stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TIMOTHY GARTON ASH

Belgrád és vidéke


"Az emberek ezt itt a prágai bársonyos forradalomhoz hasonlítják", mondom Moncilónak. "Igen", mondja ő, "de a csehek csak 37 napig bírták".

A belgrádi diáktüntetés 104. napján Moncilo RaduloviÇ - zömök, rövid fekete hajú fiú, fekete bőrkabátban, kétnapos szakállal - éppen azzal rontott be a terembe, hogy "Elfoglaltuk a rektorátust!" Huszonhárom éves, politológiát tanul a belgrádi egyetemen. Miközben átvezet az új akcióközpontba, megáll az út közepén, hogy elmondhassa: "Egyszerűen egy normális országban szeretnék élni. Fölkelni reggel, lemenni egy normális boltba, olvasni a könyveimet, jogbiztonságban és demokráciában élni. És utazni akarok." "Nem vagyok az internet gyermeke", teszi hozzá a tüntetők gyakori megnevezésére hivatkozva, "de szívesen volnék".

Szent Száva és mobiltelefon - a belgrádi diáktüntetés

A rektorátus súlyos tárgyalóasztalai körül mintegy nyolcvan diák tolong, akik az úgynevezett főbizottsághoz tartoznak. "Csönd!", kiabálják néhányan tiszta erőből. "Csönd!" Egy nagy, szemüveges történelemszakos megpróbál rendet csinálni: "A következő felszólaló GavriliÇ". Egy hosszú barna hajú lány kis rózsaszín-fehér kézitáskával dőlt betűkkel jegyzetel egy spirálfüzetbe, mint az előadáson. ő a hivatalos jegyzőkönyvvezető. Az ablakból látom, hogy gyülekeznek odalent a diákok tömegei zászlókkal, transzparensekkel és jelvényekkel, míg árad a popzene: She loves you, yeah, yeah, yeah. Milyen otthonos érzés a Beatles-t hallani még mindig.

A főbizottság a mai séta útvonaláról vitatkozik. A nagybetűs járás a diákok jellegzetes tiltakozási formája. Ma a rektorátus udvarát fogják körüljárni, aztán átmennek az oktatási minisztériumhoz, hogy támogassák a professzoraikat. Az eligazítást kézitelefonokon adják - ami fontos technikai haladás a 89-es Prágához képest. A sok mobiltelefon Bogoljub KariÇ ajándéka, aki az ország egyik legismertebb multimilliomosa, és a legutóbbi időkig - vagy még mindig? - a gyűlölt elnök, Slobodan "Slobo" MiloŠeviÇ közeli szövetségese. "Kilencven nap után KariÇ úgy döntött, hogy támogatásra méltók vagyunk", mondja Moncilo ironikusan. A mellettem álló diákon színes jelvény Propaganda felirattal. Ezenkívül van még információs, biztonsági, kulturális és protokoll csoport. Az "információ" a magamfajta külföldi látogatónak szól, a "propaganda" a társaiknak. A protokollos éppen a mobiltelefonon lóg, egy kollegájával beszél, aki kint van a hangszórós dzsippel.

A lenti térről éneklés hallatszik. A teremben feláll mindenki, némelyek kihúzzák magukat vigyázzba. A Szent Száva himnusza szól, hazafias-vallásos himnusz a 19. századi Szerbiából a nevelés védőszentjéhez, egy ideje ismét egyetemi himnusz lett. Néhányan halkan együtt éneklik, enyhén ironikus arckifejezéssel, a többség tisztelettudóan hallgat, egy-két ember látszik zavartnak vagy kelletlennek. A végén néhányan keresztet vetnek pravoszláv módon, főként az együtt éneklők közül. Szent Száva és mobiltelefon - ez minden, csak nem normális diáktüntetés.

Két nappal később - a 106. napon - fontos döntést hoznak. Már az elején megfogalmaztak a diákok három követelést: a Zajedno ellenzéki koalíció november 17-én (véletlenül a 89-es prágai események első napján) a helyi választásokon elért győzelmének hivatalos elismerése, az egyetemi rektor lemondása és a diákképviselő menesztése. MiloŠeviÇ néhány napja engedett az első - a legfontosabb - kérdésben, és a Zajedno polgármesterek már el is foglalták hivatalaikat. Ma a rektor és a dékán felajánlotta lemondását a diákoknak. De vajon ezek a visszalépések kötelező erejűek-e, vagy csak cselfogásról van szó? Professzorokat kérnek fel a jogi karról, hogy segítsenek a jogi vonatkozásokat megérteni. Hirtelen egy jogi előadás közepén találjuk magunkat.

És még ha a visszalépések kötelező érvényűek volnának is, megálljanak-e a diákok ezen a ponton? Van, aki visszamenne az előadótermekbe, van, aki újabb követeléseket állítana föl. Biljana DakiÇ, harmadéves történészhallgató, kalauzaim egyike, heves bólogatással kíséri a diákelnök kommentárját. Mit mond? "Azt mondja: akkor van demokrácia, ha a többség tiszteletben tartja a kisebbség akaratát". De ekkor feláll egy sápadt alak, és azt kiabálja: "Ez provokáció! Ha ezt elfogadjátok, mindenki bolondnak fog tartani!" Ceda AntiÇ közbeavatkozik. Ha a visszalépések végérvényesek, mondja, menjenek egy győzelmi felvonulásra, ha nem, követeljenek országos választásokat egy alkotmányozó nemzetgyűléshez. Vissza az iskolába, vagy előre a forradalomba! "Látja, nekünk is megvannak a magunk Robespierre-jei és Dantonjai", mondja Ceda később ironizálva, de ő, a girondista, megpróbálta kicselezni őket.

A belgrádi diákoknak erre a forrdalmi színjátékára és a szerb dráma egészére többnyire két klisét próbálnak alkalmazni: "bársonyos forradalom" és "nacionalizmus". Egyikkel sem jutunk messzire. Biztos, hogy mond néhány diák olyasmit, ami nyugati füllel nacionalistának hangzik. A többség politikai nézetei elég zavarosnak tűnnek. De vajon ez csak a szerb diákoknál van így? És vajon nem volna-e bármelyikünk összazavarodva, ha gyermekkorunk legfogékonyabb éveiben országunk szétesését kellett volna megélnünk, egy olyan háborúban, amelynek sok szerb is áldozatul esett, és ha mindezekben az években az állami televízió, a szüleink, a tanáraink és a vezető értelmiségiek mind azt hajtogatták volna, hogy erről a szörnyű háborúról mások tehetnek: a szlovének, a horvátok, a muzulmánok, a németek, az amerikaiak? "Amikor tizennégy éves voltam," mondja Moncilo, "be akartam vonulni és harcolni szerb honfitársaimért, mint a bátyám." Biljana Kninben született, egy krajinai városban, ahonnan 1995-ben a horvát Vihar Hadművelet során kiűzték a szerbeket, köztük az ő családja számos tagját. Három nagybátyja most menekült egy olyan Szerbiában, amelyik egyáltalán nem fogadja tárt karokkal szerb honfitársait.

Ilyen körülmények között figyelemre méltó, hogy ezek a diákok képesek voltak egy ilyen tiltakozásra, amely aránylag békés, felelősségteljes és öntudatos, mulatságosan találékony és alapjaiban demokratikus volt. Minden propaganda és a megmérgezett légkör ellenére, amelyben 12-13 éves koruk óta felnőttek, és bár közülük sokan soha nem jártak Nyugaton, egy olyan "normalitás"-modellt alakítottak ki maguknak, akárcsak 1989 közép-európai bársonyos forradalmárai, amely a nyugati demokráciák alapvonásait foglalja magában. Sőt, megpróbálták ezeket az elveket saját tiltakozásuk során is érvényesíteni. Ez persze nem ment egészen bársonyosan. Eleinte köveket hajigáltak, ablakokat dobáltak be. Aztán áttértek a tojásdobálásra. De voltak, akik előbb betették a tojást a mélyhűtőbe, hogy kőkemény legyen. Lehet, hogy a mélyhűtött tojás a bársony szerb változata.

Slobo bérenceinek "Európa" elleni minden gyilkos gyalázkodása ellenére a diákok azt írják a transzparenseikre, hogy "EUROpolis, EUROdemokratija, EUROstandard, EUROprava, EUROvlast". Mi ebben a gazdag EURO-Európában aligha szolgáltunk rá erre a megható bizalomra. Van ilyen is: "Az amerikai népnek ott van Bill Clinton, Stevie WONDER, Johny CASH és Bob HOPE! A szerb népnek itt van Slobodan MiloŠeviÇ. Nincs WONDER, nincs CASH, nincs HOPE!" Ez mindenesetre nem csoda.

Különbséget kell tennünk nacionalizmus és patriotizmus között is. Átmegyek Ceda AntiÇ-tyel egy kávéra a szemközti Moszkva szállóba. A jóeszű történészhallgató emlékeztet arra, hogy 1914 előtt ebben a kávéházban találkoztak a Fekete Kéz szerb összeesküvői, lehet, hogy Ferenc Ferdinand merénylője valamikor épp ebben a sarokban üldögélt. De a mai ifjú Szerbia nem merényletekre gondol. Ceda huszonkét éves. Szerb apa és horvát anya gyerekeként kiskorában jugoszlávnak tartotta magát. Aztán rájött, hogy valójában szerb. Identitását keresve fedezte föl a középkori Szerbia dicsteljes történetét - és az ortodox egyházat. Elolvasta a Bibliát, hívő lett, két éve megkeresztelkedett. Keresztapja az egyik harcostársa, aki szintén aktívan résztvesz a tüntetésekben. Ceda azok közül való, akik halkan együtt énekelték Szent Száva himnuszát.

Mint sokan mások, akikkel Belgrádban beszéltem, Jugoszláviát kezdettől elhibázott dolognak tartja. "A mi hibánk volt", teszi hozzá, a szerbeké, akik azt hitték, hogy céljaikat minden délszlávok nagyobb, közös államában lehet a legjobban elérni. Most hát az a szerbek történelmi feladata, hogy előlről kezdjék egy modern, liberális, demokratikus szerb nemzetállam felépítését.

őrültség volna egy ilyen embert, mint ez a megfontolt, idealista ifjú "nacionalistának" bélyegezni abban a pejoratív értelemben, ahogy ezt manapság majdnem mindenütt használják. Patrióta inkább, olyan valaki, aki a szívén viseli a hazája sorsát.

Az az érzése, hogy a diákok most mindent megtennének régi-új hazájukért, Szerbiáért. Most a népen a sor és az ellenzéki pártokon, amelyek közül háromnak mintha sikerült volna egyesülnie a Zajedno koalícióban. A diákok gondosan ügyeltek arra, hogy tüntetéseiket a Zajednó étól függetlenül tartsák, hogy egyik oldal se tudja "lenyelni" őket, de most kimegyünk, hogy megnézzük az ellenzéknek ezt a legújabb tüntetését, egy tüntetést a sajtó, a rádió és a televízió szabadságáért.

Az ellenzékre fogok szavazni,
ha hatalomra kerül

Még több zászló, még több múltszázadbeli hazafias himnusz, még több felrázó szónoklat a Köztársaság terén, a Nemzeti Múzeum előtt. Az ember inkább érzi magát 1897-ben, mint 1997-ben, azt leszámítva, hogy az egyik zászlón a Ferrari felirat olvasható. A tömegek - még egy sajátossága a belgrádi démosznak - készenlétbe helyezik a sípjaikat, hogy MiloŠeviÇ nevének minden említésére őrületes füttyögésbe fogjanak. Aztán megint továbbmegyünk, az úgy mond "médiasétára", elhaladunk az állami televízió kanárisárga épülete előtt, amelyet "TV-Bastille"-nak is neveznek, elhaladunk az őszhajú "Olga mama", egy öreg hölgy háza előtt, aki a tüntetések egyik szimbolikus alakja lett, most is derűsen integet az erkélyéről, el a Radio Beograd , el a Politika című lap épülete előtt, és úgy vissza a Köztársaság terére. A szállodai szobámban a CNN "masszív tüntetésről" számol be, amelyen MiloŠeviÇet lemondásra szólították fel. Hát, nekem nem tűnt különösebben masszívnak, de ha a CNN mondja, akkor persze úgy kell lennie.

Kívülről nézve, a nyugati tévéhíradások szemszögéből, és 1989-nek még a retinánkon őrzött mátrixa alapján azt hihetnénk, hogy a szerb történést most a " Zajedno vagy Slobo" ellentét uralja (mint annak idején a Polgári Fórum versus Husak, vagy a Szolidaritás versus Jaruzelski), és a kérdés csak az: Mikor távozik Slobo? De az ellenzéknek a Zajedno- koalícióban egyesült csoportjai sincsenek még egy sor döntő vonatkozásban "együtt". Az országbeli rettenetes állapotok ellenére MiloŠeviÇ és szövetségesei a hatalomnak még mindig számos fontos forrásával rendelkeznek, és különben sincs hova mennie. És ami a legfőbb, a demokrácia kérdését beárnyékolja a még mindig megoldatlan nemzeti kérdés. És ez még mindig, akárcsak száz évvel ezelőtt, az állami és etnikai határok kérdése, beleértve a szerbek helyzetét a mai szerb állam határain túl - különösen Boszniában - és más nemzetiségek helyzetét a mai szerb államon belül, főként az albánokét Kosovóban.

Beszélek a Zajedno mindhárom vezéralakjával - Vesna PeŠiÇ-tyel a szerb Polgári Szövetségtől, Vuk DraŠkoviÇ-tyal a szerb Megújulási Mozgalomból és Zoran DjindjiÇ-tyel a Demokrata Pártból - valamint Vojislav Kostunicával, egy "mérsékelt nacionalistával", akinek kicsi, de jelentős szervezete, a Szerbia Demokrata Pártja egy ideig a Zajedno -koalícióhoz tartozott, majd kivált belőle.

Kostunica, szürke öltönyben, a búskomorságig józan, analitikus elme, nosztalgiával emlékszik vissza az 1918 utáni első Jugoszláviára, egy szerb király fennhatósága alatt álló egységes államra, mielőtt a szerbek és horvátok közti rettenetes vérfürdő a második világháború alatt annyira meg nem nehezítette egy brit stílusú nemzetállam kiépítését. (A szerbek mint angolok, a horvátok mint skótok?) DraŠkoviÇ elképzelését a monarchia visszaállításáról mindenesetre eszelősnek tartja. Végülis a száműzött Sándor herceg olyan rosszul beszél szerbül, hogy csak angolul tudnak vele kommunikálni.

Vesna PeŠiÇ, egy kicsi, jól öltözött, energikus nő az egyetlen, aki kifogástalanul következetes a polgári, liberális elvek iránti elkötelezettségben, a háború elleni tiltakozásban és a nacionalizmus elutasításában. Sajnálatos módon azonban éppen az ő követőinek tábora a legkisebb is.

Vuk DraŠkoviÇ a legjellegzetesebb alak közülük, magas, dióbarna, profétikus figura - még ha hosszú, sötét fürtjei most egy kicsit meg vannak is nyírva, és ha a próféta elegáns olasz öltönyt öltött is magára. Politikailag ő Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Ha a múltról beszél, a horvát usztasák rémtetteiről a második világháború alatt, akkor ő az öreg Mr. Hyde, az író, aki a nyolcvanas években szenvedélyes beszédével hozzájárult a szerb nemzeti érzések felébresztéséhez. Ha a jelenről szól, Dr. Jekyllé válik, aki ügyesen bánik a Nyugat minden szemantikai kulcsfogalmával - "emberi jogok", "regionális együttműködés", "békés fordulat", "a menekültek hazatérési joga" - de jogos büszkeséggel hivatkozik a MiloŠeviÇ háborújával szembeni külön ellenállására.

E mögött a Jekyll és Hyde mögött ott van egy régi hatvannyolcas félreismerhetetlen sziluettje, a diák aktivisták azon utolsó meghatározó nemzedékéből, akik közül ma egész Európában sokat találni vezető pozícióban. Hogy teljessé tegye a képet, ott van még rendkívül impresszív felesége, Danica, egy magas, kreolbőrű, vöröshajú nő, aki majd kicsattan arannyal áttört designer dzsekijéből és szoknyájából. Rövid beszélgetésünk alatt nem cáfol rá a verbális extrémizmusával szerzett hírnevére, azt mondja, itt az ideje, hogy a szerbek végre elintézzék a kommunistákat, "mint az albánok". (Beszélgetésünk idején az albánok éppen széthordják a fegyvereket a kaszárnyákból.)

Végül itt van Zoran DjindjiÇ, szintén régi hatvannyolcas, ugyanakkor mégis egy modern politikus mintaképe. Jól szabott öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben, remek német tudással (a nyolcvanas években hosszabb ideig élt Nyugat-Németországban, Habermast is hallgatta), most itt ül mint Belgrád új polgármestere hatalmas irodájában, és arról beszél, hogyan tud innen elérni valamit. A Balkánon, mondja, a különbség a pays légal és a pays réel között rendkívül nagy. Bármilyen kevés hatásköre és még kevesebb pénze van is a városi önkormányzatnak, valójában mégis sok ingatlannal és koncesszióval rendelkezik (taxiállomások, éttermek, nyilvános strandok), amelyeket lehet példásan privatizálni, és rendelkezik az informális hatalom és a közvetett befolyás más formáival. A szerbek szeretik, ha erős ember van a hatalomban, és a belgrádi polgármester erős ember. Idézek neki egy szerb parasztot, aki azt mondta: "Az ellenzékre fogok szavazni, ha hatalomra kerül." Igen, így megy ez.

A nyugatiak a polgármester rovására írják, hogy egy időben támogatta a boszniai szerbeket, és hírhedt találkozását Radovan KaradziÇ-tyal Paléban 1994-ben. Szenvedélyesen védekezik. Ha ezt nem tette volna meg, mondja, a nemzeti kártya kizárólag MiloŠeviÇ kezében maradt volna. Sőt, a Nyugat is csak akkor kezdte komolyan venni, miután a szerb választók, többek között ennek a taktikai nacionalizmusnak az alapján, szintén elkezdték komolyan venni. A nyugatiak kritikája merő ostobaság. (Valóban - ezt én mondom, nem DjindjiÇ - nem sokban különbözik a Nyugat a szerb paraszttól, aki támogatni fogja az ellenzéket, amint az hatalomra kerül.)

Bármennyire különbözzenek is az ellenzéki vezérek, egyben hasonlóak: még mindig gyengék és megosztottak, míg MiloŠeviÇnek még van elég kijátszható kártyája. A nagy üzletemberek újabb támogatásai ellenére, akik biztosítani akarják politikai befektetéseiket, az ellenzéki pártok még mindig nyomorú pénzszűkében vannak és megfelelő szervezetek híján. A közös homlokzat alig fedi el a vezetők közötti történelmi, politikai és személyes különbségeket.

Politika, korrupció, bűnözés -
Ne felejtse el, ez itt a Balkán

Senki nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy MiloŠeviÇet hirtelen, erőszakkal megbuktassák. Hasonlatként nem a lengyel és a magyar példára hivatkoznak, hanem Romániára (Ceausescuék bukása), Bulgáriára (az elfoglalt parlamentre) és persze Albániára. "Ne felejtse el", mondja mindenki, "ez itt a Balkán".

Szerb politológusoknak sem könnyű a MiloŠeviÇ-féle rezsim leírása. Nem egyszerűen diktatúra, mondja az egyik. "Fél-legitim", mondja a másik. Egy harmadik úgy nevezi, "demokratúra", egy újfajta kombinációja a demokráciának és a diktatúrának. Igen, MiloŠeviÇnek még mindig van egy aktív titkosrendőrsége, bár inkább információgyűjtésre, mint közvetlen elnyomásra. Igen, a hadsereg még mindig döntő szerepet játszik, bár főparancsnoka a tüntetések idején kinyilvánította, hogy nem hajlandó a diákokra lövetni. De a mindennapokban fontosabb a közvélemény szisztematikus manipulálása a médiák útján és a gazdaság területén működő híveiktől kétes úton szerzett vagyon "Slobo" pártja (Szerbia Szocialista Pártja) és sokak szerint Lady Macbeth-szerű felesége, Mira MarkoviÇ neokommunista pártja (a Jugoszláv Egyesült Baloldal) számára.

Biztos, hogy machinálnak a választási eredményekkel. De még ha beszámítunk is jelentős választási csalásokat, MiloŠeviÇ 1990 óta akkor is megnyerte legalább formálisan szabad választások egész sorát. És bár a Zajedno győzőtt a múlt novemberi helyhatósági választásokon, a kormánykoalíció megnyerte ugyanakkor a jóval fontosabb országos választásokat. A hivatalos számítások szerint a szavazatok 45%-át kapták - további nyugtalanító 19% jutott Vojislav ŠeŠelj, a boszniai háború egyik hírhedt paramilitarista kommandóparancsnoka szélsőjobb, nacionalista pártjának.

Az ellenzéki vezetők azt remélik, hogy a tüntetések és az ellenzék helyi szintű hivatalba lépése aláásta MiloŠeviÇ pozícióját, de tekintetbe veszik, hogy még mindig jelentős támogatásra számíthat. A kívülálló számára ez rejtély. Gondoljuk csak meg, mit tett velük MiloŠeviÇ. Tíz éve még volt egy Jugoszlávia nevű ország, "és én még azt hittem, hogy Európában van", mondja barátom, Ognjen PribiŠeviÇ, az egyik legokosabb politikai elemző Belgrádban. Gazdaságilag elég jól ment a soruk a csehekhez vagy a lengyelekhez képest. Belgrád elegánsabbnak tűnhetett, mint Varsó. Az iskolák és a bíróságok többé-kevésbé normálisan működtek. Szabadon lehetett utazni. Jugoszláviának jó neve volt a világban.

Most egy Szerbia nevű országban élnek, és ez - ebben mind egyetértenek - nem Európában van, hanem a Balkánon. (Utazásom előtt föllapoztam öt újabb európai utikönyvet. Szerbia egyikben sem fordul elő.) Ez az ország nemzetközi pária. Egy szerb külföldön úgy érezheti magát, mint egy német 1945 után. Feltéve, ha az ember egyáltalán kijut külföldre. Majdnem minden országba vízum kell. Tekintélyes professzoroknak öt órát kell sorba állniuk érte a hidegben.

Külsőleg minden elhasznált és lepusztult. Belgrád engem a hetvenes évek végi Varsóra emlékeztet. Ha az autókat, a ruhákat, a kirakatokat nézzük, olyan, mintha Lengyelország és Jugoszlávia helyet cserélt volna. A (megbízhatatlan) statisztikák szerint az egy főre jutó átlagjövedelem mintegy 3000 dollárról 1000 dollár alá esett vissza. A hivatalos munkanélküliségi arányszám 50% körül jár. Ellátogatok Kragujevacba, egy olyan városba, amely valamikor a nagy Zastava autó -, teherautó- és fegyvergyárból gazdagodott meg. A háború megtizedelte az autógyártást, (mivel az alkatrészek Jugoszlávia különböző részeiből jöttek), de áldásos volt a fegyvergyárra nézve. Most a béke kihat a fegyvergyártásra. (Hogy mennyire, azt nem tudom megállapítani, mert egy látogatás a fegyvergyárban, mint várható volt, lehetetlennek bizonyul.) A legtöbb Zastava- dolgozó 20-25 dollárt kap havonta a semmittevésért. Ezt az alamizsnát kiegészítendő naphosszat az utcán ácsorognak, és feketepiaci árukat árulnak: olcsó ékszert, Nescafét, csokoládét, cigarettát, amit Montenegrón át csempésznek az országba.

Amikor visszatérek Belgrádba, elvisznek egy nagy bazárba, tele új nyugati fogyasztási cikkel; mindet úgy hozták be, hogy nem fizettek érte adót. Egy nagy dupla sorban West-cigarettát kínálnak. De vigyázni kell a Marlboróval: azt Montenegróban gyártják. Hamisított Calvin Klein, Versace- és Nike-termékek díszelegnek a standokon - jórészt Sandzak Novi Pazarjában állították elő őket, mint mondják.

Bűnözés, korrupció és jogtalanság uralkodik mindenütt. A szálloda halljában egy tábla szólítja fel a vendégeket, hogy személyi fegyvereiket helyezzék letétbe a szálloda biztonsági részlegében. Egy biztonsági ember figyelmesen vizslat egy fémdetektor mögül: vajon a tweed-zakóm egy helyi bűnözőre vagy egy külföldi üzletemberre vall-e? Még soha nem találkoztam ennyi nyilvánvaló gengszterrel, még Oroszországban sem. A választási csalásról ezzel a fordulattal beszélnek: amikor MiloŠeviÇ ellopta a szavazatokat. A szavazat csak egy a sok dolog közül, amit itt lopni szoktak.

Az emberek nem bíznak a bankokban, ezért készpénzben őrzik, amijük van. Itt, akárcsak az egész volt Jugoszláviában, a német márka az igazi fizetőeszköz. "Nem fogadok el dollárt", mondja egy kis boltos. "Azt nagyon könnyű hamisítani." Ha a pénzt ellopják, nincs kártérítés. Biztosítás? Az csak valami vicc lehet. És a bíróságok? A törvény szerint mindenkinek jogában áll egy lakást örökölni. De hogy meg is kapja az ember, 10.000 márkával kell a bírót megvesztegetni.

A politika és a korrupció mélyen összeszövődik, mint minden posztkommunista "demokratúrában". Az uralkodó pártok az állam nagyrészét úgy kezelik, mint magántulajdont, a magáncégek azzal biztosítják be magukat, hogy támogatják az uralkodó pártokat. De az ellenzéki pártok pénzügyeibe is jobb nem belepillantani. Az erkölcsök állaga éppúgy leromlott, mint az épületeké.

Vox pop

És mi van a szerbekkel, akiknek a nemzeti helyzete állítólag megjavult - hogyan élnek a koszovói szerbek, a "Drinán túli szerbek" Boszniában, a horvátországi szerbek? A szerbeket a horvátországi Krajinából mind egy szálig elűzték. A falvaik felégetve, kifosztva, elpusztítva, ahogy röviddel az 1995-ös horvát Vihar Hadművelet után a saját szememmel láthattam, aligha lesz olyan szerb, aki valaha is visszatér ősei eme lakhelyére. A megmaradt szerbek Boszniában ott állnak elszegényedve és brutalizálva nyomorult paraállamuk romjai között. Legalább 500.000 szerb menekült van Szerbiában, akiknek a többsége még nem rendelkezik állampolgársággal, vagy még állami támogatást sem kap. Belgrádban beszélek egy asszonnyal, akinek láttam kifosztott házát a Krajinában 1995-ben. "Úgy élek itt, mint egy zombi" - azt mondja.

Micsoda mérlege a győztes teljesítménynek! És mégis támogatják az emberek MiloŠeviÇet. Miért? Mivel nem tudok egyéni beszélgetéseket folytatni három millió emberrel, begyűjtöm a szokásos frusztráló tapasztalatot azzal, hogy meghallgatom, hogyan gondolkodnak "az emberek" az értelmiségiek szerint, és miért - kiegészítve ezt közvéleménykutatásokkal, anekdotákkal és néhány személyes találkozással ("Vox pop", a nép hangja - a külföldi tudósítók ironikus kifejezésével). Először is ez a rendszer végsősoron saját termés szemben az egykori Kelet-Európára kívülről rákényszerített rezsimekkel. Másodszor, mondják az értelmiségiek, van egy balkáni, elmaradott, autoriter politikai kultúra, amelyik mindig erős embert kíván a hatalomba. (Vajon így beszéltek volna tizenöt éve is, a régi Jugoszláviában?) Harmadszor van egy megmaradt szocialista konzervativizmus, amelyik fél beleugrani a gazdasági szabadságba, és még a kragujevaci munkás alamizsnájához is ragaszkodik, attól tartva, hogy azt is elveszítheti. (MiloŠeviÇ sokat beszél a privatizációról, de tenni viszonylag nem sokat tesz - részben, mondják, mert a felesége ideológiai okokból ellene van.) És végül MiloŠeviÇnek sikerült az ostromlottság nemzeti hangulatát kialakítani, amelyben minden hibát az ellenséges külvilágra hárítanak: a horvátokra, a németekre, a nyugati szankciókra. Holott egy önbeteljesítő jóslat iskolapéldájával állunk szemben. Először bebeszélte nekik, hogy mindenki összeszövetkezett Szerbia ellen - aztán gondoskodott arról, hogy ez a jóslat beteljesedjék.

Az általánosításokra persze rendszerint nincs bizonyíték, és ha az emberek az utcán vagy az urnáknál másképp reagálnak, az csak azt mutatja, hogy mennyire megváltoztak a dolgok. De kapok egy kis személyes ízelítőt abból, hogy mi van a fejekben. Egy minisztériumi tisztviselő, derék családapa és képzett műszaki ember elmondja, hogy mindig betelefonál a BK magántelevízióba, valahányszor a pápa képe feltűnik a képernyőn - "minek mutogatják a szerbek legádázabb ellenségét". A pápa, a németek, az amerikaiak, mindenki ellenünk van.

A jugoszláv néphadsereg nyugdíjas őrnagya, kicsi kövér ember, kidagad piszkos nadrágjából, a mai nyomorúságért "az amerikai szankciókat" okolja és a "bevándorlókat", akik "minden állást megkaparintanak és rajtunk élősködnek". A "bevándorlók" a horvátországi és boszniai szerb menekültek.

A szankciókra azért került sor, mondja, mert a szarajevói piactéren egymást robbantgatták a muzulmánok. És Srebrenica? "Ott is muzulmánok ölték a muzulmánokat." Úgy ül a fotelban, mint egy dühös teknős. De mi a jó égért ölnének muzulmánok muzulmánokat? Na igen, a szerbek el akarták kergetni őket, erre megijedtek, és "elkezdték egymást gyilkolászni".

A Zajedno- ellenzék vezetői fabatkát sem érnek, folytatja a nyugdíjas őrnagy, mert nem igazi szerbek: DjindjiÇ Boszniában született, DraskoviÇ Hercegovinából jön, és egy muzulmán volt az esküvői tanúja. Ja igen, és az apja kommunista volt. Miért, MiloŠeviÇ nem volt azelőtt kommunista? "Nem, bankár volt." Az őrnagy nem tartja helyesnek, ha a helyi választások eredményeit meghamisítják, de erről MiloŠeviÇ biztosan nem tudott semmit: "Az emberek tehetnek róla, akik körülötte vannak." Egyébként, mondja minden apropó nélkül, a felesége legjobb barátnője zsidó. És az ő legjobb barátja is az.

Amikor fölállok, hogy induljak, a felesége - egy tanítónő - ünnepélyesen kijelenti, hogy a szerbek még mindig eléggé kedvelik az angolokat, mindennek ellenére (azaz mindannak ellenére, amit mi, angolok a szegény szerbek ellen elkövettünk). Reméli, hogy ez a beszélgetés hozzájárult, hogy kedvezőbb képet alakítsak ki magamban a hazájukról.

A Kosovo-szindróma

Ebből a lerobbant, rebalkanizálódott, nemzeti önsajnálattal és lelki elfojtásokkal átitatott társadalomból akkor is elég nehéz volna modern liberális demokráciát teremteni, ha a szerbek egyedül volnának a problémáikkal egyetlen, jól definiált nemzeti államon belül. De nincsenek egyedül. Nem csupán a "Szerbián kívüli szerbekről" van szó. A mai maradék Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban a szerbek a lakosságnak csak mintegy a kétharmadát teszik ki (esetleg valamivel többet, ha hozzávesszük a szerb menekülteket is). További 16 százalék a montenegróiak a saját félfüggetlen köztársaságukkal a föderáción belül. Legalább 15 százalékot alkotnak az albánok, akik úgy kétmillióan vannak a déli Kosovo tartományban.

Mint a Balkán és Kelet-Európa történetében azelőtt annyiszor, a megoldatlan nemzeti kérdés most is keresztezi és frusztrálja a demokratizálásra és modernizálásra irányuló törekvéseket. Mint azelőtt oly sokszor, most is a nagyhatalmakat hívják, hogy szétválogassák a törött cserepeket - és azok csak rontanak a helyzeten. Minden beszélgetésben előjön a diplomáciatörténet. Soha azelőtt nem hallottam annyit emlegetni a Berlini Kongresszust. A határokról szólva az emberek rögtön azt mondják "Londoni Jegyzőkönyv!" - egy 1915-ös titkos szerződésre utalva. "A háborúban" - mondják, és nem lehet tudni, hogy az első, a második világháborúra gondolnak-e, vagy erre a mostanira. Az elmúlt 120 év a politikai képzeletben inkább egymás mellett, semmint egymás után helyezkedik el - Dayton (1995) a Berlini Kongresszus mellett (1878). Minden hangsúlyozott közösség ellenére "Európa" most is, mint régen Nagy-Britanniát, Franciaországot és Németországot jelenti. Oroszországot, a pravoszláv Oroszországot csak a játéktér szélén észlelik. A reális megoldásokat Amerikától várják. Ezt a tanulságot vonja le mindenki az amerikai Ohio államban aláírt megállapodásból. De lehet-e Daytont valódi megoldásnak nevezni?

A belgrádi vitákban Bosznia sajátosan jelentéktelen szerepet játszik. A nagy nemzeti rejtély most így hangzik: Kosovo. Kosovo az a téma, amitől az ellenzék fél, mert nincs rá válasza. Kosovo még a lelkesen nagybeszédű diákokat is döbbent hallgatásra készteti. Mint közismert, a szerbek hagyományosan úgy tekintik Kosovót, az 1389-es törökökkel szembeni nagy csatavesztés színterét, mint nagy középkori államuk és nemzeti identitásuk misztikus földjét. Vuk DraŠkoviÇ is felhozza nekem a szokásos fordulatot: "a mi Jeruzsálemünk". Még mindig ott találhatók a szerb-bizánci kolostorok gyönyörű freskóikkal, de a most ott élő lakosságnak több, mint 80 százaléka albán. Ha átutazunk a tartományon, a tájban mindenfelé láthatjuk az albán nagycsaládok összetéveszthetetlen otthonait: több ház és melléképület magas téglafallal körülvéve, hatalmas zöldre festett fakapuval, mint egy hevenyészett erőd.

A nyolcvanas években Kosovo (az 1974-es titói alkotmány értelmében) autonóm terület volt, túlnyomórészt albán közigazgatás mellett. Bár egy 1981-es albán felkelés nem tudta elérni a terület számára egy önálló szövetségi köztársaság státuszát, mégis egyre több szerb hagyta el különféle okokból ezt a vidéket. Voltak, akiket diszkriminációval és erőszakkal űztek el. 1987 áprilisában eljött Slobodan MiloŠeviÇ Kosovóba, és azt mondta az itteni szerbeknek: "Senki ne merészeljen bántani benneteket!". Ezzel a csatakiáltással pattant föl a szerb nacionalizmus lovára, és ezen lovagolt - más nemzetiségi politikusok, elsősorban a horvát Franjo Tudjman buzgó segedelmével - egészen Jugoszlávia véres szétveréséig. Magát Kosovót megfosztották autonómiájától, és közvetlenül szerb igazgatás alá helyezték. A kosovói albánok a független Kosovói Köztársaság kikiáltásával reagáltak, és maguk kiírta rendkívüli választásokkal, amelyek során a többség a Kosovói Demokratikus Ligára szavazott. Ennek vezetője, Ibrahim Rugova lett "a Köztársaság elnöke".

Székhelye Pristinában egy nagy kunyhó egy poros rakodótér közepén, amely tele van képeskönyvbe illő utcai árusokkal. A kapuban "a protokollfőnök" fogad minden ceremónia nélkül, és bevezet "az elnök" színe elé. Meglehetősen jó franciasággal tájékoztat Rugova úr a kosovói albánok szokatlan földalatti államáról: a 18 ezer tanárról, akit a kosovói albánok - szerbeknek fizetett hivatalos adóján túli - nemhivatalos adományaiból tartanak el, a független egyetemről, az egészségügyi ellátás biztosítására tett erőfeszítésekről, amelyekben egy Mater Theresa nevét viselő szervezet buzgólkodik. Rugava úr közvetlen követelései mindössze az elnyomás enyhítésére irányulnak. A szerb rendőrség őt ugyan nem meri bántani, de állandóan zaklatja az alsóbb szintű aktivistákat. ő azon van, hogy követői Gandhi szellemében békés eszközöket használjanak, és kifejezetten óvja őket attól, hogy kövessék a határon túli, albániai fegyveres felkelés példáját. Ami azonban a végső célt illeti, abból nem enged: önrendelkezési jog az albánoknak, államiság a köztársaságnak, amelyet most is létezőnek tekint.

Legfontosabb riválisa, Adem Demaci, akit az "albán Mandelaként" is szoktak emlegetni, mert 28 évig volt börtönben, új pártszékházában ül velem szemben a széken, Gandhi stílusában lótusz-ülésbe felhúzott lábakkal. ő talán kevesebbel is megelégedne mint Rugova: önálló köztársasággal egy laza konföderáció keretén belül Szerbiával és Montenegróval. De ennek a célnak az elérése érdekében ütőképesebb tiltakozóakciókat vetne be. Felszólította híveit a belgrádi diákok és ellenzékiek demonstrációinak utánzására.

Ez a kosovói albánok többségének az álláspontja. De az elmúlt évben egy sor terrorista támadásra is sor került, amelyekért a Kosovói Felszabadító Hadsereg vállalt felelősséget. Türelmetlen ifjú radikálisokról lehet szó, mint a gázai övezet ifjú palesztinjei esetében? Vagy a szerb vezetők bátorítják mindet? Még józan politikai megfigyelők is számolnak azzal a lehetőséggel, hogy a sarokba szorított MiloŠeviÇ a teljes gadasági összeomlás és a lemondását követelő megmozdulások nyomán kétségbeesésében kijátszhatja a kosovói kártyát egy terrorista támadás vagy egy fegyveres felkelés provokációjával, amelyet aztán hősiesen leverhetne.

Beszélgetőpartnereim közül pillanatnyilag senki nem hiszi, hogy a kosovói albánok követhetnék anyaországbeli honfitársaik példáját. Mégpedig igen egyszerű okból: Még ha a kifosztott albániai fegyverraktárakból nagy számban lehetne is kisfegyvereket becsempészni - a súlyosan felfegyverzett és profi módon kiképzett szerb hadsereg azonnal szörnyű bosszút állhatna. "Tudja", mondják nekem mind szerbek, mind albánok ijesztő magátólértetődőséggel, "van vagy hétszáz színtiszta albán falu. Ezeket az embereket mind egy szálig megölhetik."

Mégis mindenki a háború további lehetőségeiről beszél - és minden békés megoldás látszólagos lehetetlenségéről. Az álláspontok most olyan távol vannak egymástól, és a szerb és az albán közösségek időközben annyira különváltak. Amikor egy helyi albán vezető megbeszél egy időpontot a kísérőmmel, egy szerb újságírónővel, még az utca nevét sem akarja kimondani, ahol lakik, mert az utcának szerb neve van. Jártam egy állami iskolában, amelyet egy belső berlini fal oszt ketté, hogy a szerb és az albán gyerekek soha ne találkozzanak.

Mindkét fél nemzeti mártirológiát ad elő fantasztikus történelmi statisztikákkal tarkítva. Kérdezem a helyi szerb közigazgatás információs titkárát a terület mai etnikai összetételéről. "A tizenkettedik században", kezdi, "a szerbek alkották a lakosság 98 százalékát". "A nyolcvanas években", mondja Rugava egyik legközelebbi munkatársa, "a kosovói albánok összesen 27 ezer évnyi börtönbüntetést töltöttek le". Az egymásról kialakított sztereotípiák nem kevésbé fantasztikusak. Az albánok a helyi szerbeket arrogáns, győzedelmes hatalmaskodónak írják le; nekem inkább levertnek és megfélemlítettnek tűnnek. A szerbek az albánokat valamiféle ördögi összesküvés részeinek látják: Szándékosan szülnek annyi gyereket és terjednek tovább az egész országban, hogy valóra váltsák Nagy-Albánia Prizra-programját.

Egy realista patrióta

Mit lehet tenni? A helyi szerbek és albánok között megindultak - a kormánytól függetlenül - bizonyos tárgyalások. Az albánok az úgynevezett nemzetközi közösségre tekintenek várakozással. Ahogy DraŠkoviÇ, ők is úgy szajkózzák a Nyugat legújabb politikai közhelyeit "teljeskörű kisebbségi jogokról", "regionális együttműködésről". A szajkózás nem jó szó, inkább azt kéne mondani: szarka módra. Mert ezeket a nyugati fogalmakat mind a helyi saját célokhoz igazítják, mint egy töltőtollat vagy ceruzahegyezőt a szarkafészekben.

Belgrádból, nem kisebb személyiségtől, mint a regényíró Dobra ÇosiÇ, érkezett egy javaslat a békés osztozásra. Szerbia kaphatná a szent helyeket (a peci patriárka székhelyét, a szép granicai és decani kolostort) az ásványi lelőhelyeket és a legfontosabb szerb településeket, a többi lenne az albánoké. Albán értelmiségiek persze hallottak a dologról. Még viccet is csinálnak belőle, amikor egy vidám szuterén-étteremben beszélgetünk Pristina komor, gránátok szaggatta utcái tövében. "Maximum 15 százalékot a szerbeknek!" "Nem, én elmegyek 20 százalékig!" Egy pillanatra úgy érzem magam, mint R. W. Seton-Watson, az első világháború előtti brit kelet-európa-szakértő, aki egy boríték hátoldalán felosztotta a Balkánt. De komolyra fordítva a szót: a kosovói szerb szent helyek nem határosak a valódi Szerbiával, e határ mentén összefüggő albánok lakta települések fekszenek, és senki nem tudja, hogyan lehetne tömeges népességmozgatás és biztos vérontás nélkül egy felosztást végbevinni.

David Owen nemzetközi tanácskozást javasolt a Kosovo-kérdésről az EEBE ernyője alatt. Egy Vance-Owen-tervet Kosovónak? Az úgynevezett "nemzetközi közösség számára" Kosovo mindenekelőtt a "regionális stabilitás" problémája. A NATO-tábornokot az a rémálom kísérti, hogy ott erőszakos konfliktus törhet ki, amely átterjed Macedónia nagy albán kisebbségére, szétfeszíti a törékeny Macedóniát, a volt Jugoszláv Köztársaságot, és behozza a játéktérre Bulgáriát és NATO-beli szövetségesünket, Görögországot. Akkor aztán itt lesz nekünk a rég megjósolt "harmadik balkáni háború". Ha csak már túl nem vagyunk rajta.

A szerb demokraták szerint viszont Kosovóban a szerb demokrácia jövője forog kockán. Egyikük drasztikus élességgel fogalmaz: Szerbiának vagy Kosovója lesz vagy demokráciája. De melyik szerb politikus merné azt indítványozni, hogy adják föl a szerbek mítikus földjét? A Zajedno vezetői mind politikai öngyilkosságnak tartják, hogy kitegyék magukat annak a vádnak, hogy "veszni hagyják Kosovót". De legbelül valamennyien tisztában vannak azzal, hogy Szerbiának valahogyan, valamikor szembe kell néznie ezzel a kérdéssel, ha egyszer normális, demokratikus nemzeti állammá akar válni.

Belgrádban érdekes beszélgetést folytathatok Dobrica ÇosiÇ-tyal, a nyolcvanas évek szerb nacionalizmusának talán legfontosabb szellemi atyjával, 1992-93-ban ő volt a maradék Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke, míg MiloŠeviÇ félre nem tolta, mint annyi mást, miután megtették a magukét. ÇosiÇ egy hatalmas villában fogad a híres Dedinje nevű zöldövezetben, ahol Tito is lakott, túlzsúfolt fabútorok és magasra nyúló könyvespolcok között. Testes, fehérhajú ember, nehéz, nemzeti pátosszal teli mélyértelmű nyelvet beszél. De amit mond, az meglepő.

Így hangzik: nem szereti a modern világot a maga "technikai civilizációjával" és förtelmes, gyökértelen amerikanizálódásával. Nem szereti, utálja. De mégis ez az irány, amit a történelem vett magának, és ha Szerbia, amely most egy kis nemzet a Balkánon, Európa külső peremén, nem akar lemaradni, nem akar teljesen elpusztulni a népek nagy fennmaradási küzdelmében, akkor fel kell zárkóznia a történelemhez. Különösen egy demokratikus, mégpedig parlamenti kormányzásra volna Szerbiának szüksége az elnöki kormányzás helyett (a szövetségi elnökséget mindenesetre megtartaná), piacgazdaságra, jogbiztonságra és kooperatív külpolitikára. És aztán kimondja - éppen ő - a megfontolásra méltó mondatot: "Nem élhetünk Kosovo mítoszából".

A magyar példa

Ha belenézek a kristálygömbömbe, homályosan kirajzolódik előttem egy új Szerbia körvonala. Ez a körvonal egy amputált birodalmi nemzet képe, amely túlságosan felfújta magát, és aztán alulmaradt a nemzetközi politika kegyetlen játékában. Vesztett, talán többet is, mint ahogy megérdemelte. Kézenfekvő az Oroszországgal való hasonlóság: a másik ortodox posztimperiális nemzet, amely most szintén az első világháború előtti időkre tekint vissza régi-új identitását keresve. De még nagyobb a hasonlóság egy közelebbi, méretében is összevethető országgal: a modern Magyarországgal, amelyet megcsonkított az 1920-as trianoni szerződés, amelyben valamikor magyar területeket adtak az új szomszédos államoknak, köztük Jugoszláviának is. Mint annak idején Magyarország, ez a Szerbia is metafizikai depresszióba esik, hajlani fog a nemzeti önsajnálatra, de végül, lassan, fájdalmasan újra megtalálja helyét Európában, mint egy többé-kevésbé liberális, demokratikus nemzetállam.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret