stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



EVELINE HASLER

A NÉVTELEN SZERETŐ


Egy olasz városban, ahol nem ismertem mást, csak a pályaudvart, két-három utcát, a folyót, a hidat, egy vendéglő kertjében hallottam az alábbi történetet.

Forró napunk volt, és az öregember, aki az asztalomhoz ült, a hőséggel együtt egy nyomasztó emlékétől is szabadulni próbált.

Réges-régen, a háború utolsó évében, odaát a hídnál, megismerkedtem egy asszonnyal, kezdte a férfi az elbeszélést, egy olyan asszonnyal, amilyenről mindig is álmodtam. Megállt, mintha megrémült volna a saját merészségétől, amely egy vendéglőkertben vallomásra bírta.

De aki A-t mond, mondjon B-t is, így aztán körbepillantott, a tekintete mint egy riadt madáré, ivott egy kortyot a poharából, és folytatta:

Fiatal katona voltam, amikor megismertem őt a buszmegállóban, a folyóparton sétáltunk, és néhány óra múlva mindketten tudtuk, hogy együtt maradnánk, örökre. Azokban a kizökkent háborús időkben, tudja, gyorsan kellett dönteni, nem voltak biztos címek, és a világ minden reggel egy kicsit másképp nézett ki, de nem így van ez békeidőben is, hogy minden ébredés után mintha egy kicsit kizökkent volna a világ?

Az öregember megemelte a fejét, én pedig bólintottam, de nem figyelt rám, én csak emlékei számbavételének ürügye voltam.

Mit tegyünk, hogy ne veszítsük el egymást ezekben a zavaros időkben? kérdeztem a folyóparton kedvesem. A csapatom már holnap áthelyezik, Te pedig a háború elől menekültél ide délről, és csak átmenetileg vagy a városban.

Csak a nevem nem szabad elfelejtened, mondta.

Hogyan is felejthetném, kiáltottam nevetve, előbb felejtem el az anyám nevét meg a testvéreim nevét!, és megcsókoltam a hídboltozat alatt.

Hideg lett. Azt ajánlotta, menjünk hozzá haza, ha nem riaszt a hosszú út.

A busszal a végállomásig mentünk, aztán egy folyamág által kettészelt lapályos vidéken vezetett az utunk. Kitaposott ösvény nem volt, csak egy nagy hómező, véget nem érő filmvászon-göngyöleg, amelyre visszatekintve föllelhettem az én nagy s az ő kis csizmájának nyomát.

A jegenyés után végül fölbukkant egy kis tanya.

A szeretett asszony szobájában szanaszéjjel röpködtek korábbi élményeim, szerteszállott egész addigi életem, ahogy egy darab papír értéktelen fecnikre hull. Megnyílt a tető, fölöttünk a csillagos ég, a falakon át betekintett az erdő, a nyári erdő, madárcsicsergéssel tele. És mégis volt valami, ami megrémített. A falon egy óra függött, a mutatók fáradhatatlanul rótták a köröket, póklábak, amelyek hálót szőnek, körülfonnak, egyre szorosabban és szorosabban.

Túlságosan is hamar nappal lett. A lány visszakísért a városba, a kaszárnya előtt már várakoztak a teherautók, amelyek csapatunkat aztán elszállították, jó pár órányira ettől a várostól, hogy pontosan hova, nem tudtuk.

A következő éjjel, amikor egy napnyi út választott el tőle, őrséget kellett állnom. A sötétben és hidegben úgy élt bennem a neve, mint valami víz zúgása.

Még a következő nap is elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha is elfeledhetem a nevét.

A harmadik napon terepgyakorlaton voltunk, félholtra válva a kimerültségtől álomba zuhantam.

Mikor fölébredtem, mintha csöndesebben muzsikált volna nevének zúgása.

Eleinte azt hittem, csak képzelődöm, de másnap reggel már egyértelmű volt: komoly erőfeszítésembe került, hogy meghalljam a belső hangot.

Ettől kezdve rettegtem a feledéstől.

Itt a férfi szünetet tartott, én pedig megállapítottam, hogy a kezei, amelyek a borospohár után nyúltak, reszkettek az asztal kőlapja fölött.

Higgye el, mondta hangtalan, tényleg mindent megtettem akkor, hogy el ne feledjem a nevét:

Betűzgettem oda és vissza.

Gyakorlatozás közben kinn a földeken belekiáltottam a nevét a ködbe. Esténként kis cédulákra írtam a betűket, golyókat sodortam belőlük és lenyeltem őket.

Még többet is tettem: az egyik bajtársammal egy nagy S-betűt vésettem késsel a felkaromba.

Megpróbáltam éjszakánként ébren maradni, mert úgy éreztem, a vágtató idő álmomban elrabolja a nevét tőlem. De ahogy a priccsen feküdtem, tágra nyitott szemmel, valamennyi idő elteltével mindig úrrá lett rajtam a fáradtság.

Jó pár nap múltán reggelenként, ébredés után, szörnyű felfedezést tettem: Bármilyen feszülten figyeltem is befelé, nem volt ott már semmi, csak távoli zúgás, olyan, mint a fülhöz szorított tengeri kagyló zúgása.

Talán csak a saját vérem zúgását hallottam.

Félelemtől űzve szabadságot kérvényeztem, családi ügyre hivatkoztam, betegségre, halálesetre.

Csak negyvennyolc órát kaptam. Zsúfolásig telt vonaton utaztam, azon kevesek egyikén, amelyek akkoriban még jártak, visszamentem névtelenné lett kedvesem városába.

A buszvégállomástól gyalog mentem, a folyóág-határolta földeken át, és a lapályos vidéken elszórt számtalan tanyák egyikén a lányt kerestem. Leírtam őt az embereknek, akik rögtön a nevét kérdezték, s ha nem tudtam megmondani, megvonták a vállukat, a kereséstől kiégett szemembe néztek, és valószínűleg őrültnek tartottak.

Visszafelé a városba, a két folyóág által körülölelt lapályon sűrű ködbe kerültem. Elvesztettem az utat, bozótosban tévelyegtem, dermesztő volt a hideg, kimerültem a fáradtságtól és az éhségtől. Parasztok találtak rám azon az éjjelen, tudtam meg később, faszánon vittek a városba. A kórházban egyre a plafont bámultam, mintha nyomokat kerestem volna egy hómezőn.

A háború utolsó kusza évei múltán végre elbocsátottak a szolgálatból. Amikor visszatértem a hazámba, még mindig a neve után kutattam, higgye el, nagy bajban voltam!

Végigkutattam minden lehetséges könyvet női nevek után: mondákat, legendákat, régi és vadonatúj szerelmes történeteket, minden címjegyzéket és telefonkönyvet, ami a kezem ügyébe került.

Járókelőket szólítottam le az utcán, pincérnőket, pénztárosnőket és eladólányokat kérdeztem, hogy hívják őket. Sosem találtam rá a kedvesem nevére. Lehetséges - az öregember a kőasztalra pillantott, a gesztenyefa árnyéka játszott rajta -, hogy talán föl sem ismerném már a nevét.

És a tetoválás? Hiszen egy nagy S betű volt, azt mondta?

Ah, ebben sem voltam már olyan biztos, mondta fáradtan. Az üszkös sebek is elváltoznak, elburjánzott a vadhús, lehetett az L vagy akár C is.

Különös történet, mondtam. S ami furcsa benne: Olyan ismerősnek tűnik.

Igen, igen, mondta az öregember, amit érthettem így is meg úgy is, majd folytatta:

Később megnősültem, gyerekeim születtek, dolgoztam. De titokban, ezt meg fogja érteni, mindig a kedves nevét kerestem.

A véletlen akarta úgy, hogy az öregembert ezen az estén még egyszer lássam: Lassan ment, mintha valami árral szemben haladna, a híd közepe felé tartott. Mozdulatlan meredt, akár egy málló homokkőszobor a tovafutó folyóra, amely minden órában, minden percben és minden pillanatban más vizet hord a medrében. Megállt, mintha befelé figyelne, mintha egy emlék emléke után nyúlna. Aztán elfordult, elhagyta a hidat, és eltűnt egy számomra idegen városrész házainak árnyékában, hiszen mondtam már: Alig ismertem a várost.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret