stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



GIANNI RIOTTA

ELÉG VOLT A NYUGATI KULTÚRÁBÓL!


Amikor a 80-as évek elején diákként először léptem át a Columbia Egyetem menzájának küszöbét, öt percen belül két sokkot kellett átélnem. A másodikról, az ételről, most ne beszéljünk. Az elsőtől menten azokban az időkben éreztem magam, amikor még volt faji szegregáció Amerikában. A fekete diákok olyan asztaloknál ettek, amelyeken a for blacks only felirat állt. Nem törvény írta elő az elkülönítést, önkéntes elhatározáson alapult: a fehérek egymás közt és a kisebbségek is egymás közt. Ott álltam, elbizonytalanodva, kezemben a tálcával, és megpróbáltam megérteni a helyzetet, tisztázni, hogy nekem mint olasznak hogyan kéne viselkednem. Törjem át az abszurd, önként fölállított korlátot, és üljek le a feketék közé, vagy alkalmazkodjam a szabályokhoz, és menjek a fehérekhez? Egy évfolyamtársam, a legjobb polgári családok egyikéből származó fekete, ma Washingtonban újságíró, jeges pillantást vetett rám, amelyben ez volt: "nincs szükségünk haladó szellemű széplelkekre, haver". Liberális beállítottságom nem számított, egy olasz voltam, az olaszok pedig jeleskedtek a négerüldözésben.

Míg le nem doktoráltam, tartottam magam ehhez a leckéhez, amit kaptam: mostanában, hogy az amerikai egyetemeken egyre hevesebben tombol a küzdelem a kulturális partikularizmus nevében, újra eszembe jut: mióta Mario Savio 1964-ben Berkeleyben elindította a diákmozgalmat, és Herbert Marcuse a világ elé tárta tanait libidó és társadalom kapcsolatáról, minden bizonnyal ez a legfontosabb vita az oktatásról és az ismeretterjesztésről Amerikában.

Politikai korrektség - nyelvi tisztogatás

91 májusában George Bush amerikai elnök egyik beszédében szóba hozta az egymással vitázó és hadakozó politikai és etnikai csoportokat, és az amerikai folyóiratok címoldalai is teljesen ennek a harcnak a jegyében állnak, amely a Dead White Men, a halott fehér írókat igyekszik száműzni az egyetemekről. Ha meg akarjuk érteni, merre tart az USA, miközben a világ ideológiáját vesztett többi része rászegezi vigyázó szemeit mint momentán az egyetlen szuperhatalomra, érdemes közelebbről megvizsgálni azt a mozgalmat, amely political correctness-nek nevezi magát.

Röviden: a politically correct arra irányul, hogy elvitasson minden értéket a nyugati kultúrától, mivel ezt kizárólag a fehérek és a hímneműek uralkodó ideológiájának tekinti, és azt tartja róla, hogy csak azzal tud érvényre jutni, hogy különbségeket teremt, megaláz, hierarchizál. A politically correct vagy rövidítve PC két célt követ: hogy megtisztítsa a nyelvet a rasszizmus és a macsóizmus nyomaitól, és megváltoztassa az amerikai egyetemek oktatási terveit: fel kell számolni a "fehér kánont", és egy ártatlan-naiv részarányos gondolkodásnak kell jogaiba helyezni a történelem kirekesztettjeit, a nőket, a politikai elnyomástól szenvedőket, a különféle kisebbségeket, teret, pozíciót és hangot adni nekik.

Ami az elsőt illeti, a PC kifogásolja a hímnemű he, his névmások használatát olyan esetben, amikor mindkét nemről van szó. Nem az "ember ember általi elnyomásáról" beszélnek, hanem "férfiak és nők férfiak általi elnyomásáról" (nem volna PC azt mondani, hogy "a férfiak és nők férfiak és nők általi elnyomása", mert hogy a nő is képes az elnyomásra, ez eleve ki van zárva). És így vonja meg a nyelvi ökológia a maga köreit.

Senki nem mondja már az egyetemeken azt, hogy chairman, úgy kell mondani: chair. A Massachusetts-beli Smith College elsőévesei a diákirodán kapnak egy breviáriumot, amelyben viselkedési szabályokat javasolnak mások megbántásának elkerülésére: "Az előítéletesség és a diszkrimináció veszélye mindenütt ott leselkedik ... a megszilárdult hatalom privilégiumokkal határozza meg magát, az elnyomás személyeket és csoportokat részesít hátrányos megkülönböztetésben. Olyan nyelvet kell tehát életre hívnunk, amely szemben az éppen használatossal nem elnyomó jellegű." Álljon itt néhány a javasolt kifejezésekből: ableism = elnyomatás valaki által, aki pillanatnyilag nem fogyatékos (temporarily able - így hangzik a nyelvi rendőrség kreálta neologizmus). Ageism = az öregek elnyomása a fiatalok által. Classism, ethnocentrism, racism, sexism nem igényel további magyarázatot, de a Smith College óv a lookism-tól is, attól a vélekedéstől, hogy egy ember értékét a külsején lehet mérni (azaz: nem a ruha teszi az embert), és a heterosexism-től, azok elnyomásától, akik szexuális viselkedésükben eltérnek a heteroszexualitástól. A diákiroda eufemisztikus, de szemantikailag korrekt kifejezések egész listáját kínálja: a fogyatékos helytelen, használjuk helyette a differently abled vagy a physically challenged kifejezéseket. A rendkívüli hallgatóknak vagy az idős korukban ismét az iskolapadot koptató nyugdíjasoknak joguk van a nontraditional-age student megjelöléshez. Meg lehetne mosolyogni a PC eme első ügyetlen fordulatait, ha nem volnának a PC-ideológia maradéktalan érvényesítését garantáló számítógépes programok. Ha a felhasználó elgaloppírozná magát a hímnemű névmások vagy a macsó fordulatok alkalmazásában, a komputer-program riaszt minden PC-tabu megsértésekor. A Washington Post megállapítása szerint az amerikai sajtó is kezd átállni a PC-re. A főszerkesztők hajlamosak nem lehozni egy cikket, amelyben a feketék nem áldozatok, a fehérek nem elnyomók, a nők nem a nemi erőszak áldozatai, a férfiak pedig az elkövetői, előnyben részesítik a szokásos kliséket.

Tankönyvháború

Amikor Kaliforniának 1990 júliusában el kellett döntenie, hogyan reformálják meg a tankönyveket, a PC-csapatok felsorakoztak, hogy érvényre juttassák korrekciós javaslataikat. Egy zsidó értelmiségi azt panaszolja, hogy a történelemkönyvek "keresztény nézőpontból" íródtak, és árad belőlük az antiszemitizmus. Erre a fundamentalista keresztények szószólója azzal felel, hogy azok a tankönyvek, amelyek hangvételét "hisztérikusnak és indulatosnak" találja, "aláássák a keresztény gyermek felelősségtudatát". A homoszexuálisok szószólója szerint "szégyenletes dolog elhallgatni, hogy Nagy Sándor homokos volt", a mohamedánok számára az az "igazán szégyenletes", hogy a homoszexualitásról az iskolákban egyáltalán szó esik. Az iszlám és a fundamentalista keresztények időleges egyetértésre jutnak abban a kérdésben, hogy "a homoszexuálisok megpróbálják befolyásolni az ország értékrendjét". Dúl a törzsi háborúság. Az amerikai kínaiak meg vannak sértve, mert nem kap kellő méltatást, hogy mit áldoztak a transzkontinentális vasútvonal kiépítéséért, a mexikói származású állampolgárok úgy találják, hogy ez rájuk nézve sértő. Az Ohio állambeli Oberlin College-ban a homoszexuális diákok egyesülete négy frakcióra bomlott: színes homokosok, színes leszbikusok, fehér leszbikusok, fehér homokosok. Az ázsiai diákok szövetsége különböző nemzeti csoportokra esett szét, és még a zsidó diákok sem tartanak többé össze, három frakcióra váltak szét: radikálisokra, mérsékeltekre és homokosokra.

A leghevesebben mégis a feketék reagálnak: "ami a tankönyvekben van, az maga a szellemi holocaust. A profit érdekében az európai kultúripar vulgáris és provokatív rasszista szeméttel áraszt el bennünket, a gyerekeink nem tudják többé, hogy kicsodák." És ki a szerzője egy ily módon becsmérelt műnek? Senki más, mint az UCLA, a Los Angeles-i egyetem egyik történelemprofesszora, Gary Nash, az Angela Davis, a 60-as években elítélt, majd kiengedett fekete polgárjogi harcos kiszabadítására indított mozgalom exvezére: "Egész életemet az eurocentrikus történetírás revíziójának szenteltem - mondja Nash -, amivel az egyetemen a konzervatívok bírálatát és támadásait vontam magamra, baloldali szélsőségesnek tituláltak. Most meg azzal vádolnak, hogy egy tankönyv útján népirtásra buzdítok. Ez figyelemre méltó."

Nasht bántja és felháborítja a keserű pirula, amelyet a nagyrészt fehér, hímnemű és haladó szellemű docenseknek a PC korában le kell nyelniük. Mostanában, amikorra az a felvilágosult, empirista, racionalista, neopozitivista és liberális kontextus, amely az amerikai egyetemi rendszer alapját képezte, odalett, és a progresszív ideológiák a New Deal-től a marxizmusig kimerültek, nem marad más hátra, mint végignézni a kulturális balkanizálódás előretörését, azt, ahogy minden egyes csoport egyetlen antiliberális katyvasszá keveri a multikulturalitás értékeit az elvtelen lojalitással és a nárcizmussal, ahogy ez például a rendező Spike Lee munkáin jól megfigyelhető. "A feketék a legkreatívabbak - hirdeti Lee előszeretettel -, és ha ez szerintetek rasszizmus, annál rosszabb rátok nézve." Többé nem a fajok és etnikai csoportok közötti kapcsolat a fontos, amiről Martin Luther King és a kései, érett Malcolm X álmodott. A fontos, hogy a saját falunkat, a saját törzsünket nyilvánítsuk a világ közepének, a többiek meg maradjanak, ahol vannak.

"A humán tudományokat Amerikában a legradikálisabban azok kérdőjelezik meg - mondja David Kirp -, akik nem tudnak abba belenyugodni, hogy az amerikai történelem immár átfogja azoknak a társadalmi csoportoknak a történetét is, akiket eddig elhanyagoltak. Azt állítják, hogy nincs egységes történelem, hogy nincs egységes kánon." Egy sok népből álló nemzet történelmét magasztalni nem más, mint eurocentrista trükk, mondják, kulturális imperializmus új köntösben. Egy közös, meghatározott egységes álláspontról írt történelem helyett a bírálók olyan történelmet akarnak, amely sok kis alterületre oszlik, és amelyet olyan csoportok irányítanak, akik nem rendelkeznek a történelmi hitelességet illetően közös kritériummal.

Nem elég például, ha egy tankönyv azt bizonygatja, hogy Kolumbusz Kristóf egyáltalán nem "fedezte föl" Amerikát, és bizonyos indián törzsek (bocsánat, őslakos amerikaiak) már korábban Alaszkába jöttek a Behring-szoroson át Oroszországból. Beverly Slapin, az Egyesült Közösségek az Oktatásbeli Rasszizmus Ellen szóvivője úgy találja, hogy még ez a tétel is rasszista: "Az őslakosok úgy tartják, hogy itt teremtették őket, magából a földből fakadtak, és nem Ázsiából vagy Európából származnak. Miért ne érvényesülhetne ez az elmélet az oktatásban is? A tudomány és a vallás között különbséget tenni maga is rasszizmus." A progresszívek képviselője egyáltalán nem törődik azzal, hogy álláspontját támadják a fundamentalista keresztények, akik azt követelik, hogy a teremtést, ahogy az a Bibliában le van írva, éppen úgy tanítsák, mint a darwini evolúciós elméletet. És támadják a déli reakciós rasszisták is, akik a konföderacionista álláspontot hiányolják az amerikai polgárháború tanításából. A mérsékeltek kitiltanák Salinger Zabhegyezőjét a könyvesboltokból, a feketék megcenzúrázzák Mark Twain Huckleberry Finnjét a feketék ábrázolása miatt, a feministák Hemingway-re dühösek, és így tovább a balkanizálódás felé.

Derrida-Vulgata és pozitív diszkrimináció

Ami a dolgokat tovább bonyolítja, az az a körülmény, hogy az amerikai egyetemeken fölfedezték Derridát, és elméletének egy leegyszerűsített és eltorzított változatát. Az Egyesült Államok ezzel kétszeresen is bizonyítja provinciális függőségét Európától. Briliáns és hasznos elméleteket hagynak nemzeti büszkeségből figyelmen kívül. Zavaros, kicsavart, elferdített elméletek pedig, amelyek az intellektuális rafinéria látszatát keltik, amire Amerikában minden egyetemen nagy az igény, különösen a központtól távol, szélsebesen terjednek el, és válnak uralkodó zsargonná. Az amerikai egyetemeken érvényre jutott Derrida-Vulgata azt mondja, hogy egy szöveg mindig csak ürügy (text-pretext), amelyet csak az olvasás tölt fel értelemmel, és hogy ennélfogva nincs értékhierarchia. Következésképpen Dantét és Shakespeare-t esztétikai tekintetben ugyanaz a helyiérték illeti meg, mint Alice Walker fekete írónőt vagy egy olyan egyes szám első személyben írt önéletrajzot, mint mondjuk az Én, Rigoberta Manchu-t, egy guatemalai nő önéletrajzát. Ha csak az olvasás ad értelmet egy szövegnek, akkor minden csoportnak magának kell eldöntenie, hogy milyen szövegek kölcsönöznek neki identitást és kulturális autonómiát.

A PC-ről szóló egyik írásában Stephen Barnett professzor a következőket írja: "A Berkeley egyetem adminisztrációjának nem elég, hogy fölvegyünk egy mexikói származású docenst a kémiai fakultásra, hogy növeljük a latin-amerikai oktatók százalékarányát. Latin-amerikaiakat a latin-amerikai irodalom tanszékeken kell alkalmazni, másképp nem ér... Mindenkitől megvonják a szót, aki nem tartozik egy meghatározott csoporthoz. A fekete diákok azt állítják, hogy fehér tanárok nem taníthatják az afroamerikaiak történelmét, mert nem tapasztalták meg a saját bőrükön a faji diszkriminációt."

Ilyeténképpen a Berkeley joghallgatói is kidolgozták a maguk kritériumait a professzorok alkalmazására nézve (amiről az USÁ-ban a helyi fakultás dönt): "A tanszéket öt oktatóra kell bízni az alábbi öt kritérium szerint: fajhoz és etnikumhoz tartozás, nemi hovatartozás, szexuális viselkedés (hetero, homo, egyéb), testi fogyatékosság, szociális háttér miatti hátrányos helyzet, nem konformista elméletek, mint feminizmus és jog, fajspecifikus jogelméletek stb."

A PC és a multikulturális társadalom szószólóinak célja nem az, hogy olyan fakultást alakítsanak ki, ahol az oktatók tudása számít, hanem amely kielégíti az identitás és a politikai elismertség igényét. Ahogy annak idején a kantinban meg kellett állapítanom, a kisebbségek nem azért járnak egyetemre, hogy olyan képzettséget szerezzenek, amely segít, hogy megállják a helyüket a munkaerőpiacon, hanem hogy kapjanak egy stemplit, amelyik igazolja létjogosultságukat az amerikai társadalomban. Ez részben elkerülhetetlen is. 1960-ban, amikor a feketék előtt megnyitották az egyetemeket, a diákok 96%-a fehér volt, az oktatóknak is csak 20%-a volt fekete, s ők is jórészt a kisebbségek számára létesített college-okban tanítottak. Ahhoz, hogy nyissanak azon a rendszeren, amelyben a feketéket eddig csak megtűrték, és ahol polgárőrségnek kellett megvédeni őket fehér társaik füttyeitől és ütlegeitől, talán szükség volt az elkülönülésnek, a radikális és sokszor gyámoltalan autonómiának erre a szakaszára.

A Johnson-éra és annak Great Society-ja óta az amerikai egyetemek versengenek a fekete és egyéb kisebbségekért, nehogy a diszkriminálás vádja érje őket. Következésképpen egy feketének kevesebb jó osztályzat kell ahhoz, hogy bekerüljön egy elit-egyetemre, mint egy fehérnek, és a fehérek is gyengébb jegyekkel végzik el az egyetemet, mint az ázsiaiak. Mert a kínai, vietnami és más távol-keleti származású diákok az ezeréves konfuciánus kultúrának és családjuknak köszönhetően sokkal szorgalmasabbak, mint a többiek. Ha Stanford vagy az MIT csak a teljesítményük alapján venne fel diákokat, csak még több ferdeszemű tanulna ott. Ezt elkerülendő különböző szabályokat érvényesítenek a felvételnél. A tudományos készségeket ellenőrző SAT-tesztnél például az ázsiai diákok átlagosan kétszáz pontal többet érnek el, mint a feketék. Az Ivy League, a legjobb egyetemek ligája egyik college-ába fehér diákot csak akkor vesznek fel, ha elér legalább 1300 pontot. Feketéket már 1000 ponttal is fölvesznek. Egy kínaival előfordulhat, hogy 1600 ponttal sem kerül be. Az ilyen kvótarendszer eleve elhinti a széthúzás magvait a diákok körében. Az ázsiaiak mag vannak győződve arról, hogy ők a rasszizmus igazi áldozatai, a fehérek ki nem állhatják a feketéket, mert elveszik előlük, főként a kispolgári családokból vagy a vidékről jövők elől, az olyan egyetemekre való bejutás lehetőségét, mint a Harvard vagy a Columbia, míg a feketék, akiktől kevesebbet követelnek, még feleszámban sem fejezik be a tanulmányaikat.

Egy katasztrófa: A feketék erre meg azt felelik - és a számok őket igazolják -, hogy az egyetemeken az ott végzettek gyerekei vannak túlsúlyban. A legkönnyebb dolguk azoknak van, akiknek már a szülei is a Harvardon tanultak. De ez az érv sem hallgattatja el a szemben álló felet. A Welfare State, Foucault & Derrida, plusz egy csipet bűntudat a bürokrácia részéről, az oktatók gyerekes extremizmusa és a fehérekből kiirthatatlan rasszizmus, mindez együttvéve sajátos keveréket alkot, ami csírájában fojt el minden komoly vitát egy olyan pillanatban, amikor együttműködésre és összhangra volna szükség ahhoz, hogy biztosítani lehessen az amerikai egyetemek működését.

Egyénekből álló nemzet vagy etnikumok konglomerátuma

Egy fiatal esszéista, Dinesh D'Souza nagy feltűnést keltett Illiberal Education. The Politics of Race and Sex on Campus (A nem-liberális oktatás. Nemi és faji alapú egyetempolitika) című könyvével. A harmincéves indiai származású szerző kijelenti, hogy az amerikai egyetemek tudatosan lemondtak a nyugati kulturális kánonról egy totális relativizmus javára, amely egy eszkimó dalocskának ugyanolyan értéket tulajdonít, mint Dante Isteni színjátékának. D'Souza műve vitairat, nem objektív tanulmány. A történetek, amelyeket elmesél, hajmeresztőek: A New York-i City College-ban például egy olyan elmélet alapján léptettek elő egy oktatót, Leonard Jeffries-t, miszerint a feketék, "a nap fiai" fölötte állnak a fehéreknek, "a jég fiainak". Vagy gondoljunk arra az afrikai történelem tanszékre, ahol Spike Lee-t az egyiptomi fáraók egyenesági leszármazottjának nyilvánítják, azt a tényt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a piramisokat rabszolgák építették, hogy az arab kereskedők több mint ezer éven át foglalkoztak rabszolgakereskedelemmel, hogy Etiópiában 1935-ig létezett emberkereskedelem, Szaúd-Arábiában egészen 1960-ig. "A régi egyiptomiak nem voltak feketék" - veti ellen az egyiptomi nagykövetség egyik washingtoni munkatársa, de a PC nem zavartatja magát: Mint D'Souza kimutatja, nem a történelem igazi rekonstrukciója a fontos, hanem egy kisebbségi ellen-kánon fölállítása.

A New Yorker című folyóirat heves támadást intézett D'Souza ellen. Műveletlennek és szégyentelennek tartják, hibásan idézi Wellek és Warren híres kritikai művét, és nem jelzi, hogy nem semleges megfigyelő, hanem a Darmouth Review, egy félrasszista diákújság volt szerkesztője. Ez a fellépés jellemző az ortodox baloldaliakra: ahelyett, hogy a felállított tételeket vitatnák, a tételeket hangoztató személyre támadnak. Tegyük fel, hogy D'Souza valóban jobboldali szimpatizáns, levon-e ez valamit a megfigyelései értékéből? Mulasztás volt nem idézni Levin professzort is, Jeffries egy fehér kollégáját, aki a maga részéről a fehérek felsőbbrendűségét hirdeti, de polémikus jellegű mulasztás, hiszen az egyik balfogás nem relativizálja a másikat... Azt persze D'Souza szemére lehetne vetni, hogy átveszi az ellenfél módszereit, és úgy érvel, mint a PC, amikor Martin Heidegger és Paul de Man filozófiája ellenében fasiszta múltjukra hivatkozik.

Érdemes odafigyelni azokra, akiket Amerikában még a gondolkodó baloldaliak közé lehet sorolni. Eugene Genovese elismeréssel fogadta D'Souza írását: "Egyebek között itt olyan szörnyűségekről esik szó, mint annak a professzornak az esete, akit elhallgattattak, mert a rasszista propagandáról tartott kurzus keretében rasszista propagandát olvastatott a diákokkal, vagy a cenzúráról, amelynek mindenki áldozatul esik, aki népszerűtlen álláspontot foglal el a kvótarendszer, az abortusz, a rasszizmus, az emberi jogok és a homoszexualitás ügyében. Az az érzésem, hogy még D'Souza sem mond el mindent, nehogy azt vessék a szemére, hogy túloz." Genovese szerint egy abszolút demokratikus oktatási módszer, ahol minden egyenlő értékű, homogenizált, ízetlen péppé őrölné a kultúrát, hogy csecsemők számára is fogyaszthatóvá tegye.

Az ismert történész, C. Vann Woodward jóvoltából D'Souza könyve a New York Review of Books-ban az utolsó felvilágosítók társaságában találhatja magát, a történész ifj. Arthur Schlesinger legújabb könyve mellett. Schlesinger, egykor Kennedy környezetéhez tartozó liberális létére nem átallja Grenada, Panama és az Öböl-háború esetét a több mint fél évszázaddal ezelőtti Pearl Harbor elleni japán támadáshoz hasonlítani, s ezzel keményen összeakasztja a PC-vel a horgot. Szerinte szélsőségesek egy klikkje próbálja aláaknázni a tanszabadságot: "Amerika már rég nem az a nemzet, amely képes volna megváltozni, s egy új és eredeti identitást teremteni magának, Amerika egyre inkább régi, megkövesedett identitások konglomerátumává válik. Amerika már régen nem tekinti magát egyénekből álló nemzetnek, akik szabadon hozzák meg döntéseiket, hanem etnikai csoportok konglomerátumának, akiket egyszer s mindenkorra meghatároz a származásuk. A nemzet eszméje így hangzott: De pluribus unum. Most azon volnánk, hogy az unumot nevetségessé tegyük, és a pluribust felmagasztaljuk?

Elveszítjük az egyensúlyunkat? Vagy a fajok olvasztótégelye Bábel tornyává változik?"

Melankolikus kérdések ezek, ahogy az ítélet is melankolikus, amelyet Schlesinger a kevesek egyikeként abban a bizottságban képvisel, amely New York-ban a történelemoktatás felülvizsgálatáért felelős. A PC-aktivisták támadásai közepette, akiknek Kolumbusz csupán egy gyilkos népirtó, a liberális öregharcos nem lát érvényesülési területet politikai pártjának vívmányai, a felvilágosultság és a tolerancia számára: egy vérbeli PC számára Voltaire csak a sok fehér hulla egyike, aki végső soron semmiben nem különbözik XVI. Lajostól. Még messzebbre megy a nemrég elhunyt Irving Howe, aki Marxra, Trockijra és Gramscira hivatkozik, a klasszikusok olvasásának és megbecsülésének szükségességéről a PC ellenében. Igaza van, amikor azt mondja, hogy "az amerikai egyetemeken pillanatnyilag a hagyományos amerikai populizmus és a francia kritikai elmélet sajátos elegye uralkodik. A populizmus gondoskodik az érzésekről, a teória egy kis kultúráról. A populizmus elitellenes retorikát terjeszt, a teória ezt elit nyelvbe öltözteti."

Howe-nak igaza van. Az amerikaiak, akik mindig is utálták a történelmet - Henry Ford például "hülyeségnek" tartotta - összekeverik Pompejit Disneylanddel, és adatfetisizmusuk ("Milyen régi?" - ez az első kérdés, ami egy turistának a legszebb ásatás láttán eszébe jut) képtelenné teszi őket annak megértésére, hogy valóban van összefüggés jelen, múlt és jövő között. Elég, ha arra gondolunk, hogyan hagynak nagyhírű intézményeket tönkremenni, hogyan rombolnak le épületeket, hogy újakat építsenek a helyükre, hogyan halmoznak fel magán- és állami adósságokat. Ettől a hozzáállástól szenvedett Bertolt Brecht Los Angeles-i emigrációja idején, és a PC-forradalmárok - ha a holt fehér európaiak láthatnának minket onnan föntről - bizonyosan az őrületbe kergetnék. A PC hívei képtelenek megérteni, hogy a klasszikusok kulturális változások termékei, hogy a maguk idejében még a korabeli PC-hívek is üldözték őket, és minden korban nyitva állnak az újabb értelmezések előtt. Vannak nemzedékek, amelyek Horatiust olvassák, és nemzedékek, amelyek Catullust, vannak korok, amelyekben a romantikának és a barokknak van konjunktúrája, évszázadok, amelyek Arisztotelészt kedvelik, és évszázadok, amelyek Platónt tartják többre. Az olyan nem ortodox gondolkodók, mint Baruch Spinoza, még várnak a megfelelő korra: amíg azonban az intolerancia uralkodik, olvasóik köre néhány tudósra korlátozódik csupán.

Schlesinger és Howe elemzése azonban megtorpan ott, ahol a PC-jelenség nevetséges gyermekbetegség tünetein túl döntő változást jelez. A PC-lázadás - amelynek élén egyelőre kevéssé hiteles próféták állnak - reakció a 20. századi kultúra identitásteremtő ideológiáinak csődjére. Ahogy a kommunizmus szétesése sem csak hősöket hozott felszínre, hanem antiszemitizmust, polgárháborúkat, rasszizmust és nacionalizmust is, úgy esik szét a modernitás Schlesinger és Howe számára oly fontos ideológiája azzal a mítosszal együtt, hogy Amerika olyan ország, amelybe belépve a bevándorló leveti régi identitását, hogy egy újjal és jobbal cserélje fel.

D'Souza egy vitairat szerzője, aki ért ahhoz, hogy gúnyt űzzön az amerikai egyetemek arculatán kiütköző pörsenésekből, de attól már visszariad, hogy diagnosztizálja az ezt előidéző hormonzavarokat. Elég, ha megnézzük Spike Lee valamelyik filmjét: Martin Luther King eszményei sokkal érettebbek és nemesebbek voltak, mint azok a kis csetepaték és csatározások, amelyeket Spike Lee ábrázol, és amelyekből mindig a feketék kerülnek ki győztesen. De Lee átélte azt, ahogy a mindent átfogó integráció eszméje kudarcot vallott, és haraggal telten húzódik vissza a saját kis világába. Ebben a tekintetben a PC, bár a média nem szentel neki különösebb figyelmet, nem kevésbé érdekes jelenség, mint a balkanizálódás Európában és a volt Szovjetunióban. Mert amíg az egyik nagyhatalom, mivel képtelen volt működőképes közös piaci és igazgatási rendszert találni, felbomlott, a másik azt hiszi, hogy rendszere (amely mindenesetre - a PC által most kigúnyolt - alapító atyái által kialakított politikai berendezkedésnek köszönhetően még mindig elég szilárd) rövidesen szét fog esni, ha nem lesz képes egy közös kulturális modellt találni.

Hiba volna figyelmen kívül hagyni a multikulturális társadalomról folyó idegőrlő vitát Európában, ahol hamarosan lesz majd egy közös európai piac, de nincsenek egységet teremteni képes kulturális centrumok. Könnyen lehet, hogy a 20. század uralkodó ideológiáinak csődje itt is a tudás Bábelét hozza magával. Érdemes tehát szemmel tartani az amerikai egyetemeken folyó vitákat, mert azokban rólunk is szó van. Ha a PC hamarosan nem lesz gyerekbetegség többé, és termékeny egyensúlyra jut, amely a multikulturalitás értékeit egyenértékűként állítja a "holt fehér európaiak" vívmányai mellé, akkor az olvasztótégely mítosza új gondolatrendszereket hív majd életre, amely lehetővé teszi az amerikaiaknak, hogy Európa kulturális örökségét gyümölcsözően hozzák összhangba a harmadik világ értékeivel.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret