stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SORIN ANTOHI

Mit képzelnek magukról a románok?

Szimbolikus geográfia és társadalmi identitás a 90-es években

A nemzeti érdekeket érintő kérdésekkel kapcsolatos ítélkezések megfogalmazásának és akadálytalan terjesztésének lehetősége 1989 után különböző diskurzusok nagyarányú kibontakozását gerjesztette, magába foglalva könyveket, tudományos folyóiratok tanulmányait, vezércikkeket, sorozatokat és talk show -kat éppúgy, mint politikai műsorokat, beszédeket, zenét, színházat, prózát, művészetet, szatírát és humort. A történelem iróniája, hogy a költészet, mint a politikai és társadalmi igazság egykor szinte egyetlen közéleti megnyilvánulása, a legnehezebben alkalmazkodott az új véleményszabadsághoz, jóllehet néhány szerző, akiket a posztkommunista realitás kiszolgált, sikeresen újrahasznosította aesopusi disszidenciáját más retorikai stratégiákban. A fentebb említett gyűjtemény szintézise valószínűleg politikai és társadalmi gondolkozásunk főbb témáira vetne fényt. Az eredmény egy meglehetősen komor kép lenne, amely a két világháború közötti messianizmusra emlékeztet, de nem mentes az 1848-as forradalom szellemi vezetőinek lendületétől és egy olyan kezdetleges retorikától sem, amely által a civil társadalom bizonyos rétegeinek alternatív ideológiái fölvállalják a nyugati demokrácia témáit.

Kettős kirekesztettség

Közép-Európa kulturális, ideológiai és geopolitikai megteremtésének döntő fontossága volt a románok számára, minthogy egy újabb kirekesztésre adott alkalmat: az utóbbi két évszázadban tradicionálissá vált, a Nyugat általi kirekesztéshez - amelyet a kommunista tapasztalat krónikussá tett, és amely, úgy tűnik, újra teret nyert az 1989-es decemberi "retrouvailles"-ok kudarca után - egy Közép-Európa általi kirekesztés is hozzájárult. Ez utóbbi talán még frusztrálóbb, noha az előbbivel ellentétben, társadalom-lélektanilag még nem interiorizálódott. Ez az új kirekesztés, melyet a román-magyar viszony gyötrelmei és a román kormányokról kialakult kép is elmélyített, 1945 után jelent meg, és folytatódott 1989 után, ugyanazon okoknál fogva. Sajnos, a román okcidentalizáns, nyugatosító értelmiség nem látta be a volt és jelenlegi szomszédokkal való érintkezés stratégiai jelentőségét: a magyar demokratikus értelmiséggel fönntartott kapcsolatok minimálisak maradtak, míg a lengyel értelmiség viszonylatában - az 1939-es év pozitív emlékei ellenére - gyakorlatilag teljesen hiányoznak.

Még inkább említésre méltó, hogy az új kirekesztés a nyolcvanas években vált véglegessé, amikor is Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország több személyisége megteremtette egy új szellemi Mitteleuropa kulturális mítoszát, a felvilágosodás utáni Európa és a századfordulós Bécs talán legcsodálatosabb irodalmi és művészeti paradigmájának örököseként.

Az új Közép-Európa modelljét elemzők figyelmen kívül hagyták, hogy ennek térképe nem csupán a szovjet blokkról való szimbolikus leválás eredményeként jött létre, hanem olyan szomszédok exotizálása és kirekesztése révén is, amelyek szintén Moszkva elnyomása alatt voltak, de minthogy az orientalista logikába könnyen belefértek, megbélyegezhetőek voltak: Románia, a Baltikum, Bulgária, Albánia és a volt Jugoszlávia keleti köztársaságai.

Önalábecsülő geokulturális bovaryzmus

Romániában a nemzeti térség szimbolikus átalakítására irányuló törekvések két fő irányzatot követtek: a geokulturális bovaryzmust és az autoktonizmust. Mindkettőnél elidőzöm egy kissé, de csak a jelen tanulmány központi tételének alátámasztása erejéig, mely a következőképpen foglalható össze: szembesülvén egy kettős szimbolikus kirekesztéssel, a románok talán jobban tennék, ha megpróbálnának reális geokulturális környezetükbe beilleszkedni, relativizálnák mind a nyugatias fantomokat, mind az autoktonista chimérákat, és esetleg belefoglalnák őket egy szerencsésebb képletbe, amelyet harmadik diskurzusnak neveznék. Ez nem más, mint a Kelet-Nyugat párbeszédből folyton kihagyott harmadik; a realitás és képzelet, illetve a történelem és utópia közötti kompromisszum idiómája. Ez a rendkívül problematikus és egyelőre bizonytalan harmadik diskurzus egyfelől a Kelet-Nyugat dialógus megfelelő közege lenne, másfelől pedig megoldást jelentene a helyi valóságban és az univerzális értékekben egyaránt szocializált értelmiség kettős vakságára.

A nyugati modernizálódás brutális hatása a román fejedelemségekben többek között a helyi értelmiség identitásválságát idézte elő; egy évszázados elszigeteltség elmúltával ez az értelmiség fölújítja nyugati kapcsolatait, és többé már nem képes visszatérni a krónikások és Dimitrie Cantemir derűs pszichológiai tapasztalataihoz; ők akkor is európainak vallották magukat, amikor a Nyugat pedagógikus szellemében a moldvai-havasalföldi fogyatékosságokról és be nem teljesülésekről írtak. A fejedelemségek románságának már a Dinicu Golescu előtti időktől kezdődően többé- kevésbé traumatikus érintkezései vannak a modern civilizációval, egy olyan folytonos összehasonlítás jegyében, amely a románokat önmaguk szemében lealacsonyítja, és amely azon a kényszerképzeten alapul, hogy Európa egy erőszakos, normatív és nehezen misztifikálható tekintettel néz rájuk, a kisebbrendűségi komplexus és a kollektív megbélyegzés szakadékaiba kényszerítvén őket. Megjegyezném, hogy az "erdélyi peregrinusok" tapasztalata nyilván egészen más, mivel a Kárpátok túloldalán elhelyezkedő fejedelemségnek a Habsburgok alatt más történelme volt: az Erdélyi Iskola korifeusai és követői római vagy bécsi tanulmányaik után visszatérnek szülőföldjükre, egy olyan törekvő és pozitív kulturális, etno-pedagógiai és politikai programmal, amely a birodalom más hátrányos helyzetű etnikai csoportjaiéhoz hasonlítható. A származás iránti lelkesedés azonban az ő esetükben sem volt egyforma, de mindent összevéve a realista és pragmatikus erdélyiek és bánságiak nem adták fel az általában ellenséges környezetben vívott harcukat, hanem kihasználtak minden olyan körülményt, amely a kollektív ügy számára kedvező volt. A Szajna partján tanuló moldvaiak és havasalföldiek némelyike annak a bons disciples generációnak volt tagja, amelyet Michelet, lengyel kudarca után, a franciák számára példaként akart fölhasználni (a Légendes démocratique du Nord a románokat a Septatrion -ba helyezi, ahol az ősi erényeket még nem fertőzték meg a civilizáció bűnei). Az 1848-as forradalom eszmei képviselői eredetábrázolásának ambivalenciája két ellentétes példa egymás mellé helyezésével foglalható össze: a moldvai-havasalföldi fiatalok népszerűsíteni kezdik a Miorita népballadát, amely magába foglalja a szűz térség fogalmát, és megírják a Megéneklünk Romániá -t (amely bibliai motívumokra épül, és palimpszesztusában a nemzeti térség isteni kiválasztottság általi legitimizációja áll, mint a történelmi jog szélsőséges formája), ugyanakkor azonban azt írják Michelet-nek, akárcsak Dumitru Bratianu tette hazatérte után, hogy "ott, ahol Franciaország véget ér, kezdődik a semmi," megtagadván tehát az eredet-térségtől még a legcsekélyebb ontológiai konzisztenciát is.

Ebből a kezdeti ambivalenciából kiolvashatóak az okcidentalizmus és autoktonizmus elkülöníthetetlen mentális formái. Mindkettő a nem szándékos modernizálás hatása, pontosabban egy tévesen egzisztenciálisnak és metafizikusnak feltételezett modernizálásé. Mindkettő az 1840 utáni román intellektuális elit elidegenültségének mértéke, azon elité, amely vég nélkül próbálkozik egy Sitz im Leben megfogalmazásával, a haza szimbolikus topológiájából kiindulva.

Az okcidentalizánsok, nyugatosítók gyakran egy ellenséges világba száműzötteknek érzik magukat: úgy tűnik, a legtöbb nemzettársuk nem érti meg őket, legalábbis nem akarják őket követni; a kisebbségek - kiket az általános modern értékek (emberi jogok, újabban pedig pozitív diszkrimináció, multikulturalizmus, engedékenység, stb.) nevében támogatni szeretnének - a legalkalmatlanabb pillanatokban túlzásokba bocsátkoznak, mintha az autoktonisták ihlették volna őket; a szomszédok, magyarok és szlávok, felfoghatatlan nyelveken beszélnek és írnak (melyik román tanulna önként magyarul, bolgárul vagy akár oroszul?); egy adandó alkalommal azonban képesek megnyerni a Nyugat szimpátiáját és régiónk számára tartogatott erőforrásait.

S ami még rosszabb: a nyugati államok határai a románok számára mindinkább áthatolhatatlanok, az univerzalizmus lobogója alatt tett erőfeszítéseiket csak véletlenszerűen jutalmazzák (ösztöndíjakkal, támogatásokkal, kitüntetésekkel), a néhány olyan nyugati személlyel fentartott kapcsolat pedig, akiket civilizáló küldetésük az arroganciáig átitat, frusztráló és esetenként felháborító. Ily módon, az emigránsok és a Kelet-Nyugat között ingázó szakmabeliek kivételével (akiknek - az otthonmaradottak szemszögéből - van némi sikerük) az okcidentalizánsok sokat bosszankodnak - jóllehet nehezükre esik ezt belátni még belső fórumokon is: vajon nem ők maguk hibáztathatók e a találkozás elmulasztása miatt? - a Nyugat iránti szenvedélyükben, az iránta táplált bovarys álmaikban. Csak az ilyen geokulturális ábrándozásokban találnak menedékre az okcidentalizánsok lelkei: megszabadulván a szülőföld posványa által elnyelt testektől, akadálytalanul elszállnak a szomszédok úgyszintén kevéssé vonzó területei fölött, és révbe érnek. Ha ez a már-már misztikus egybeolvadás nem jön létre, ha a méltatlan test szorítása és a földrajzi bezártság erősebb, nem marad, csak a keserű kifakadás: a cinizmus, az ellenséges érzület, a nihilizmus, a kétségbeesés.

A másik véglet az autoktonistáké. Kihívóan átitatva eredetük idejével, terével, nyelvével és fajával való eroto-misztikus kapcsolatukkal, ők tulajdonképpen a belső ellentmondások, következetlenségek és paradoxonok sűrűjébe tévednek. A következőkben kevésbé ismert ellentmondásokra összpontosítok, előbb azonban hadd emeljek ki egy lényegbevágó részletet: okcidentalizánsok és autoktonisták egyaránt egy olyan mímelő verseny résztvevői, amelynek tárgya a mindkét irányzat által áhított és utánzott Nyugat maga. Az előbbi irányzat egy bevallott és rendszeres utánzást feltételez, mi több: felszólít rá, míg az utóbbi egy perverz imitációja a nyugati modellnek - pontosabban az autoktonizmus nyugati kulturális és ideológiai mítoszok kövületeit utánozza. Lényegében az autoktonisták az okcidentalizánsokénál még tragikusabb helyzetben vannak: az autoktonisták szenvednek, de nem tudnák megmondani, hogy mitől, és vigaszt csak az anti-okcidentalizmus térhódításában lelnek. Végeredményben azt is lehetne mondani, hogy a Nyugatnak sikerült exportálnia és más országokban színre vinnie belső konfliktusai egy részét. Aki ezt nem látja be a román kultúra esetében (mert valóban nehéz beismerni, hogy egy másutt termelt hegemón diskurzus beszél belőled, mint ahogy azt is nehéz beismerni, hogy ez nem más, mint az általános történelem ironikus és kérlelhetetlen dinamikája), az megszemlélheti az afrikai és ázsiai társadalmakat, ahol a nyugati kultúra szinte teljesen elfelejtett kliséi képesek országok teljes lakosságát mozgósítani. Hiszen, ahogy azt a hozzánk közelebbi Boszniában megfigyelhetjük, a régi eszmék nem csak továbbélnek, mint zombik, mint élő kövületek, hanem gyilkolnak is.

Az autoktonisták időfelfogása, akárcsak egész ideológiájuk, több modell között ingadozik. Az autoktonizmus egyetlen legitim ideje az illud tempus , mivel a mitikus idő nem tűr külső vonatkoztatási pontokat, önmaga számára elégséges, összemérhetetlen és történelmen kívüli. Egy másik értelmezési lehetősége az autoktonisták idejének az ún. ukrónia, vagyis a történelmi lehetőségek elmulasztásának diskurzusa, egy regresszív utópia, azaz egy fiktív dicső múlt, amelyben a jelenben vívott harc vesztesei képzeletben győztesekké válnak.

Az autoktonisták térfelfogása sem mentes a következetlenségektől. Ahhoz, hogy a tér-nemzet asszociáció megtámadhatatlan legyen, isteni megalapozottságra kellett hivatkozni: az Úr maga helyezte népét abba a térségbe, amelyben a nép jelenleg él. Föladván a szimbolikus geográfia égtájakra és civilizációs törésvonalakra vonatkozó vitáját, az autoktonisták megtagadják az Észak, a Dél, a Nyugat és a Kelet létezését: ideális topológiájuk csak a nulla hosszúságú függőlegest ismeri, amely a föld mélységeit összeköti az égbolt csúcsával.

Az elsődlegesség ugyanezen mítoszai megtalálhatóak az autoktonista nyelvészeknél is, akik a realitás pályáján elvesztették a küzdelmet (a román nyelv egyike a legnagyobb neologizmus-importőröknek, ezért a modernitás ebben az esetben a nyelvi hagyományoktól való elidegenedést is jelenti, melynek súlyos következményei vannak a társadalmi kommunikáció és a spekulatív gondolkodás terén), és visszavonultak illuzióikba. A számos példa közül csak két, újkeletű és fölöttébb figyelemreméltó esetre térnék ki: az egyik Gabriel Gheorghe elmélete, miszerint "a régi időkben Franciaország románofón ország volt," vagy ugyanazon elmélet egy szerényen "hipotézisnek" nevezett változata: "az ősi román nyelv = a közös indo-európai nyelv." A második pedig Marian Zidaru, akinél az etno-misztikus apoteózis azzal egészül ki, hogy a román a primordiális nyelv, az isteni idióma. Arra az esetleges kifogásra, hogy általános kijelentések bemutatásához szélsőséges eseteket választottam, azt válaszolhatom, hogy az autoktonista vulgáta telítve van hasonló vonatkozásokkal, a szélsőséges példák antológiája pedig már könyvtárakat tesz ki - nem beszélve a soft autoktonista szövegekről, amelyek számbelileg uralják kultúránkat, zavartalanul áthaladva politikai rendszerváltások törésvonalain.

Öntúlbecsülő izolacionista autoktonizmus

Nem várhatjuk el, hogy egy kultúra egyik napról a másikra megváltoztassa százötven év leforgása alatt újratermelt és interiorizált, mély és kikristályosodott irányzatait. Saját törzsed bálványainak fölcserélése szomszédos törzsek bálványaira, vagy a nyugati bovaryzmus föladása egy keleti bovaryzmus javára viszont nem eredményezne egyebet, az elit számára, mint az elidegenedés más formáinak és hiányos társadalmi kommunikáció újabb szimptómáinak megjelenését.

Azt hiszem, a változás javaslatának gyökereit valahol a relativizmus talaján kellene keresnünk, illetve egy olyan nemzeti stratégia területén, amely politikailag és kulturálisan jobban integrálna bennünket a térségbe. A relativizmus azonosságtudatunk képletének nyitását sugallhatná, és ezáltal áthidalná jelenlegi válságunkat, melyet Virgil Nemoianuhoz hasonlóan úgy értelmezek, mint az egytömbűség patthelyzetét, az etnicitás szegényes meghatározását. Hogy még pontosabb legyek: úgy gondolom, hogy a "románság" metafizikai homogeneitásának agresszív és izolacionista történelmi küldetése véget ért.

Nincs szándékomban sem összegezni, sem pedig elítélni ezt az ideológiát. Ez az ideológia a romantikus álmodozás (1840 után), a raison d'État (1859 után), a nemzeti sebészet (a helyi és regionális identitások eltörlése, az etnikai egység történelmi mítoszára épülő homogén nemzeti térség felépítése), az egészséges hazafiság és a xenofób kirohanások szétválaszthatatlan ötvözete. A metafizikus etnicitás érdeme az, hogy elősegítette a modern nemzetállam megteremtését és kiteljesedését.

Nagy-Románia megteremtése és az országhatárok maximális kiterjesztése a román politikai identitás belső politikája felépítésének kezdetét jelenthette volna: a régi királyság 8%-át tették ki a kisebbségek, míg Nagy-Romániában a kisebbségi lakosság eléri a 28%-ot. De nem így történt; a román politikai rendszer távolról sem javasolt "az alkotmányhoz való lojalitást" a kisebbségeknek ( Verfassungspatriotismus , Jürgen Habermas szerencsés kifejezésével élve), hanem a kulturális rendszer mintájára egy még keményebb Kulturkampf -ba kezdett, kiiktatta a helyi és regionális román identitásokat - figyelmen kívül hagyva a moldvai és munténiai románok közötti különbségek népi felfogását és az ezek körül kialakult kulturális polémiák hagyományát; a kisebbségek ellen fordult, és végül a homogenizálás chiméráját követte az erőszakos asszimiláción túl a holocaustig. Emiatt az "egységes dolgozó nép" kommunista elképzelése, valamint az Új Ember klónjai által alkotott tautológikus nemzet eszméje inkább folytonosság, mintsem szakítás.

Tudjuk, hogy nem csak a románok folyamodtak ehhez a módszerhez. És azt is tudjuk, noha ez nem változtatja meg a politikai-intellektuális felelősség természetét és arányait, hogy nem a románok mentek a legmesszebb a másság megszűntetésének véres utópiájában. A társadalmi azonosságtudatról szóló újabb értekezéseknek magukba kellene foglalniuk - az egyéni identitásra, mint elsődleges önazonosságra fektetett nélkülözhetetlen hangsúly mellett - mindannak a kritikáját is, ami máig napvilágott látott ezen a területen, beleértve a két világháború közötti kulturális élet oly tekintélyes termékeitől való sine ira et studio eltávolodást is. Ellenkező esetben egy másik európai Zeitgeist -ből kiemelt ideológia foglyai maradunk, és elmulasztjuk annak a valós szinkronizálásnak a lehetőségét, amelyet Európa újraépítése nyújt. És ha Európa számára sajnálatos lenne polimorf identitása ezen helyi változatának elvesztése, Románia számára a veszteség költséges és sokáig pótolhatatlan lenne. Ismerjük el, hogy túl nagy árat fizetnénk holmi kulturális és ideológiai klisékért, amelyek alapjukban véve újkeletűek és nagy mértékben illuziókra épülnek.

A kollektív patológia diskurzusa

Az ellenzéki lapok olvasói az utóbbi években megtudhatták, hogy Románia, egyebek között, súlyos beteg. A szűk művelt elit megszokta, Noicá-t olvasva, hogy a világot a lélek betegségei által kifosztottnak tekintse, míg néhány fantaszta gyógyírt is vélt látni. Az organi(ci)zmus metaforái által megszállott kultúrában a romániai élet mélységeiben szerezhető minden közvetlen tapasztalatot nélkülöző lelkiismeretirányítók számára egyetlen választási lehetőségként a patológia retorikája adódott, ez könnyebb volt, alkalmasabb értékítéletek megalkotására, semmint szánalmas valóságukat kutatni, megfizethetetlen árat fizetve az elefántcsonttoronyból való kilépésért.

A tartalom nélküli formák elmélete, mint a "román jelenség" értelmezése, klasszikus esete volt a kultúr- vagy művészetfilozófia, az esztétika történelem vagy szociológia fölötti diadalának. Megfigyelhető, hogyan uralja a pszeudomorfózis képe, a kulturális patológia tézisének sajátos eseteként, a románság önvizsgáló diskurzusát, mely a normalitás fantomképét az idealizált Nyugatba vetíti, míg a Kárpát-Duna régiót az aberráció és a betegség szimbolikus térségének tekinti. Eminescu és utódai etno-nacionalista regresszív utópiájának "egészséges barbarizmusát" annak a korrupt civilizációnak az antitéziseként említik, amelyet egy degenerált, kapzsi, idegen mutánsokból álló infrahumánus csőcselék hozott be Nyugatról. Az etnikai, faji, kulturális és felekezeti másság ily módon betegséggé válik: a különbözőség nem más végül is, mint elmebetegség. Ennek megfelelően, a nemzeti vulgáta románja nem lehet más, mint a tökéletes egészség megtestesítője: a keresztény Paradicsomhoz hasonlóan, a hazafias Éden nem ismer betegségeket.

Különös, hogy a nemzeti patológia az autoktonistákat és az okcidentalizánsokat egyaránt csábítja. Az előbbiek a lesüllyedt jelen és az etno-misztikus vulgáta dícső múltja közötti illuzórikus ellentét alapján támadjak a modernizálást, vagy - ha a jelen ellenőrzés alatt van, mint a kommunisták idején - a magasztos normalitás etalonjává válik, a fényes jövő előszavává, melyet a pártállam (vagy állam-egyház) garantál és megóv a főleg nyugati, külső patogén elemek aknamunkájától. Az okcidentalizánsok a nemzet szimbolikus sebeit siratják, a két világháború közötti szeplőtlen Románia kis utópiájáért agitálnak, nyugati modellek importálását ajánlva egyetlen gyógymódként. Szélsőséges megnyilvánulásaiban az okcidentalizáns diskurzus az etnicitást megbélyegzésként értelmezi, endémikus és gyógyíthatatlan betegségként, melynek fő ismérvei az önkéntes szolgaság, az apátia, a közönyösség, a becstelenség, a xenofóbia, a változás iránt tanúsított ellenállás és a butaság.

1989 decembere után, úgy tűnik, hogy az okcidentalizánsok túllicitálták a nemzeti patológiát, jóllehet a véres népfelkelésből fölocsúdva a beteg tömeg bizonyos idealizált rétegeit dicső jelzőkkel kellett ellátniuk: a nagy extázisban a "gyerekek kereszteshadjáratáról" és a hős ifjak virtusairól beszéltek. A következő hónapokban és években a szimbolikus és politikai hatalomért versengő intellektuális és politikai csoportosulások folytatták a betegség metaforáinak mértéktelen használatát, és ezzel egyidőben megpróbálták a panacea definícióját is megtalálni, amely fölötti monopólium a politikai legitimitást jelentette volna.

Úgy látszott, hogy a győzelem fő esélyese a kialakulóban levő ellenzék, amely megnevezte a társadalom heveny patológiai kinövéseit, és ígéreteket tett, hogy ezeket kauterizálni fogja. Románia szanatóriumként való ábrázolása, amelyben a nemzet posztkommunista maradványait dédelgette, nem mozgósította az állampolgárokat, akik kétségbeestek a történelmi pártok vagy a Polgári Szövetség majdnem kálvini etikai szigorától. Ilymódon, a Ion Iliescu által megtestesített erők litániája meggyőzőbbnek bizonyult: "csodálatos népünk," "nyugalmunk," "fényes, és szilárd jövőnk," stb.

Ezek után kinek volt szüksége az ellenzék által javasolt hübrisz hosszadalmas gyógykúrájára? Gabriel Liiceanu "Felhívása a semmiháziakhoz," Ana Blandiana drámai lírizmusa, Doina Cornea szűkszavú és megemészthetetlen szemrehányásai - mindez a nemzet önmagára találásának rituáléját háborgatta, a valódi demokrácia katartikus ünnepét. A betegség letagadtatott, majd átruháztatott az ellenzékre - mi más magyarázhatná meg deviáns magatartását? A nemzet ismét önmagára talált misztikus egészségű, szimbolikus testében, hogy később átadja magát holmi ellenállhatatlan szórakozásnak: báloknak, értekezleteknek, előadásoknak és fesztiváloknak, de főként a Párt, az Egyház és az Állam új ünnepeinek.

Integrálódni a térségbe

Konklúzióként, egy elméleti jegyzet, egy politológiai észrevétel és egy gyakorlati javaslat. Elméleti szempontból a beteg társadalom diskurzusa nem meggyőző, noha ókori és hegeliánus elődei tekintélyesek. Mindenekelőtt problematikus az elmélet pszichologizmusa, amely olyan fogalmakat, mint például "diszfunkció" vagy "szindróma," a társadalom, a nemzet vagy a világ skáláján alkalmaz; továbbá, a "normalitásnak," mint emberi természetnek nincsenek történelem kívüli kritériumai; úgyszintén a társadalmi patológia egy "historizmus," azaz része a "historicizmus" Karl Popper elemezte "nyomorúságának", végül pedig, az ajánlott gyógymód utópisztikus, tehát a társadalom minden bűnét magán hordja, még akkor is, ha a lehetséges orvosok posztkommunisták. Megalapozott antropológiai előadások könnyen meggyőznék ezen elmélet támogatóit arról, hogy nem lehet mellette érvelni: példának okáért, a funkcionalista elmélet mindent, ami aberrációnak és betegségnek tűnhet egy társadalmon belül, úgy magyaráz, mint egy belső logika szükséges elemét. És úgy látszik, hogy a romániai élet gazdaságtana is tartalmaz hasonló elemeket.

A politológiai észrevétel: érdekes, ahogyan a radikális ellenzék ugyanazon diskurzusa a "kommunizmus, mint betegség" motívumát összekapcsolja a "kommunizmus, mint a(nti)história, mint fekete lyuk" motívumával. Annak a gondolatnak a kettős tagadásával állunk szemben, mely szerint az 1945 és 1989 közötti időszak mégiscsak Románia történelmének egyik fejezete, és ezért nem lehet csak úgy lerázni, mint a nemzeti hősköltemény folytonosságának felfüggesztését, mint teljesen heterogén időszakot, melyet idegen eredetű és helyi szörnyetegek kényszerítettek ránk (egy "cigány Ceausescu" kedvező ötvözete lenne a két másságnak). Bármennyire kínos is, be kell ismernünk, hogy a kommunista korszak - társadalmi szerződései részleges és ideiglenes sikerei révén - történelmünk része. Így az állítólagos pszichoszociális patológiát már nem lehet legitim módon külön kezelni, hanem a nemzeti jellegzetesség körüli vitához kell kapcsolni.

A gyakorlati javaslat: ha a nemzet sem betegségről, sem gyógymódról, sem pedig kuruzslókról nem akar hallani, vajon a társadalmi patológia diskurzusa produktív-e politikai szempontból? Nyilván túl machiavellista lenne látni az ellenzék vezetőit, amint Nagy-Románia Párt stílusú retorikával a nemzet lelkesítésére térnek át. De azt hiszem, hogy napjaink megbélyegzett románja szívesebben fogadna egy kevésbé radikális üzenetet egyéni és kollektív identitásával kapcsolatban. Egy olyan üzenetet, amely már nem ördögként vagy áldozatként ábrázolná őt, hanem arra tanítaná meg, hogy ő is ember, akárcsak mások, vagy legalábbis akárcsak a volt szocialista tábor új típusú emberei. Megszűnve a Történelem egyetlen megcsonkítottjának vagy utolsó krónikus betegének lenni, a szegény román valamivel jobban odafigyelne a demokrácia hívószavára.

SZABÓ MÁTYÁS FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret