stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



IVAN IVEKOVIC

ÉLNI ÉS VISSZAÉLNI A VALLÁSSAL

A TRANSZKAUKÁZUS ÉS A VOLT JUGOSZLÁVIA ESETE


A modernizációs elméletek szokásos feltételezése az volt, hogy a vallás befolyása a modernitás előrehaladtával szükségképpen visszaesik. Azt sugallták, hogy a modern nacionalizmus lép a hagyományos vallásos identitás helyére. Ma már, amikor egyszerre lehetünk a vallás és a nacionalizmus "feléledésének" tanúi, tudjuk, hogy a két identitás nem zárja ki, valójában még erősítheti is egymást. Úgy látszik, hogy a modernizáció kommunista modelljének általános válsága morális válságot idézett elő, amelyben egyének és egész társadalmi csoportok keresnek lelki megnyugvást a vallásban, mind a hagyományos felekezetekben, mind az új szektákban és millenáris kultuszokban. A szolidaritás megszakadt kötelékeinek helyreállításában, csoportidentitásuk újradefiniálásában az emberek azt a "nyersanyagot" használják, amelyhez hozzáférnek. Használnak tehát vallásos hiteket és emlékeket éppúgy, mint a meglevő vagy újonnan létrehozott vallási intézményeket. A vallásnak és az etinicitásnak megvan az az előnye, hogy látszólag helyreállítják a pszichológiai kapcsolatot a prekommunista múlttal (megint a historicizmus), és részt vehetnek új politikai identitások építésének egyidejű folyamatában - mint a Balkán és a Transzkaukázus mai laboratóriumaiban.

A vallás mindig fontos társadalmi és kulturális szerepet játszott társadalmainkban, még ha a kommunista messianizmus elnyomása miatt nyilvánosan manifesztálódhatott is. A vallás lényegesen hozzájárult kultúráink és politikai identitásaink alakulásához és átalakulásához.

A TRANSZKAUKÁZUSI SZÍNTÉR

A kaukázusi érintkezési övezetben a vallások hagyományosan eltérő kulturális és politikai területeket jelöltek ki. Nem vizsgáljuk most az összorosz pravoszláv egyház szerepét, amelyet a 16. századtól, amikor elnyerte önállóságát, arra használtak a cárok, hogy legitimizálja abszolutista uralmukat és birodalmi hódításaikat. A 17. századtól kezdve az egyház egyre inkább az orosz állam bürokratikus irányítása alá került, és támogatta az állam terjeszkedését a nem orosz területekre. Összeolvadt az állammal, és a politikai indoktrináció eszközéül szolgált: a cár személyének és Szent Oroszországnak isteni jogokat tulajdonítottak arra, hogy uralkodjanak az alattvalók felett, és hogy megvédjenek minden keresztényt az ottomán birodalomban. A Kaukázus meghódítása során ezt a "védelmi kártyát" játszották ki, hogy megnyerjék a helyi keresztény örmények és grúzok együttműködését a muzulmán perzsákkal és az oszmán törökökkel szemben.

Amint a polgárháborút követően a szovjet hatalom megerősödött, az ateista állam kiszorított minden egyházat a nyilvános szférából, és szigorú ellenőrzést vezetett be hierarchiáik és intézményeik felett. Bár az állam egyházpolitikája az idők folyamán változott. Viszonylag toleráns volt a NEP-korszakban, hogy aztán különösen brutálissá váljék a 30-as években. Engedett valamelyest a második világháború alatt, amikor az orosz pravoszláv egyházat fölhívták a honvédő háború támogatására, de a folyamat ezután újra megfordult. A Hruscsov alatti hektikus és következetlen desztalinizáció, és az ezzel párhuzamos vallásellenes retorika után Brezsnyev "túlérett szocializmusa" a különböző vallások papjait használta nemzetközi propagandakampányok céljaira. Maguknak az egyházaknak szigorúan korlátozott és kontrollált nyilvános szerepet biztosítottak, de a zaklatások kora lejárt. Csak Gorbacsov peresztrojkája és glásznosztya tette lehetővé, hogy újra kivonuljanak az állam árnyékából. "Ma, amikor Oroszország megválik az államilag kikényszerített ateizmus szovjet örökségétől, és történelméhez fordul vissza iránymutatásért, a vallás mintha újra arra lenne hivatva, hogy fontos politikai szerepet töltsön be" - írta egy ezzel a témával foglalkozó tanulmány. És ez érvényes minden szovjet utódállamra is.

Örmények és grúzok

Miután a monofizita vita az 5. században leválasztotta a kereszténység többi részéről, a gregoriánnak is nevezett örmény apostoli egyház befelé fordult, az örmény kulturális identitás folytonosságának legfőbb forrásává vált. Ennek keretein belül ment végbe a különleges örmény írás kialakulása, és az egyház vált a nyelv őrzőjévé a 14. századtól kezdve, amikor az utolsó örmény principaliátus idegen hódítók kezére került. Sok örmény keresztény várta a cártól a védelmet, elősegítve ősi területek egyes részeinek az orosz birodalomba integrálását. Mások, akik ottomán alattvalók lettek, nemcsak hogy megőrizték egyházuk vallási autonómiáját a millet-rendszeren belül, hanem őrizték az örmény kulturális identitást is. A 19. század folyamán az örmény egyház úgy lépett fel, mint az örmény nemzeti önérvényesítés legfőbb eszköze az ottomán államon belül. A szovjet hatóságok hallgatólagosan elismerték mint nemzeti kulturális intézményt, és "minden örmények katholikosza", az apostoli egyház feje bátorítást kapott arra, hogy intenzív kapcsolatokat tartson fenn a külföldi örmény diaszporával, és hogy ellensúlyozza egy libanoni székhelyű rivális katholikosz befolyását. 1955-ös beiktatása óta I. Vazgen katholikosz sokat utazott. Számos honfitársa számára ő lett a nemzeti folytonosság és a szülőfölddel való kapcsolat élő szimbóluma.

A maga nemében egyedülálló viszony alakult ki az örmény egyház és a szovjet állam között, amely saját külön okokból próbált kedvében járni a befolyásos örmény diaszpórának. Az egyház hatásköre magán az Örmény SzSzK-n belül mégis meglehetősen behatárolt volt. De a 60-as évektől kezdve az egyház a frontvonalába került annak a mozgalomnak, amely a török népirtás áldozatairól akart megemlékezni, ez a genocídium központi szerepet játszott a század elejétől kezdve az örmény nemzeti mitológiában. Gorbacsov glásznoszty-politikája idején a hazai egyházi vezetés kerülte a konfliktust a szovjet hatóságokkal, de közvetítő szerepet játszott a diaszpóra politikai és anyagi támogatásának megszerzésében a Nagorno-Karabach körül kikristályosodó örmény nacionalista tervek számára. A diaszpóra adományaival támogatva tevékenysége rendkívüli módon kiterjedtté vált: templomokat nyitottak meg újra és renováltak, újakat építettek, új papokat szenteltek fel, és a helyi vallási közösségek virágzásnak indultak. Az örmény egyház gyakorlatilag az új szekuláris állam egyházává vált. Az új katholikosz, Karekin jelen van minden állami ceremónián, papjai lelkesen megáldanak mindent, amit elébük tartanak, beleértve az "önkéntes" egységeket is, amelyek etnikailag megtisztították az elfoglalt azeri területeket. "A jelentések szerint I. Karekin őszentsége jelen volt, és megáldotta a Nemzetgyűlés első plenáris ülését" - amely az első posztszovjet választások eredményeként jött létre 1995. július 15-én.

Ezzel szemben a grúz ortodox egyház, amely elvesztette függetlenségét, és erőszakkal beolvasztották az orosz birodalmi egyházba 1811-ben, az orosz uralom alatti elnyomás emlékének eleven hordozója volt. Az ószlávot mint a liturgia nyelvét egyenesen rájuk kényszerítették. A millet-rendszer másfelől megőrizte a grúzok mint ottomán alattvalók vallási autonómiáját.

Mindazonáltal közülük sokan áttértek iszlám hitre (mesket törökök, adzarok), ezeket nem tekintették többé grúzoknak. Csak az 1917-es forradalom után hirdették ki a megmaradt grúz püspökök a grúz egyházi önállóság, az autokefália helyreállítását, amit a második világháború alatt a szovjethatalom is elismert. Ne felejtsük el, hogy fiatal korában maga Sztálin is egy orosz ortodox szeminárium hallgatója volt, és bizonyára tudatában volt a grúzok orosz-ellenes érzelmeinek. Grúz honfitársainak tett másik szívességképpen a szovjet diktátor 1944-ben deportálta a mesket törököket Közép-Ázsiába. Az örményekéhez hasonló nagyszámú és virágzó diaszpóra híján a grúz ortodox egyház jobban ki volt szolgáltatva az ateista rendszer nyomásának.

Zviad Gamszahurdia grúz ellenzéki vezér, aki utóbb köztársasági elnök lett, 1977-ben harcolt a grúz egyház korruptsága és engedékenysége ellen. A grúz intelligencia egy részének és számos pártkádernek a támogatásával a 70-es években az egyház látványosabb szerepet kezdett játszani a nemzeti megújulás folyamatában. Az egyházi hierarchia nagy része nyíltan támogatta az ultranacionalista zviadista tervet, és amint hatalomra került, Gamszahurdia siettette a köztársaság krisztianizálását. Nyilvánosan elítélte az iszlámot, ellen-reakciót váltva ki az abházok, adzárok, helyi azeriek és mások körében. Az ő számára a grúz egyház a grúz nemzet megtestesítője. Legnépszerűbb művében, melynek címe "Grúzia spirituális küldetése", úgy jellemzi a grúz kereszténységet, mint a nemzetet legharcosabban védelmező ideológiát, ugyanakkor mint Grúzia "sajátos spirituális céljának", a Kelet és Nyugat közti közvetítésnek a forrását.

Az azeriek

Szovjet Azerbajdzsánt és az Észak-Kaukázust két különböző hivatalosan támogatott iszlám muftiátus, egyházi közigazgatási kerület foglalta el, melyeknek fő célja az volt, hogy ellenőrizze a muzulmán lakosság vallási életét ebben a két régióban, amely hagyományosan kapcsolatban állt a közel-keleti muzulmán világgal. A Kreml is fölhasználta őket külföldi propagandacélokra, hogy támogassanak különböző szovjet külpolitikai lépéseket. A bakui muftiátus, a Szovjetunióban működő négy muftiátus egyike egyedülálló volt, mert integrálta a szunnita és a síita felekezetet, amelyek együtt élnek Azerbajdzsánban minden látható feszültség nélkül. Mindazonáltal a nemhivatalos iszlám, amelyet a szufi testvériségek tartanak fenn, és rokonsági kapcsolatok útján terjesztettek, megmenekült a lojális rezsim kontrollja alól, mely rezsimet a hitelvek elárulásával vádolták.

Úgy látszik, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalomnak a maga síita fundamentalizmusával nem sok visszhangja támadt a kaukázusi szunnita lakosság körében.

A szovjet azeri lakosság síita szegmenseit azonban megosztotta más azerbajdzsániak üldöztetése Iránban. Sőt a hírügynökségek azt jelentették, hogy a Szovjetunió megnyitotta határait az Iránból menekülő azeriek előtt. A gorbacsovi reformok idején az addig földalatti testvériségek megjelentek a nyilvánosság előtt. A naksebandi tarika Csecsenföldön Dudajev tábornok szeparatista programjával azonosult, és a múlt században az oroszok ellen harcoló Imam Szamil lett az orosz uralommal szembeni új ellenállás szimbolikus hőse.

1989/90 telének eseményei során, amelyek nacionalista és autonomista érzelmek forrongását jelezték Azerbajdzsánban, a szovjet hatóságok - magát Gorbacsovot is beleértve - elítélték a "muzulmán fanatikusok" zavargásait. Gorbacsov Iránt vádolta a fundamentalista hevület tüzének szításával, és figyelmeztette, hogy ne avatkozzék be az azeri köztársaság ügyeibe. Ezeket a vádakat elutasították a Nemzeti Front nacionalistái, akik inkább a szekuláris Törökországtól vártak támogatást. Bár Azerbajdzsán lakói újabban széles körű érdeklődést tanúsítanak az iszlám iránt, a külföldi megfigyelők többsége úgy ítéli meg, hogy a lakosság szekularizáltsága elég magas fokú, és csak elenyésző része támogatná egy iszlám állam létrehozásának gondolatát.

A JUGOSZLÁV SZÍNTÉR

A jugoszláv térségben szintén három vallás játszotta a főbb társadalmi szerepeket. Mindmáig különböző etno-nemzeti elképzelésekhez asszociálják őket. A keleti és a nyugati kereszténység határvonala a térséget nagyjából kettéosztja a muzulmán elem erőteljes jelenlétével Boszniában és Hercegovinában, Szandzsákban (muzulmán szlávok), Koszovóban (etnikai albánok) és Macedóniában (etnikai albánok, pomakok és törökök).

A szerb ortodox egyház

A szerb ortodox egyház megőrizte vallási autonómiáját az ottomán uralom alatt, és a múlt században központi szerepet játszott a szerb etno-nemzeti program kialakításában. Az első világháború előtti szerb királyság de facto államvallást csinált belőle, bár az ország további területek megszerzésével együtt egyre nagyobb számú nem szerb, részben muzulmán lakosságot is magába foglalt. Macedónia annektálásával a balkáni háborúk után a macedón szlávok is az irányítása alá kerültek "déli szlávok" elnevezéssel. A montenegrói ortodox egyház elvesztette vallási autonómiáját a montenegrói királyságnak a szerbek, a horvátok és a szlovének első világháború után újonnan létrehozott államába való integrálásával.

A helyzet nem változott, amikor 1945 után a kommunisták vették át a hatalmat, és helyreállították a montenegrói államegységet a jugoszláv föderáción belül. A montenegrói nemzet "feltalálásával" vádolt kommunista hatóságok nem próbálták helyreállítani a korábbi status quót, és talán hasonló okokból nem léptek fel a macedón ortodox egyház védelmében sem, amely kivált a szerb egyházból, és 1967-ben kihirdette önállóságát a helyi kommunista tisztviselők aktív segítségével. A saját pátriárkát választó macedón ortodox egyház önállóságát soha nem ismerték el a szerb és a többi ortodox egyházak. Rejtett feszültségek forrásává vált már a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságon belül is, melyek nyilvánosan is felszínre törtek a média-háborúban, amikor a szerb ortodox egyház fontos szerephez jutott Milosevics politikai stratágiájában. Már a jugoszláv föderáció teljes összeomlása előtt kijelölte a szerb ortodox egyház "Nagy-Szerbia" politikai térségét Lázár "császár" földi maradványainak körülhordozásával.

Lázár "császár" mítikus figura, a koszovói csatában ölték meg a törökök 1389-es visszatérésekor, amikor a szerb fejedelemségek elvesztették függetlenségüket. A néphagyomány szerint a csatát a szerbek Vuk Brankovics fejedelem árulása miatt vesztették el, míg I. Murat török szultánt megölte Milos Olilics, aki később az oszmán uralommal szembeni ellenállás jelképévé vált. A Koszovó-mítosz később bekerült a népi képzeletbe, tovább őrizte az ortodox egyház, és a múlt században újra elővették a szerb nemzeti ébredés és területi terjeszkedés szolgálatában. A mítoszt kisajátította a Karadzsics-dinasztia, majd fontos része lett a csetnik ideológiának a második világháború alatt. Újabban a feléledt szerb nacionalizmus harci jelszavává vált.

A Milosevics-klikk felhasználta ezt a mítoszt, a készséges ortodox egyházi vezetést és az idevágó vallásos ikonográfiát az etnikai-vallási népi mozgósításra. Az 1989 nyarán Koszovo Poljén rendezett hatalmas tömeggyűlésen, amelyre mintegy félmillió Milosevics-követőt toboroztak össze, Milosevics képeit ikonok, egyházi zászlók és keresztek társaságában hordozták körül. Milosevics nyíltan háborúval fenyegetőzött, figyelmeztetésül nemcsak a koszovói albánoknak, hanem mindenki másnak is, aki keresztezni merné a terveit.

Az ortodox egyházi vezetés és számos pap részt vett a horvátországi és a boszniai háborúban azzal a meghirdetett céllal, hogy "minden szerbet egy államba" egyesítsenek. A papok megáldottak közismert báborús bűnösöket, mecsetek és katolikus templomok felrobbantását, és felmentést találtak a muzulmán népirtásra. Amikor Milosevics kezdett "békét" hirdetni, és amikor nézeteltérés mutatkozott közte és a boszniai hadvezetés között, az ortodox egyházi vezetők elpártoltak tőle, és Karadzsics haditerveit kezdték támogatni.

A horvát katolikus egyház

A katolikus egyházi hierarchiának Horvátországban rendezetlen ügyei voltak a kommunista rendszerrel, a második világháborúra visszamenőleg, összefüggésben Stepinec zágrábi érseknek az usztasa bábállamhoz való kétértelmű viszonyával. Alojzije Stepinec csak a Vatikán korabeli politikáját követte, de Tito győztes partizánjai ideológiai ellenséget láttak benne, ami meg is felelt a valóságnak. Letartóztatták, elítélték egy látszat-perben, börtönbe vetették, ahol meg is halt. A hidegháború európai tetőzésekor bíborosi címet kapott, és a kommunista uralommal szembeni ellenállás szimbólumává vált. A horvát nacionalisták mártírnak kezdték tekinteni.

Bár a diplomáciai kapcsolatok később normalizálódtak az új jugoszláv állam és a Vatikán között, az ateista állam és a helyi katolikus egyház közötti viszony feszült maradt. A katolikus egyházi hierarchia kevésbé bizonyult szolgálatkésznek, mint a pravoszláv vagy az iszlám egyházi vezetés. 1978-ban a lengyel bíborost, Karol Wojtylát választották pápának, aki a Vatikánban új keleti politikát kezdett, amelynek az volt a legfőbb törekvése, hogy javítson a hívők helyzetén Kelet-Európában és a Szovjetunióban, és erősítse a nemzeti katolikus egyházak pozícióit. Az új ökumenikus szellemet propagálva a korábban befelé forduló helyi egyházi hierarchiák nyitottak a nyilvánosság felé, és dialógust kezdeményeztek a társadalom különböző rétegeivel, még a marxista értelmiséggel is.

Bár a rendszer képtelennek bizonyult arra, hogy alkalmazkodjék a katolikus egyház új rugalmasságához, mégis engedményekre kényszerült, melyekhez hozzátartoztak a tömeges nyilvános vallási ceremóniák és egy viszonylag szabad vallásos sajtó. Ezek a nyilvános liturgiák gyakran összekapcsolták a horvát nemzeti jelképeket a katolicizmussal, míg a vallásos nyomtatott sajtó etnikai-vallási sérelmeknek adott hangot. Amikor végül a kommunista rendszer már az összeomlás szélén állt, és amikor kitűzték az első szabad választásokat Szlovéniában és Horvátországban, az egyház teljes erkölcsi súlyát latba vetette, és logisztikai támogatása is érzékelhető volt az antikommunista csoportok és pártok mögött. Mindkét köztársaságban vereséget szenvedett a kommunisták ligája, pedig helyi vezetésüket már reformerek vették át. A választási győzelem előkészítette a Jugoszláviából való kiválás és a politikai függetlenség útját a két köztársaságban. A katolikus egyház prominens szerepet játszott otthon és nemzetközi szinten egyaránt, és összekapcsolódott a függetlenség programjával. A Vatikán elsőként nyújtott diplomáciai elismertetést a kialakult rendszereknek, amelyek a katolikus egyházi áldást használták legitimitásuk növelésére a lakosság körében.

Papok, akiket addig még senki sem látott, hirtelen elözönlötték a nyilvánosság arénáját, és megerősíteni látszottak etnokratáink kirekesztő nacionalista diskurzusát. Az uralmon lévő HDZ úgy állította be magát, mint a horvát katolicizmus leghívebb védelmezőjét, amelyet de facto egyedüli államvallássá is emeltek.

Ennek végzetes hatása volt Horvátország etnikailag vegyes vidékein, és még inkább a szomszédos Boszniában és Hercegovinában, ahol a választók tábora etnikai-vallási választóvonalak mentén oszlott meg. Talán a boszniai háború atrocitásai vették rá végül a Vatikánt a "szent horvát ügyhöz" való viszonyának felülvizsgálatára. A dilemma magától értetődő volt: vagy elismeri a Vatikán, hogy a katolicizmussal élhetnek és visszaélhetnek a különböző etnokraták és hadvezérek önös céljaiknak megfelelően, és vállalja részét az elkövetett bűnökért való erkölcsi felelősségből, vagy pedig az egyházat el kell választani az államtól, minden államtól, mivel a katolicizmusnak nemzetek feletti vallásnak kellene lennie. A második megoldás segítene elkerülni a múltbéli melléfogások megismétlődését, amikor a Vatikán nem ismerte fel a náci-fasiszta rezsimek totalitárius jellegét, és képessé tenné az egyházat arra, hogy minden népre kiterjessze apostoli küldetését nemzetiségükre, sőt hitükre való tekintet nélkül. II. János Pál világosan megismételte üzenetét 1994 nyarán, zágrábi látogatása során, de attól tartok, hogy hallgatóságának, a püspököknek és papoknak is csak egy része értette meg. Békeüzenetére bizonyosan nem hallgattak azok a papok, akik Mostarban bitorolt, rablott tulajdont áldottak meg, vagy akik hallgatólagosan jóváhagyták a mecsetek és az ortodox templomok lerombolását.

A boszniai muzulmánok

Ami a boszniai muzulmánokat, vagy ahogy ők hívják magukat, a bosnyákokat illeti, ne felejtsük el, hogy ők voltak a leginkább szekularizált etnikai-nemzetiségi csoport Boszniában és Hercegovinában. Az inkább félrevezető "muzulmán" elnevezés kulturális, nem pedig vallási jellegű. Mégis ezt használták inkább, mivel a bosnyák elnevezés arra engedhet következtetni, hogy Bosznia csak az ő nemzeti területük, nem pedig a helybeli szerbek és horvátok hazája is.

Sok lehetséges magyarázat kínálkozik a muzulmánok szekularizálódására, de én itt csak kettőt emelnék ki: Először is túlnyomórészt városi lakosságról van szó, amely hagyományosan etnikailag-vallásilag kevert környezetben él (a kivétel Nyugat-Bosznia, ahol egy kompakt vidéki csoportot alkotnak), és mivel városiak, nekik jutott a legtöbb a kommunista modernizáció előnyeiből.

Másodszor, több mint száz éve fizikailag és kulturálisan is el voltak választva a mohamedán világ többi részétől. Ugyanakkor közülük azok, akik gyakorló hívők maradtak, jól tudják, hogy a Korán kategorikusan elvárja a monoteisztikus közösségek védelmét. Nem merő véletlen, hogy a legtöbb muzulmán területen lévő ortodox vagy katolikus templom még mindig áll, míg a szerb vagy horvát fennhatóság alatt lévő területeken a legtöbb mecsetet fölrobbantották. Mindazonáltal a háború, amelybe belekényszerítették a muzulmánokat, és amelynek ők a legfőbb áldozatai, fokozatosan megváltoztatta a ő attitűdjüket is. Valójában Boszniában a három etnikai-nemzeti identitás deszekularizálódásának folyamatát lehet megfigyelni. Ez alól a muzulmánok sem képeznek kivételt. De ne feledjük, hogy Alija Izetbegovic´, a nemzetközileg elismert Boszniai Köztársaság elnöke, iszlám gondolkodóként kezdte politikai pályafutását. Intellektuális és politikai tevékenységéért megbüntették a kommunista hatóságok. 1949-ben ötévi kényszermunkára ítélték egy illegális "ifjú muzulmán" szervezettel fenntartott kapcsolatai miatt. És 1983-ban 12 másik muzulmán értelmiségivel együtt 14 évi börtönre. Végzettségére nézve jogász, 1984-ben kiadott egy könyvet "Az iszlám Kelet és Nyugat között" címen, amely neofundamentalista gondolkodók nyomdokain haladó eszméket hirdet. Röviden ez a könyv egy iszlám társadalom létrehozása mellett száll síkra, saját törvényekkel, ahol a muzulmánok vannak többségben, és ahol a nem muzulmánokat úgy kezelik, mint "védett kisebbségeket", nem mint teljes jogú állampolgárokat.

Háborús szenvedések közepette az emberek egyre inkább keresnek lelki megnyugvást a vallásaikban, és ez történt a valódi népirtásnak kitett bosnyákokkal is. Boszniában és Hercegovinában fokozatosan minden vallás politizálódott, hogy támogassa a szembenálló etno-nacionalista terveket. A muzulmánok talán utolsóként álltak be ebbe a sorba.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret