Delhi, Bombay körüli filmstúdiók filmprodukcióinak csodabirodalma volt, egy álomgyáré, amely egy szegény és félanalfabéta közönségnek dolgozott. A kalandok az úgynevezett bizáncias regény univerzumába visznek minket, ahol szöktetés van, hirtelen eltűnés, ráismerés, ahol a szeretők magányos balladákat énekelnek, és ahol az emberek valószínűtlen helyeken csodás módon egymásra találnak.

A kedvezőtlen körülmények által egymástól elválasztott hős és hősnő dalai itt egészen lényeges szerepet játszanak, és bár a hallgatóság egy szót sem ért belőle, mégis könnyekig meg van hatva. A semmitmondó feliratok arab és francia nyelven elfoglalták a vászon felét, de nem sok néző vette a fáradságot, hogy elolvassa őket. Ami ott történik, ahhoz valóban nem kell se kommentár, se tudós fejtegetés.

Különleges sikere volt a fogságban tartott menyasszony jelenetének, aki távol a világtól zenei formában ad kifejezést a bánatának, és akinek fájdalmas panasza sokezer kilométeren áthatol, míg csak el nem jut szerelmese füléhez, aki forró könnyeket hullajt felette. A Lope de Vega és Cervantes regényeiben is fölvonultatott mesterfogások teljes arzenáljához a forgatókönyvírók még természetfölötti elemeket is hozzátesznek: varázslást, elixíreket, csodatevést, levitációkat, dörgő villám általi égi büntetést. Két gyerek eltéved a sötét erdőben, aztán hazatalál a kellő időben elhangzott - és két nyelvre lefordított - jótanácsa révén egy házitehénnek! Egy elefánt árvagyerekekkel a hátán megáll egy útkereszteződésnél, hogy egy pillantást vessen az útjelző táblákra, végül a helyes utat választja, és a boldogság ragyogó könnyei gurulnak végig ráncos bőrén!

Elismerem, hogy ezek a filmek jobban érdekeltek akkor és azóta is, mint a szokásos európai és amerikai pszicho-realista produkciók. Valószínűtlenségekre és meglepetésekre nyitott elbeszélésmódjuk élénkítően hat az ízetlen diéta, a sok konzumpép után, ami nálunk a filmvásznakat és képernyőket elrekeszti. Az Eden -mozi látogatói jobban szeretnek varázslatokat és csodás dolgokat látni, amiket hagyományosan a szenteknek tulajdonítanak, mintha fájó nélkülözéseiket, egész kiszolgáltatottságukat akarnák kompenzálni velük.

A legjobb indiai filmnek, amit egyszer ebben a moziban játszottak, a címére már nem emlékszem, csak a történetére. Egy pöffeszkedő gazdag ember ünnepli palotája felavatását. "A vagyonom meg fog óvni minden veszélytől", kiabálja hangosan. Néhány másodperc múlva a sors büntetése cáfol rá a jóslatára: földrengés! Az épület beomlik, és maga alá temeti a rokonságot és a vendégeket. Láthatólag csak a feleség és az egyik fiú marad életben, aki évekkel később, amikor felnő, beáll rendőrnek, hogy valamivel eltartsa édesanyját.

Az ifjú rendőrnek sikerül elfognia és bíróság elé állíttania egy hírhedt banditát. A per során a bűnös elmondja életét az ügyvédjének. A védő és a rendőr megrendülten hallgatja, és megindultságuk átterjed az ügyészre is: a vádlott a saját fivére, és ők, mint kiderül, vérrokonok mind a négyen!

Anyajegyek, sebhelyek és egyéb különös ismertetőjelek erősítik meg a felfedezésüket: mindenki zokog, ujjong és egymás nyakába borul! A tárgyalást megszakítják, és az egyesült család kilép az utcára. "Milyen boldog volna apátok, ha most láthatna minket!" - sóhajt az özvegy.

És mielőtt még felocsúdhatnánk: totálfelvétel egy vak koldusról, aki egy bottal és egy tálkával a kezében tart a bíróság épülete felé: az elhunyt! Anya, rendőr, rabló, ügyvéd, ügyész és koldus sír és ölelkezik. Vége. Aznap felálltam a helyemről és tapsoltam, egyedül. De olyan kitartóan, hogy végül a terem nagyrészét sikerült magammal ragadnom.

Felajzott kedélyek és boldog végkifejlet

Az Eden -mozi régi, kicsit elfuserált terem. A galéria - erkélynek nevezni nem volna helyénvaló - tartóoszlopai a terem közepén állnak, és elveszik a kilátást mindazok elől, akiknek olyan pechük van, hogy mögéjük kapnak helyet, ezért aztán jobbra-balra kell hajolgatniuk, az ezzel járó kellemetlenséget okozva a mellettük ülőknek. Bár a mogyoróhéjat minden előadás végén fölsöprik, hamarosan újra ellepik a betonpadlót, és recsegnek, amint valaki helyet cserélve, a játékasztalok vagy a vécé felé tartva, vagy onnan visszajövet rájuk lép.

A sűrű, cigarettafüsttel terhes levegő mintha szorosan összeizzasztaná a publikumot és megtapadna rajta. A nézők, akik fent ülnek, ledobálják üres papírzacskóikat és dobozaikat a földszintre, mit sem törődve az alulról jövő szitkozódással. Egyik nap egy részeg levizelt a földszintre, és egy büntetőkommandó fegyveres erővel tessékelte ki az utcára. A karate- és bunyósfilmeknél az erőszak átterjed a közönségre, és az idősebb és erősebb ifjak szemrebbenés nélkül elkergetnek mindenkit a kedvenc helyeikről.

Egy ragadozó barlangjára emlékeztető atmoszférában - csípős szagok, izzadtság, zsúfoltság - a revolverlövések és a karatekiáltások a nézőkből vidám kurjongatást vagy dühös füttyöket váltanak ki, amelyeket nem sok választ el egy tömegmegmozdulástól. De a túláradt folyó visszatér a medrébe. A made in India filmek előadása közben hallgat a közönség, és elbűvölten figyeli a kalózok által elrabolt hősnő énekét vagy - a vásznon átúsztatott - szeretők lebegő táncát, akiket minden távolság ellenére egyesít a szerelem. Ha egy boszorkány megmérgez egy csecsemőt, vad szitkozódás hallatszik, annak csodás feltámadásánál és a gonosztevő megbüntetésénél tetszésnyilvánítások.

A közönség nem tűri a szomorú befejezést, se a gonosz győzelmét. A mozi ócska tűzoltókészüléke nem érne semmit, ha felgyújtanák a termet. Éppen ezért, és az esetleges nyugtalanságok elkerülése végett az illetékesek csak olyan filmeket mutatnak be, amelyeknek jó a vége.

Este tizenegykor hirtelen mozgásba jönnek a lakónegyed félig kihalt utcái. Tömegesen áradnak ki a fiatalok a moziból, mint egy vad, harci felvonuláson. A tojásárusnő, az édességet áruló férfi, a dohányárukereskedő mind gyorsan az emberek közé igyekszik az árujával. Csak néhány méternyire gőzölögnek a sült kolbászkák, és a mozgatható lacikonyhát beveszi az éhesek rohama. A zajos zeneboltok bezártak, és az Eden látogatói csendben szétoszlanak, hogy szembenézzenek életük kemény realitásával, szemüket dörzsölgetve, mintha csak most ébrednének föl.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret