stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



GARACZI LÁSZLÓ

Tánc, méreg, alkohol 

Pénteken jöttem Németországba, 13-án. Másnap véletlenül fellöktem egy bicikliző kislányt a Mariannenstrassén, apja meg akart pofozni, gyorsan azt mondtam háromszor, ájmszori. A sarkon ácsorgók kifejezetten velem szimpatizáltak: hisz ez csak egy tökkelütött turista. Egy apa nem kombinál, ha bajba jut. Jószori?!, kiáltotta, és kihúzta a véres lányt a küllők közül.

Úgy hívják a szomszédban a törököt, Erdem Gürizni.

Az első német szó, amit megtanulok: entfremdung (elidegenedés). A második: holz (fa). Ragad rám a nyelv, rihtig, smucig, dafke, stég, az én fűrerem bensőmből vezérel.

Kik ezek a németek, és mitet akarnak? A futballszurkolók indiánnak és mexikói banditának öltöznek, miért? A tojásra rápecsételik, mikor tojta a tyúk. A bolhapiacon súlyra adják a könyvet, egy kiló könyv hat márka, amúgy szépen sorba vannak rakva, tiszták, nem az, hogy vasvillával. Egyszerűbb így, mint blöffölni.

A parkban: növekvő lomberősség, az udvarban: autonóm szekértábor. Cirkuszi kocsik, bodegák, gyönyörű káosz. Hatalmas dézsában lubickolnak kutyák, gyerekek együtt. Tetovált bőr, vékony donga, festett haj. Cigiznek, ülnek a koszban. Éjjel ordítanak, nézem őket fentről a toronyból.

Másik oldalon a park a törököké, szélvészben tüzet csiholnak, bárányhúsos barbecue. Ülve ráznak kezet egymással, nem is ráznak, csak közelebbi kezük ujjainak hegyét pillanatra egymáshoz érintik. A vécé falán a német imperializmust átkozzák német festékkel, német falon, németül.

Hirtelen libabőr, ugyanaz a levegő, csak más a jelleme: német szél. Hosszan beszélgetek angolul egy szimpatikus, alkoholista fiúval, dicsérem a kiejtését, kiderül, hogy amerikai. Tim. 13 éve Németországban, magyar barátok, köztük T., aki két éve ülve meghalt Cs. konyhájában karácsony este. Azt mondja, mostmár csak inni akar. Megértem, én is imádok inni, a legjobb.

Az első német mondat: "ich bin eigentlich deutsch", tulajdonképpen német vagyok.

A Check Point Charley-ban folyamatosan vetítenek egy privát videót, amit szökés közben vett fel a babakocsiból átalakított barkácsgépen disszidáló keletnémet erobiktanár.

A németek valahogy nem örülnek a sportsikereknek, ötven évvel ezelőtt mindenkit meg akartak ölni. Most inkább sportban indulnak, nem történelemben. Ülnek a szofán, nézik a medált. Úristen, már megint nyertünk. A nők színszakértőhöz járnak: a maga színe kék, mondja húszasért a színszakértő, dobjon ki minden mást.

Az autonómokról kiderül, hogy cirkuszi autonómok. Orrom előtt pörögnek a fényes kuglibábuk. Nyolc fok nyáron, nem rossz. Nejlont húznak a düledező viskóra, vagy földbe fúrják magukat a hideg elől. Közvetlenül az ablakom alatt kétszemélyes kempingsátorban él egy teutonóm család.

Délután trombitáltak, és megünnepelték a kis Elke születésnapját lángszóróval. Mad Max, a Mikulás. Tízméteres lángcsóva a lombok alól, én félúton állok ég és föld között az ablakban. Beüget a porondra egy kutya, toppantva kikergetik, aztán vagy tíz punk egymásra áll akrobatikus gúlában.

Felállványzott angyalra látok az ágyamból.

Alkoholfogyasztásom rendszeres, de mértékletesnek mondható, hozzátéve, hogy a mértékletesség rendszeres időközönként mértéktelenségbe csap át. Itt, ebben az épületben lakott Fontane és Beckett is. Fontane bent a csöndben az orvosi porokat mutogatta két öreg apácának, írja is naplójában, milyen furcsa, hogy közben a ház mögött a Köpenicken a katonaság a 48-as felkelőket mészárolja.

A lombokat rongyosra szaggatja a berlini szél. Korhű lánykák a megállóban. Egy másik angyalt is felállványoznak a templom tetején.

Telihold a néma lomb között, a vég ügyes jele.

Több fát látok, mint embert, parkban lakom.

Vasárnap reggel tízkor megkondul a harang az immár három felállványozott angyal alatt. Kósza döndüléssel kezdődik, őrjöngve zúg félórát. Százezer másnapos kreuzbergi autonóm fordul a másik oldalára. Aztán valahogy egyre messzebbről szól, lemondóan, már aszinnéd vége, de még két bánatos, halk harangsóhaj búcsúzóul. Alszanak tovább a fekete kerubok. Csak én vagyok fenn, őrmagyar. Nap nincs, zúgnak a lombok.

Kapcsolatom az autonómokkal kiegyensúlyozott, bedobom a szemetet a közös konténerbe. Van egy tüzük, konyhámra látnak, én meg a konyhámból a tüzükre szimmetrikusan. Narancshajú, kövér lányok tehenkednek a padon. Álljak ki az ablakba?

Nem kell nő.

Delire de touche - érintési fóbia.

Lemerül a magányos, szentimentális, szerelmes gépezet.

Aki ismeri a berlinieket, tudja, hogy a nyers, időnként arrogáns, agresszív, kötekedő, pökhendi, penetráns, elviselhetetlenül ostoba és cinikus humor álcája mögött érző szív dobog.

Éjszaka eltűnő fénypontok mutatják a szélben mozgó levelek helyét. Egy hete zúgnak a lombok. Mint egy gigantikus húsevő növény, magába fogad a birodalmi egész.

Egy kislábú kínai a szomszéd asztalnál, végigszorongja életét nagylábú németek között. Minek is jött ide, lábat látni, önmagát kínozni: negyvenes fölött minden láb ostorcsapás az önérzetén. Ültében egyik lábával eldugja a másikat vagy: csakazértis terpeszt, piros cipő, nézzétek: nekem ekkora van. Megpofoznám, mi lenne? Lábatlankodol itten, kislábú, ferdeszemű, sárga pocok. Sicc!

Most feláll, és mintha nem is állna fel, egészen pirinyó, még a lába belőle a legnagyobb. Elővesz egy rágógumit a szűk farmerzsebből, óvatosan visszaül. Ütemesen előre billeg, ahogy rágja erőlködve a friss gumit.

A berlini magyar konzul titkárnője hülye. (A konzul is az, nem részletezem.)

Ma állnak a lombok, csorog a lé az égből.

Kicsi török gengek a fák közt, valamit énekelnek, örökké tart a tél, mint a nagy szerelmek.

Mobiltelefonos anarchoszindikalista.

Imádkozó öltönyös térdel a sárban.

Tánc, méreg, alkohol.

Ez az üzenet mára.

Hobbikatona nadrágom miatt nácinak néznek a törökök a parkban. Éreztem a dallamok elrendezetlenségét a bokámnál, a lábujjhegyre kapaszkodó szellemi erőfeszítést. Az ember kénytelen úrrá lenni a helyzeten, megőrizni hidegvérét, felvenni a harcot, mert különben elvesztél, és az egész annyira izgalmas.

Rendőrt kiáltok, fába karolok.

Négy felállványozott teuton angyal az égen.

Nincsenek képeim, nem látom magamat Berlinben.

Teuton, eltévedt a tejúton.

Németország hülye hely kényelmetlen padokkal és furcsa alakú kolbászokkal. Protestáns eredetű anális fixáció, tömeggyilkos nagypapák, mindez nem hangzik túl értelmesen. Leghíresebb templomukat úgy becézik, "a lélek silója". A blokád emlékművét meg: "éhségkarom".

A háború végén 91 állat maradt a híres berlini Zooban. Köztük egy Fifi nevű nyúl. A budapestiben csak két zebra, mindent megettek a magyarok.

Fifi.

Fifi is beadta a kulcsot azóta.

Dolgozni fogok, ez az én munkám.

Ha levágják karomat, írok bronzbarna lábammal, ha levágják bronzbarna lábamat, írok szájjal, ha lakat kerül számra, írok füllel, ha lenyisszantják fülkagylómat, írok... hőkölj meg, képzelet: könyörgök, ne, azzal már ne írj.

Nagy kérdés, tudok-e újat mondani kortársaimnak világról.

Az állásponttalanság álláspontjáról tekintve rokonszenves produkció vagyok. Termékeny, de önkímélő. Nihil admirari.

A nyelv hadsereg ország nélkül.

A nyelv háború hadsereg nélkül.

Másra gondolni, másat mondani, másat írni: a "nincsent", nyelven innen vagy túl.

Aki a retorika fogalmát elemzi, szükségképpen hazudik.

Dolgozni fogok, ez az én munkám. Írni, plussz a szittyós magány. Nemtom, mi az ihlet, alapjáraton ihletett lennék? Bejövök a félhomályba, lebegő státusz, pöttyintek néhányat.

A nyelv időjárás, nem referál, nem garantál, de felizzít és benyal. A nyelv egy cekker, ami nem minden ponton érintkezik a dinnyével, mégis cipeli.

És nagyi az isten.

Isten. Ez a szó sem ártalmasabb, fontosabb, jelentősebb vagy nevetségesebb, mint a feketerigó, a sezlony vagy a pékinas.

Egy könyv a polcon, nem merek hozzányúlni, felrobban vagy az utolsó mondatnál egy határozott mozdulattal elmetszi a torkomat. A levegő sűrű, a lapok zizegnek, kitapétázom vele a "gardróbt". Talán a nyelven belüliség hermeneutikai feltétele mégis áll? Amiről nem tudok beszélni, arról hallani se akarok?

Nem keresek összefüggést, nem szeretek tévedni.

Én: nincs, de ez tilos, tehát van.

Ismétlem magam, összeadódom, egyre több leszek.

Dolgozni fogok. Ez az én munkám. Azért lettem író, lehet otthon kotlani.

Aki nem számít arra, még titokban sem, hogy kiderül az igazság, annak a számára a nyelv csak egyetlen adat a sok közül. Annak a számára nem misztikus, hogy a fortyogó semmi démonizálja a nyelvet, mert közben egészséges túlélő ösztönnel gyanítja, hogy a kretén kizárólag és egyedül mindenki más, mégha ez így aszimmetrikus is.

Punkok jöttek Londonból, éjjel megostromolták németek szekértáborát. Kutyák csaholtak, lányok sikonyáztak, férfiak brummogtak. És fordítva. Valamint sziréna, rendőrség, újságírók, fotósok. Zajszenny. Ásítani akartam, de rászállt egy légy a számra.

Civilkezdeményezésből kiplakátozták a környéken Lol Kellnert, címmel, fényképpel, itt lakik a sarkon, hogy ne barátkozzunk vele, ne adjunk neki munkát, pénzt, mert időnként torkon szúr valakit jatagánnal, vagy vasdoronggal leüti az autonóm csajokat.

Este rituális színház, meglódul a tömeg a sötétben, nem tudni: pánikban menekülnek valami szörnyűség elől, vagy csak a kellemes szórakozás megnyugtató helyét keresik, mindenesetre: rengeteg tűz, vér, slejm, könny, kitakart hús.

Lefojtom kebabbal a rettenetes borokat, oszt vissza westre.

Már 5, azaz öt felállványozott angyal ül a fák tetején.

A német nyelv tele van idegen szókkal, ami nem hasonlít semmire. A szabályok elvileg kimondják, hogyan kell őket sorba rakni, de több a kivétel, mint a szabály, és a kivételek se képeznek halmazt, mert egymáshoz képest is kivételek.

Szerelmet vallani németül viszont kényelmes pszeudo.

Meghalt Tim, az amerikai, akinek dicsértem a kiejtését. Megismerkedtünk, össze kicsit haverkodtunk, és szinte azonnal meghalt. Éva szerint idén nyáron az ufók fokozott számban gyűjtik be a jófejeket.

Felolvasás, hallgatóim a haláltémát facsargatták. Egyik megkérdezte, mi lesz, ha ezek a költői képek összeállnak. Angolom csiszolódott, halálról angolul folyékony vagyok. Temetés, mondtam. Szégyenlősen hahotáztunk.

Láttam egy nénit a temetőben, ott, ahol E. T. A. Hoffmann és Mendelssohn is nyugszik. Hiányzott a halálozási évszám, "Leokadia Bednarek 1921- ", saját leendő sírját gondozta.

Éjjel valaki (vagy valami), egy árnyék motoszkál a sötét lakásban. Kinyílt az ajtó, és ott állt a néni, Leokádia Bednarek, és elmesélte, hogy a férje vakolókanállal feszítette fel a fürdőszoba ajtaját, közben azt kérdezte, hogy mit csinál a Leokadia néni odabennt, mire Leokádia néni azt hazudta, fogat mos, mert szégyellte, hogy az ülőkád vákumosan beszippantotta a hátát.

Elutaztam Berlinből, kanyarodott a vonat, láttam az ablakból, kék a mozdony. Szemben ülő lány feje rohant a tájon, de ő csak olvasott. Nagyon csúnya lány, szinte már fáj, mégse tetszek neki. Nem tetszik neki senki. Megint jön egy kanyar, rámegy a mozdony a fejére, nem érdekli.

Velence olyan mint Las Vegas, kulisszaváros a realitás egy másik dimenziójában (tenger, sivatag). Igazán giccses dolgot csak egyet láttam Velencében, B. G. töltőtollát, rögtön én is vettem egyet. Turisták: a felsőbb körök csőcseléke. Végülis hiába izgága erőszakosságuk, minden országban ugyanannyi ember marad mindig, mert ugyanannyi megy el ugyanonnan ugyanoda, ahonnan ahova a többi.

Frankfurt meg Kecskemétre hasonlít: az a néhány kónya felhőkarcoló a Cifrapalota a Piactéren.

Mintha konkrétan elvesztettem volna éleslátásom ózonlyukbetegség következtében, korcsolyával összekarcolt jégen át nézem a befagyott halakat. Szépen el is tévedek, másképpen: kognitív térképem felmondja a szolgálatot.

Beutaztam a fél világot, ne menjetek sehova.

Aki nem volt beteg, attól én lettem rosszul.

Berlin is elég strapás, megérkezik az utazó késő éjjel, kéthetes cuccban, büdösen, betegen, elgyötörten, és zuhog az eső, nem jár a metró, és nem tud bemenni a lakásba, mert elvesztek a kulcsai, és bezár a bár a Heinrichplatzon, áll az esőben, senki sincs otthon vagy mindenki alszik, közben kicsit berúg, táskája kábé harminc kiló, az utolsó hajszálgyökeret a valósághoz: a telefonfüzetét is ottfelejti egy fülkében, visszamegy a lakáshoz, ordít, nincs válasz, ez a harmadik álmatlan éjszaka a héten, és akkor egyszer csak.

Milyen gyönyörű ez. Állni egy idegen város közepén kifosztva.

Nem lehet elveszni. Nem lehet veszíteni.

Vigyáznak rád a felállványozott angyalok.

Nehezek, fülledtek az éjszakák. A holdra kozákbajuszt képzel az oszti álmában, csikinkebabot vacsorál a török. Ezen a hétvégén nincs harang, csak eső. A hirtelen verőfényben színes lámpácskák gyúlnak ki az ágon. A nap rézsút bever a lomb alá, hátulról pedig, a park mögül egy Bach-partita hangfoszlányai.

Fekszel, semmi, oké.

Mintha kezdene kitavaszodni a nyári tél után, most már tényleg szórakoztat.

Egyáltalán nem igaz, ki mondta, hogy mindennek vége: Helmuth Fentz is indul a városi maratonin. Helmuth Fentz egy nyolcvan éves bácsi, tele a város plakáttal és zászlókkal: go, Helmuth, go.

A jövő hörög.

Azt nyilatkozza, nincs rá nyomós ok, hogy kevés idejét sietésre pazarolja, de futni imád.

Töröktől vásárolt bakelitszív vekkerem ébreszt. Csonthideg éjszaka, hullócsillagok, szép szerelmek. Állok az ablakban. Az utolsó, a hetedik angyalt is felállványozták. Az arcom előtt a faágon egy sérült falevél, mintha valaki beleharapott volna. Hozott létrát? Zöldbe tépett kusza foggal? Ahol felhasadt a lemez, szárazan, barnán, lassan varrasodik. Egy autonóm miért harapna fát? Török? Nem ember, denevér? Csóka?

Axaméthy Gyuláné, úttörővezető, mi lehet mostan teveled?


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret