stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HARRY MULISCH

FREUD-OIDIPOSZ

- EGY JUNGIÁNUS ÉRTELMEZÉS -


  Junghoz fűződő kapcsolatom régi. 1947. május 5-én, majdnem negyven évvel ezelőtt, írtam róla először. Tizenkilenc éves voltam. A cikkem, Jung a művészetről , lényegében Jung Über die Beziehungen der analytischen Psychologie zum dichterischen Kunstwerk (Az analitikus pszichológia és a költészet kapcsolata), a Seelenprobleme der Gegenwart (A jelen lelki problémái) című könyvében megjelent előadásának összefoglalása volt. Cikkemet beküldtem egy akkoriban jelentős irodalmi lapnak, de visszautasították. Egy hónappal azelőtt indult irodalmi pályafutásom egy rövid elbeszéléssel, már írónak nevezhettem magam, s mint író, Jung művészetelméletében inkább magamra ismertem, mint Freudéban.

Freud és Jung

  Freudnál a művészet tünet, Jungnál szimbólum. Freud a virág létét a Földdel hozza kapcsolatba, míg Jung a Nap segítségével akarja megérteni. Freud pszichologikusan gondolkozott, Jung mítologikusan.1954-ben írtam másodízben Jungról, igaz, csak mellékesen foglalkoztam vele. Előadásról van szó, melyet több alkalommal megtartottam. A mítoszhoz vezető út volt a címe. Az előadás témája egy átfogó kultúrtörténet ambiciózus tervezete volt; Jung szemére vetettem benne, hogy nem megy végig a megkezdett úton. 1973-ban, majdnem húsz évvel később, Wilhelm Reichről szóló könyvemben, A szexualitás bástyája címen alkalmam volt részletesebben vitatkozni Junggal. Freud egyszer Junggal Jung mitizáló hajlamairól beszélgetett, melyek Freud szerint azzal fenyegettek, hogy felhígítják a pszichoanalízis ortodoxiáját. Freud azt mondta, hogy az ösztönelméletnek dogmává kell válnia, "az okkultizmus iszapfolyama ellen emelt bevehetetlen bástyává". Ez a dogmatikus követelmény lett a Freud és trónörököse közötti szakítás kiváltó oka. 1980-ban megjelent könyvemben ( A világ összetétele ) végül felhasználtam Jung ismereteit, ugyanakkor azon fáradoztam, hogy messzebbre menjek nála, úgy, ahogy azt negyed századdal korábban Freud tekintetében tőle is elvártam.
  Ami saját produkciómat illeti, Wilhelm Reich gondolatainak keveset, Freudéinak sokat, Jung gondolatainak talán még többet köszönhetek. Mégis kétségtelenül Freud a fontosabb kettejük közül. És nem azért, mintha kevesebb ostobaságot és hibát követett volna el, mint Jung. Ahogyan Reich, Jung is hitt idős korában a repülő csészealjakban, és az öreg Freud meg volt róla győződve, hogy Shakespeare drámáit nem Shakespeare írta, hanem valaki más. Fiatalkorában hitt Fliess elméletében az orról, a férfiak menstruációjáról és a biszexualitásról. Mindezt elmesélte páciensének, Swobodának, aki aztán továbbadta Otto Weiningernek, aki erre megírta Geschlecht und Charakter ( Nem és jellem ) című könyvét; ez az epizód végét vetett a Freud és Fliess közötti barátságnak. Enélkül a barátság nélkül nem lenne pszichoanalízis. Jung azzal ártott jóhírének, hogy a Harmadik Birodalom első éveiben a nácik szekértolójává vált, roppant kínos dolgokat mondott a "zsidó lélektanról", és a zsidókat, mint korábban Weininger, a nőkhöz hasonlította. Később azonban visszavonta ezeket a kijelentéseit és Heideggertől eltérően nyíltan beismerte: "Hát igen, tevedtem". És Freud így dedikálta egy könyvét Mussolininak, akinek megvolt az az érdeme, hogy nem volt antiszemita: "Egy öreg embertől, aki a diktátorban meglátja a kultúrhéroszt". Mindkét oldalon ostobaságok és hibák
  Felvetődik azonban a kérdés: hogyan tarthatja valaki, aki Jungnak többet köszönhet, mégis Freudot jelentősebbnek? Megkísérlem megválaszolni a kérdést - a válasz természetesen abból az egyszerű tényből fog kiindulni, hogy Freudnak nem volt szüksége Jungra ahhoz, hogy Freud legyen (még akkor sem, ha, saját állítása szerint, Jung nélkül nem írta volna meg a Totem és tabu t), míg Jung Freud nélkül elképzelhetetetlen. A szexualitás bástyájá ban rámutattam arra, hogy Wilhelm Reich életét és művét lehetetlen a saját elméleteivel magyarázni, ellenben nagyon jól magyarázhatóak Freud elméleteivel. Most azt próbálom megmutatni, hogy Freud élete és művei pedig leginkább Jung elméleteivel magyarázhatók, és hogy Freud - paradox módon - épp ezért jelentősebb Jungnál.
  Freud nagy felfedezése az Ödipusz-komplexus - felfedezését híres "önelemzése" és Fliess-szel folytatott eszmecseréi során tette. Jung nagy felfedezése a kollektív tudattalan - felfedezését az "okkultizmus iszapfolyamának" hatására tette, amely Freuddal történt szakítása után árasztotta el. A Freud által felfedezett tudattalan Jung elméletében külön, egyéni, a kollektív tudattalan fölött elhelyezkedő réteg lett, míg Freud Ödipusza fontos archetípussá vált, mindenesetre egy archetípussá a sok közül. Freud módszere a redukció, a "visszavezetés", a "kicsinyítés". Egy álmot szabad asszociációkkal visszavezet a lélektani okára. Jung módszere az amplifikáció, a "tágítás", "bővítés". Egy álmot művészeti párhuzamokra, mitológiára, vallásra irányított asszociációk segítségével értelmez.. A két gondolatfolyam ellentétes irányú: egyiknél centrifugális, másiknál centripetális, itt cél, ott ok, mi célból itt, mi okból ott.

A szubjektivizált mítosz

  Milyen is volt valójában Freud élete? Szophoklész Oidiposz király ában saját lélektani paradigmáját vélte felfedezni, tartalmilag és formailag egyaránt ( Álomfejtés éből tudjuk, hogy figyelme a Hamlet re is kiterjedt). Az Oidiposz király dramatikai szempontból már jóval Arisztotelész előtt példaszerű volt; egy Goethének írt levelében Schiller odáig megy, hogy azt állítja: ez a darab külön műfaj. A drámai konfliktusban, a cselekmény kezdete előtt, Oidiposz, anélkül, hogy tudná, mit tesz, megöli apját, és nőül veszi tulajdon anyját - Freud saját, elfojtott gyermekkori vágyaira ismert ebben. A nyomozó a tettes - jön rá "önelemzésében". Az Oidiposz király ban a nyomozás tartalma tematikailag a nyomozott előzmények kifinomult ismétlődése - ez pedig jelen és múlt kapcsolatának rafinált kifejezése; ez a múlt és jelen közötti kapcsolat mindig akkor lép fel, amikor a főhős apja helyébe lép, és tulajdon gyermekeinek testvérévé válik.
  Ami Freud kapcsolatát illeti minden remekművek e legnagyobbikával, eddig a pontig minden megfelel a hivatalos redukciónak: Oidiposztól Freudig. Abban a pillanatban azonban, amikor a pszichoanalízis erre a komplexusra épül (a kifejezés Jungtól származik), és mozgalommá fejlődik, valami egészen más válik láthatóvá, valami, ami inkább "amplifikációra" hasonlít. Freudot tanítványai 1906-ban, mesterük ötvenedik születésnapjára, egy érmével ajándékozták meg. Egyik oldalán a mester profilja volt látható, a másikon Oidiposz a szphinxnél, ezt a képet egy szophoklészi idézet veszi körül: " Ki a Talányt megoldotta, leghatalmasabb király" (Babits Mihály fordítása). Jones azt meséli Freudról írott életrajzában, hogy Freud elsápadt, nyugtalan lett, és elfúló hangon kérdezte, kié volt az ötlet; úgy viselkedett, mint aki kísértetet lát, és ez így is volt, mondja Jones. Freud, mint fiatal bécsi diák, arról ábrándozott, hogy valaha az egyetem árkádjai alatt sorakozó, híres professzorokat ábrázoló mellszobrok között az övé is ott fog állni - alatta épp ez az Oidiposz király ból vett idézet lesz olvasható (Jones gondoskodott arról, hogy ezt a bizonyos mellszobrot ötven évvel később feláll(tsák.) Noha diákévei alatt még szó sem volt önelemzésről, nyilvánvalóan megvolt már az amplifikáció: Freudtól Oidiposzig.
  Az Oidiposzén kívül Freud az évek során kifejlesztett még egy egész sor centrifugális identifikációs mintát, melyek ellentmondanak saját tanításának. A legfontosabbak: Mózes, a Törvényhozó; Hannibál és Napoleon, a Hódító; Leonardo da Vinci, az Abszolút Zseni; Goethe, a Tökéletes és Schliemann, a Régész. Freud kötött asszociációkkal, átvitt értelemben és ironikus hangnemben beszélt ezekről. Mint eddig már kiderült, Oidiposz esetében nem. Ráadásul dolgozószobájában íróasztala és számtalan polca tele volt zsúfolva istenképek és mitikus figurák különféle ábrázolásainak százaival, pedig a redukció pszichoanalitikus elve azt követelte volna, hogy megszabaduljon tőlük, és megkönnyebbülve, gyógyultan szemlélje az üres polcokat.
  1936-ban, Freud nyolcvanadik születésnapja alkalmából Thomas Mann figyelemreméltó és meglehetősen kétértelmű előadást tartott "Freud és a jövő" címmel. Mann is író volt, akárcsak én, nem tudós; ráadásul - vettem elégedetten tudomásul -, épp annyi idős volt, mint én, amikor annak idején Jungról beszélhettem. Hogy miért töltenek el megelégedéssel ezek az egybeesések, az alábbiakban majd kiderül. Mann abban az időben József-tetralógiáján dolgozott, nem csoda hát, hogy előadása csúcspontja egy, az egyéniből az áltolánosba, a pszichologikusból a mitologikusba való átmenetről, pontosabban: a kettő kombinációjáról szóló dicsbeszéd volt. Csak az a különös, hogy előadásához éppen ezt az alkalmat válaszotta. Azon tűnődik, mit gondoljon az ember, ha valaki a mítoszt szubjektivizálja, és tudatosan egy "időtlen séma" szerint él? Akkor "nyitott mítoszról" beszélhetnénk. "Nagy Károly vagyok" - mondta Napoleon, és Mann hozzáteszi, ez nem úgy értendő, hogy "olyan, mint ő", hanem így: "én vagyok ő". Ez a "mítosz képlete". Jézus utolsó szavai a kereszten: Eli, Eli! Lama Sabaktáni! nem a kétségbeesés spontán kifejeződése, hanem egy, a XXII zsoltárból vett idézet, és szintén azt jelenti: "Igen, én vagyok az", vagyis: én vagyok a Messiás. "Az idézetszerű élet", mondja Mann, a mítoszban való élet nem más, mint egy bizonyos fajta celebrálás.
  Vajon mennyire volt Freud nyolcvanadik születésnapján freudiánus? Túl gyenge és beteg volt ahhoz, hogy ott legyen az ünnepi beszéden, de egy hónapra rá Mann megismételte az előadást Freud nyári lakában. Mann egy levelében megírja, hogy a beszéd elhangzása után Freud szeme könnyes volt. Milyen könnyek voltak ezek? Freud természetesen azonnal tudta, miről van szó, hiszen ő mindig mindent tudott. Vajon a könnyeknek Junghoz volt köze? Freud Junghoz fűződő kapcsolata nagyon szoros volt. Kétszer elájult Jung jelenlétében, követőjét és "legkedvesebb fiát" veszítette el benne. Jung volt Freud legtehetségesebb tanítványa, és, mint trónfosztó, a legveszedelmesebb is egyben. Freud természetesen észrevette, hogy Thomas Mann Jung szellemében írta beszédét: ő, Freud, az archetipikus Bölcs.

A szinkronicitás rejtélye

  Valami megfoghatatlan dolgot látok, valamit, ami túllép a megfogalmazott tények határán, s ebben Jung egyik megfoghatatlan elméletére támaszkodom, amelyet A szinkronicitás, mint az akauzális összefüggések elve című esszéjében fejt ki. Jung a "szinkron" és "szinkronisztikus" közötti különbségről beszél. Ha rágyújtok a pipámra és abban a pillanatban elröppen előttem egy sirály, akkor ez a két esemény egyszerűen csak szinkronban történik, véletlenül, az egybeesésnek nincs semmi jelentősége. De minek nevezhető az, ami velem történt 1986. június 5-én? Fel akartam hívni a kiadómat, azt a számot akartam tárcsázni, amelyet évtizedek óta hetente legalább egyszer biztosan tárcsázni szoktam; a kagyló már a kezemben volt, amikor egyszerűen nem jutottak eszembe az első számjegyek: 753... 713... 735...? Aggodalmaskodva azon tűnődtem, vajon érelmeszesedésem van-e, és megnéztem a számot: 735731 - de már az első három szám tárcsázása után foglaltat jelzett a vonal. Csak két nap múlva jött rá a központ a hiba okára. Már ez is a körülmények valószerűtlen egybeesése volt. De ami aztán az egészet szinkronisztikus jelenséggé teszi: egész nap egy elbeszélésen dolgoztam, "A beszélgetés" címet viselte volna, s a történetben igen fontos szerepet játszik egy tárcsázás közben fellépő zavar.
  Annak, hogy ezt az elbeszélést még mindig nem írtam meg, talán ehhez a titokzatos esethez van köze. Egy ilyen valósággal egyetlen elbeszélés sem veheti fel a versenyt. Ha a június 5-én történteket egy másik elbeszéléshez találtam volna ki, vagy pedig elbeszélésként meséltem volna el, mesterkéltnek, hihetetlennek tűnt volna. Egy elbeszélés cselekménye végülis per definitionem alá van vetve egy magasabb írói rendeltetésnek: ha egy elbeszélésben valaki pipára gyújt, és abban a pillanatban elrepül előtte egy sirály, akkor ez nem értelmetlen véletlen, hanem az író döntése, ennek pedig jelentősége van. Az irodalom az értelem világa, melyet a véletlenek világaként ábrázolnak; és az afféle szinkronisztikus események, mint a június 5-én történtek, azért tabuk az irodalom számára, mert csak a valóságban különösek, az irodalomban nem. Ha a valóságban lépnek fel, akkor úgy tűnik, hogy az élet irodalommá vált, hogy a létet valami magasabb rendeltetés határozza meg.
  Nincs kölcsönös, kauzális magyarázat a fizikai és pszichikai egyidejűségekre, ahhoz azonban, hogy csak egyszerű véletlenek legyenek, túlságosan valószínűtlenek, túl jelentőségteljesek. Hogyha nem akarunk valami magasabb (akár mesterkélt), transzcendentális rendeltetésből, mint okból kiindulni, mint ahogy Schopenhauer teszi, akkor az egyedüli lehetőség egy akauzális elmélet felállítása. Sok minden, amit Jung mérlegel, az én ízlésemnek túlságosan kétséges (asztrológia, pszichokinézis, Rhine, Dunne, stb.); fontosabb ezeknél az, hogy Jung a neoplatonista hagyományokra és a korrespondencia-elvre utal, amely szerint minden mindennel összefügg. Utal a modern természettudományban fellelhető "diszkontinuitásokra", és egy lábjegyzetben köszönetet mond barátjának és munkatársának, a fizikus Wolfgang Paulinak, amiért az felhívta figyelmét Bohr korrespondencia-elvére; mindez éppen csak hogy érinti a tulajdonképpeni témát, mégis rávezet arra a nyomra, amelyet Jung telepatikus tesztjeivel és más "pszichikai kutatásaival" hiába keresett. Azt, hogy ezen a világon léteznek akauzális összefüggések, 1982-ben bebizonyították egy korszakalkotó kísérlettel. Természetesen ez csak a mikrovilágra érvényes, és nem világos, hogyan lehetne őket a makrovilágra alkalmazni. Viszont nagyon csábító az az elképzelés, hogy a szinkronisztikus események esetleg makro-megfelelői ezeknek a bebizonyított mikro-érthetetlenségeknek, mégpedig egyazon holisztikus világban.
  Most már megpróbálhatok mondani valamit arról a megfoghatatlan dologról, amire az előbb céloztam. Freud már fiatal diákkorában azonosult Oidiposszal, és amikor körülbelül 40 éves volt, az Ödipusz-módszer felfedezése után, amint azt egy Fliess-nek írott leveléből megtudjuk, 1897 október 15-én, felfedezte az Ödipusz-komplexust. Egy évvel azelőtt meghalt Freud apja. Ez Freudot minden bizonnyal kétszeresen is sokkolhatta: előszöris, mert apja halála, Freud legújabb felismerése szerint, tudatalatti vágyának beteljesülése volt; és másodszor, mert Oidiposzból soha nem lett volna király, ha meg nem öli az apját. Egyébként eme két esemény egybeesését kétségkívül ostoba véletlennek tekintette. De vajon valóban az volt-e? Mint nagy Talányfejtő, Bécsben, a pszichoanalízis Thébaijának szigorú királya lett, addig, míg, 1938-ban, a nemzeti-szocialista pestis kitörésekor kénytelen nem volt elhagyni hazáját. És akkor kerül sor a megfoghatatlanra, arra a szenzációs dologra, amelyről újságokban is fényképek jelentek meg.

A száműzött Freud és a Kolonoszban bolyongó Oidiposz közötti párhuzam

  Szophoklész ugyanis nemcsak az Oidiposz király szerzője, hanem, 88 évesen, az Oidiposz Kolonoszban című dramáé is. Miután Oidiposz megfejti saját titkát, felesége és egyben anyja, Iokaszté öngyilkos lesz - mint korábban a szphinx, amikor Oidiposz az ő talányát fejtette meg. Ez egyike azoknak a részleteknek, amelyekben az Oidiposz király előtörténete megismétlődik. Oidiposz Iokaszté hajtűivel kiszúrja saját szemét (ezt pszichoanalitikus szempontból kasztrálásként lehet értelmezni), és ebben a második drámában testvérével és egyben leányával, Antigonéval bolyong Kolonoszban (Szophoklész szülővidékén). A botot, amelyet kezében tart, nem azért használja, mert öreg, hiszen csak negyvenes éveiben jár, hanem azért, mert vak. Ebből az következik, hogy a szphinx talányara a válasz nem az, hogy "az ember", hanem az, hogy "én". A többi ifjak, akik nem lehettek mindannyian ostobák, s mégis áldozatul estek a szphinxnek, valószínűleg azt felelték: "az ember" - pedig azt kellett volna mondaniuk: "Oidiposz". Ezt azonban nem tudhatták, mert előbb mindennek meg kellett történnie.
  Akarom mondani, lehet, hogy már megtörtént. Önarckép turbánnal címü könyvemben van egy párbeszéd anyámmal, melyet 1957-ben, röviddel apám halála után írtam, és amelyet a könyvben 1951-re, anyám Amerikába való kivándorlásának évére tettem. Ebben a párbeszédben fejtem ki elméletemet Oidiposz csodálatos eltűnéséről Kolonoszban. Nem volt holttest, nem volt sír, semmi, de eltűnt. Hova? Az Oidiposz király ban, ahol mint a vak Teiresziász jelenik meg, aki, mint valami delphoi-i Apolló-jósda, mindent tud Oidiposzról. Másként fogalmazva: a szphinx talányára a válasz úgy is hangozhatott volna: "Teiresziász". 1971-ben feldolgoztam ezt a témát egy bonyolult darabban, Odoposz, Oidiposz volt a címe, újabb és újabb Oidiposzok Teiresziásszá lesznek, hogy így, megerősítsék az Ödipusz-komplexus egyetemességének pszichonalitikai diktumát. Saját szövegemet meglehetősen vakmerően Szophoklész szövegével, ezenkívül az Egyiptomi Halottaskönyvből, Daniel Defoe, Leonardo da Vinci és Hölderlin műveiből vett passzusokkal szembesítettem. Egy vak Oidiposz egyfolytában vak, öreg Teiresziásszá változik, Oidiposz folyton szembesül önmagával. Jelen és múlt eme radikális összeolvadása a szophoklészi tétel legfontosabb következménye. Az Oidiposz Kolonoszban kimondja, hogy csak Thészeusz, az athéniek királya ismeri Oidiposz eltűnésének titkát, és ezt a titkot csak Thészeusz családjában szabad továbbadni. Ha ez így van, akkor én nyilvánvalóan - és persze szerényen - eme dinasztia tagja vagyok. Ugyanakkor azonban árulója is vagyok annak az ideiglenes mőbiusz-szalagnak, amellyel Oidiposz mindig szembesül.
  Ez a helyzet Freuddal is! A fotókon, melyek egy rövid párizsi, majd londoni tartózkodás során készültek, a 82 éves aggastyán látható, bottal a kezében, a lánya támogatja. Ez a jelenet már önmagában is figyelemreméltó, de ha akarjuk, még belegyömöszölhetjük a különös véletlenek kategóriájaba - még akkor is, ha itt az Ödipusz-komplexus felfedezőjéről van szó. Természetesen másoknak is feltűnt már az öreg, száműzött Freud és a Kolonoszban bolyongó Oidiposz közötti párhuzam - elsőként talán magának Freudnak, utolsó leveleiben ugyanis "az én hűséges Anna-Antigoném"-ról ír. Ami azonban ebben az összefüggésben soha senkinek nem tűnt még fel, az a fotókon látható harmadik személy: Marie Bonaparte hercegnő, a görögországi György herceg felesége. A görög hercegnő ebben a konstellációban Thészeusz, s ettől ez az egész szinkronisztikus jelenséggé válik. Marie Bonaparte nemcsak egyike volt Freud kedvenc tanítványainak, hanem ő volt Freud legmélyebb titkainak őrzője is: az ő birtokában volt az a többszáz levél, amelyet Freud Fliessnek írt, és amelyeket Fliess özvegye eladott. Ezekben a levelekben található az Oidiposz-talány ős-megfejtése, a pszichoanalízis alapja. A levelek nélkülözhetetlenek Freud tökéletes megértéséhez. Freud azonnal meg akarta vásároltatni, hogy megsemmisíttesse őket, mint ahogy azt a saját, Fliesshez írt leveleivel tette (ez egyébként mai napig sem biztos); a hercegnő azonban megtagadta a kérést, az emberiség érdekében. Ha el tudjuk képzelni, micsoda lenéző fólénnyel viseltetett Freud minden és mindenki irant, akkor megérthetjük, milyen bátorságról tanúskodik Marie Bonaparte magatartása ebben a helyzetben. Mivel hercegnő volt, engedélyt kapott a Gestapótól, hogy a kincset egy zsidó bank titkos fiókjából külföldre vigye. Neki (és egyébként Mussolininak is, a kultúrhérosznak, aki nem felejtette el a neki írt ajánlást) köszönhető ezenkívül az is, hogy Freud maga háborítatlanul hagyhatta el Bécset. ' fogadta Freudot és Annát a párizsi állomáson és kísérte őket Londonba. Egy évvel később Freud porait egy klasszikus görög vázába zárták, melyet Marie Bonaparte ajándékozott neki.

Mítosz és véletlen avagy a lét értelme

  Jung összefüggésbe hozta ugyan az akauzális szinkronicitás elvét az archetípusokról szóló elmélettel - a kollektív tudattalan alapmintáival -, de nem dolgozta össze őket. Most megvan a lehetőségünk arra, hogy összekapcsoljuk Thomas Mann "megélt mítoszával". Ha figyelembe vesszük Freud életét, akkor minden jel arra mutat, hogy a két koncepciót szorosabban kell összekapcsolni, mint ahogy azok Jungnál és Mannál fordulnak elő. A szinkronicitás nemcsak egyedi, alkalmanként fellépő esemenyeknél fordulhat elő, hanem egy egész élet jellemzője is lehet. Freud élte a mítoszt, de a Mann által használt szó, a "celebrálás", túl gyenge rá. Megszállottságról volt itt szó. Nem "imitatio Oedipi" volt ez, hanem azonosulás - mégpedig abban az értelemben, hogy nem ő kerítette hatalmába Oidiposzt, hanem Oidiposz őt. Mann mitikus formulája: "én vagyok az", ebben az esetben nem úgy hangzik, hogy "én, Freud vagyok Oidiposz", hanem csakis így: "én, Oidiposz, Freud vagyok." Csak ha így értelmezzük, lehet a két fogalmat összekapcsolni. Az Oidiposz-mítosz, a teljes történet az, ami magáévá teszi Freudot és vele együtt életkörülményeit, apja halálától, attól az évtől kezdődően tehát, amikor önmagában Oidiposzra ismer, egészen Anna-Antigoné és a görög hercegnő, Marie-Thészeusz felbukkanásáig abban a pillanatban, amikor elűzték. Határozottan úgy folytatódik az egész, mint egy "idézetszerű élet". Mann idézi a kereszten meghaló Jézus idézett szavait, de hallgat arról, amit Máté öt verssel később mond: És imé a templom kárpitja föltől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének. Pedig ez hozzátartozik a történethez. Lehet, hogy a kárpit foszladozott már, és gyakran volt Jeruzsálemben földrengés, de az, hogy mindez abban a pillanatban történt, amikor Jézus meghalt (tegyük fel, hogy tényleg így történt), bizony szinkronisztikus esemény, mely egy egész sereg résztvevőt meggyőzött a Messiás-mítosz igazáról, a mítoszéról, melyet Jézus élt és halt. (Azokat, akik továbbra is azt állították, hogy mindez csupán véletlen, természetesen nem lehetett meggyőzni.)
  A mítoszok archetipikus elbeszélések, amelyek teljesen hatalmukba keríthetnek egy embert - de ez csakis akkor bizonyítható, ha a valóság velük mesél, akauzálisan és megfoghatatlanul. Napoleonnak kell lenni ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: "Nagy Károly vagyok", ráadásul a napsugaraknak épp abban a pillanatban kell az Austerlitz fölött úszó felhőkön áttörnie; mindenki mást, aki azt állítja, hogy ő Nagy Károly vagy Napoleon, bolondokházába csuknak. Ha egy ilyen, kísértetként lebegő mese megszállja az embert és életkörülményeit, és ezáltal a szubjektív objektívvé és az objektív szubjektívvé válik, akkor nemcsak a megszállott ember életének van értelme, hanem az egész létnek is. Ez az ember akkor - ha felismeri a jeleket -, összekapcsolja a mítoszt a valósággal - és ebben az értelemben "félisten". Ebben rejlik végülis minden egyes ember nagysága, az emberé, amilyen Freud is volt. Sajnos a jelenségnek van egy másik oldala is. Thomas Mann szerint Hitler első hódíító hadjáratát épp az ellen a város ellen indította, amelyben legnagyobb ellensége lakott: Freud. A Strafsache 40/61 -ben rámutattam arra, hogy Hitler fanatikus antiszemitává válása, ahogyan a Mein Kampf -ban leírja, pontosan megfelel a számtalan mitikus "hős" fejlődésének. Csakis evvel magyarázható az a hatás, amelyet elért.
  Milyen messzire mehet egy értelmezés? Marie Bonaparte dán hercegnőnek születetett, és ezzel egybecseng Freud két másik bálványa, Napoleon és Hamlet. Ezzel a két alakkal azonban Freud csak ideiglenesen azonosult, azok nem azonosultak vele, mint Oidiposz. Mindenesetre biztos, hogy Freud-Oidiposz-Teiresziász élete végén mindenkire mélyen hatott - például Stefan Zweigre: "Életemben először találkoztam az igazi bölccsel, aki önmaga fölé emelkedik, s aki a fájdalmat és halált már nem személyes élményként éli meg..." Aligha lehet elképzelni Szophoklész fenséges Oidiposzáról jobb jellemzést. És ezért a szphinx talányának megfejtése végülis teljes joggal lehet: "Sigmund Freud".
  Hogy ezeknek az amplifikációknak pont vele kellett megtörténniük, a redukció nagymesterével! Irónia, irónia! Jungnál tudtommal az amplifikációk nem fordulnak ilyen nagy számmal elő. Ezért nagyobb Freud Jungnál, mégpedig jungi értelemben. Így hát végül mégiscsak együtt maradtak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret