stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VIKTOR JEROFEJEV

AZ OROSZ IRODALOM FILOZÓFIÁJA


  Ritka merészség kell ahhoz, hogy ezt a szinte megvalósíthatatlan ajánlatot tegyem Önöknek: az orosz irodalom filozófiájáról fogok beszélni. Az a helyzet, hogy bizony játszani fogok, mindvégig, s hogy mennyire komoly ez a játék, döntsék el Önök. Megkezdvén e valamelyest nyugtalanító téma előadását, hangsúlyozni szeretném, hogy mélységesen felszínes, vagy éppen fordítva, felszínesen mély leszek. Tudom, hogy tudatlanságom és az időhiány miatt állításaim többsége üres szavakon alapul majd. Amikor úgy érzem majd, hogy inkább a tudatlanságomra kell hivatkoznom, hát arra hivatkozom majd, ha pedig az időhiány látszik előnyösebbnek, akkor ezt a lehetőséget ragadom meg. Tehát röviden: szeretném megkérni Önöket, hogy a megalapozatlanságomhoz úgy viszonyuljanak, mintha előadásom a természet vadvirága volna. Ezenkívül még azt szeretném előrebocsátani, hogy az orosz irodalmat nem különféle témák végtelen változataként, hanem egyfajta áradatként fogom föl, és ezért valamelyest redukált állapotba hozom. A 19. századi orosz kritika, mely megtette a maga (fekete vagy vörös) dolgát, ebben természetesen a segítségemre siet. Mégis leegyszerűsítem előadásom témáját, máskülönben csupa utalássá, sőt, utalások utalásaivá változna.

A remény mint az orosz irodalmiság filozófiai alapja

  Bizonyára mindent előrebocsátottam már, kivéve talán azt, hogy mondandóm még ebben a formában sem kevésbé sokkoló, mert Oroszország, mely analízisnek alá nem vethető szent térnek képzeli magát, valamiért nincs hozzászokva ezekhez a dolgokhoz. Tehát a diskurzus igen vakmerő formájával hozakodom elő. Néhány nappal ezelőtt, a Moszkvai Televízió népszerű "Összegzés" című műsorában, Lenin születésnapjával kapcsolatban azt mondtam, hogy Lenin az orosz irodalom csökevénye: nem Dobroljubové, nem Belinszkijé, nem Piszarevé, hanem a Puskintól Csehovig vezető egész orosz irodalomé. Tehát, az én szememben Lenin egy olyan poloskára hasonlít, amelyik teleszívta magát a Nagy Orosz Irodalom vérével, és végrehajtotta azt a bizonyos forradalmat. Ez azt is jelenti, hogy a kommunizmust, a bolsevizmust, az oroszországi szociáldemokrácia eszméit igen nehéz elválasztani az orosz kultúra általános irányától. Következésképpen a Leninnel vívott küzdelem nem a kultúra harca a kulturálatlanság ellen, hanem az orosz kultúra harca, bármilyen gyászos következményekkel járjon is ez a belső kulturális küzdelem. Így tehát nekünk súlyos problémáink vannak a kultúránkkal. Be kell vallanom, végtelen felháborodást váltott ki a nézők körében a fenti kijelentésem. "Lenint kedvedre gyepálhatod, de egy ujjal se bántsd az orosz kultúrát" - mondták.
  Tehát Oroszországban mi valahogy mindig el akarjuk kerülni az orosz irodalom következményeiről szóló komoly beszédet, mert azt képzeljük, hogy ha az orosz irodalmat is szidalmazni kezdjük, akkor szép nőkön és kaviáron kívül már semmi sem marad számunkra. És, valóban, nem sok mindennel büszkélkedhetünk, de az orosz irodalmat még a legkritikusabb hozzáállással is nagyszerűnek tekinthetjük. S hogy milyen hibákat követett el, nos, ebben próbálunk meg ma eligazodni.
  Amikor Leninről, mint az orosz irodalom testén élősködő poloskáról vagy csökevényről beszéltem, nem is voltam különösebben eredeti: Vaszilij Vasziljevics Rozanov nyomdokain haladtam, aki utolsó könyvében, a Korunk apokalipszisé ben arról írt, hogy az orosz forradalom sikerét biztosító okok közül egyetlen egy olyan sincs, melynek ne volna irodalmi tartalma. Ezzel túl sokat nem mondtunk, így hát kiigazítjuk kissé Rozanovot azzal, hogy mindazon okok, melyek az orosz forradalomhoz vezettek, az orosz irodalommal állnak kapcsolatban. Ez tehát egy nagy orosz filozófus megfigyelése, és mondanom se kell, hogy Rozanov tudta, mit beszél, mert amikor ő maga lázadt fel az orosz irodalom ellen, éppen azokra a következményekre figyelmeztetett, melyek a lázadásától függetlenül is bekövetkeztek. Rozanov szavait az eszemben tartva megpróbálom valamelyest modellezni az orosz irodalom filozófiai szerkezetét.
  Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy véleményem szerint az orosz irodalmiság legfőbb bázisát a remény filozófiai fogalma alkotja. Ez az orosz irodalom alapkategóriája. Ez azt jelenti, hogy az orosz irodalom minden irányzata meg van győződve arról, hogy a mánál szebb lesz a holnapunk. Holnapután pedig még a holnapinál is szebb világ köszönt reánk. És általában is, úgymond, lelki-szellemi, morális valamint egyéb értékek folyamatos növekedésének, felhalmozódásának lehetünk tanúi, és mindez a boldogság, az igazságosság, a jóság teljes és végső világi győzelméhez vezet majd, legalábbis Oroszországban. És miután az orosz irodalom e kispolgári szerepkörében külföldön is megjelenik, számíthatunk arra is, hogy a fél világot, talán a háromnegyedét is elvezetheti a boldogsághoz, az igazságossághoz és a jósághoz.
  Az orosz irodalom azért nem annyira ostoba, hogy azt gondolja, a holnap - holnap érkezik el. Úgy képzeli, háromszáz év múlva is beköszönthet, hisz háromszáz év múlva szintén holnap lesz. Mindenekelőtt az a gyakorlatilag minden írónál megtalálható tendencia a fontos, mely meghatározza a reményt. Olykor kissé ironikusnak mutatkozik, mint például Csehov műveiben, olykor így Nyekraszov esetében tiszta formában jelenik meg. Az orosz irodalom ténylegesen létező tendenciája tehát ez a végtelen optimizmus, mely az orosz valóságban uralkodó totális társadalmi kilátástalanság egyenes tükröződéseként jut szerephez. Ha valóban ennyire rossz a reális életünk, az eltolódás kiegyenlítésére (az orosz olvasó, következésképpen az orosz társadalom megmentése érdekében) a remény igen erős lelki doppingjára van szükség, nehogy teljes sötétségbe boruljon minden.
  A reménynek nemcsak időbeli, hanem térbeli vonatkozásai is vannak az orosz irodalomban. Erről sokkal részletesebben is szólhatnék, mégis egy példát hozok csupán, megint csak Csehovra utalva. A Három nővér ben mindenki ezt modogatja: "Moszkvába, Moszkvába, Moszkvába". Itt - rossz, Moszkvában - jó. Helyet kell változtatni, egy teljesen utopikus helyre kell menni. Ez az elképzelt Moszkva persze nem létezik. De létezik ez a térbeli mozgás, arrafelé, ahol sokkal jobb, mint az a hely, ahol éppen vagyunk. Vagyis minduntalan olyan érzésünk támad, mintha nem a megfelelő karosszékben foglaltunk volna helyet, és át kellene ülnünk abba, amelyikben otthonos meghittség fogad. Ezért a filozófiai remény fogalmához erősen kötődő, és mindenkor pontosan működő tér-idő jön létre az orosz irodalomban.

Az ember jó, a körülmények rosszak

  Másodszor pedig feltétlenül az orosz irodalom filozófiai antropológiáját emelném ki, melynek alapelgondolása szerint a gonosz a külvilágban található, az embert pedig bizonyítás nélkül jónak kell elfogadni. A jóság tehát a világ alapvető ontológiai kategóriája, örökkön-örökké létezik, a gonosz ezzel szemben véletlenszerűen vagy csak időlegesen van jelen, vagy talán egyáltalán nem is számbavehető jelenség. Mindképpen harcba kell azonban lépni ellene, és le kell küzdeni. Tehát a jóság eleve erősebb a gonoszságnál. A jóság és a gonoszság közti párviadal nem polifonikus küzdelem az orosz irodalom rendszerében; Bahtyin, úgy tűnik, egy kissé eltúlozta a gonosz lehetőségeit Dosztojevszkijjel kapcsolatosan. Szó sincs ugyanis polifóniáról, a gonosz némi ellenszegülését követően a jóság győzedelmeskedik, sikert arat fölötte. Ha mottót keresünk a Nagy Orosz Irodalomhoz, bizony igen rövid formára bukkanhatunk. Turgenyev regényfigurája, az Apák és fiúk egyik főhőse, Bazarov szavai ezek: "Az ember jó, a körülmények rosszak". Ez a szinte komédiába illő optimizmus lesz a mottónk: "Az ember jó, a körülmények rosszak", minthogy az orosz irodalom teljes mértékben meg van győződve az ember eredendő jóságáról. A rossz körülményeket meg kell változtatni, és meg is változnak. A mindennapiság szemszögéből nézve nehezen változtathatók meg a körülmények, ám a lélekben könnyű lesz a változás. Lényegében csak néhány lépés az orosz ember útja önmagától Krisztusig. Krisztus egy karnyújtásnyira van, csak a megfelelő irányban kell kinyújtani a karunkat. Az orosz irodalom keresztényi-vallásos vonulata felerészben azt az irányt keresi, merre nyújtsuk ki a karunkat, hogy elérjük Krisztust. Az orosz irodalomban egy szempillantás alatt, varázsütésre Krisztussá lehetünk, Aljosa Karamazovvá, vagy szocialista Krisztussá, Csernyisevszkij-hőssé változhatunk, mindegy mivé, a lényeg az, hogy a szentségtől semmiképp sem vagyunk messze. Tehát az ember eredendően annyira jó, hogy a szentségért nem is kell messzire menni. Itt van a közelben. Az ember azonban nagyon rosszul él, és erről a körülmények tehetnek. A körülmények persze fojtogatják az embert, és az ember a körülményeknek köszönhetően megromlik. Ezért az orosz irodalomban az egyénen, azon az énen kívül, akiről szó van, minden és mindenki bűnös. Bűnös a cárizmus, persze, magától értetődik tehát, hogy az orosz valósággal szembeni ellenállás irodalma lényegileg erőteljesebbnek tűnt, mint az ontológiai keresésé, mert a túlélés mindennél fontosabb volt. Ezért az oroszországi irodalom testévé és vérévé váló szatirikus, ironikus és más irányzatok jöttek létre, és a túlélés érdekében nagy szükség volt rájuk. Ugyanakkor az orosz irodalom nem munkálta ki a maga antropológiáját, a gonoszt külső szférákba lökte, és ezzel, meg kell mondjuk, túlságosan egyszerűen oldotta meg az ember problémáját: ha az ember rossz, akkor a körülmények áldozata lett. Tönkretették a körülmények - ez a magyarázat. Még ha lázadtak is írók ez ellen a felfogás ellen, akkor más szintre, talán mélyebbre helyezték a problémát, de a fojtogató légkör mégiscsak fennmaradt. Felidézhetjük itt Dosztojevszkij szavait az Író naplójá ból, miszerint a gonosz sokkal mélyebben gyökerezik az emberben, mint ahogyan azt a felcser szocialisták gondolják. Igen, Dosztojevszkij ábrázolásában sokkal mélyebben rejtőzik a gonosz az emberben, ez igaz, hisz a felcser szocialisták elgondolása szerint nem szállja meg az embert a gonosz, s ha egyáltalán dolga van vele, akkor sem hatol mélyre, legfeljebb megérinti. Ugyanakkor Dosztojevszkij is csak pontosan addig a végletig jut el, amíg még legyőzhetőnek tartja a gonoszt. Messzebbre Dosztojevszkij képzeletében sem hatol el a gonosz, azon a határon túl, ahol már nem győzhető le, nála nincs semmi keresnivalója. Ezért a gonosz függőleges redukciója az orosz irodalom állandó eleme, jelen van minden szférájában. Az ezzel összefüggésben kidolgozott javaslat pedig a remény filozófiájából következik. Oda, ahova a gonosz kitér a remény filozófiájának ellenőrzése alól, még a fejünket sem fordítjuk utána. Ott nem vesszük észre, avagy leegyszerűsítjük a gonoszt.
  Így hát persze a cárizmus a hibás, és ne építsünk illúziókat, az oroszországi élet mindig is szörnyűséges volt, sosem voltak hajnalaink. Az orosz kultúra kettészakadtsága ugyancsak felelős. Tehát itt két különnemű válasszal találkozunk, mindazonáltal nyilvánvaló az orosz kultúra mindkét táborának válasza: kettészakadt a kultúra, következésképpen elszakadunk a gyökereinktől, vagy megfordítva, elszakadunk a civilizációtól. Némelyek úgy gondolják, hogy Európa felé fordulva önmagunkat veszítjük el, mások szerint éppen azáltal veszítjük el önmagunkat, ha nem fordulunk Európa felé. És ebben a 19. század nagyobbik felét meghatározó ellentétben a gonosz szintén mint külső erő jelent meg: bizonyos körök számára a lengyelek, a zsidók, az európaiak személyesítették meg, és persze a diákok, akik annak rendje és módja szerint befogadták az európai gondolatokat. Mások szerint a szakállas papság, a nép tudatlansága a bűnös, valamint a cári bürokrácia, mely túlságosan orosz. Az ellentábor pedig azért tartotta hibásnak a cári adminisztrációt, mert túlságosan német. Nagyszerűen felruházták a bűnökkel mindazokat a különböző bürokratikus és kulturális szférákat, amelyektől önmagukat megkülönböztették. Nem a létező kultúrát, hanem azokat a kulturális szférákat hibáztatták, melyek segítségével a kultúra átértelmeződött azokban a távoli időkben. Persze a vallási szférákat is áthatotta ez a szemlélet: említettem a borotválatlan papokat, de nemcsak a borotválatlanságról van szó, hanem az ezért meg azért sikertelen pravoszláviáról is. És ezzel kapcsolatban megint csak némelyek úgy gondolják, hogy nem a megfelelő vallást választottuk; mások pedig azt, hogy jól választottunk, csak nem a megfelelő emberek prédikálnak, és így tovább, és újra csak az oroszországi egyház irányítói lettek a bűnösök, vagy pedig azok, akik nem hallgatnak a kivezető utat mutatókra. Megint csak kirekesztés a cél.
  Valóban fantasztikus megtisztítás folyik, egész egyszerűen azt lehet mondani, hogy jól megdolgozzák az embert. Végül is mit tehet az ember az orosz irodalomban? Nem tehet mást, mint hogy a hercegében bízó első bálos Natasa Rosztovává váljon. Az orosz irodalom becsületesen és őszintén megígéri, hogy minden nő megkapja majd a maga hercegét, és eljő a nagy boldogság. És mindazon férfiak, akik elhatározták, hogy új emberré válnak, háromszoros boldogságban részesülnek majd. Az orosz irodalom örökké azt kutatta, hogyan válhatunk új emberré, és a megoldást könnyűnek találta: meg kell szabadulni a pusztító körülményektől. És akkor tüstént megteremtődik az új ember, és eljő a boldogság is.
  E vonatkozásban az orosz irodalom sokkal több választ ad, mint amennyi kérdést feltesz. A kérdések egységesülnek, a válaszok körformát alkotnak, melynek minden pontjáról meg lehet válaszolni, hogyan legyünk boldogok, hogyan győzzük le a halálfélelmet (emlékezzünk csak Tolsztojra), hogyan törjünk ki a társadalmi elnyomatás, kizsákmányolás helyzetéből, és így tovább, és így tovább. Választ kapunk arra, hogyan szabaduljunk meg a cinizmusunktól, mi a cinizmusunk lényege, és így tovább, és így tovább. Az orosz irodalom óriási lelkesedéssel szórja a válaszokat. Sőt, nagyon kedves, jóságos válaszokat ad, nincs ebben semmi rossz. Senki sem ellenezheti a nőknek járó boldogságot, senkinek sem jut eszébe ellentmondani.

A jóság, a szépség és az igazság háromszöge

  Ugyanakkor nem titkolhatom, hogy az orosz irodalom nagyon szigorú konstrukció: a jóságot, a szépséget és az igazságot egy háromszögben egyesíti, melynek egyik szögéről sem hajlandó lemondani. Ezért a remény csak ebben a szigorú szerkezetben létezhet, és belőle születik meg, természetesen, a moralizmus. Mert ha a szögek valamelyikét kiiktatjuk, esetünkben feltehetőleg elhajlásról van szó. Az orosz irodalomban egy igazság van, a számtalan többi eset csak eltérés az igazságtól. Az orosz irodalomban az igazság egy és oszthatatlan. Jevgenyij Anyegin igazsága azonos Tatyjánáéval. Csakhogy Anyegin félrelöki Tatyjána igazságát, bár tudja, kinél van az igazság, miként azt is, hogy ő az, aki eltávolodott az igazságtól. És fölöttük áll Puskin, aki a maga nagyszerű és zseniális irodalmi huligánságával sem osztja meg ezt az igazságot, és Lermontov démonikussága sem, nem beszélve persze Tolsztojról, Csehovról, Dosztojevszkijről. Az igazság mindannyiuk számára egy és oszthatatlan. A Három nővér és a Jevgenyij Anyegin azonos térbeli kiterjedés részei. És bár Anyegin különösnek mutatkozna a Három nővér ben, a három nővér igazságát mégis megértené. Ugyanígy furcsa lenne elképzelni a három nővért a Holt lelkek szereplőiként, bizony furcsa volna ott látni őket Korobocska vagy Csicsikov mellett. Ám a három nővér elítélné Csicsikovot a holt lelkek felvásárlása miatt, akárcsak Szobakejevicset, mert olyan idegen. Tehát az orosz irodalomnak egyazon síkján haladunk, csak egyetlen síkról lehet szó benne.
  Egy és oszthatatlan az igazság, és ez nagyon megkönnyíti az életet, demokratikussá teszi. Ebből azt is megérthetjük, hogy a nagyanyók miért oktatták ki mások unokáit a moszkvai utcákon arról, hogyan öltözködjenek és milyen zoknit hordjanak. Mert úgy gondolták, hogy egy igazság létezik mindenki számára. És a szoknya hosszát sem a kommunisták határozták meg, hanem egy nagyanyó, aki tudta, hogy egy igazság van. Ebből orosz néven egy nagy-nagy család született, mely az orosz irodalmat is szervezte. Mindebből világosan következett minden 'mi', 'hogyan', 'miért' és 'minek'. Az orosz irodalom olyan határozottan húzta meg a jóság, szépség és igazság alkotta háromszög vonalait, hogy nemcsak gazdája volt e háromszögnek, hanem túszává is vált. Idézzük fel ezen a ponton újra Bazarovot. Tudják talán, hogy amikor az Apák és fiúk írása közben pozitív hőssé alakult, Turgenyev egy hirtelen mozdulattal eltüntette az arcáról a pörsenéseket. Az orosz irodalomban tudniillik megengedhetetlen, hogy egy pozitív hős ragyás képű legyen. Az orosz hős, ha valódi hősről van szó, nem lehet ragyás. Minél kevésbé pattanásos, annál pozitívabb figura. És a legnemesebbjének egyetlen pattanása sincs.
  Ez az elv általános érvényű az orosz irodalomban. A szépség szigorúan megőrződik az igazságról szóló törvényben is. Amennyiben a szépség ellentmond az igazságnak maszk lesz belőle. Jó példa erre Sztavrogin: szépséges arca maszkra emlékeztetett, írta róla Dosztojevszkij. Azonnal megkezdődik az elidegenítés. Csehov szép nőalakjainak fehérneműje pedig pikkelyként hat, emlékezzenek csak a Kutyás hölgy re, például. És mondanom se kell, a túlságosan szép nők, teljes testi szépségükben egyébként sem fogadhatók el az orosz irodalomban. A jövőbe nehezen vihetjük magunkkal a testünket, oda test nélkül kell menni. Az orosz irodalomban általában gyanakvással fogadják a testet. Szonyácska Marmeládova áruba bocsátja azt a testet, melyet lényegében nem birtokol. Érthetetlen, mivel üzletel a Bűn és bűnhődés ben. Még egy olyan jelentős pszichológus, mint Dosztojevszkij, sem tette magáévá azt a férfias szemléletet, melyből elementárisan következne annak megértése, hogy Szonyácskát bárki megveheti. Emlékeznek talán, milyen sok drámai helyzet bontakozik ki a regény folyamán akörül, amit a férfihősök egyike-másika akar Szonyától, molesztálja őt. Szonya pedig nem a megfelelő módon viselkedik, úgy tesz, mintha szent asszony, és nem prostituált volna. Prostitúció-ellenes magatartása igen különös, ellentmond a foglalkozásának. Az egész alak kiagyalt, a foglalkozásával, a szentségével együtt. Arra van kitalálva, hogy Raszkolnyikov megértésre leljen benne, legyen, aki meghallgassa a vallomását.
  Egyébként az irodalmi hősnők légneműségét az irodalmi művek alapján készült orosz filmek hangsúlyozzák leginkább, melyekben hirtelen túl sok lesz a testből. Láttuk, milyenek Dosztojevszkij nőalakjai, és akkor váratlanul kezük, lábuk lesz a filmvásznon, rémes. Ez a fél-testiség úgyszólván az orosz irodalom természetes állapota, hogy Mandelstamot idézzem. Miféle erotika lehetséges itt? Ironikus lehet csupán. Az orosz erotika, teljes egészében, Barkovval bezárólag, ironikus. Barkov, persze, áthatóan ironikus. Vagy ott vannak Lermontov junker-korszakának poémái, avagy Puskin. Tehát a fél-testiségből csak az irónia nyelvén lehet megszólalni.
  A háromszöghöz visszakanyarodva megállapítható, hogy a negatív hősnek ellenben feltétlenül viselnie kell... Karenyin ama bizonyos fülét. Amint meglátjuk a fülét, máris világossá válik, hogy rossz ember. Másnak nem lehet ilyen füle, képzeljék csak el Jevgenyij Anyegint ezzel a füllel. Nem tudnánk mit kezdeni vele. Anyegin valahogy nem mutatna jól ezzel a füllel. Nem, nem. Pattanásokkal és ezzel a füllel pedig... végképp rossz lenne.
  Meg kell hagyni, az orosz irodalom ebben az értelemben persze fenomenálisan naiv. Valami kedves naivitás van benne, valami egyszerűség. Igen, még Csehov is nagyon naiv tud lenni. Minek kritizáljuk, azzal intézhetnénk el a legkönnyebben. Érdekesebb lenne megérteni ezt a naivitást, mely abból következik, hogy e filozófiai antropológia nincs feldolgozva, mert egész életünkben ellenállásba kényszerültünk, védekeznünk kellett, csatákat vívtunk a túlélésért. A fejlődésre nem maradt időnk.

A külföldieket nem szeretik az orosz irodalomban

  Ugyanakkor az orosz irodalom nemcsak naiv, hanem olykor gonosz és agresszív is. Hogy őszinte legyek, a külföldieket nem szeretik az orosz irodalomban. Érdekes módon a külföldiség önmagában nagyobb jelentőségű, mint az idegent jelölő név. Ha egyszer külföldiről van szó, lényegében mindegy, hogy hívják az illetőt. A külföldiségről árulkodó viselkedés inkább jellemez az orosz irodalomban, mint a személyes értékek. A külföldi, mint kategória, rendre hangsúlyosabban van jelen, mint az, hogy Pierre vagy Paul éppen milyen, jó vagy rossz, jóságos vagy nem az. Külföldi, és kész.
  Írtam valamikor egy tanulmányt Gogol műveinek francia vonatkozásai címmel, mely elolvasható Moszkvában nemrégiben megjelent összegyűjtött munkáim második kötetében. 'szintén megdöbbentem azon, hogyan viszonyult Gogol egész életében az idegenekhez. Először disznó képében jelenik meg az ördög nála, majd lengyellé, végül franciává változik. Csakhogy disznó-jellegét mindenkor megőrzi: lengyelként, franciaként is. Ez a népi bűnösséggel kapcsolatos gondolatra utal vissza, előbb a közvetlen szomszédhoz, a lengyelhez, majd a franciához is úgy viszonyulunk, mintha a sátán volna. "Repült a francia sáska" - írta Gogol. Ez durván hangzik, de pompásan be van kódolva a poétikájába. S ha már itt tartunk, elmondom, de tényleg nem azért, mert Magyarországon vagyok, hanem mint Gogol külföldiekhez való viszonyának szakértője, megemlítem, hogy Gogol két népet tudott elviselni: az angolt és a magyart. Felelősséggel állíthatom, hozzájuk pozitívan viszonyult, nem úgy, mint másokhoz. Önök a gogoli xenofóbia kivételeinek bizonyultak. Bizony. Nem tudom az okát. Talán nem ért el idáig a keze.
  Ez rendre így van: Dosztojevszkijt nem is említem, az ő esetében minden világos. No de itt van Csehov: ő is megdöbbentett. Micsoda finom, intellektuális gondolkodás jellemző rá, és mégis velejéig átjárták a xenofóbia áramai, a korai Csihanté tól a Cseresznyéskert érett szerzőjéig. Franciaország, az értelmiség és Csehov című tanulmányomban megvizsgáltam ezt a kódorgó vegyértéket. És megdöbbentett. A buta francia - írja az ifjú Csehov, mégpedig azért buta, mert sehogy sem tudja megérteni, miért esznek olyan sok lepényt az oroszok, talán öngyilkossággal akarnak véget vetni az életüknek. Szólítja a pincért, emlékeznek az elbeszélésre, és azt mondja neki, hogy "Figyeljen csak ide, az az ember ott meg akar talán halni, túl sok lepényt eszik a kaviárjához".
  Első látásra minden rendben, de ha jobban belegondol az ember, akkor megérti, hogy itt az európai korlátoltság szörnyű kifigurázásáról van szó: az orosz ember jól bezabál, és győzedelmeskedik. Az európai meg csak ide-oda futkos, nyüzsög, fennakad apróságokon, valami sosincs rendben nála. És erre nincs magyarázat, mélyen, vagyis az abszolút tudattalanban gyökerezik. Döbbenetes. És még csak fel sem tör onnan, Csehov nem tudatosítja ezt a gondolatot, hanem, mint például a Csihante esetében, a legtermészetesebben osztja meg velünk az elképzelését, és a Gogollal fertőzött orosz értelmiséginél ez amúgy is rendesen működik. Meglepett, hogy a csehovi humor egyik eleme éppen a külföldit, a külföldi mentalitást érintő irónia. Elsősorban németek, franciák, lengyelek szerepelnek ebben a vonatkozásban.
  Tehát vannak dolgok, amelyek látszólag felszíni jelenségek, valójában azonban el vannak rejtve, és nem lehet azonnal megérteni őket. Mert az orosz irodalom, éppen a reménynek és az optimizmusának köszönhetően nagyon sokszínű és nagyon kívánatos, sokat kívánunk belőle enni. Arról van szó, hogy Oroszország határain túl, például Európában, a következő kép áll össze: egy normális ember négyfogásos menüt fogyaszt; előétele francia irodalom, első fogásként német irodalmat, másodikként, mondjuk, magyart eszik, desszertnek pedig a csokoládéval gazdagon töltött orosz irodalmat választja, mely nagyszerű, finom, tápláló és édes. De az oroszországi kultúrában a különféle, szovjet és nem szovjet körülmények folytán az étel mennyisége mindig is meglehetősen korlátozott volt, következésképpen az orosz értelmiség előétele is csokoládé volt, hogy azután csokoládé-leves, csokoládé-vagdalt következzék, és végül csokoládé-fagylalt zárta a menüt. Nem csoda, hogy megbetegedett a mája, és az agya is elszállt valamerre, amerre nem kellene. Túlságosan édes a mi irodalmunk, és nagyon édes a tudatunk is. Fűt-fát ígérgetünk, de nem valósítunk meg semmit, ebből következik az agresszivitásunk. Nem teljesítjük a kötelezettségeinket és ettől agresszívak leszünk. Jóllaktunk csokoládéval, a megvalósítás várhat. És másoknak is szeretnénk felkínálni ezt a komoly problémákat okozó csokoládé-irodalmat.

Csokoládéirodalom és hipermoralizmus

  Az orosz kritika pedig tovább redukálta mindezt, valóban, amint az orosz irodalom túllépte a kereteket, amint az általános irány szempontjából "szükségtelen részletek" merültek fel, a kritika azonnal lenyeste ezeket az ágakat. Lenyeste az egyik, másik, harmadik ágat is. Az iskolákban pedig nem tanítják az orosz irodalmat, hanem elvégzik az anyagot, mégpedig a nagy kritikusok hagyatéka alapján. Sőt, az orosz kritikusok hiába egyszerűsítették le az orosz irodalmat, jöttek a szovjet kritikusok, és még alávagdostak. És végül mi az iskolai változatát kaptuk meg mindennek. Tehát egész népünket ez a tudat táplálja. Az általános irodalomfelfogás leegyszerűsített formájával senki sem törődik, és bár nagyszerű specialistáink vannak a befogadás, a recepcióesztétika terén, mégis mind ezidáig fel nem tett kérdés maradt, melyik a mi valóban létező irodalmunk, és hol van az a másik, amelyiket az iskola által kifosztott olvasói minőségünkben birtokolunk.
  Ez a csokoládés irodalom azonban csak látszatra oly édes. Valójában nem akármilyen betegségeket hordoz, melyek megfertőzik az orosz tudatot. Itt van, például, a hipermoralizmus betegsége. Az orosz irodalom az intő ujj irodalma, mindig tudja, "ki a bűnös", "mit tegyünk" merre menjünk tovább és miért. Tudja, kit kell szeretni, kit nem, kit kell választani, a család és a házasélet nagy specialistája. Tudja, hogyan javítsuk meg a csapot, hogy jutunk a mennyországba, egyszóval mindent, de mindent tud. Minden kérdésre választ ad.
  A hipermoralizmus rémes betegség. Ha a hipertónia gutaütéshez vezet, akkor a hipermoralizmus erkölcsi gutaütést okoz. '17 októberében kaptuk el ezt a betegséget. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy a hipermoralizmus szintén kettős jelenség: egyfelől szuper-erkölcsiségről van szó, másfelől magán, privát erkölcstelenséggé fajul, merthogy megvalósíthatatlan. Vagyis az elérhetetlen magaslatok helyébe lép ez utóbbi, és emiatt az orosz erkölcsiség mindig is kettészakadt. Olyan elérhetetlen magasságokba kellett emelkedni, hogy jobbnak látszott inkább sehova se törekedni az életben, túlságosan magasra volt helyezve a mérce. Ajánlatosabb volt szép nyugodtan élni a magad életét a meleg lében. És ez a kettéhasadt oroszországi sütőkemence nagyon szigorú a kultúrában, a civilizációban pedig működésképtelen, és emiatt sok elszomorító jelenséget szül.
  Ezt az oroszországi irodalomban kialakult klímát egyszer komolyan kétségbe vonták. A múlt század végén lázadás tört ki a Nagy Orosz Irodalom ellen. Elérkezett a kultúra ún. "Ezüstkorszaka" a maga komoly lázadásával, melynek alapja minden bizonnyal "a 'mi'-től az 'én'-hez vezető út"-ban határozható meg. Az orosz irodalom a "mi" névmás nemzeti gombatelepe. Oroszországban a "mi" mindig többet ér, mint az "én". Nem az "én" a lényeg Oroszországban, hanem az "én"-ek garmadából álló "mi". Az "én"-ek tehát csak részét képezik ennek a "mi"-nek, nem önálló értékek. A "mi" bármely szférában többet ér az individuumnál, társadalmilag nemkülönben, mint vallási szempontból, és így tovább, és így tovább. Természetesen a nációnk is többet ér az egyénnél.

Az Ezüstkorszak "az orosz irodalom szégyenteljes évtizede"

  Minden világos tehát az orosz irodalommal kapcsolatban, és, mint mondottam, a múlt század végén komoly lázadás tört ki, mely tagadta a "mi" túlsúlyát. 'szintén szólva, ha egy olyan regényt akarnék megnevezni, mely valóban, szívből nagy fügét mutatott az orosz irodalomnak, hát akkor Szologub az Undok ördög című könyvét kell megemlítenem, mely mindazokat a fogalmakat, amelyekről ma szót ejtettem, egész egyszerűen szétmarcangolta és összepiszkította, úgy, ahogyan a tapétát rondítják össze ebben a regényben. Szologub teljes mértékben, szembetűnően és nagyszerűen kigúnyolta a remény filozófiáját, könyvében megemlítődik az a háromszáz év.... Nagyszerűen gúnyolódott a gonosz társadalmi feltételekhez kötöttségén.
  Szologub könyve igen fontos szerepet tölt be az orosz irodalom folyamatában, és általában az "Ezüstkor" mintha az orosz irodalom teljes választékát kétkedve fogadta volna. Nem véletlenül emlegette Gorkij az orosz irodalom szégyenteljes évtizedeként ezt a korszakot, és nem véletlenül bődült föl az orosz értelmiség derékhada az "Ezüstkorszak" ellen, és indult el egy szörnyű, értelmetlen, szőnyeg alatti csatározás az "Ezüstkor" új jelenségeivel szemben. Nos, e zendülés szörnyű vereséggel végződött, és ezért még csak nem is a bolsevik irodalom a felelős, hanem a változást elfogadni nem tudó orosz népi nemzettudat. Pedig a nemzettudat nem sokban különbözött az önmegismeréstől. Elutasíttatott tehát, más kérdés, hogy miért.
  Oroszországban semmi sem volt rendjén. A dosztojevszkiji fél-testiség egyáltalán nem tükrözte az orosz erotikát. Gyűjteményes kötetem második részében Az orosz népi szex morfológiája címen megjelent nagy terjedelmű esszémben Afanaszjev 1860-ban gyűjtött, titokzatos erotikus meséit elemeztem, és biztosíthatom Önöket arról, hogy az orosz ember sokszor nem választja ketté a szerelmet és a verekedést, számára az egyikből következik a másik. Nagyon érdekes kérdés, miféle források táplálják ezt az agresszivitást. Érdekes megvizsgálni azt is, miként lökte ki magából az oroszországi magas kultúra ezt a népi kultúrát. A forradalom hajnala már ott dereng ezekben a mindent előre meghatározó titokzatos mesékben, melyek szörnyű jelenségekkel vannak teli: nemesi kúriákat gyújtanak fel bennük, a parasztok illetlenül viselkednek a templomban, mire földbirtokosuk megbünteti őket. És mit gondolnak, mit tesznek a parasztok? Talán megjavulnak? Nem, megölik a földbirtokost. Normálisan reagálnak: a javító-nevelő intézkedésre gyilkossággal kell felelni. Zöld utat kap a civilizáció. Ám az oroszországi magaskultúra ezzel mit sem tud kezdeni. Megmarad hát azoknál a dolgoknál, melyeket Tolsztoj és Dosztojevszkij vetett fel. A problémákat másként megoldani próbáló "Ezüstkorszak"-ot pedig elpusztították. És ismétlem, nem '17 októberében. Gorkij zengő frázisa semmisítette meg: "ember: ez szép, ez büszkén hangzik". Talán még erősebb csapást mért rá az orosz irodalom legszebb frázisa, biztosan tudják, melyik. Íme: "az ember boldogságra termett, miként a madár röpülésre". Ez az orosz irodalom filozófiájának csúcsa.
  Mindehhez még hozzáteszem, ha maradt még néhány percem, hogy ezt követően nagyszerű dolgok történtek nálunk: beköszöntött a szocialista realizmus, mely lényegében az orosz irodalom valamennyi gondolatával felvértezte magát, csak ostobán leegyszerűsített formában. A szocialista realizmus a Nagy Orosz Irodalom majma, vagy legalábbis ahhoz hasonló lény. A konfliktusok lényegét, megint csak az a gondolat képezi, hogy jó az ember, a gonosz pedig a külvilágban van jelen. Tehát a kulákok a bűnösök, mert burzsoá a tudatuk, őket kitaszítjuk, mind a nép ellenségévé lesznek, de mi szovjet emberek mindenki számára jók vagyunk. A külföldiek, a burzsoá imperialisták a bűnösök... És ez a kitaszítás persze sokkal groteszkebb formában jelent meg, mert belül, a népi tudat mélyén működött csupán, oda volt varázsolva, és kívülről hiába látszott nevetségesnek, egyre csak ez folyt.

A humanizmus orgiája

  De van egy elem, melyet a szovjet kultúra valóban sikerrel próbált meg elmélyíteni még nemzetközi méretekben is: a szovjet represszió legszörnyűségesebb fegyvere a humanizmus fogalma. Teljességgel halálos menet volt. Ha pedig valaki fellépett az általam bemutatott emberfelfogással szemben, akkor, úgymond, ember-ellenes támadást hajtott végre, tehát nem humanista. És ha nem humanista, nem érdemli meg, hogy részt vegyen a kultúrában. A humanizmus azonossá vált a kultúrával. Könnyedén kijátszották a reneszánsz humanizmus és az egyszerű emberszeretet között fennálló kétértelműséget, mégpedig oly módon, hogy "á, te nem szereted az embereket, mi a fenének irkálsz, és egyáltalán, miért vagy a világon, menj a francba!" Ez az a humanizmus, amelyet a szovjet kultúra minden fesztiválon hangoztatott: "a humanizmusért a filmművészetben" jelszó és a többi, mindent magával ragadott. És ebben a humanizmusban ott gubbasztott a borzalmas tartalommal bíró szovjet vadállatka. Pedig ebben része volt az orosz irodalomnak, mindezért ő is felelős a maga módján, mert kijárta ezt a humanizmust. Az orosz irodalom ajánlotta fel ezt az emberképet, és sorolta a nép, a kultúra ellenségei körébe azokat, akik a felelősség más szintjén viszonyultak az emberhez.
  Természetesen az orosz irodalom "Ezüstkor"-ának megvoltak a Sesztovhoz hasonló okos emberei is. Sesztov sebzett vadállatok irodalmaként értékelte az orosz irodalmat. Az irodalmárok, írta, az élet és a halál problémáitól maguk is sebzetten, felkeresik a kisgyerekeket, vagyis az olvasókat, nyalják-falják őket, és közben arról mesélnek nekik, milyen szép és nagyszerű minden. Sesztov leleplezte az orosz irodalom elképesztő kétszínűségét. Még Tolsztojt is sokkolta Sesztov róla szóló könyve, pedig, úgy tűnik, akkortájt Sesztov még igencsak kisfiú volt, Tolsztoj háromszor volt idősebb nála. Tessék, megint a humanizmusba ütköztünk...
  A 20-as, 30-as évek kultúrájában, épp a terror idején, úgy megjátszották a humanizmust, hogy a század legnagyobb orosz írója, találják ki, kicsoda, igen, Platonov, talán Pausztovszkijjal kapcsolatban arról írt, hogy irodalmunkban megkezdődött a humanizmus orgiája. Platonov ezúttal is, mint mindig, pontosan fogalmaz. A humanizmus orgiája - ez az orosz irodalom filozófiájának lényege.
  Egészen elképesztő dolgok kezdődtek ezután. Galoppozva megyek most tovább, mert szeretném végigvinni a dolgot a mai napig. Meghal Sztálin, megindul az "olvadás" az irodalomban, mely átterjed a hatvanas évekre. És megint mivel találkozunk? Megint csak ez maradt nekünk: "Az ember jó, a körülmények rosszak". A személyi kultusszal kell leszámolni, megjelenik az új világ, a liberális irodalom programja. Minden korabeli műben mindannyian az embert dicsőítik: nagyszerű az ember, a hiba a rendszerben van. Először csak módjával kezdjük kritizálni a rendszert, a személyi kultuszt, azután megnő az étvágy, adj, Uram, emberarcú szocializmust nekünk. Majd, miután leszámoltunk Sztálinnal, gyerünk, együk meg Lenint is: megettük Lenint, és továbbmentünk, sokáig csócsáltuk Buharint, de végül csak megettük, majd körülnéztünk, és kértük: adjatok kapitalizmust nekünk, és kész is! Mindent kapitalizmusra cserélünk, és minden rendbe jön, felderül az ember, és azonnal eljő a boldogság.
  Igen, itt van mögöttünk ez a folyamat, akkor, amikor, mindannyian tudjuk, mire képes az ember, a sztálinizmus idején kimutatta a foga fehérjét. Kiderült, mi mindenre képes. Minden elképzelhető aljasságra. És ezek után előállnak nekünk azzal, hogy az ember jó. "Az ember jó, a körülmények rosszak." Szolzsenyicin is erről regél, és mindahányan. Mindez tisztes távolból jónak látszik, de amikor ott ül az ember a dolgok kellős közepén, és ezt a kórust hallja, akkor persze, hogy elege lesz belőle.
  Az "Ezüstkorszak"-ot követően az én nemzedékem lázadt fel másodszor a Nagy Orosz Irodalom ellen. Az a nemzedék, amelynek tagjait posztmodernistáknak, konceptualistáknak nevezik, persze, ostoba elnevezések ezek, de mit tegyünk. Fellázadtunk tehát, mert a mi irodalmunk az emberben rejlő rosszal foglalkozott, ezt a jelenséget bontotta ki. És megkezdődött... Miközben mi most itt ülünk Önökkel, nálunk, az oroszországi irodalmi életben kegyetlen polgárháború dúl. A kritikusok kíméletlenül leszámolnak velem és a barátaimmal. Ezenközben pedig ők azt gondolják, hogy mi - én és a barátaim - kíméletlenül leszámolunk velük. Az emberfelfogásért folyik a harc, ők azt bizonygatják, hogy mi árulók vagyunk, mert tönkretesszük a kultúrát, megsemmisítjük az irodalmat, kételkedünk az emberben.
  Tudom, az orosz irodalom oly hatalmas, hogy semmiféle kritika, így az én iróniám sem mozdítja el, marad ott, ahol van, és minden rendben van vele. Nagyon jól tudom, hogyha rosszul leszek, nem Az undok ördög öt fogom elővenni, hanem a Jevgenyij Anyegin t, és elolvasom. Azt is nagyon jól tudom, hogyha nagyon rosszul leszek, mégiscsak a Holt lelkek et veszem majd elő, és nem Salamov Kolimai történetei t, melyek pedig igen közel állnak a lelkemhez. Salamov Plútóhoz hasonló író, és elárulom azt a titkot is Önöknek, hogy valójában ő indította el az új orosz irodalmat, nem Szolzsenyicin. Szolzsenyicin az az Orfeusz, aki leszállt a pokolba, és azt zengte, hogy "barátaim, az ember szó normálisan cseng, odalent rögvest rátalálunk Ivan Gyenyiszovicsra, és még ott, a pokolban is minden rendben lesz vele". Salamov ezzel szemben az a Plútó, aki az alvilágból feljőve azt mondja, hogy "kész, ott az ember megszűnik embernek lenni, ott megszűnik minden különbség ember és vadállat, hóhér és áldozat között". Ez sokkolta az orosz irodalmat.
  Mindennek ellenére: én mégis a Holt lelkek et fogom újraolvasni, és nem a kedvencemet, Salamovot. Léteznek olyan paradoxonok, amelyek a filozófia fölött állnak. Ez egész egyszerűen nyelvérzék kérdése. A haza - maga a nyelvérzék. A mi hazánk Gogol és Puskin. Azt viszont, ítélje meg a Jóisten, vajon hol áll a filozófiájuk.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret