stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



BALLA ZSÓFIA

NŐIRODALOM, MI AZ?


Kedves Társnéim!

A szegregáció

latin szó, elválasztást, elkülönítést jelent. Az Amerikai Egyesült Államokban a négerek elválasztása a fehérektől.

Mi most itt elválasztjuk magunkat - de kitől?

Miről beszélünk és kinek?

Női vagy nőies irodalomról - ha van ilyen?

a nők-írta irodalomról?

a nőnemű írók sorsáról?

Ülünk és egymásnak panaszkodunk. Mire? Hogy nem vesznek figyelembe, nem írnak rólunk, ilyesmire. Talán nem adnak ki? De. Talán nem kérnek írásainkból a lapok? De, nagyon is kérnek.

Ha elolvassuk a magyar írók vagy más világnagyságok naplóit, férfi neműekét, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ezek hihetetlen panaszáradattal telítettek, amely panasz a megnemértettségről, elhanyagoltságról, kritikai csendről szól. Egy író szinte mindig úgy érzi, hogy nem írnak róla eleget, vagy nem elég megbecsüléssel.

Kérdésem az, hogy van-e női irodalom, s ha igen, mire való?

Férfitársadalomban élünk - tudjuk -, és ebben az az irodalmi közvélekedés, hogy a nők jól írnak verset, esetleg esszét, de prózát, drámát már kevésbé... Ez így ma már nem igaz, de amennyi mégis, az az, hogy a nők jeleskednek a lírában. Nem véletlen, hogy ebben. Nem azért, mert érzékenyebbek lennének Rilkénél, Celannál, József Attilánál vagy Pilinszkynél. A líra igényes és zárt műfaj, sokak szerint a zene mellett a művészetek sarokköve, sokféle fantázia és erős szabadságvágy kell hozzá. De egy nehéz életforma mellett is meg tud szólalni. Gondoljanak a világirodalom nagy nyomorban élő férfiköltőire. A prózaíráshoz sokkal nagyobb anyagi és személyes függetlenségre van szükség. Nem véletlen tehát, hogy a női költők főként a huszadik században futottak fel, ennek is inkább a közepében-második felében, amikor a nők élete egyre önállóbb lehetett, egyre kevésbé volt kiszolgáltatott. A múlt század végétől egyre nő a jó prózát, esszét író nők aránya is, a fejlett Nyugaton a század első felében olyan jelentős írók teremnek, mint Katherine Mansfield vagy Virginia Woolf. És most, a század végére, a jelentős életmód-változással egyre több a jó vagy jelentős női prózaíró, az esszében kiválóságok vannak; előbb-utóbb lesz dráma is, azt gondolom és remélem. És ekkor még nem soroltam a remek kritikusokat, irodalomtörténészeket, műfordítókat, irodalomelméleti szakemb-asszonyokat...

A nő-irodalom műfaji meghatározottságú lenne tehát?

Női írásmód?

Mondjuk, hogy Virginia Woolfé ilyen: gomolygó, asszociatív, aszimmetrikus áradás. Ezzel szemben állana a geometrikus, tolsztoji regénytér. De ezen princípium elgondoltán azonnal zavarba kell jönnöm: ezek szerint Rilke, Marquez, néhol az idős Arany, Joyce, Mándy női, míg Agatha Christie, Oriana Fallaci, Nemes Nagy Ágnes férfi-irodalmat művel. Van valami tehát, ami férfiasnak és nőiesnek minősül az irodalomban, de az nem a szerzők nemével azonos. Ez a kettősség különösen zavarbaejtő lehet mondjuk Oscar Wilde, Marguerite Yourcenar, Galgóczi munkáinak elemzésekor.

Témák?

A nők és férfiak témái ugyanazok: szabadság, gyönyörűség, szerelem, féltékenység, betegség, halál, veszteség, magány, szépség. A témák ugyanazok, a szerzők neme és életük különbözik. No de két nőé vagy két férfié sem egyforma. Ám ez a különbség áthidalhatatlan. Kevés férfi-író tud nőalakokat belülről hitelesnek mutatni. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Flaubert, Németh László. Van, aki néha beletrafál, de többnyire fölszisszenek olvasván: ahogyan Móricka elképzeli, hogy egy nő hogyan néz önmagára, hová teszi a kezét és hová nem. Ebben a matériában persze női elfogultság is akad bőven: Emily Dickinson egyik életrajzírója a "bomba a keblünkben"-sort a tejtől feszülő mellre magyarázza. Pedig az - amint a versből kiderül - a szív. És az életrajzíró meg nő... Valószínűleg a nők férfihősei is mórickásak, azaz így írunk mi, ilyennek képzeljük a férfias bensőségességet... Áthatolhatatlan, kommunikálhatatlan két világ. Csak a metafora bír benne átlényegülni: mint a só, a cukor. Amibe beleolvad, azt mássá is teszi egyben.

Ami az életet, a nemi pozíciót illeti a társadalmi hierarchiában, nem az irodalom kérdése. Hanem szociális, jogi; a női emancipációé, ami nem tárgyunk most.

A női irodalom megjelölés

többnyire a nők helyzetéről szól. Mennyire kiszolgáltatott mint cseléd az urának, mint gyermek a szülőnek, mint szerelmes a szerelmének, mint ember az indulatainak, vagy mint értelmiségi, mint fogyasztó, mint egy kisebbség tagja, mint beteg. Hogy mennyire szabad, mennyi joga és javadalmazása van, milyen életformát engedhet meg magának. A 20. század nők-írta irodalma arról is tanúskodik, hogy nem csak egy-egy nő állhat egy tehetséges férfi mellett támaszul, háttérként, mert e nélkül nehezen lehet munka, hanem fordított példa is akad, megtörténhet, mint Virginia Woolf esetében. Vagy, ez is modell: halálba kergeti a feleségét a másik dudás, mint Sylvia Plath esetében. Szándékosan nem említek magyar neveket, túl közeliek. Talán az sem véletlen, hogy az írónők újabban gyakorta egyedül élőek, ami valamennyire az írói létformából következik.

A sajátosan "női"-nek tartott témákhoz még csak annyit, hogy férfiakat is megcsalnak, otthagynak, becsapnak - nők, vagy más férfiak -, ők is szenvednek az öregségtől, magánytól, a szegénységtől, a gyermekeik hiányától. A férfiak is szoronganak, küszködnek hitükért és életformájukért. Többségük retteg a hadi táboroktól és az önkénytől. Miközben...

Miközben a nők a lélek és szerelem dolgaiban - elnézést a globális nők-férfiak szóhasználatért - sokszor férfiasabbak a férfiaknál, sokkal bátrabbak. Adott esetben ők is a náluk gyengébben, úgymint gyereken, öreg szülőn, vagy a rajongó lovagon bosszulják meg sérelmeiket. Szadizmusuk éppoly kemény és éppúgy elítélendő, mint a másik nemé.

Akkor hol van, mégis, a létező különbség?

Más a testek tudása és ez a más-sokféleség egyénekre, egyéni változatokra lebontva, a nőiség és férfiság minden emberben egyetlen ötvözetét tekintve - ez az a csudálatos világ, amelyből minden művészet él és áll.

Ahogyan nem beszélhetünk férfi-irodalomról, hanem egyes, ilyen-olyan írókról, úgy női irodalomról sem.

A műbe

ütközünk. Hogyan van egy vers, elbeszélés, regény megírva, mennyi mesterségbeli tudással, aprólékossággal, odaadással. Mennyi ötletességgel és láttató erővel, mennyi hitelességgel és tehetséggel.

A női lét, a nehéz élet nem helyettesíti a tehetséget, a művek minőségét. A lelkes amatőröket bátorítani legfeljebb terápiás célból lehet, az irodalom nem nyer velük.

Nem akarom elhallgatni azt, hogy férfivilágban élünk. Ennek sokféle következménye van. Például az is előfordulhat, hogy - azonos mérvű tehetségről, teljesítményről lévén szó -, adott esetben az irodalmi estet szervező kollégá(k)nak nem jut eszébe egyetlen nőnemű írótársa sem, akit meghívna. Nem szándékosan hagyja ki a nőket; eszébe sem jutnak. Nem erre van szocializálva, ez nincs a köz- és magántudatban. A 95-ös év végén megjelent 17 nyelvű irodalmi antológiában az 55 szerzőből 2 nő. Beszédes feledékenység és szórakozottság, amely arról szól, hogy ezek nincsenek, nem számítanak irodalomnak. Van egy anekdota is, mely szerint a hazánkba látogató íróküldöttség tagja megkérdezte a felolvasóesten, hogy itt nincsenek női írók? Mire a jónevű magyar írók sajnálkozva tárták szét a karjukat. Nemes Nagy Ágnes, akkor már a magyar irodalom klasszikusa, ott ült a teremben. Nem tudom, nem ekkor ment-e ki. Mindebben az az érdekes, hogy a mellőzés nem tudatos, de szándékos. Ha eszébe jut a kollégának, akár bocsánatot is kér. De a következő rendezvénykor, vagy egy kakaskodó fölsorolásban megint elfelejti a valóban konkurenciát jelentő kolleginát. Hja, keményedik az élet... Egy nő valószínűleg nem íróként vagy filozófusként él egy férfi emlékezetében. A kritikust, azt megjegyzi, naná, ahogy az anyja intelmeit sem bocsátja meg.

A jó irodalom olyan, mint a fű: fölrepeszti az aszfaltot, megízesíti az ételt, mellreszívod és eufóriássá tesz.

A világ

különféle érzékelései állanak itt egymás mellett, - nem szemben. Mert azt nem hiheted, hogy ha valaki fejében nem vagy ott, akkor nem is létezel? Az irodalom sem férfiklub vagy női kézimunkaegylet. Az irodalom, mi tagadás, mű-centrikus. Christine de Pisan, Katherine Mansfield, Emily Dickinson, Marguerite Duras nem attól jó, hogy nő. És nem annak ellenére. Mert van tudás, testi és élettapasztalat, amely csak nőnek adatott meg. De a szüzek és vénlányok ennek a jó részéből ki vannak zárva. Például. És, nyilván, vannak ilyen férfi-tudások. Tolnai Ottó a novelláiban megrázóan és egyedülállóan tud erről beszélni. De Závada Pál is a Jadviga-naplóban. Meg John Berger a G. című regényében.

A női írók emancipációja

ha erről akarunk beszélni, nem csak a jogokra és az életformára vonatkozik. Hanem az önreflexióra is. Arra, hogy tudunk-e kritikusan vagy humorral beszélni önmagunkról. Hogy szükségünk van-e valamely ellenségképre létünk, indulataink és frusztrációink igazolására és levezetésére. Az a kívánatos, hogy tudjunk szorongás és fennhéjázás nélkül azok lenni, aminek születtünk. Hogy ne gondoljuk sem kevesebbnek, sem többnek magunkat.

A nők-írta irodalom kérdése a nyugalomé: hogy izgágaság nélkül, életünk egyensúlyi pontjában állva bírjuk elviselni a nemünket.

Alázat és gőg nélkül. Csak lenni. Írni.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret